VÉGSZÓ
VÉGSZÓ
Bánki munkásságának óriási terjedelmét és sokrétűségét áttekintve, végiglapozva száznál több tudományos dolgozatát és kiterjedt levelezését, elvonultatva szemünk előtt kísérleteinek hosszú sorát és figyelembe véve korának eléggé kezdetleges ipari és közgazdasági állapotát, csodálkozással kell kérdeznünk, miként tudott ennyit alkotni. Hogyan lehetséges az, hogy a belsőégésű motoroknak búcsút mondva egy újabb szakterületen, amelynek elméleti alapjai sokkal kevésbé voltak kidolgozva, olyan gyorsan került ismét a világ élenjáró szaktekintélyei közé.
A feleletet ezekre a kérdésekre az adja meg, hogy ez a szellemi kiválóság folyton dolgozott. Amint valamilyen téma felkeltette érdeklődését, azzal szakadatlanul foglalkozott, és nem bírt nyugodni, míg azt teljes mértékben nem tisztázta. Nagy ritkán el tudták őt színházba vinni, de ott is gyakran előfordult, hogy előadás közben kis papírlapra jegyzeteket írogatott. Szorgalmas jegyezgetéseinek nyomai sokszorosítva megjelent előadási jegyzeteinek, cikkei különlenyomatainak és egyes műszaki folyóiratok lapjain is bőségesen találhatók voltak a tanszéki könyvtárban őrzött példányokon. Ennyit dolgozni csak megfelelő életmód mellett lehetett. Életvitele a legegyszerűbb, mondhatni puritán egyszerűségű volt. Felüdülésként szeretett otthonában festegetni. Több tanártársa volt az „áldozat” – ahogyan ő nevezte. Ezeknek arcképét festegette, saját bevallása szerint nem nagy sikerrel. Egyetlen szenvedélye volt a szivar. Ez ritkán került ki kezéből. Több fényképén szivarral a kezében látható. A szivarozás, nem véletlenül, olyan szenvedélye volt, amelynek munka közben is hódolhatott.
Sikereinek titkát azzal is magyarázhatjuk, hogy szerencsésen egyesítette az elmélet és gyakorlat szempontjait. Ganz-gyári működése elején az Elevátor szerelését vezette, mely a második világháború folyamán sajnos megsemmisült. Itt közvetlen érintkezésbe került a gyár munkásaival, akiknek gyakorlati tapasztalatából sokat értékesített. A Ganz-gyárban a mérnökök és munkások között nem tátongott olyan nagy űr, mint egyéb gyárakban. A lakatosinasból lett vezérigazgató Mechwart András nagy súlyt helyezett arra, hogy a munkások és mérnökök között jó viszony legyen, és egy családhoz tartozónak érezzék magukat. Neki sikerült az érdekközösség érzetét felkeltenie. Mechwartnak ezt a törekvését Bánki is elismerően emeli ki Mechwartról tartott emlékbeszédében:
„Méltán becsülte meg, még mint nagy gyári vezérigazgató is, a szerény kis lakatosműhelyt, mert annak levegője fejlesztette ki benne rendkívüli gyakorlati érzékét és talán ott szívta magába azt a tehetséget, hogy belátott munkásai lelkivilágába. Ott a közvetlen érintkezésből tanulta meg a munkásaival érzelmi nyelvükön beszélni és velük úgy bánni, hogy bennük az érdekközösség tudatát tartsa ébren, hogy vezetőjükben jóakarójukat lássák, akit kedvvel, odaadással szolgáltak.”
Példaképpen szemelvényeket idéz Mechwartnak abból a beszédéből, amit 25 éves jubileuma alkalmával a Ganz-gyáraknak akkor már 3160-ra szaporodott munkásseregéhez intézett.
„…nehéz volna a mi munkásainknál odaadóbbakat, hívebbeket és ragaszkodóbbakat találni.”
„Vonzalmam a munkásosztályhoz régi keletű, még abból az időből való, amikor magam is ezen osztályhoz tartoztam.”
„Végig dolgoztam a satunál és a kovácstűznél, megcsináltam a rendes legény remekemet és kaptam felszabadító levelet és vándorkönyvet.”
„Csak ezek után léptem felsőbb technikai iskolába és csak kezem munkája jövedelméből képezhettem ki magamat.”
„Én tudom, mit jelent dolgozni, én tudom, mit jelent nélkülözni és ezért netaláni szükségükben mindig készséges segítőjükre és támogatójukra találnak bennem.”
Bánki mindezt mélyen átérezte és Mechwarthoz hasonló jó kapcsolatot tartott a gyár munkásaival. A munkások szerették és segítettek neki terveinek megvalósításában. Közel került a műszaki gyakorlathoz annak a baráti viszonynak révén, amely Csonka János és közte kialakult, akitől sok támogatást kapott problémáinak megoldásában. Csak így volt lehetséges, hogy abban az időben, amikor a gyárak tulajdonosai nem sok érdeklődést mutattak az újítások iránt – olyannyira, hogy Bánki már szép eredmények birtokában is kísérleteinek költségét nagy részben sajátjából fedezte – ilyen sikereket tudott elérni.
Bánki azon kivételes szellemi kiválóságok közé tartozott, akiknek munkásságából nyilvánvaló, hogy bármilyen pályán is nagyot alkothattak volna. Erre vall nála az a bámulatos sokoldalúság, amellyel a gépészet különböző ágaiban ért el nagy eredményeket.
A Bánkiról alkotott kép nem lenne teljes, ha nem emelnénk ki azt a nagy szívjóságot, amely egész lényéből áradt, és amely megfogott és meghatott mindenkit, aki ismerte. A nagy tudós egyben jó ember is volt. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a nagyképű póz. Szerénységére legjellemzőbb, hogy tudományos sikerekben és műszaki eredményekben oly gazdag élete folyamán egyszer sem részesült olyan kitüntetésben, amelyet még lármás, középszerű és reklámhajhászó, nagyképű emberek is megkaptak.
Ami kitüntetés élete folyamán érte, az tisztán a hazai és külföldi tudományos körök elismerése volt. Egy tudós számára azonban nem is lehet azoknál szebb kitüntetést elképzelni.
Pályafutását áttekintve csak csodálattal és mély tisztelettel eltelve gondolhatunk rá, és példaképül állíthatjuk minden mérnök elé.
Bánki emlékét, ha megkésve is, az utókor is megörökítette. Emlékének megörökítésére már korábban is gondoltak, mert 1919. februárjában a Mérnökegylet Gépészeti Szakosztálya bizottságot küldött ki azzal a céllal, hogy Bánki 60. születésnapjára munkásságát ismertető emlékiratot adjon ki. Az emlékiratnak több idegen nyelven való megjelentetését is tervbe vették. Halála után a Magyar Tudományos Akadémia Rados Gusztávnak, a Műegyetem kiváló matematika professzorának javaslatára hasonló emlékirat szerkesztését vette tervbe, melynek szerkesztői Bánki munkatársai, Sasvári Géza és Schimanek Emil lettek volna. Mindkét terv megvalósítása elmaradt. Ezért írta Schimanek Bánki tudományos munkásságáról és alkotásairól 1954-ben megjelent könyvének előszavában a következőket: „A Műegyetem aulájában mellszobrok örökítik meg a nagy tanárok emlékét. Bánki szobra ezek közül hiányzik. Az elmúlt évtizedek mulasztását okvetlenül pótolni kell. Magunkat becsüljük meg, ha hazánk nagy fiának emléket állítunk.”
Ez a sürgető felszólítás termékeny talajra talált, mert a Népszínház utcai volt Felsőipariskola technikummá való átalakításakor már Bánki Donát Gépipari Technikum néven nyílt meg, és nevét főiskolává való átalakulásakor is megtartotta. Budapest Főváros Tanácsa egy újonnan épült lakótelep főútvonalát Bánki Donát utcának nevezte el. A Gépipari Tudományos Egyesület 1954-ben Bánki Donát Emlékérmet alapított, melyet kétévenként, mint az Egyesület egyik legnagyobb kitüntetését osztanak ki. Születésének 100-ik évfordulója alkalmából 1959-ben a Gépipari Tudományos Egyesület kétnapos ünnepségen adózott emlékének, és a Bánki Donát utcában emléktáblát helyezett el, feljegyezve az utókor számára működését és eredményeit. Ugyanebben az évben a Budapesti Műszaki Egyetem az aulát megtöltő kiállítást rendezett, melyre összegyűjtötte Bánki jelentős alkotásainak egy-egy példányát, és az Egyetem aulájában leleplezték Bánki mellszobrát, melyet Pátzay Pál szobrászművész készített. A Magyar Tudományos Akadémia ugyanekkor emlékkönyvet adott ki In Memoriam Donát Bánki 1859–1959 címmel. Mellszobrát a Bánki Donát Műszaki Főiskolán is felállították, és a Főiskola az iskola fejlesztése körül érdemeket szerzettek részére ugyancsak Bánki Donát Emlékérmet alapított.
Mindez arra utal, hogy a magyar társadalomban a zseniális gépszerkesztő, a sokoldalú kísérletező és a kiváló tudós emléke aki egész életét a műszaki oktatásnak és a hazai gépipari fejlődés előmozdításának szentelte – ma is elevenen él.
