BALÁSHÁZY AGRÁRTUDOMÁNYI TANÍTÁSA
BALÁSHÁZY AGRÁRTUDOMÁNYI TANÍTÁSA
A mezőgazdálkodás különböző ágazataiban nélkülözhetetlen agrártudományi ismeretek összefoglaló előadására először az 1830-ban megjelent Okos gazda című, alsóbb fokú iskolai tankönyvnek szánt munkájában tett kísérletet Balásházy. A háztartás és mezei gazdaság tudománya című kézikönyvének 1839-ben megjelent II. kötetében csupán bizonyos pontokon bővítette e korábbi könyvének átdolgozott anyagát. Balásházy agrártudományi tanításait elsősorban e munkái alapján tekinthetjük át, felhasználva természetesen egyéb művei idevonatkozó részeit is.
Balásházy az agronómia fogalmát a kifejezés szó szerinti értelére („földesméret”) korlátozza, s a mezőgazdasági termelés azon természeti feltételeinek (talaj, éghajlat, fekvés) ismeretét érti rajta, melyek meghatározzák „a föld becsét”. Mindenekelőtt a talajtani ismereteket sorolja ide. Három „eredeti földnemet” (mészföld, agyagföld, homokföld) különböztet meg, amelyek más-más arányú keveredettsége alkotja a különböző talajféleségeket. A talaj ezen szervetlen alkotórészein kívül kellő figyelmet fordít a talaj szerves, növényi-állati eredetű alkotórészére, a humuszra, melynek Bihar és Szatmár megyékben használatos „televény” elnevezését országosan ajánlja. A talajféleségeket általában a nép körében használatos elnevezésekkel mutatja be: korpaföld: „ha bőven van az agyagban homok, melynél fogva porhanyóvá válik”; nyirok: „ha az agyagban csak igen kevés homok vagyon, mely esetben az ragadós”; fekete nyirok: „ha bőven vagyon televénnyel vegyülve.” A „rozsföld”-nek nevezett talaj: „homokföld, némi agyaggal”, a „plántaföld” elnevezéssel a dús humusztalajt illeti. Ugyancsak népi elnevezésekkel különbözteti meg a szikföldek fajtáit: búzatermő „fekete szik”; rozs, árpa, zab termesztésére alkalmas, homokkal vegyült „fakó szik”; legelőnek hasznosítható, agyaggal vegyült, szürke „monyók” szik; és „vak” szik, melyen fű sem terem, s ahol a sziksó összeseperhető.
Foglalkozik a talaj fizikai sajátságaival (vízáteresztő, illetve megtartó képesség; hőfelvétel, illetve megtartás képessége: „hideg talaj”, „meleg talaj”) és kémiai tulajdonságaival (mésztartalom), s a talajvizsgálati módszerek közül ismeri a gyúrási próbát, illetve a sósav cseppentést. Figyelmet fordít a talaj szerkezetére is (morzsalékos, laza, sűrű, tömött).
Rendkívül fontos felismerése, hogy bizonyos „levegői tápláló részek” is szerepet játszanak a talaj életében. Természetesen kora tudományosságának színvonalán még nem tudhatja, hogy a levegő nitrogénjének talajbaktériumok segítségével való megkötéséről van szó, de helyes megfigyelésen alapuló gyakorlatiassággal int egyfelől a termőréteg mélyítésére, mely „a levegői tápláló részekkel eltelve s az öszve rothadt gyökerek és plánták által megkövéredve vagyon”, s óv másfelől az olyan nyers, „holt” föld felületre forgatásától, mely „tápláló részek hijjával vagyon”. Szól továbbá „a termőföld ágyáról”; nem lévén közömbös, hogy az altalaj vízáteresztő-e vagy sem.
A talajviszonyokon kívül kitér a termelés más természeti feltételeire is, így a lejtős fekvést az erózió-veszély szempontjából vizsgálja; a szomszédos erdők, hegyek, vizek mikroklimatikus hatását is éghajlatnak nevezve – tekintetbe veszi.
Néhány szóval itt tér ki azokra a tényezőkre is, melyek növelhetik a termelés gazdaságosságát és jövedelmezőségét, s így „a föld becsét”: tagosított birtok, olcsó napszámbér, közeli piac.
A talajművelés és trágyázás kérdéseit „agricultura” címszó alatt foglalja össze. A talajművelésre vonatkozó ismeretek sorában mindenekelőtt a „vadföldek” (szűzföldek) „megtelekesítéséről”, azaz gazdasági hasznosításáról esik szó. Az erdős-bokros helyek irtása, tavak, mocsarak lecsapolása, vadvizek árkokkal történő levezetése, áradásos területek hasznosítása folyamszabályozással szántóföldhöz juttathat; a futóhomokot nyír és homoki fűzfákkal beültetve erdőt, földráhordással és marhafektető trágyázással begyepesítve legelőt nyerhetünk. Minden esetben figyelmeztet annak szem előtt tartására, hogy megtérülnek-e a befektetett költségek a várható haszonból? Folyamszabályozási és lecsapolási munkákhoz a vármegye segítségét kell kérni; kisebb ügyekben az uraság is intézkedhet – több falu lakosai egyesített erejének igénybevételével.
Idevonatkozó tanításait kiegészítik az Akadémia VI. közgyűlésén, 1837. szeptember 10-én A honi vízszabályozások tökéletesítéséről földmívelési tekintetben címmel tartott felolvasásában kifejtett nézetei. Előadása bevezetőjében azt vizsgálta, mily fontos szerepe van a víznek a növények táplálkozása szempontjából, és rámutatott a földek, rétek öntözésének jelentőségére, melyet a kevéssé ismert kínai példa felemlítése mellett elsősorban az északitáliai öntözéses gazdálkodás ismertetésével illusztrált. Majd arra utalt, hogy hazánkban az eddigi vízszabályozások általában egyoldalúan az ármentesítés, lecsapolás szempontjai szerint történtek, s az öntözésre nem volt figyelem. Példákkal bizonyította, mint következik ebből a rétek szénahozamának csökkenése, a fű könnyebb kisülése, sőt hatalmas területek leégése a pásztortüzek miatt. Példákat hozott fel arra is, hogy az elkeseredett lakosság erőszakosan is fellép az olyan vízszabályozások ellen, amelyek nemcsak hasznot hajtanak, de kárral is járnak. Megoldásként azt ajánlotta, hogy a vízszabályozó töltéseket „vízikapukkal” kell kombinálni, melyeken „áradás idején annyi víz, menynyi a rétek nedvesítésére szükséges, kibocsátathatnék, s a felesleges elrekesztethetnék”. Ismertette végül a Károly főherceg magyaróvári uradalmában már 1813 óta sikeresen folyó öntözéses gazdálkodást, ahol mesterséges vízárasztással kezelve a réteket, a korábbi állatállomány többszöröse számára is elegendő takarmányt nyernek. Befejezésül egy földművelési és kereskedelmi tekintetben egyaránt nagy hasznú Tisza-Duna csatorna gondolatát vetette fel.
Ezek után tér rá a művelhető földek kézi, illetve ekés-boronás megmunkálásának tárgyalására. Megállapítja, hogy a föld kézi erejű megművelése (ásás, kapálás) tökéletesebb, mint a szántás, de a munka szaporátlansága miatt csak kertek, szőlők művelésére alkalmas, és ott, ahol sok a munkaerő. A kertművelésben, szőlőművelésben szokásos rigolozás – amikor három láb mélységre megforgatják a földet – kézi erővel történik. (Ismeretes ugyan már rigolozó eke, de e nehézkes szerszám géperejű vontatást igényelt, s ezért csak pókhálósodott a keszthelyi Georgikon szerszámkamrájában.)
Szántásra országszerte egyélű vassal készült ekéket használtak, kivéve a meredekebb és kövecses földű vidékeket, Szepes, Sáros és más vármegyékben, ahol kétélű vassal készült ekék voltak használatosak. Debrecen környékén – úgy találja – túl nehéz ekékkel szántanak; inkább a nyírségi vagy dunántúli könnyű ekéket ajánlja. Ismerteti az eke fő részeit s hogy miként lehet szabályozni a barázdafogás szélességét és a szántás mélységét. Ezután ábrákon is szemléltetve bemutatja azokat a hazánkban még kevéssé ismert talajművelő szerszámokat; amelyek közül némelyek – így a kapáló és töltögető ekék – nagy jelentőségűek „mert ezek által a költséges napszámosok megkíméltetnek, és kevés idő alatt sok munkát lehet azokkal végezni”. Elmondja, hogy a széles fogású irtóekével (exstirpator) naponta 4–5 holdat is fel lehet szántani. A sorba vetett növények közeinek megkapálására szolgáló kapálóeke (scarificator) – „egy embert állítván, mellé a lovat igazgatón kívül” – 60 napszámos munkáját végzi el. A töltögető eke (cultivator) pedig naponta 70–80 napszámos munkáját pótolja a kukorica és burgonya töltögetésénél.
Ezen új gazdasági szerszámok használhatóságát nemrégiben még kétségbevonták. Balásházy rámutat, hogy mik lehettek az okai ennek a kedvezőtlen véleménynek, melyre azóta a szélesedő gyakorlati alkalmazás rácáfolt: „Nagyváthy úr 1821-ben kiadott Practicus termesztő nevű könyvében a kapáló és töltögető ekék ellen azt állítja, hogy azok semmit sem érnek, mert ő azokat egyszer próbálta; de azokkal szántani nem tudott: Különösnek találom ezen állítást, minek utána hazánkban is sok helyeken a legnagyobb haszonnal munkálódnak ezen szerszámokkal, melynek magam is tanúja lehetek, s csupán előítéletek, ügyetlenség, és az első próbának talán nem kedvező történésétől való megijedés tehetik azt haszonvehetetlenné. A megújjított próbatételek adják azon esméreteket, melyek által a hirtelenkedésből megvetett dolognak becse kivilágosodik. Annyi azonban igaz, hogy az igen ragadós, röges és kemény földben a töltögető ekével szántani nem lehet, sem azon keskeny földekben, hol a dülvény földek másokéi, mert ily esetben a föld végén fordulni nem lehet, s úgy vélem, Nagyváthy úr ily esetekben tehetett próbát.”
A soros vetés térhódítása a szórt vetéssel szemben a „jegyzőeke” (marker) térhódítását vonta maga után, amely a sorba vetendő növények egyenes vonalú és egyenletes közű kijelölését végezte. A kőből vagy fából készült henger különböző fajtáit részint rögtörésre, részint a magot már befogadott föld tömítésére ajánlja.
Boronálásra általában tövisborona használatos, amely – mint Balásházy megállapítja – laza talajon helyénvaló. Egyébként vasszögekkel kirakott farács alkalmazását javasolja, esetleg kettőt összeakasztva – páros boronaként.
A talajművelés célját helyesen jelöli meg a talaj porhanyításában, levegőssé tételében, nedvességbefogadó képessége fokozásában, a gyomnövények aláfordításában: Figyelmeztet, hogy a talajművelési eljárásoknál figyelembe kell vermi a talaj szerkezetét, nedvességtartalmát, a termőréteg mélységét, a termesztendő növény tulajdonságait stb. Őszi vetés alá háromszori, tavaszi alá egyszer-kétszeri szántást ajánl. Az őszi szántásnak a cséplési munkálatok elhúzódása miatti gyakran hanyag végzését igen károsnak tartja; mert „egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér”! Figyelmeztet, hogy lejtős talajon az erózió veszélye miatt a lejtőre merőlegesen kell szántani. Nedves területen valamit segíthet a szántóföldek felhántolása, hogy a víz a barázdákba gyűljön.
Feltétlenül szükségesnek tartja a trágyázást a föld termőerejének pótlására, s azt csak Békés, Arad, Bihar, Csongrád, Heves megyék bizonyos területein véli mellőzhetőnek addig, míg a föld termőerejének csökkenése ott is nem mutatkozik. A különféle szerves trágyákkal (istálló-, fekál-, zöldtrágya) és bizonyos közvetve ható trágyafélékkel (mész, márga, gipsz) is foglalkozik; a műtrágya akkor még teljesen ismeretlen. Elmondja, hogy az istállótrágya a háziállatok szilárd (ganaj) és híg (vizelet) ürülékéből bizonyos érési, erjedési folyamat során jön létre; hogy minősége függ az állatok táplálásától (hogy az alomnak is szerepe van ebben, arra nem tér ki), és figyelmeztet, hogy a helytelenül kezelt trágyából „sok tápláló erő elpárolog”.
A továbbiakban jellemzi a különböző állati trágyákat, kiemelve a szarvasmarhatrágya különösen kedvező tulajdonságait. Felméri a szántóföld trágyaigényét – 36 szekér trágya kell egy hold jó megtrágyázására –, de a különféle állatoktól nyerhető trágyamennyiséget nem jelöli meg. Megállapítja, hogy az emberi trágya „az attól való undorodás miatt hazánkban nagyobbára hasztalanul vesz el”. Igen ajánlja a trágyakeveréket. A komposztkészítés általa leírt módja ma is megállja helyét. Figyelmet szentel a lóhere és dudva alászántásával történő zöldtrágyázásnak. A homokos és kövecses sovány földek javítására „földtrágyát” ajánl: ilyen a tavak fenekéről szedett iszap, a városok és falvak utcáin s az országutakon egybegyűjtött sár, a gyepföld, s a zsombékföld. A föld meszezése, „mivel a mész sokba kerül, inkább csak tudomás kedvéért hozatott itt elő”. „A hamuval való termékenyítés úgy eszközöltetik, hogy a tarló vagy az avar a földön meggyújtatik.”
Az istállótrágya kezelésére célszerű javaslatot tesz: két trágyadomb legyen: az egyik már érik, mikor a másikat még rakják. Figyelmeztet, hogy a trágyázás csak érett trágyával történjék. Tavaszi trágyázást ajánl, nyilván azzal összefüggésben, hogy ekkor szokták kifuvarozni a télen összegyűlt istállótrágyát a szarvasokba. Mai ismereteink szerint a nyári trágyázás kívánatos. Ismerteti az istállótrágya alkalmazásának három módját: 1. elteregetés és alászántás, 2. felüteti trágyázás alászántás nélkül, 3: barmok fektetése, juhok kosarazása általi trágyázás.
*
A növénytermesztés területén először az emberi fogyasztásra szolgáló „életplántákat” tárgyalja, a következő csoportosításban: fűlevelüek (gabonafélék), széleslevelűek (köles, tatárka, kukorica), hüvelyesek (bab; borsó, lencse): Ezután következnek az állati takarmányul szolgáló növények; mégpedig a „gyökértakarmányok” néven szerepeltetett répafélék, melyek közé – biológiailag helytelenül – a burgonyát („krompély”) is sorozza, valamint a kizárólagos állati takarmányok (lóhere, lucerna, bükköny); továbbá „a legelői és természetes réti füvek”. Harmadsorban a „kereskedésbeli plántákat tárgyalja, melyekből „készpénzbeli jövedelem jön be” (len, kender, dohány, repce, sáfrány), majd a kerti vetemények (hagyma, saláta, uborka, petrezselyem stb.) következnek, termeltetvén a „népes városok szomszédságában, ahol mindennemű zöldségeket jó áron lehet eladni”. Végezetül a gyümölcsösök, szőlők, erdők telepítésével, illetve ápolásával foglalkozik.
Mint láthatjuk, ez a csoportosítás nem alapozódik egységes elvre, hanem a termelés célja, a termék felhasználásának módja, a termelés szántóföldi vagy kertrendszerű jellegét tekintetbe vevő felosztást bizonyos növényrendszertani szempontok is keresztezik. Az egyes csoportok nem határolhatók el élesen, mert az emberi „életplánták” közül az árpa és a zab közönségesen takarmányként is használatos; a rozsot is szokták tavasszal zöldtakarmánynak használni; a kukoricának pedig hazánkban elsősorban állathizlalási jelentősége van; végül a burgonya részben emberi táplálék, részben állati takarmány. Erőltetettnek hat a gyümölcs- és szőlőtermesztés, de különösen az erdőgazdaság kérdéseinek belekapcsolása e főként szántóföldi növénytermesztést tárgyaló fejezetbe. A tárgyalt növények sorából kitűnik a napraforgó, mák, rizs és a sörárpa termesztésének jelentéktelensége, illetve hiánya. Ugyanakkor propagálja a sáfrány mint jövedelmező fűszernövény szélesebb körű termesztését.
Az egyes növények termesztésére vonatkozó tudnivalókat általában a következő kérdések megvilágítása során közli: mi a növény termesztésének haszna (lisztet őrölnek, pálinkát égetnek, olajat ütnek belőle, takarmányul használják, szalmájával tetőt fednek stb.), milyen a növény talajigénye, milyen éghajlati, hőmérsékleti, és csapadékviszonyok kedveznek termelésének, milyen talajelőkészítést kíván, mennyire trágyaigényes, mikor kell vetni, mennyi a holdanként szükséges vetőmag-mennyiség, milyen legyen a vetésápolás, mikor van az érési ideje, s hogyan történjék az aratás.
Kevésbe általános annak megnevezése, milyen fajtái vannak a termesztett növénynek és hol termesztik azokat. (Pl. a tönkölybúzát különösen a Bakony vidékén, Veszprém és Zala vármegyékben.) Helyenként utalások történnek arra, hogy a szóban forgó növény hogyan illeszthető vetésforgóba. A kukoricánál felveti a köztestermelés lehetőségét. Néhol a növény egyes betegségeiről és állati kártevőiről is esik egy-két szó, annak megjelölésével, van-e s milyen a lehetséges védekezés, orvoslás. Helyenként elmondja az elvárható vagy előfordulható holdankénti terméshozamot: „Ha az életplántákkal bevetett föld hold számra 4 köbnél, vagyis 8 pozsonyi mérőnél kevesebbet terem, ezt sovány termésnek tartjuk. Ha egy hold föld 5 köböltől 8-ig terem, ezt középszerű termésnek mondjuk Hogyha pedig egy holdnak termése 9 köböl tiszta életnél is több, azt gazdag termésnek hívjuk.” A burgonyatermés helyes kezelés mellett a holdankénti 300 pozsonyi mérőt is meghaladhatja. Kerekrépából holdanként 20–100 mázsa teremhet. A lóhere holdanként 25–50 mázsa takarmányt is ad.
A vetőmag csírázóképességére nagy gondot fordít. Csíráztatási próba alapján sűrűbb vetéssel kell pótolni a csírázóképességi hiányokat. (A sovány és rögös talaj általában is sűrűbb vetést kíván.) Figyelmet fordít a vetőmag megtisztítására, száraz, szellős helyen történő tárolására. A vetőmag csávázása ekkor még ismeretlen.
A vetés kézből szórással történik egyenletesre boronált földbe; utána a mag betakarása ismét boronálást kíván. Mint elmondja, külföldön tért hódít már a gabona soros vetése, s Keszthelyen is 1817-ben már sikeres kísérleteknek volt szemtanúja. Azóta „hellyel-hellyel itt a hazában is a vetést a végre készült szerszámmal is teszik, melly által minden mag egyenlő távolságra esik egymástól”. Felismeri a soros vetés jelentőségét a terméshozam növelésében, s ezért kifejti, hogy „méltó az illy mívelést gyakorolni ott, hol kevés a föld, s rendkívül nagy a népesség.” Kukoricánál szórt vagy fészkes vetés szokásos. A dohányt melegágyi palánták kiültetésével termesztik. A Balásházy által leírt, földbe süllyesztett, deszkakeretes, üvegablakos, szalmatakaróval védett melegágy, valamint a melegágyhoz felhasználandó istállótrágya és a melegágyi föld milyenségére, illetve kezelésére adott tanácsok máig sem avultak el.
A gabonaféléknél a vetésápolási munkák három fajtájával találkozhatunk: 1. a vetés téli kipállása megakadályozására a havat marhákkal meggázoltatja, 2. az őszi vetéseket kora tavasszal megboronáltatja a rögök szétporlasztása és a dudvák irtása céljából, 3. a szerfelett buján növő őszi vetést kalászosodás előtt megkaszáltatja a megdűlés ellen és a magkötés előmozdítására. Répatermesztésnél egyelést, kapálást, a levelek részleges leszedését szorgalmazza, mely utóbbi azonban mai ismereteink szerint károsnak bizonyul. Dohánytermesztésnél bugázás, kacsolás, érés sorrendje szerinti levéltörés szükséges. Elismeri ugyan, hogy a dohánytermesztés „sok pepecseléssel” jár, de rámutat, hogy mennyire kifizetődik: 3–4 hold dohánytermés annyit ér, mint 15–20 hold búzatermés; egyben megemlíti a kedvező francia exportlehetőségeket.
Az aratást a szemveszteség csökkentése érdekében a teljes érést megelőző időben ajánlja. A sarlóval vagy kaszával végzett aratás után következik a behordás: szérűskertekbe, csűrökbe; vagy asztagokat és kazlakat kell rakni úgy, „hogy bennek a nedvességek kárt ne okozhassanak”. A szemek elválasztása kézi csépléssel vagy marhák segítségével, nyomtatással történik. „A kitisztált magok azután vermekben és töltőházakban tartatnak el.” – A burgonya átteleltetése vermekben vagy szalmával fedett prizmákban, a répaféléké nedves homok közt pincében történik. A takarmány silózása ismeretlen; említi viszont a fermentált széna készítését: szalmával rétegezve kazaloz.
A növényvédelem ekkor még teljesen kezdetleges. A növénybetegségek és állati kártevők kis hányadát ismeri csak fel, s a vegyszeres növényvédelem feltalálásáig fáradozása többnyire eredménytelen. A konkoly ellen helyesen ajánlja a gondos vetőmagtisztítást, de az üszöggel szemben tehetetlen; a répaleveleket pusztító földibolha kártevését sem tudja megakadályozni. Az árpabogár „fekete színű apró csigák”-nak nézett lárváit a vetésről való lesepréssel vagy a zöld vetés könnyű hengerrel való meghuzatásával tanácsolja irtani. Ma permetezés véd ellenük. A magtárakban pusztító zsizsik („susok”) ellen ma szénkéneget, ciánt használunk; akkoriban némelyek a magtárban tavasszal elhelyezett bodzafahajtásokkal kísérleteztek. Balásházy látta e próbálkozások eredménytelenségét, de jobbat javasolni ő sem tudott.
*
Gyümölcstermesztési útmutatásaiban Balásházy mindjárt a gyümölcsöskertnek kiszemelt terület előkészítő munkálataiból indul ki: „Minden gaztól, bokortól megtisztíttatik, kövektől, állóvizektől megszabadíttatik.” De nem veti fel a kérdést: milyen szempontok alapján történik valamely terület gyümölcsös létesítésére való kiszemelése? A gyümölcstermesztés természeti feltételeinek előzetes felvázolását joggal hiányolhatjuk; az erre vonatkozó hézagos ismeretek csak a továbbiak során bukkannak fel, de egészen más összefüggésekben: „A különbféle gyümölcsfáknak természeti tulajdonságairól” címszó alatt történik említés a gyümölcsös fekvéséről, talajáról; majd később annak a kérdésnek fejtegetése, hogy „A levegői változások nem ártanak-e a fáknak?” enged némileg következtetni a hőmérsékleti, szél- és csapadékviszonyok figyelembevételének fontosságára:
Kizárólag a gyakorlati gyümölcstermesztéssel foglalkozik, annak biológiai alapjai, a gyümölcstermő növények belső felépítése és élettani működése egyáltalán nem foglalkoztatják. A fajtaszaporítás és nemesítés kérdéseit csak szűken, praktikus szemszögből veti fel: „Miképpen tesz szert gyümölcsfákra a gazda?” Jelentőségének megfelelően foglalkozik a faiskolával, s „Az oltásnak különbféle nemeiről” szólván, megismertet a szemzéssel, párosítással és hasíték-oltással. Ezeket ábrákon is szemlélteti. Ismerteti a szemzés mindkét fajtáját; a hajtószemzést, melyet „vigyázó szemre oltás”nak nevez, szemben az „aluvó”val. Helyes megjegyzéseket tesz az oltásvessző vagy szemzőrügy szedési idejének megválasztásáról, és az oltásra megfelelő időpontig történő tárolásáról. Közli az oltóviasz és faflastrom receptjét, de a biológiai ismeretek hiányában nem figyelmeztethet az oltás megfogamzásának döntő feltételére: hogy ti. az alany és a ráoltott rész megfelelő szövetei kellő érintkezésbe kerüljenek egymással. Tapasztalásbál ismeri viszont az alany és a ráoltott rész egymásra hatását, s figyelmeztet az olyan céltudatos oltásra, amely szem előtt tartja a kívánt tulajdonságok (alak, terméshozam, gyümölcsszín, zamat stb.) elérését.
A faiskolai csemetéket három-négyéves korukban tartja kiültethetőknek, szemben a mai gyakorlattal, amely 1–2 éves csemetékkel számol. Foglalkozik a kiültetendő facsemeték szállításának, célszerű csomagolásának praktikus kérdéseivel.
A gyümölcsfák telepítésénél ügyel a fák térigényére, szem előtt tartva a köztes-termelés lehetőségét is, de a különféle kötésű ültetési rendszerek gondolata még fel sem merül benne. Helyesen tájékoztat a kiültetendő oltvány gyökereinek megmetszéséről és iszapolásáról, a fák helyének kicövekeléséről és az ültetőgödrök megásásáról, a fák karózásáról. Óv a túlságosan mélyre ültetéstől, de azért úgy véli, hogy „ 3–4 ujjnyival essen mélyebbre, mint ahogy az oskolában volt”. Figyelemre méltóan óvatos álláspontot foglal el a trágyázás kérdésében az ültetés idején, céloz az istállótrágya alkalmazásának ártalmasságára, különösen ha az közvetlenül a gyökérhez ér, és inkább a humuszos trágyázást ajánlja, ha sovány a talaj. A telepített gyümölcsös további trágyázásával kapcsolatban nézetei azonban ma már nem korszerűek. Az általa ajánlott 4–5 évenkénti trágyázás helyett egyenletes tápanyagellátást biztosító évenkénti trágyázást alkalmaznak, mégpedig nem a fa tövének ölnyi széles tányérjában, hanem a gyümölcsös talajának egész felületén.
Utal arra, hogy a kiültetett fák megmetszése a megfelelő alak és koronaszerkezet kialakítását célozza. További metszéseket – eltekintve a száraz gallyak eltávolításától – csak a törpefák állandó alakításában lát indokoltnak, a termőre-metszés jelentőségét tehát nem ismeri még. Az alakfák lécrácsokon nevelt fűzérei vagy piramis-formái iránt érdeklődőket az urasági kertészekhez irányítja; szélesebb gyakorlati jelentőségűek a törpe almafák katlankoronás formázását látja, melyet kosárformának nevez. Helyesen foglalkozik a vén fák „magcsonkázás” általi ifjításával és a fiatal gyönge törzsek kérgének erősítő hatású bemetszésével, köpölyözésével. Figyelmet szentel a gondos kéregápolásnak, a kéregcserepek lehántásán túl bizonyos esetben (kiöregedett almafáknál) az egész kéreg lehántását javallja. Ismeri és ajánlja a fatörzs bemeszelését is.
A gyümölcsfák növényi élősködőiről egyáltalán nem szól; állati kártevőik közül a hernyókat és cserebogarakat említi, és a nyulak kártevésein kívül figyelmeztet a gallyakat lerágó vagy a törzshöz dörgölődző háziállatokra, az alanyba oltott vesszőket kitörő baromfiakra. Védelmébe veszi viszont a harkályokat, melyek „csak a pondrós fák héjjait vagdalják fel, az egészségeseket nem bántják”. Ez még korántsem tudatos biológiai védekezés, hanem fizikai: a gyümölcsös bekerítése, a fatörzs bekötözése, kéregkaparás a kártevők búvóhelyeinek eltávolítására, cserebogarak és hernyófészkek összegyűjtése és megsemmisítése. Kémiai védekezés (permetezés, porozás) még ismeretlen nála.
*
Balásházy állattenyésztési tanítása általános kérdésekkel kezdődik. „A nem és faj közt való különbségről” szólva tulajdonképpen a faj és fajta fogalmát igyekszik meghatározni. A fajták keletkezésében megkülönbözteti a természeti tényezők és az ember tenyésztői beavatkozásának hatását.
A tenyésztői eljárások közül elsőnek a „nemesítést” említi, s ezen keresztezést ért új fajták előállítására, amelyek: „megállapodott” jótulajdonságokkal rendelkeznek. Balásházy tudja, hogy a fajtatulajdonságok konszolidáltsága nem zárja ki a változékonyságot, amit „a természet játékának” nevez. Arra törekszik, hogy fajtiszta tenyésztés biztosítsa a jó fajtatulajdonságok fenntartását, s a fajtaleromlást vérfrissítéssel akadályozza meg. Foglalkozik a meghonosulás (akklimatizáció) kérdéseivel és az eredeti helyről szállított hím „utóhatás”-ként való hasznosításával: Felismeri; hogy a nemesítés lehetősége céltudatos tenyészkiválasztás útján a fajtatiszta tenyésztésben is fennáll. („Az állatoknak önfajokba való nemesítéséről.”)
Említésre méltó, hogy a tenyésztésben nemcsak az állatok külső (alkat, szőrzet stb.), hanem „erkölcsi” tulajdonságait (vérmérséklet, kezes vagy csökönyös természet, igénytelenség stb.) is figyelembe kívánja vétetni. Helyesen látja meg az okszerű takarmányozás és ápolás nagy jelentőségét a tenyésztésben: különös gondot fordít a hímállatok; a vemhes nőstények és a fiatal állatok jó táplálására és kímélésére.
Az általános állattenyésztési kérdések után külön-külön kitér az egyes fajok (ló, szarvasmarha, juh, szamár, kecske, sertés, baromfi) tenyésztésére. Kifejti, tenyésztésük milyen haszonnal jár (igavonás, hizlaltatás, tejelés, bőr, gyapjú, tojás, toll stb.), s milyen környezeti feltételekre (éghajlat, csapadékosság, legelő) van szükség. Ezzel kapcsolatban tekintetbe véteti az állattartás módját: állandóan istállóban vannak-e az állatok, vagy csak télen, és nyáron éjszakára vagy pedig teljesen szilajon? Fajonként megadja a nyáron és télen szükséges takarmánymennyiséget. Míg a hízlalás (hús-, zsírtermelés) módját gonddal tárgyalja, a tejtermelésnek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Megtanít az állatok életkorának a fogazat alapján történő megállapítására; tanácsot ad abban a kérdésben, hogy tenyészértékük csökkenése nélkül mikor foghatók munkára, mikor és miként pároztathatók, s mikor öregednek el. Az egy apaállatra számítható nőstények számát óvatosan határozza meg (pl. 30 tehén vagy kanca), mert a háziállatok elkorcsosulásának okát nem utolsósorban abban látja, hogy „alig van egyre-másra véve az országba 150 tehénhez egy bika és ugyanannyi kancához ménló”. A gazdákat ménló tartására kapacitálja, annak hangoztatása mellett, hogy „az illy gazda ménlovát használhatná igába is.” A vármegyét arra akarja bírni, hogy a ménlovat tartó gazdát részesítse engedményben a közterhek viselése terén (pl. mentse fel a vármegye munkája alól) vagy jutalmazza valami módon. Javasolja, hogy a megye minden lótartó helységében az állatorvos által megvizsgált méncsikók legjobbjai tiltassanak el a kiheréléstől. „Szükséges volna ezen esetben a nevendék méncsikók részére a közlegelőből külön helyet is kiszakítani s köz erővel bekeríteni, hogy fiatal korokban a hágás által meg ne romoljanak, és törvény által megállapítani, hogy az illy esetekben járó közös költségek viselését a helybeli nemesség is viselje, s ha nem akarná, rövid úton szoríttathatna kötelességének teljesítésére.”
Figyelemre méltó, hogy a svájci marha iránt megmutatkozó egyoldalú érdeklődéssel szemben rámutat a magyar marha jó tulajdonságaira (nem szorul télen-nyáron istállózásra), s ajánlja ennek nemesítését; továbbá, elismerve azt a pozitív hatást, amelyet a lóverseny meghonosítása és rendszeresítése a honi lótenyésztésre gyakorolt, szükségesnek tartja a jó tulajdonságú magyar parasztló tömeges nemesítését.
Külön ki kell emelni Balásházynak a juhtenyésztés terén végzett tudományos munkásságát. Gyűjtemény a juhtenyésztésről című művének I. kötete a merinó juhok eredetéről és tenyésztésüknek a különböző országokban történetileg kialakult helyzetéről ad képet, s azt vizsgálja, nem kell-e a magyar gyapjúnak konkurrenciával számolnia, illetve hol van a magyar gyapjúnak biztos piaca. A továbbiakban részletesen foglalkozik a gyapjú tulajdonságaival (hossza, hajlékonysága, színe, fénye stb.); keresi a korrelációkat a gyapjú finomsága és az állat kondíciója közt; majd a magyarországi gyapjúkereskedelem problémáit elemzi. A II. kötet első részében a juhnemesítési kérdésekről (pároztatás, ápolás, legeltetés) és a gyapjún kívüli egyéb haszonvételekről van szó; a második rész pedig a juhbetegségeket, azok orvoslását és a leggyakoribb orvosszereket ismerteti.
Újabb tapasztalások című könyve a juhtenyésztési célkitűzések formálódását tükrözi. Amíg ugyanis a gyapjúszálak fonallá alakítása kézzel történt, addig a hosszúgyapjas juh tenyésztése volt kívánatos, mert „a rövid gyapjúból kézi fonás által durvább fonal készült”. A tenyésztés teljes átalakítását vonta viszont maga után a gyapjúfonógépek feltalálása. A gépi feldolgozás számára ugyanis a rövid fürtözetű gyapjú bizonyult alkalmasabbnak. Külföldön 1820-tól, nálunk 1824–25-től „kezde elterjedni a rövid fürtözetű gyapjúnak becse”. A tenyésztők Thaer útmutatása alapján a hosszú fürtözetű, electorális juhokat infantadókkal keresztezve finom, de rövid gyapjas fajta előállítására törekedtek. Ehrenfels más utat javasol: a hosszú gyapjas juhok kétszeri-háromszori nyírásával kell biztosítani a gyárak által a posztókészítéshez megkívánt rövidgyapjú mennyiséget; a hosszú gyapjút így csak bizonyos speciális készítmények céljaira szükséges biztosítani. Balásházy figyelemreméltónak találja Ehrenfels javaslatát, mert „többszöri nyírás által… egy harmadrésszel több gyapjút termeszthetek, mint a rövid fürtözetű juhok tenyésztése által esztendőnként”.
Balásházy figyelme a debreceni évek folyamán erőteljesen a sertéstenyésztés felé fordult, „miután Debreczenben a nyerészkedési sertéshízlalás legnagyobb mértékben gyakoroltatik”; a városban „évenkint sok ezer mázsa szalonna kerül a piacra”, amellett, hogy a hízott sertések zömét lábon hajtják el Eger, Gyöngyös és Pest felé. Balásházy leírása alapján szinte magunk előtt látjuk, amint „hízott sertésekkel kereskedők 100–200 darabot egy nyájba verve, a város körüli gyepen szabad vackon hizlalják egy kút szomszédságában. A hizlalásra ügyelő ember egy kunyhóban lakik, mellette garmadában a tengeri”. Balásházy szerint megfelelő „a földi ól, vagyis putri”, és csupán a fiaztató kutricák rendbentartását ajánlja. Megállapítja, hogy tenyésztés szempontjából „a mangalicák megkülönböztetést érdemelnek”, mert „a jó fajú mangalica szinte két annyi nehézségű zsiradékot nevel, mint a rosszabb fajtájú veres s tót szálkás disznó”.
Az állattenyésztés színvonalának emelése érdekében országszerte tenyészállat-kiállítások rendezését javasolta (díjazással egybekötve). A bíráló bizottság tagjai „ne csak a táblabírák és tisztviselők rendéből, de jó hírben álló közföldmívesekből is választassanak”. Elsősorban a kisbirtokosok állattenyésztésének feljavítása lebegett szemei előtt: „Díjakhoz csak ollyan földmívesek juthatnak, kik három teleknél többet nem bírnak.”
*
A Balásházy által nyújtott állatorvoslási ismeretek tudománytörténeti érdekessége vitathatatlan. Az egészséges állapotot a szervezet normális funkcionálásában, a beteltséget az e téren beálló zavarban határozza meg. Tudja, hogy a szervezetnek bizonyos ellenállóképessége van „a nyavalyát okozható behatásokkal szemben”, s hogy ezt a kondíció javításával fokozni lehet. Ezért a csak kisebb mértékben gyengélkedő állatok helyrehozását nem gyógyszeres orvoslással, hanem helyes takarmányozással kívánja elérni.
A betegségeket a kondíció és a testfelületen észlelhető elváltozások alapján osztályozza „gyulladásos” (heveny) és „rothasztó” (idült) bántalmakra, s tudja, hogy a heveny bántalmak idültté válhatnak. Megkülönböztet az egész szervezetre kiható és csak egy-egy szervre korlátozódó megbetegedéseket. Beszél külső és belső nyavalyákról, „ragadós” (fertőző) betegségekről és „időszakaszonként uralkodókról”.
Leírja a betegség általános szimptómáit. A gyulladásos folyamatoknál észleli a hőmérsékletemelkedést és a beteg szerv fájdalmasságát; idült esetnél kiemeli a láztalanságot. A diagnosztizálásban nem állanak rendelkezésére a mai vizsgálati módszerek, orvosi segédeszközök, műszerek. Ismeretlen például a lázmérő; a hőmérsékletemelkedést a fülek melegségén és az orr szárazságán észleli. Ezenfelül egyrészt az állat viselkedésének megfigyelésére támaszkodhat a diagnózis felállításában (pl. a tüdőgyulladásos ló jellegzetes szügy- és lábtartása), másrészt számos esetben (lépfene, marhadög, juhmétely stb.) figyelemreméltó módon igénybe veszi a boncolás eredményeit.
Az állatgyógyászat két legsűrűbben alkalmazott eljárása az érvágás és a purgálás (kristélyozás). Szívesen alkalmaz bőrgyulladást keltő eljárásokat (terpentinolajos és kőris-bogaras írral bekent zsinór áthúzása a bőrön vagy feketehunyor-gyökér bőr alá fűzése;, illetve a bőr megégetése tallértól tányérnagyságig), hogy ezáltal a bőrfelszínre húzza ki a „belső gyullasztó nedvességeket”. Mai ismereteink alapján méltányolnunk kell ezt a maga korának megfelelően kezdetleges és ma kuruzslásnak tűnő eljárást, mert tudjuk, hogy megfelelő helyen bőrgyulladást keltve, a reflexes úton azonos beidegzésű szervben bővérűség idézhető elő, ami a gyulladásos folyamat leküzdését előnyösen befolyásolja. Alkalmaz orálisan beadandó orvosságokat is, s ezek dózisát az állat életkorához méri. A felfúvódás súlyosabb eseteinél trokározást ajánl. Figyelemre méltó, hogy a pata mechanikai sérülései esetén sebészetileg lép közbe. Ismerteti a steril és fertőzött sebek kezelését; a sebeket szondázza. A csont-, ín- és ízületi elváltozások gyógyítására viszont nem is tesz kísérletet. Fertőző betegségek esetén ügyel az elkülönítésre, a dögök elásására, az istállók fertőtlenítésére. A juhok himlő elleni oltása már a gyakorlatból ismert.
Balásházy gyógyjavallatai többnyire ott nem váltak be, ahol a kórokozó vagy a valóságos kórokozó ismeretének hiányában kellett a betegséggel szembenéznie (pl. marhadög, száj- és körömfájás, juhok szőrférgessége stb.). A mikroszkopikus vizsgálatokat még Balásházy után is évtizedekig nélkülözte a gyógyászati tudomány. Balásházy szerint a juhok kergekórja az „érző inak” (idegek) megbetegedése, melyet „az igen nagyon sütő nap melege, a hideg nedves idő, az istállónak egészségtelen meleg gőzös volta sat.” okozhat, s az agyban észlelt „apró fehér mákszemnyi nagyságú testecskék”, melyek „nagyítóüveg által vizsgáltatván”, „élő állatocskák”-nak bizonyultak, csupán következményei a betegség alatt az agyban kifejlődött nedveknek. „A természet titkos elrendelése szerint formálódnak” e nedvekből férgek. A májmétely esetében sem ért egyet azokkal, akik „azt állítják, hogy a nedves természetű legelőn bizonyos férgeknek a tojásait ennék meg a juhok, menyek osztán a belső részekben kikelvén, ezen férgek a májba vennék magokat, hol osztán sokáig éldelvén, végre a juhokat elölik.” Szerinte a métely „önnön maga által formálódik a májban, a rossz eledelektől megromlott epevízből”. Ugyanígy a rühatkát nem a betegség okozójának, inkább megjelenését a betegség következményének tekinti.
A Balásházy által leírt állatbetegségeket több-kevesebb nehézséggel azonosítani lehet azokkal, amelyeket számon tart a mai állatorvosi tudomány is. Az azonosítási nehézségeket egyrészt az egykorú elnevezések szeszélyessége okozza, másrészt az, hogy nem mindig tudták az egyes betegségeket egymástól helyesen elkülöníteni, vagy éppen azt felismerni, hogy egyazon betegség különböző klinikai megnyilvánulásairól van szó. – Behatóan foglalkozik a lovaknál a nyirokcsomós („gugás”) betegségekkel. Ezen belül „jó féle gugás betegség” elnevezéssel tárgyalja a mirigykórt, amelytől „rossz fajtájú gugás betegségként határolja el a gyógyíthatatlan takonykórt s annak egyik sajátos formáját, a bőrtakonykórt „bőrt kirágó fene féreg” elnevezéssel. Az „egerezés”-t (azaz a ló fültő alatti nyirokcsomójának gyulladását), amelyet a mirigykórral kapcsolatban kellett volna tárgyalnia, helytelenül a kólikával hozza összefüggésbe. „Szarvasbetegség” néven említi a gyógyíthatatlan tetanuszt. Azt hiszi, hogy elsősorban meghűlés okozza, holott már az elnevezés is utal arra, hogy a – szarvasokban kezelt – trágyának a sebbe kerülése idézi elő. A „vízitályog” gázödémás betegség; a „nyakgyulladás”: petecskór. A „büdös béka var” elnevezés alatt csüd-ekcémát és lábrühességet kell érteni. A juhok „rothasztó betegsége” senyvesség; a bárányok „megmerősödése” hiánybetegség. A sertés „torokgyíkja” a lépfene egyik megnyilvánulása. A szarvasmarha véres hugyozását nem az általa említett növények, hanem kullancsok okozzák. – Nem sikerül azonosítani az általa „nyelvfenének vagy halhólyagnak” nevezett szarvasmarha-betegséget, sem pedig a juhok „farkfenéjét”, melyet csak külföldi tudósítások alapján említ, de maga nem tapasztalt soha.
Figyelemre méltóan törődik a beteg állatok étrendjével, kímélésével.
Az állatorvoslási rész végére rövid összeállítást csatol „némely nevezetesebb orvosszereknek erejéről és tulajdonságairól”, köztük a dohányról, melynek nikotinos levét rüh ellen sikerrel használták. Az állatorvosláshoz használt gyógynövényeket nemcsak gyűjteni, de a háztájon termeszteni is ajánlja (dohány, fenyő, fokhagyma, spanyolkapor, kálmusgyökér, örvénygyökér, üröm, varádicskóró).
*
Balásházy agrártudományi munkásságának egyik igen lényeges területe volt a borászat. Ebből a tárgykörből külön munkája is jelent meg 1856-ban, A pincegazdászatról, borkereskedésről címmel. Könyve előszavában így exponálta a vizsgálni kívánt kérdések lényegét: segíteni kell azon az állapoton, hogy „a bortermelés adja néhány évtizedek óta minden gazdászati ágak közt a legcsekélyebb hasznot, sőt több bortermelő vidékek szemlátomást szegényednek, s ugyanezen évtizedekben a belföldi és külföldi borkereskedők meggazdagodtak és gazdagszanak”. E jelenség okait abban látta, hogy a termesztők „Noé pátriarcha idejebeli borkezelési modorokat” követnek, szemben a nagyban kezelő borkereskedők korszerű eljárásaival; továbbá, hogy a termelők a vevőt passzív módon helybe várva, kiengedik kezükből az aktív borkereskedés hasznát.
Sokezer forintra rugó károsodás származott évente a borok megecetesedéséből s a különböző borbetegségekből. A kórokozókkal kapcsolatosan Balásházy is csak találgatásokra volt utalva. Úgy vélte például, hogy menstruáló nő vagy nemibeteg férfi jelenléte a pincében megrontja a borokat. Holdfogyatkozásnak, napéjegyenlőségnek ugyancsak veszedelmes hatást tulajdonított. Gyakorlati borkezelési utasításai mégis figyelemre méltók. Nagy jelentőséget tulajdonított a pince fekvésének, levegősségének, hőmérsékletének; a hordók nagyságának, minőségének, elhelyezésének; úgyszintén karbantartásuknak és tisztaságuknak. Harcolt a borok seprőn tartásának általános szokása ellen; ajánlotta a borseprő külföldi kereskedőktől tanult kisajtolását. A kénezés, töltögetés, derítés, szűrés gondosságának egyaránt figyelmet szentelt.
Könyvéből megismerhető a korabeli hegyaljai pincegazdászat felszerelése. Kis gönci hordók és átalagok sorakoznak az ászokfákon. Faanyaguk sokszor friss vágású, nem elég kiszáradt, csersavas tartalmú. A vasabroncs csak ekkor kezdi lassan kiszorítani a könnyen pattogzó és óvatlan esetben a bor elfolyását okozó faabroncsokat. A dongák hézagait hordókenőccsel vagy gyertyafaggyúval tömítik. A borseprő sajtolása primitív módon, kőnehezékekkel történik; csavaros borsajtót még csak a „nagyban. kezelő borkereskedők” használnak. Közönséges használati eszközök a rézből vagy bádogból készült „szivárványok”; de aki halad a korral, az már a gumicső ősét, a bőrcsövet veszi elő a borfejtéshez. A bor felkeverése láncos botokkal vagy a hordó görgetésével történik. A hordók és borok kénezéséhez kénszeletek, a borvirág ellen a hordóba befüggesztendő tormagyökér, a pincelevegő tisztítására fellobbantandó puskapor, a derítéshez szükséges vizahólyag kéznél kell hogy legyenek. A korszerűsítésre törekvő pincegazdáknál pedig feltűnnek már a műszerek: a pincehőmérsékletet ellenőrző hőmérő, a bor alkoholtartalmának megállapítására szolgáló „szeszmérleg”, a cukortartalmat kimutató „mustmérleg” – valamennyi a pesti „üvegművész”, Greiner készítménye. A „bormérleg” használatát viszont, mely a bor jóságát volt hivatott mérhetővé tenni, önérzettel utasította vissza minden csak a nyelvében bízó, vérbeli borkóstoló.
A bor értékesítési nehézségeinek egyik okát Balásházy abban látta, hogy az egyre-másra létesülő „borgyárak” műborai rontják a termelői borok hitelét, kelendőségét. Megbélyegzésül név szerint kiszerkesztette könyvében ezeket a Pozsonyban, Sopronban, Pesten, Eperjesen, Nagyszombatban és a Szepességben is működő borgyártókat. De csak annak volt ellene, hogy a borokat „rokonszerűtlen” anyagokkal vegyítsék; a különböző tulajdonságú borok keverését, „házasítását” azonban a korszerű borkezelés egyik hasznos módjaként ajánlotta. Ugyancsak sürgette a magyar pezsgőgyártás megindítását, javasolva, hogy ehhez Franciaországból hozzanak szakembert, vagy mi küldjünk ki alkalmas egyént tanulmányútra.
A bor értékesítésének nehézségei közt nem csekély szerepet játszott, hogy megfelelő palackok hiányában csupán hordótételekben hozhatták forgalomba. Már haladásnak számított, ha kiürült savanyúvizes üvegekbe fejthették. „Kuhinka úr gömöri, honti üveggyárai” azonban ígéretet jelentettek arra, hogy a termelők kiterjedtebben élvezhetik a borok palackozott forgalombehozásának előnyeit. Balásházy, a francia Julien munkája nyomán, bepillantást engedett olvasóinak a külföld modern nagyüzemi borkezelésébe is, ahol az egész munkamenetet pontosan lebontották az egyes dolgozókig, s ahol „dugószorító gépecskék” végzik a borok palackozását.
Korszerűtlen volt a borok szállítása is. A szekérre rakott hordók könnyen károsodást szenvedhettek, s külön gondot okozott a különféle „szállítási dévajkodások” meggátlása. A – még elég távolinak tűnő – jövő a vasúti szállításé. A tengeren túli szállításokra épp akkoriban történtek sikeres kísérletek. A magyar bor értékesítése szempontjából végzendő külföldi (európai és amerikai) piackutatás úttörői, a magyar Jalics és a bécsi Schwarzer borkereskedők Balásházy szerint „minden magyar és osztrák honfi hálás köszönetét érdemlik”.
*
Balásházy János gazdag munkásságának jelentősége mindenekelőtt a honi s azon belül a helyi sajátosságoknak legjobban megfelelő, korszerű mezőgazdasági rendszer kialakítására irányuló erőfeszítésekben rejlik. Elsősorban a tagosítás problematikájáról írt és 1841-ben Elárult pályairat címmel megjelent munkája, valamint A tagosztályban való zavarok tisztábahozataláról 1857-ben megjelent műve ad támpontot ezek megítéléséhez.
A háborús gabonakonjunktúra öntelt „extra Hungariam non est vita” elve méltán tűnt haladást gátló káros bárgyúságnak, mihelyt a válságos helyzetbe jutott magyarországi termelők a külföld fejlett mezőgazdaságáról tudomást szerezhettek. Ettől kezdve a külföldi mezőgazdaság utánzásának, szolgai másolásának heves vágya jelentette azt a másik végletet, amelynek igen káros következményeitől óvni s a magyar mezőgazdaság korszerűsítését a magyar sajátosságok figyelembevételével előmozdítani – Balásházy osztályrésze lett.
A fejlett külföldi mezőgazdaságot a belterjességre törekvés jellemezte. Nagyobb összefüggő birtoktagokon, az eke alá fogható földek maximális felhasználásával folytatott váltógazdaság, a vetésforgóba iktatott bőséges takarmánynövény-termesztés, az állatállomány téli-nyári istállózása: ez lett idehaza is az ideál: Balásházy tudományos elemző munkával feltárta, milyen feltételek tették lehetővé külföldön e nagyfokú belterjesség megvalósítását; és vizsgálat tárgyává tette, hogy Magyarországon milyen mértékben vannak meg ezek a feltételek, milyen módosítások szükségesek a külföld eredményes mezőgazdasági módszereinek hazai alkalmazásához.
E fontos elemző munka eredményeként Balásházy megállapította: a magyar mezőgazdaság felemelését ugyancsak a belterjességre törekvés segítheti elő, de ennek korántsem egyedül üdvözítő formája az, amelyet a nyugati mezőgazdaságnál tapasztalhatunk; sőt kritika nélküli egyszerű átvétele feltétlenül káros lenne a külfölditől eltérő, sajátos hazai viszonyaink között. Rámutat arra, hogy Olaszország enyhe mediterrán, Anglia, Belgium csapadékdús tengeri éghajlatával szemben Magyarország szélsőséges kontinentális éghajlata kevésbé kedvez a takarmánynövényeknek; ha a legelőket feltörik ha minden földet eke alá vonnak, egy-egy aszályos év az egész állatállományt végzetes veszélybe sodorhatja. Nem szabad tehát a legeltetést teljesen felszámolni, mert az állattenyésztés „a gyepre való támaszkodás nélkül a legingatagabb alapra helyeztetik”. Csak a „vegyes táplálati alapú gazdálkodási modor” nyújthat biztonságot. Istállózás és legeltetés nem feltétlenül kell hogy kizárják egymást; ellenkezőleg, ezek összehangoltsága kívánatos. Különösen az Alföld viszonyai közt ajánlja a félistállózást, azaz a termesztett takarmány és a természetes legelő hasznainak párosítását. Balásházy a téli-nyári istállózás híveivel szemben a természetszerű állattartás barátja, mert meg van győződve arról, hogy a természetszerű körülmények közt tartott állat sokkal inkább hasznothajtó és ellenállóbb a betegségekkel szemben is. Érvelése során arra is utalt, hogy az alföldi szikesek vagy vizenyős területek legeltetéssel inkább hasznosíthatók voltak, mint eke alá vonással; s hogy az alföldi néptelen pusztákon, melyeket a földesúri tulajdonjog a felföldi „népfelesleggel” betelepíteni nem engedett, az olcsó munkaerő is erősen hiányzott a földek intenzívebb megműveléséhez.
Balásházy nem titkolta, hogy elsősorban az állattenyésztés szempontjából közelítette meg a korszerű hazai földművelési rendszer kialakításának kérdését. Fényes Elek statisztikai adataira hivatkozva hangsúlyozta, hogy nemzeti jövedelmünk fő forrása az állattenyésztés, és semmivel sem látta indokoltabbnak a gabonatermesztés fejlesztését. Meggyőzően fejtegette, hogy a legelőtől megfosztott, de termesztett takarmánnyal nem kielégítően ellátott állatállomány csökkenése – a trágyázás visszafejlődése révén – magára a földművelésre is károsan hat vissza.
Balásházy a közlegelők fenntartásáért, de ugyanakkor az ugartartás felszámolásáért küzdött. Nagyváthyval szemben bebizonyította, hogy az ugaron való legeltetésnél hasznosabb az ugarföldet takarmánynövény-termesztésre fordítani. Ennek érdekében viszont harcba kellett szállnia a földek nyomáskényszer alóli felszabadításáért. A tagosítás lényegét, annak sok egyéb fontos haszna mellett, éppen abban látta, hogy „a magán elkülönözött birtoki használat legyen biztosítva.” Hiszen míg a tagosítás meg nem történik, „kéntelen a birtokos, bár mennyire legyen is a gazdaságos tudományokba béavatva, nem értelmessége, hasznos kinézései szerént mívelni földjeit, hanem úgy, mint azon helynek, hol birtoka fekszik, szokása hozza magával”. Hiába akarja a gazda például a marhatenyésztést erőteljesebben folytatni, ha a vidék gabonatermesztésre van beállítva; hiába tér rá a takarmánytermesztésre: „birtokostársai is kedvtelve étethetik le az igyekezőnek takarmánypalántáit”; hiába akarna gyümölcsfákat ültetni, azokat „a kártételektől meg nem őrizheti soha”. A tagosítást tehát minden vonatkozásban „a földmívelési dolgokbani előhaladás kulcsának” tekinti.
A belterjes gazdálkodás útja a nagybirtok előtt viszonylag könnyen megnyílt a sorozatos birtokrendezések, regulációk nyomán. A kisbirtokosok „mezőgazdasági szorgalma” azonban bénult állapotban volt a közbirtokossági falvak szétszórt extravillánumain, a tehetősebb birtokostárs nyájai által elárasztott és kopárrá tett határban. A közös haszonvételek (legeltetés, érdőlés, nádlás stb.) birtokarányosítása (proporcionális reguláció) javított ugyan a helyzeten ott, ahol végrehajtották, de korántsem biztosította a gazdálkodás szabadságát. A mezőgazdasági fejlődés kiszélesítésének érdeke tagosítási törvényt sürgetett. Egyes megyék (pl. Szabolcs, Tolna) statutumai ugyan már régebben lehetővé tették a tagosítást, de különösebb eredmény nélkül. Ahol megvalósult, ott sem járt együtt a mezőgazdaság intenzitásának kívánt fokozódásával. A kisbirtokosoknak ekkor még „eszméjök sem vala arról, mit ezen kedvező körülményben tehetni.”
A tagosítási probléma felvetődött már az 1791-ben kidolgozott Országos Rendszeres Munkálatok anyagában is; ezek 1825–27 utáni átdolgozása során ez az egykori terv már a megvalósítás sürgető szükségessége jegyében került újra előtérbe. Udvardy János 1828-ban megjelent Gazdasági regulációk tüköre című munkája hasznosan irányította rá a figyelmet ezekre a kérdésekre, bár csupán olyan ideális eseteket tárgyalt, amelyek a valóságban kevéssé fordulnak elő, s nem számolt a végrehajtás során felmerülő gyakorlati nehézségek egész sorával. Hogy a tagosítás ügyét egy-egy birtokos – többnyire a többiek ellenállásába ütköző – belátásán és igyekezetén túlmenően országos törvény mozdítsa elő, abban Balásházy 1829-ben kezdett s 1836-ban sikerrel befejeződött tagosítási agitációjának döntő szerepe volt. Balásházy szembeötlő gyakorlati érzékkel nyúlt a szövevényes problémához; „eszményi megoldások” keresésével nem volt hajlandó elmozdulni a realitás talajáról; a gyakorlati kivihetőség módozatait kutatta, s előre figyelmeztetett azokra a veszélyekre, amelyek a tagosítás helytelen végrehajtásából származhatnak.
Balásházy nem ragaszkodott mereven ahhoz a teóriához, hogy a tagosítás során feltétlenül egy tagban kell kiszabni kinek-kinek a birtokát, hanem eltérő talajminőség és fekvés esetében a több tagban történő kiszabás által is elérhetőnek nyilvánította a tagosítás alapvető célját, a szabad birtokhasználatot. Nem értett egyet azzal, hogy a földesúri tagosítás által elérni kívánt magasabb gazdasági célkitűzések és gazdálkodási szempontok egyoldalúan, a parasztság rovására érvényesüljenek: „törvényünk ellen van, hogy a szegény parasztot csak oly könnyedén ki lehessen kergetni a telekből.” A földek minőség szerinti igazságos osztályozása, a silányabb minőség méltányos mennyiségi kárpótlása, az átcserélt földbe fektetett trágya megtérítése, a földmérési munkák részrehajlás nélküli biztosítása törvényes kötelessége a birtokosoknak, megyei tisztviselőknek, mérnököknek.
A tagosítás kérdése szorosan összefüggött a határbeli közös haszonvételek sorsának eldöntésével. Számosan voltak azon a véleményen, hogy a közös legelőt, közös erdőt a birtok aránya szerint fel kell osztani, el kell keríteni, s a birtokos tetszése szerint használja továbbra is legelőnek, erdőnek, vagy pedig eke alá vonva tagosíthatja. Balásházy ezeket az elképzeléseket csupán a többszáz holdnyi legelői, illetve erdei illetőségek kihasítására vonatkozóan akceptálta; a legelőknek és erdőknek a nagyszámú közbirtokos-kisbirtokos közti valóságos „felkockázása” ellen azonban erdővédelmi és állattenyésztési szempontból azonnal felemelte tiltakozó szavát. Világosan látta ugyanis, hogy 1–2 holdas erdőrészletekben erdőművelést végezni lehetetlen; hamarosan ki fogják teljesen irtani a fákat, s az ország erdőállománya rohamosan megcsappan. Ugyanígy a kis legelőrészletek is csak arra jók, hogy a pásztortartási költségeket alaposan fokozzák, hiszen kinek-kinek külön kell pásztort tartania, méghozzá nem is egyet, hanem rendszerint állatfajonként egyet-egyet. A megoldás módját törvény által szabályozandó közös erdőhasználatban és ugyancsak törvény áltál szabályozandó társulati tenyésztésben határozta meg. Az erdőtörvénnyel kapcsolatosan azt javasolta, hogy az erdőségek osztatlan formában kerüljenek hatósági erdőtiszti felügyelet és szakszerű kezelés alá; a birtokosok pedig birtokaik arányában részesedjenek az erdő hasznából. Akik az erdőben kárt tettek, a haszonrészesedésből a kár megtérültéig maradjanak ki. Állattenyésztési törvényjavaslatában Balásházy a közös legelők fenntartása és a legeltethető állatok számának birtokarányos megszabása mellett foglalt állást. Kifejtette, hogy a közösen fogadott pásztorral a társulati tenyésztés nem alkalmas ugyan olyan magas fokú nemesített állattenyésztésre, mint amilyennek feltételei a nagybirtokon biztosítottak, de nem feltétlenül forrása az állatállomány elkorcsosodásának, mert kellő számú és minőségű apaállat alkalmazásával, szűzgulyák felállításával és más intézkedésekkel ezt meg lehet akadályozni. Hangoztatta, hogy „szükség van a közönséges és középszerű állati termékre is”, „az így tenyésztett állatoknak is nagy kelendőségük van, s egy font gyapjú nem marad elkeletlen”.
A tagosítás körüli vitáknak a szerteágazó problémák útvesztőiben is szem elől nem tévesztendő lényege a korszerű földművelési rendszer, a váltógazdaság feltételeinek megteremtése. A váltógazdaságot már Nagyváthy János és Pethe Ferenc megismertette a magyar gazdákkal; idevonatkozó tanításaik azonban több ponton lényeges korrekcióra szorultak. Pethe Ferenc pl. úgy vélte, hogy „helyes termésváltoztatás és jó munka által” a trágyázás feleslegessé válik. Balásházy ezzel szemben rámutatott, hogy e hibás elv követése „először a föld, azután a gazda elszegényülését szüli”. Nyomatékosan kellett hangsúlyoznia, hogy a nagyhasznú vetésforgó nem „csodaszer”, amely egymaga megoldaná a mezőgazdaság minden problémáját. Elfogadhatatlan volt Pethe azon javaslata is, hogy – akár csak próbaként – 40–42 szakaszra kell osztani a váltógazdaság alá vont területeket. Balásházy négyes-ötös, legfeljebb hatos forgót tartott megvalósíthatónak. Pethével szemben már főszabálynak tartotta a váltógazdaságnál, hogy kalászosok ne vettessenek egymás után, hanem közéjük takarmány vagy kapásnövények kerüljenek. Őszi vetés után következhetik ugyan megfelelő körülmények közt tavaszi, de fordítva – mint Pethe javasolta – nem.
Balásházy szerint „Nagyváthy szintén dologhoz értés nélkül szól ezen tárgy felől, noha azon két példa, melyet a szakaszos rendszerről közöl, bizonyos körülmények között helyeselhető; de nem bír a váltógazdaság elveinek ismereteivel, sem afelől nincsen tisztában, mely körülmények közt, s miképpen alkalmazható”. A váltógazdaság alkalmazásának elvi alapját Balásházy abban jelölte meg, hogy „egyik növény a másiknak mintegy megkészíti a földet: olyan secretiókat hágy maga után a földben, mely az utána következőnek táplálatul szolgál”, továbbá, hogy „nem egyforma anyagokat szívnak be a növények különféle szerkezetökhöz képest”. A termésváltoztatás szabadgazdálkodási formáinál, melyek az Alföld több vidékén honosak voltak, a többéves vetésforgón alapuló váltógazdaság feltétlenül magasabb rendűnek bizonyul; bevezetésére azonban nem a legelőterületek teljes felszámolásával, hanem az állandó legelőknek a helyi viszonyokhoz mért kisebb-nagyobb mérvű fenntartásával kell törekedni. A perjével és fehér lóherével vetett, felületi tárgyázással javított és lehetőleg vízárasztásos öntözésben is részesített állandó legelő, ahol törvényileg rendezett körülmények közt folyik a társulati legeltetés, a vetésforgóba iktatott takarmánynövények gyengébb termése esetén is biztonságot ad az állattartásnak, s biztosítja az abszolút istállózásnál többre becsült természetszerű körülményeket. Balásházy úgy vélte, hogy ily módon a külföld csodált mezőgazdasági eredményeit a sajátos magyar viszonyokhoz alkalmazva tulajdonképpen eredetit alkotott; kialakította a korszerű magyar mezőgazdaság rendszerét, melyet „rendezett legelőjű magyar váltógazdaság”-nak nevezett el.
A magyar mezőgazdaság korszerűsítése egyben hitelkérdés is volt. A tagosítás végrehajtásához, a munkaerőben, épületben, felszerelésben egyaránt nagyobb beruházást igénylő váltógazdaság megvalósításához számottevő tőkére volt szükség. A magyar mezőgazdaság korszerűsítése kérdésében a figyelmen kívül nem hagyható hazai sajátosságok közt a hitelhiány és az uzsora nagyon is lényeges szerepet játszott. Balásházy saját gazdaságának kétszer is csőd felé hajló sorsa mindennél jobban illusztrálja a haladás útjában álló nehézségeket. Nincs olyan műve, melyben a hitelproblémákkal (váltótörvényszék, földhitelbank, takarékpénztár, zálogház stb.) ne foglalkozna. A tőkének a magyar mezőgazdaságba való erőteljesebb behatolását s a magyar mezőgazdaság ezzel kapcsolatos jelentős átalakulását azonban nem érte meg.
*
Balásházy János valóságos apostola volt az agrártudományi ismeretek iskolai és iskolán kívüli terjesztésének. Hazánk agrárország volt, de népe nem jutott hozzá a korszerű mezőgazdálkodás elvi és gyakorlati ismereteihez. A hit- és erkölcstan katekizmusa mellé Balásházy egy mezőgazdaságtudományi katekizmust akart kezükbe adni, s a falusi templomok szószékeiről olyan tanításokat is várt, amelyek a földi boldogulás útját egyengetik, például a takarmánynövény-termesztés hasznainak és módjának ismertetésével. A nép között olcsón vagy ingyen osztogatott erkölcsi történetek műfaját mezőgazdasági haladásra oktató és buzdító történetekké módosította. A falusi iskolák olvasni egy év alatt már úgy ahogy megtanult növendékeit mezőgazdasági ismeretekre akarta taníttatni. Elemi fokú könyvet írt számukra, abban a reményben, hogy az iskolából kikerülve mint gazdák is haszonnal fogják forgatni. Harcolt azért, hogy a tanítók kapjanak elméleti és gyakorlati mezőgazdasági képzést is, hogy sokszor igen súlyos anyagi helyzetükben állami támogatást élvezhessenek, hogy legyen földjük, ahol növendékeiket a gyakorlati mezőgazdálkodásban gyakoroltathassák.
Balásházy jól ismerte a hagyományossá vált, de már korszerűtlennek bizonyuló mezőgazdálkodási módokhoz való paraszti ragaszkodás makacs erejét. Tudta, hogy ezen sem az erőszakolás, sem a puszta felvilágosító szó nem segíthet. A korszerű mezőgazdálkodásra való áttérítés döntő, célravezető eszközét a sikeres példák vonzóerejében látta. Ha majd a paraszt úgy találja, hogy a tagosított birtokon váltógazdaságot folytató, állatait jól takarmányozó, gyümölcsöt is termesztő és konyhakertet is tartó gazda fáradsága szemmel láthatóan jobban jövedelmez, mint az ő régi megszokott modorú gazdálkodása, önként fog maga is a haladás útjára lépni. Balásházy azt tartotta a törvényhozás feladatának, hogy hárítsa el a lassú, de később egyre gyorsuló fejlődés útjából az akadályokat; biztosítsa a korszerű mezőgazdálkodás védelmét és támogatását.
A külföldi példák megismerése Balásházyt mezőgazdasági szakiskolák létesítésének sürgetésére sarkallta. Ebben az iskolafajtában a számtan, természethistória, egészségtan, földleírás és más tantárgyak csak mintegy alátámasztják a középpontban álló mezőgazdaságtudományi oktatást. Az iskola tangazdasága nemcsak a gyakorlati ismeretek szerzésének legfőbb színtere, hanem mezőgazdasági termelőüzem is, melynek jövedelméből egyrészt a tanfelszerelés állandó fejlesztése biztosítható, másrészt a növendékek is részesülhetnek belőle, „hogy idejekorán megkóstolják a keresetnek hasznos voltát”, melyet „munkássági ügyességük” szerzett. Az egyoldalúan deákos műveltséget adó középfokú iskolákat a természettudományosan is megalapozott általános műveltség forrásaivá akarta formálni, ahol a mezőgazdaságtudomány is bevonul a tantárgyak sorába; az elméletet már az iskolában szorosabban kapcsolatba kívánta hozni a gyakorlattal. A nőnevelésben is fontos helyet szánt a mezőgazdaságtudománynak; különösen a veteményeskertek ápolására akarta megtaníttatni a leányokat.
Balásházy írásaiból egészséges pedagógiai elvek tűnnek elő. Kiemeli a határozott, de nem kemény tanító tanítványai bizalmán és szeretetén alapuló tekintélyét. A tanítandó mezőgazdasági ismereteket a tankönyv tartalmazza, amelyben a tanító magyarázó munkáját megkönnyítő jegyzetek, utasítások is vannak. Az anyag jól tagolt, áttekinthető, kérdés-felelet formájába foglalt. Ezt a formát később a szajkózás veszélye miatt elhagyta. Az anyag minél teljesebb megértésének és az önálló gondolkodásra nevelésnek hangsúlyozását sohasem mulasztotta el. Egyszerű és élvezetes stílusra törekedett, és tekintetbe vette a különböző korú gyermekek különböző felfogó-képességét. Így például az állatorvoslási ismereteket legfeljebb az utolsó osztályosoknak javasolta rendes tananyagul, egyébként ajánlott olvasmányként kezeltette. Ügyelt arra, hogy a tankönyvbe csak érett, megállapodott ismeretek kerüljenek; merő okoskodásnak, tudálékosságnak nem engedett teret. Ábrákon ismertette az új, hasznos mezőgazdasági eszközöket, a gyümölcskertészetben használatos oltási és szemzési módokat, és táblázatokba foglalta a vetésforgó különböző fajtáit. Az elméleti oktatás és a gyakorlat egysége Balásházy mezőgazdaságtani pedagógiájának alappillére. A gyermekek tangazdasági dolgoztatásánál intett arra, hogy a jövedelmezőség szempontja nem szoríthatja háttérbe az alapvetően pedagógiai célkitűzéseket. Figyelmeztetett, hogy a mezőgazdaságtan általános tanításait a konkrét helyi viszonyok mérlegelésével vigyék át a gyakorlatba.
Balásházyt az elmélet és gyakorlat egységéről vallott meggyőződése vezette keresztül zempléni, majd debreceni magángazdasága nem csekély viszontagságain. Élete utolsó éveiben Földesen is egyaránt forgatta a „földmívesi szerszámot” és a szakirodalmat, amelynek beszerzéséért nemegyszer mérföldeket szekerezett tengelyig érő sárban.
A könyvek tanításait Balásházy saját gazdálkodói tapasztalatain szűre át. Tapasztalatainak meggyőző erejével igyekezett formálni a gazdálkodói közvéleményt: „Munkám tartalmát s irányát legjobban ábrázolja következő kifejezés: Merítettem az életből, s hatni akarok az életre.” Megállapíthatjuk, hogy nagy és pozitív hatást gyakorolt kortársaira, s munkásságának tudománytörténeti jelentősége maradandó.
