A DEBRECENI EGYETEM PROFESSZORA (1941–1952)
A DEBRECENI EGYETEM PROFESSZORA (1941–1952)
1. 1941-gyel kezdődik az a három évtized, amelyben Bárczi Géza tanári – ettől kezdve egyetemi tanári – és tudósi pályáján beérett a nem mindennapi gazdagságú termés. 1941-ben Csűry Bálint hirtelen halála után a kar meghívására kinevezték nyilvános rendes tanárrá a debreceni egyetem magyar és összehasonlító finnugor nyelvészeti tanszékére. Pais Dezső így utalt erre a hetvenéves Bárczi Gézát köszöntő beszédében: „Amikor az 1941-ben a magyar nyelvtudomány nagy kárára oly korán elhunyt Csűry Bálint debreceni tanszékének betöltésére került a sor, felvetették előttem, hogy ki lehetne az utóda. Azt feleltem: »Bárczi Géza!« Az ellenvetés rá így hangzott: »Hiszen az kiváló romanista.« »Igen!« – mondtam én. – »De ez nem akadályozza abban, hogy egyszersmind kitűnő magyar nyelvész lett légyen már eddig is, és ne legyen még inkább az, ha helyzetének lehetőségei segítik benne és kötelességei megkívánják tőle.« Meg vagyok győződve, azóta kiderült, hogy ritkán volt annyira igazam, mint akkor”. (MNy. 60: 130.) Debrecen valóban teljesen új feladatok elé állította Bárczi Gézát. Maga így emlékezett vissza ezekre az időkre 1973-ban, Debrecenben, díszdoktorrá avatása alkalmából: „Mikor idekerültem, szokatlan feladat előtt álltam: én voltaképpen inkább romanista voltam, mint magyar nyelvész, és most belecsöppentem olyan feladatba, amelynek középpontjában természetesen a magyar nyelvtudomány állott… Én magyar nyelvészettel egyáltalán nem foglalkoztam addig, kivéve a szótörténetet, ami a francia kapcsolatokat illeti, dialektológiával pedig egyáltalán nem. Viszont úgy éreztem, hogy kötelességem a debreceni hagyományokba beilleszkedni. Tehát rámentem a dialektológiára is, és igyekeztem a lehetőség szerint tovább folytatni Csűrynek a gyűjtő és feldolgozó munkáját. Úgyhogy az én itteni professzorságom alatt a kiadványaink között továbbra is jelentek meg a Csűry szellemében készült népnyelvi gyűjtések és feldolgozások.” (Idézi Sebestyén Árpád: MNyj. 20: 3–4.) Hogy a háborús és egyéb bonyolult problémák ellenére milyen mértékben tett eleget Bárczi Géza a jelzett feladatoknak, azt mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy az ekkor tartott egyetemi előadásaiból nőttek ki szintézisei: egyetemi tankönyvei vagy inkább kézikönyvei, és hogy itt bontakozott ki sokoldalú, számos diszciplínára kiterjedő tudósi munkássága.
2. Mi volt a leghatásosabb és így legsajátosabb Bárczi professzor tevékenységében? Röviden: az az emberi magatartás és oktató-nevelő módszer, amellyel hallgatóit meg tudta nyerni, és magához, illetve a nyelvtudományhoz tudta kötni. Ő maga is így érzékelte ezt, mert 1973-ban a következőképpen idézte vissza a debreceni éveket: „A hallgatósággal hamar megbarátkoztam. Sikerült a tanszéken olyan bensőséges, családias légkört teremteni, amiben lassanként a hallgatók mind otthon érezték magukat. És ez nem engedékenységen alapult: a tanszéken igen komoly munka folyt, a könyvtár állandóan használatban volt. De ez a munka valahogy olyan könynyed, derűs volt, nem volt benne kényszeredettség! Szobám mellette állt a szemináriumnak, minduntalan kijöttem, megnéztem, ki mit dolgozik, segítettem, ha elakadt, és ilyen módon a hallgatókban is felkelt a bizalom a tanszék iránt… az a szerencsém volt, hogy nagyon sok tehetséges tanítványom akadt, akikkel öröm és élvezet volt dolgozni, akiknek a haladását szemmel láthatólag lehetett követni, és akikből azután valóban a tudománynak tevékeny munkásai lettek, akik nevet, megbecsülést tudtak szerezni tehetségükkel, szorgalmukkal, munkásságukkal… Szóval, meg lehetett valósítani azt, ami ideális volna, amiről »nagyüzemben«, például Pesten szó sem lehet, hogy az ember minden hallgatóját kívülről-belülről ismeri.” (Idézi Sebestyén Árpád: uo. 4.)
És szabad legyen ideiktatnom, hogyan éltem meg mindezt én 1945 márciusától elsőéves magyar–francia–német szakos hallgatóként. Bárczi professzor a szónak eredeti értelmében már az első előadásokon – akkor éppen a magyar névmások történetéről és a nyelvföldrajz kérdéseiről szólt lenyűgözött bennünket. Azaz szinte lehetetlen volt nem követni és nem lejegyezni logikus és egyszerre színes okfejtését, és még ha ez nem sikerült is mindig, valahogy a problémafelvetése és – megoldása magával ragadott. Ha az előadás a tudomány mikéntjét, nehézségeit és szépségét mutatta meg, Bárczi professzor proszemináriuma a nyelvészeti módszerek világába vezetett be bennünket. Emlékszem rá, szemináriumi dolgozatként nekem az iromba szó eredetét, hangalaki és jelentésfejlődését, mai – köznyelvi és nyelvjárási, valamint szépírói – használatát és állandósult szókapcsolatokban való esetleges szereplését kellett bemutatnom, írásban elkészítve, de szabadon előadva, hogy aztán profeszszorunk megtegye az egésszel kapcsolatban a maga szigorú, de tárgyilagos helyesbítő észrevételeit. Hetekig csak a tanszéki könyvtárban éltem – mert valahogy szégyen lett volna nem jól szerepelni –, végigbukdácsoltam szinte valamennyi könyvön, mutatón, s ilyenformán nemcsak a dolgozat született meg, hanem megismertem a segédeszközöket is. Közben a tudomány, a módszer mellé felsorakozott a szintén nagyon fontos emberi közelség, csaknem családiasság is. Az átmenetet az önkéntes folyóiratbeszámolók képviselték. Ez azt jelentette, hogy két-három hetenként beszámoltunk egy-egy magunk választotta újabb Magyar Nyelv-, Magyar Nyelvőr- vagy más cikkről, ami azonban jó alkalom volt arra is, hogy professzorunk érdeklődjön olvasmányainkról, terveinkről, problémáinkról. Aztán jöttek a közvetlen beszélgetések: amikor késő délután vagy este professzorunk átjött szobájából a szemináriumi és egyben könyvtárhelyiségbe, ahol mi dolgoztunk, majd megkérdezte, mivel foglalkozunk, és utána következtek újabb kérdések és válaszok, nyelvtudományról, a világ eseményeiről és még sok mindenről. Mindezek az emberi közelséget, a velünk való törődést jelentették. Igazi tudomány, emberi közelség: ezt kaptuk Bárczi Gézától.
A következő egyetemi évek az eddigieket mélyítették tovább. Miközben a szemünk láttára – pontosabban a fülünk hallatára – formálódtak Bárczi Géza kitűnő jegyzetei, illetőleg tankönyv- vagy inkább kézikönyv-sorozatának egyes darabjai, még mélyebben és még többet láttunk meg a magyar nyelv és a nyelvek múltjának és jelenének a problematikájából, és még jobban megvilágosodtak előttünk azok a módszerek, amelyekkel ezek a problémák megközelíthetőek, megoldhatóak. A Bárczi Géza vezette nyelvjárásgyűjtések, a nagyerdei szemináriumi kirándulások, a fagylaltozások a Tóth-cukrászdában, a tanszékhez immár hivatalosan is közelebb kerülteknek az általa tartott francia nyelvi és irodalmi órák, továbbá azon igen gyakori beszélgetések révén, amelyeket az egyetemről gyalog hazamenet az akkori Libakerten át a Református Kollégiumig folytattunk, – ha lehet – még közelebb kerültem Bárczi Gézához és egyszersmind a nyelvészethez. (L. még Papp László – alapjaiban hasonló beszámolóját: Nyr. 88: 5–7 és Bárczi-Eml. 141–142, valamint a Sebestyén Árpád utalását: MNy. 72: 9.)
3. Bárczi Gézának öt fő jellemvonását emelhetjük ki. Először is ízig-vérig nyelvtörténész volt: az egész nyelvnek és benne a nyelvi jelenségeknek a mozgása, alakulása, ezek okának és a kommunikációban betöltött szerepének a kifürkészése érdekelte; lényegében így szemlélte napjaink nyelvét is. Másodszor: a nyelvtörténeti iskola módszerét, annak hazai és külföldi eredményeit, eljárásmódjait ritka áttekintőképességével számon tartotta, de sohasem alkalmazta őket szolgai módon, másokon és saját magán is túllépett, ha úgy találta célravezetőbbnek. Talán nem túlzunk, ha kijelentjük: Bárczi professzor – képességeinél, ismereteinél, szemléleténél, módszereinél és eredményeinél fogva – a jelzett irányzatnak mindenképpen a csúcsát jelentette. Harmadszor: az eddig mondottak ellenére a szinkrón nyelvészetet is becsülte, sőt szorgalmazta, bizonyos vonatkozásban maga is művelte, és bár a „modern” jelzővel illetett strukturalista, generatív nyelvészeti stb. irányzatok, módszerek nagyobb intenzitással életének csupán az utolsó évtizedében jelentkeztek, mint vezető tudós és úgy is, mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke ezeknek sem állt az útjukba. Azt vallotta ugyanis, hogy minden megközelítési móddal, módszerrel meg kell próbálkozni, és azokat, amelyek közelebb visznek a nyelv megismeréséhez, illetőleg amelyek jobbá, helyesebbé, kifejezőbbé teszik a nyelvhasználatot, amelyek emelik az anyanyelvi műveltséget – föltétlen fejleszteni és művelni kell. Negyedszer: számára a nyelv, különösen az anyanyelv sokkal több volt, mint közlési eszköz. Az ő megfogalmazásában: az emberi tudás felhalmozódásának tárháza, aztán esztétikumot hordozó, művészi eszköz, továbbá a nemzeti tudat egyik letéteményese, amely érzelmi szálakkal is hozzánk kötődik. És ötödször: Bárczi Gézát – mint többször utalt rá (l. pl. MNy. 70: 253) – a nagy összefüggések, a szintézisek vonzották, jóllehet nem nézte le a részletkérdésekkel foglalkozó tanulmányokat sem, hiszen nemegyszer neki magának is ilyenekkel kellett pótolnia a szélesebb tablók hiányzó elemeit.
Bárczi Géza a Debrecenben eltöltött időt – hozzátehetjük: teljes joggal élete legtermékenyebb évtizedének nevezte. Valóban ekkor jelenteti meg az Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek két számát (Fonetika 1951 és A magyar szókincs eredete 1951) és úttörő jelentőségű nyelvemlék-monográfiáját A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék címmel (1951). Ezenkívül hét szótörténeti, kilenc hangjelölés- és hangtörténeti, hat dialektológiai, három történeti alaktani, három tudománytörténeti, három általános nyelvészeti tanulmánya és több nyelvművelő cikke látott napvilágot a debreceni években. (E korszak termését majd a következő két évtized termésével együtt jellemezzük, mivel valójában minden folytatódik, és még inkább kiszélesedik.)
Méltán választották meg tehát Bárczi Gézát 1947-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává, és méltán ítélték oda neki említett monográfiájáért, annak megjelenése után egy évvel, 1952-ben a Kossuth-díjat.
