BÁRCZI GÉZA, A KÖZÉPISKOLAI TANÁR ELHATÁROZÓ LÉPÉSEK A NYELVTUDOMÁNY FELÉ (1919–1941)
BÁRCZI GÉZA, A KÖZÉPISKOLAI TANÁR
ELHATÁROZÓ LÉPÉSEK A NYELVTUDOMÁNY FELÉ (1919–1941)
ELHATÁROZÓ LÉPÉSEK A NYELVTUDOMÁNY FELÉ (1919–1941)
1. Hazatérése után, még 1919 júniusában letette magyarból a szakvizsgát és franciából az összevont alap- és szakvizsgát. Egy év múlva, 1920-ban a pedagógiai vizsga letétele után szerezte meg a magyar–francia szakos középiskolai tanári oklevelet. Még 1919-ben megkezdte tanári működését, hogy aztán több mint egy fél évszázadon át nevelje – nem mindennapi eredményességgel – előbb a középiskolás, majd az egyetemista diákok egymás után jövő nemzedékeit.
Középiskolában több mint két évtizeden át tanított, 1919-től 1941-ig. Egy évet a Ponty utcai és a Mester utcai kereskedelmi iskolában, majd 1920-tól egy évtizeden át az Eötvös József reáliskolában és 1929 szeptemberétől a budapesti Középiskolai Tanárképzőintézeti Gyakorló Gimnáziumban, közkeletű nevén: a Mintában. Bárczi Géza oktató-nevelő munkáját a biztos tudás, az alapos felkészülés, a szigor, de ugyanakkor a jó pedagógiai érzék (megfelelő kapcsolat a tanítványaival stb.), egyáltalán az igényesség jellemezte. A reáliskolai tanárra így emlékezik vissza a régi tanítvány, Stephanides Károlyné: „… igényes tanár volt. Ha hiányzó tanárt helyettesített, sohasem adott ún. szabad foglalkozást…, hanem a tanulók korától függően valamilyen témáról kezdett beszélgetni velük, amely lekötötte a figyelmüket…, pl. irodalomról, nyelvészetről, történelemről, művészetről. Ennek híre ment az iskolában, úgyhogy ha olyan osztályba lépett be, ahol különben nem tanított, felragyogott a fiúk szeme.” (Bárczi Géza Emlékkönyv. MNyTK. 200. sz. 1994. 161–162.)
A Mintában eltöltött éveket maga Bárczi Géza így idézi vissza 1972-ben, A Minta emlékkönyvébe c. írásában: „Életem legnyugodtabb és talán leggyümölcsözőbb tíz évének emlékei fűznek az egykori Mintához. Igen kedves kollégák meleg baráti köre, gondolkodásra szoktatott, érdeklődő, sokat kérdező tanulók, akikkel élvezet volt dolgozni, adták meg a munka számára a legkedvezőbb hátteret, s egy kimagasló oktató-nevelői egyéniség, Staud János igazgató szelleme hatotta át az egész iskolát, és biztosította az elméletileg is jól megalapozott, magas színvonalú oktatási gyakorlatot… Ekkor, a konferenciákon, jegyzőkönyvíráson keresztül lettem, ha lettem, tudatos pedagógussá. S ugyanakkor tudományos munkára is maradt időm, kedvem, energiám, mert a Minta sajátos szelleme ennek is kiválóan kedvezett…” (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Iskolájának Centenáriumi Emlékalbuma. Bp., 1972. 61; újra közölve: Bárczi Géza Emlékkönyv 162).
Balázs János a Bárczi Géza halála utáni rádiós megemlékezésben (1976) egyenesen „csodálatos művészet”-nek nevezte Bárczi professzor gyakorló gimnáziumi franciaóráját. Tudniillik 1939-ben mint gyakorló tanár részt vett egy hetedikeseknek tartott órán, amelyen Alfred de Musset egyik versét elemezték az explication de texte módszerével, kitűnően és egyben jó franciasággal. Bárczi Géza oktató-nevelő módszere tehát éreztette hatását a Mintában az ott gyakorló tanárjelöltek számára is. Ez utóbbiak szintén úgy emlékeznek gyakorlóidejükre, mint amikor Bárczi tanár úrtól egy életre kaptak útravalót.
Érdekességként megemlítem, hogy Bóka László professzor, a jó barát szerepelteti Bárczi Gézát, a középiskolai tanárt Nandu c. regényében. Minden bizonnyal találóan mutatja be: „Az intézetben a természetrajzot világi tanár oktatta, Brix tanár úr… hatvan és hetven között járhatott élete útján… De haja éppen hogy szürkült, s valamiféle, talán kisfiús gondossággal volt elválasztva oldalt. Szépen domborodó homloka, erős orra, angolosan nyírt bajusza, finom metszésű szája férfias erőt, szép szavú értelmet s ínyenc életkedvet sugárzott. Nem volt magas, de arányos termetű, izmos, sovány, gyors léptű, gyors mozgású ember volt. Legendák keringtek róla, borzongató és vonzó legendák…” (Nandu. Szépirodalini K. Bp., 1963. I. 203.)
2. Külön kell szólnunk Bárczi Géza tankönyveiről. 1926-tól 1942-ig ugyanis megjelenteti igen eredményesen tanítható és tanulható francia nyelvkönyveit a középiskolák valamennyi osztálya számára (a III.-tól a VIII. osztályig). Ezek időálló voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy részüket még 1945 után is újra megjelentették. És hogy Bárczi Géza az egyetemi katedrán is felelősséget és a korábbihoz hasonló vonzalmat érzett az iskolai oktatás iránt, arról meg az tanúskodik, hogy mint már debreceni professzor 1948-ban megírja (Makay Gusztávval együtt) a francia nyelvkönyvet az általános iskolák VII. osztálya számára. (Részletes bemutatásukat l. Kálmán András–Szabics Imre: Bárczi Géza romanisztikai munkássága. A nyelvtudomány és a nyelvoktatás műhelyéből. Bp., 1988. 52–87.) Egyébként a középiskolai idegennyelv-oktatást később is, mindig figyelemmel kísérte (l. pl. a nyelvérzékkel foglalkozó interjúját: Köznevelés 1966: 891–892).
3. Megemlítem, hogy Bárczi Géza hazatérése után egy évig még az Eötvös-kollégiumban lakott, majd miután 1920 nyarán feleségül vette a francia–svájci Simond Renée-t – akivel még Lausanne-ban ismerkedett meg, és aki aztán egy életen át hűséges társa volt –, megvásárolta Csillaghegyen a Ráby Mátyás (akkor: Fő) utca 26. sz. alatti kertes, többszobás házat, és ettől kezdve itt éltek ebben a csendes, kellemes, általuk is igen kedvelt környezetben életük végéig. (B. Simond Renée-ről és Csillaghegyről l. később is.)
Talán érdemes megjegyezni, hogy a húszas évek legelején Bárczi tanár úr közreműködött a minisztérium megbízásából a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos iratok fordításában.
Bárczi Géza természetesen később is közvetlen kapcsolatot tartott az Eötvös-kollégiummal. Az 1920/1921-es tanévben francia nyelvből adott elő a kollégistáknak. 1938-ban pedig Szabó Miklós, az akkori igazgató felterjesztette a kultuszminiszterhez Eötvös-kollégiumi tanári kinevezésre, többek között a következő indokolással: „Dr. Bárczi Géza az Eötvös Collegiumban végezte egyetemi tanulmányait. Nagy tudományos felkészültségén kívül jellembeli és tanári kiválóságai teszik őt elsősorban alkalmassá az Eötvös Collegiumi munkakör betöltésére.” (A levél az Eötvös-kollégium levéltárában.) Ez azonban valamilyen oknál fogva mégis meghiúsult. Fentmaradt tudniillik Bárczinak az a levele, amelyet az igazgatóhoz írt válaszként, s ebben a következő olvasható: „Szíves vigasztaló soraidat megkaptam. Én sajnálom legjobban, hogy ez a számomra oly kedves és megtisztelő terv meghiúsult.” (A levél az Eötvös-kollégium levéltárában.) De 1940-ben vagy talán inkább 1941 első felében ismét tartott nyelvészeti órákat harmadéveseknek a Kollégiumban. Király István ugyanis a már említett rádiós megemlékezés során – mint akkori tanítvány – arról beszélt, hogy Bárczi Géza igazi tanár volt, óráit a tárgyszerűség, a lényeglátás jellemezte és hogy egész puritán egyéniségével munkaszeretetre, az értékek tiszteletére nevelt.
4. Az 1919–1941 közötti évtized Bárczi Géza életében a nyelvtudóssá érés ideje is. Mint halála előtt néhány héttel, 1975. október 12-én egy videofelvétel alkalmával saját pályájáról így nyilatkozott: pályája „bizony kanyarokkal és elvesztegetett idővel van tele” (A hetvenes évek magyar nyelvészei. Pályaképek és önvallomások 4. sz. ELTE Fonetikai tanszék. 1994. 3). Valóban, gimnazista és még Eötvös-kollégista korában is turkológus akart lenni. Francia fogsága miatt azonban turkológiai tanulmányait nem folytathatta. Foglalkozott viszont francia nyelvtörténettel, több román nyelvvel, azaz romanista akart lenni. Hazakerülve azonban a könyvtárviszonyok, illetve saját életútjának alakulása miatt romanisztikai tanulmányait is le kellett szűkítenie a magyar–francia érintkezések vizsgálatára. Közben persze többszöri, szinte évenkénti belgiumi tartózkodása során megtanult vallonul is.
Így érthető, hogy 1923-ban induló tudományos munkálkodásának (első közleménye: Kilincs: MNy. 19: 89–90, franciául: Revue des Etudes Hongroises I. 184–187) különösen az első másfél-két évtizedére a romanisztikai irányultság nyomja rá bélyegét. Továbbá hogy ez vezeti el a magyar nyelvtudományhoz, azon belül is mindenekelőtt a szótörténeti-etimológiai vizsgálatokhoz; és hogy a francia művelődéssel való kapcsolata nem szakadt meg élete végéig.
A francia–magyar történeti (benne művelődéstörténeti) kapcsolatokat tárgyaló dolgozatok közül megemlítem a következőket: Quelques documents sur les premičres colonies françaises en Hongrie. Revue des Etudes Hongroises 7: 113–116; A verviers-i karácsonyi bábszínház. Élet 22: 497–500; A vallon karácsonyi énekek. Élet 23: 416–419; Francia zarándokok I. Endre idejében. MNy. 32: 260–261; A középkori vallon-magyar érintkezésekhez. Száz. 71: 399–416; stb.
Foglalkoztatták aztán a francia nyelv hang- és alaktörténeti kérdései: A francia r hang történetéhez. Doktori disszertáció. Szeged, 1926; Ó-francia hang- és alaktan. Pécs-Budapest, 1933. De már e kutatásaival párhuzamosan a harmincas években pedig még inkább – a francia-magyar kapcsolatokon ugyan belül maradva egyre jobban a magyar helyesírás- és hangtörténeti problematika kap nagyobb hangsúlyt (l.: Két ófrancia jövevényszavunk hangtörténetéhez. MNy. 25: 181–184; Az ómagyar sc hangjelölés. MNy. 31: 74–84, 140–147; Az Árpád-kori magyar hangjelölés c, ch, sch jeleihez. Melich-Eml. 32–47; Francia hangjelölési hatás a jésített hangok Árpád-kori jeleiben. MNy. 38: 16–26; stb.), illetőleg egyes magyar szavak és tulajdonnevek eredetének-történetének vizsgálata (Tálya, furmint, mécs, márc, címer, must, szekrény, lakat, paraj, bolt, Alistál, Felistál, korc stb., a MNy. egyes évfolyamaiban).
A teljesen vagy jobbára francia nyelvi irányultságú korszakot az említett Ó-francia hang- és alaktan (1933) zárja le. Bár ez nyilvánvalóan francia, német stb. nyelvtörténeti munkákon alapul, és bár elsősorban „az egyetemi hallgatók számára készült kézikönyv” (III.), mégis felmutatja mindazokat a tanári és tudósi erényeket, amelyek Bárczi Géza munkásságát olyan sajátossá teszik: a nyelvi jelenségek mozgásának a bemutatását; a nyelvi rétegek szerepének figyelembevételét; a problémák megláttatását; a nyelvtörténeti gondolkodásra nevelést; a didaktikai szempont érvényesítését; továbbá azt, hogy mindent megmagyaráz és hogy hatalmas, néhány mondattal is kitűnően eligazító bibliográfiát ad.
Bárczi Géza a már inkább magyar nyelvészeti célú szótörténeti kutatásainak eredményeit – két részösszefoglalás (MNy. 26: 109–115, 172–183; NyK. 50: 18–29) után – A magyar nyelv francia jövevényszavai c. monográfiájában összegezte (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve. Bp., 1938.). Mind a szótörténeti-etimológiai cikkek, mind ez a mintaszerű monográfia már az ízig-vérig etimológus Bárczi Gézát állítják elénk. Problémaérzékenység, erős kritikai hajlam, lényeglátás, alapos körültekintés és módszeresség (a hangalak és a jelentés fejlődésének a tárgy- és művelődéstörténeti tényezőket is mindig figyelő számbavétele), világos és élvezetes stílus jellemzi őket. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy szerzőnk – kitűnő ötleteire is támaszkodva – számos új származtatással gazdagította szókészlettörténetünket.
A „romanisztika” címmel jellemzett korszakhoz még három megjegyzés kívánkozik. Mintaszerű francia középiskolás tankönyvein kívül sorra-rendre ír recenziókat a francia nyelvészettel kapcsolatos munkákról (Eckhardt Sándor: Újfrancia leíró nyelvtan. EPhK. 53: 120–122; Dictionnaire français–hongrois de M. Sauvageot. Nouvelle Revue de Hongrie 1932. juil. 87–88; Grammaire de ľAcadémie Française. F. Brunot: Observations sur la Grammaire de ľAcadémie Française. EPhK. 58: 35–37; stb.). Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár 1940 után a romanisztika nem áll Bárczi Géza érdeklődésének a középpontjában, ilyen tárgyú tanulmányt kisebb számban később is közzétesz (pl. ALingu. 1: 193; MNy. 53: 450–452; stb.). Végül idekívánkozik az is, hogy még a jóval későbbi években is gyakran francia nyelven írta meg dolgozatait illetőleg így ismertette a magyar nyelvészet eredményeit a külföldi nyelvtudósokkal (pl. Les travaux de ľAtlas Linguistique de la Hongrie. ALingu. 6: 1–52; Les recherches dialectologiques en Hongrie. Orbis 12: 141–156; Les origines de la langue littéraire hongroise et orthographe au XVIe sičcle. ALingu.14: 1–22; stb.).
5. Erre az időszakra esik a Magyar Szófejtő Szótár megszerkesztése és megjelentetése. Így számol be ezekről Bárczi az említett videofelvétel alkalmával elmondott pályaképben: „…ez alatt az idő alatt természetesen már szükséges volt megismerkednem jobban, mélyebben a magyar nyelvtörténettel is, úgyhogy, amikor a harmincas évek vége felé Pintér egy magyar értelmező szótárt tervezett a Budapesti Középiskolai Tanárok Munkaközösségében, megkért engemet arra, hogy minden egyes szócikk után egy etimológiai megjegyzést tegyek, hogy az az illető szó török, finnugor eredetű stb., egészen rövid és minden fejtegetés nélkül. Én erre vállalkoztam, el is kezdtem dolgozni, gyűjtöttem az anyagot bőven, amikor az egész Pintér-féle vállalkozás összeomlott. Azt gondoltam, hogy hát az eddig hiába végzett munka ne menjen teljesen veszendőbe, talán meg tudom én magam is csinálni egy kis etimológiai szótárnak a kidolgozását. Felajánlottam az akkori Egyetemi Nyomdának ezt a munkát, és miután egy betűt, egy kis betűt kidolgoztam próbaképpen, azt megmutattam egypár befolyásos kollégának, Németh Gyulának például, akinek nagyon-nagyon tetszett, azután Paisnak és Melichnek, és az ő ajánlatukra az Egyetemi Kiadó, az Egyetemi Nyomda Kiadója elfogadta kiadásra, és így jelent meg a Szófejtő Szótár.” (I. h. 3–4.) Hozzátehetjük: 1941-ben. (L. részletesebben Bárczi Géza: A Magyar Szófejtő Szótár lexikográfiai elvei. Szótártani tanulmányok. Szerk. Országh László. Bp., 1964. 9–28). Erről a szótárról állapítja meg találóan Benkő Loránd: „…a maga nemében, a népszerűsítő és a tudományos igények együttes kielégítésében európai szinten is klasszikus alkotás” (NytudÉrt. 40. sz. 10; l. még Pais méltatását: MNy. 60: 130–132). Egy-egy szó eredetét, hangalaki és jelentésbeli változását lényegretörően, világosan, ugyanakkor a megfelelő tudományossággal összefoglalt cikkei miatt a legutóbbi időkig állandóan forgatott nyelvészeti munka volt, sőt A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (Bp., I–III. 1967, 1970, 1976) mellett is éppen a jelzett erényei miatt napjainkban és a jövőben is sokan fognak hozzáfordulni gyors tájékoztatásért. Az Akadémia méltán tüntette ki 1944-ben. És teljes joggal mondta maga Bárczi Géza: „Ezzel a szótárral már végleg eljegyeztem magam a magyar nyelvtudománnyal.”
Közben Bárczi tanár úr az egyetem felé is megtette a megfelelő lépéseket. 1926-ban bölcsészdoktori címet szerzett a szegedi egyetemen francia nyelvtörténetből, summa cum laude eredménnyel. 1932-ben a szegedi, 1938-ban a budapesti egyetemen kapott magántanári képesítést az ófrancia nyelv témaköréből. Mint magántanár és megbízott proszemináriumi vezető korán bekapcsolódott az egyetemi oktatásba, mind a romanisztikát, mind a magyar nyelvészetet illetően. A jelzett két évtizedet mintegy az koronázta meg, hogy 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.
