BÁRCZI GÉZA ÉLETMŰVE ÉS A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY
BÁRCZI GÉZA ÉLETMŰVE ÉS A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY
1. Bárczi Géza tudományos munkálkodása több mint egy fél évszázadot ölel fel. Mivel az ő élete szétválaszthatatlanul eggyé forrt a tudósi és a tanári munkával, sajátos oeuvre-jének a számbavétele – mondhatnánk: nyelvtudomány-történeti áttekintése – valójában a teljes életműbe enged bepillantást, az egész ember „megmérettetését” is jelenti.
A következőkben – immáron a nyelvtudomány-történet „szabályainak” megfelelően – mai szemmel tekintjük át fő vonásaiban Bárczi Géza magyar nyelvtudományi munkásságát, mégpedig sorra véve az általa művelt nyelvészeti diszciplínákat. Először foglalkozunk a magyar nyelvtörténettel (benne a szókincstörténeti, hang- és helyesírás- történeti, továbbá alak- és mondattani tárgyú dolgozataival), majd a nyelvi rétegek, aztán a mai nyelv vizsgálata, valamint az alkalmazott nyelvtudomány körébe vágó munkáival, végül pedig az általános nyelvészeti, nyelvtudomány-történeti és egyéb tárgyú tanulmányaival és szintéziseivel.
Mielőtt az egyes diszciplínákat röviden sorra vennénk, összefoglalóan utalok arra, hogy Bárczi Géza munkássága milyen hatással volt rájuk. Ennek eredményeként bizonyos diszciplínák az ő munkássága révén új távlatot kaptak (pl. a nyelvtörténet, benne különösen a hangtörténet): másokat továbbvitt a korábbi úton (ilyen például a fonetika, a szókincsvizsgálat, a nyelvművelés); ismét másokat éppen ő indított el és alapozott meg (pl. a nyelvjárástörténet, a lexikográfia); végül pedig egyes esetekben fontos részlegeket illetően újat, modernet hozott, anélkül, hogy új diszciplínáról beszélhetnénk (ilyen például az argó és a nagyvárosi népnyelv tárgyalása, a szociolingvisztikai irányultság). És még egyszer összefoglalóan soroljuk fel módszerének legfontosabb jellemzőit: a teljes nyelvi élet számbavétele; a nyelvi mozgás figyelemmel kísérése; a pontos nyelvi adatokra való támaszkodás; az elméleti következtetések megfelelő levonása; és szintézisek létrehozása, még akkor is, ha a vizsgált jelenségrendszer folyamatában bizonyos láncszemek hiányoznak. Hozzátehetjük továbbá, hogy e sokrétű módszer kialakításához a következő tudósi erények segítették hozzá Bárczi Gézát: a témagazdagság; a problémák világos felismerése; az ezek megoldására irányuló módszerbeli érzék; a logikus, áttekinthető és távlatokat is nyitó okfejtés; a rendkívül széles látókör; a mindig ízes, változatos, röviden: franciás eleganciájú stílus.
2. A magyar szókincs története. – Bárczi Gézának a romanisztika területén tárgyalt munkássága nagyobb részben tulajdonképpen ide is tartozik. Talán nem túlzok, ha azt mondom, az egyes szavak, továbbá szócsoportok és -rétegek, valamint az egész magyar szókészlet eredetének, alakulásának, sajátságainak a vizsgálata szerzőnk egyik legkedvesebb és legtöbb eredményt hozó munkaterülete volt.
Mindezt világosan mutatja, hogy módszereit mindig finomítva – elsősorban a Magyar Nyelv évfolyamaiban – sorra- rendre tette közzé (még 1975-ben is!) ötletekben gazdag, de mindig a nyelvi tényekre támaszkodó szóeredeztetéseit, egy-egy szó- életét vagy annak egy részletét bemutató fejlődésrajzait (puli, persze, gyanta, bitó, kopik, Tevel, jár, kék, én, fiatal, hajó, fa, fiú, mind, tilt, ücsörög stb.). Nem hiányoznak természetesen a szintéziseket előkészítő részösszefoglalások sem (pl. Az igei átvételek kérdéséhez. MNy. 44: 81–94; Török jövevényszavaink legrégibb rétegének kérdéséhez. I. OK. 2: 347–359; Örmény jövevényszavaink kérdéséhez. MNy. 56: 304–310; Les éléments lexicaux de création interne de la langue hongroise. ALingu. 17: 1–19; stb.), sőt a tudománytörténeti áttekintés és előremutatás sem (pl. A magyar szókincsre vonatkozó etimológiai kutatások jelenlegi állása. MNy. 63: 285–292; stb.).
A magyar szókincs történetét illetően két szintézis tette ismertté Bárczi Géza nevét itthon és hazánk határain túl: a már említett Magyar Szófejtő Szótár és A magyar szókincs eredete (Bp., 1951., 1958.2) című könyve. Az előbbiről fentebb már szóltunk. Az utóbbiról pedig elmondhatjuk, hogy igazi tudományos kézikönyv, második kiadásában csaknem kétszáz lap terjedelmű. Tartalmazza a magyar szókészlet eredetének, alakulásának úgyszólván teljes problematikáját, a finnugor eredetű és a belső keletkezésű szavaktól valamennyi jövevényszó-csoporton át egészen a tulajdonnevekig. Egyúttal azonban ott találjuk a szókincstörténetnek az általános nyelvészeti és a magyar nyelvtudományi-történeti vonatkozásait is. A szómutató csak még használhatóbbá teszi ezt a jelentős kézikönyvet. Egyébként H. Tóth Imre 1994-ben azt írja például Bárczinak a szláv jövevényszavakat illető kutatásáról, hogy „Etimológiai vizsgálódásaiban korszerűen, kellő kritikával ismertette nyelvünk szláv elemeit… Bárczi Géza munkássága példaértékű, mert a magyar nyelvészek figyelmét felhívta a szlavisztikai tudományok jelentőségére… Ezért tartják számon születésének centenáriumát a magyar szlavisták is.” (Bárczi Géza Centenárium. Szeged, 1994. 69–74.)
Hogy Bárczi Géza mennyire vonzódott az etimológiai-szótörténeti kutatásokhoz, azt megvilágítják kedves tanítványának, a TESz. egyik szerkesztőjének, Papp Lászlónak a következő sorai, amelyeket a nyolcvanéves Bárczi Gézát köszöntő írásában közölt: „… ő a TESz. általános lektora, s ez azt jelenti, hogy a főszerkesztő mellett ő az egyetlen ember, aki e szótár minden szócikkét látja a végső szerkesztés előtt. A szótár szerkesztősége és munkatársai azt is tudják, hogy nemcsak látja a szócikkeket, hanem egyetlen egy szócikk sem kerül úgy ki a kezéből, hogy valamiféle megjegyzést ne írna rá.” (NytudDolg. 14. sz. 4.)
Bár a névtan, az onomastica nem tartozott Bárczi professzor legkiemelkedőbb szakterületei közé, mégis e tekintetben szintén maradandót alkotott. Mindenekelőtt azzal, hogy A magyar szókincs eredete második kiadásában (122–162) feldolgozta a szókészlet egyéb részlegeihez hasonló módon – mintegy alapozó jelleggel – tulajdonneveinknek (benne az egy- és kételemű személyneveknek, valamint földrajzi neveinknek) a történetét. Ezt megelőzte egy, a XVI. századdal foglalkozó tanulmány: A magyar személynevek XVI. századi történetéhez (Mny. 52: 144–157). Ezenkívül kétszer tett közzé francia nyelven névtani dolgozatot: La toponymie hongroise du moyen âge (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 2: 25–43); Ľanthroponymie hongroise du moyen âge (Atti e Memorie del VII Congresso Internaz. di Scienze Onomastiche. Firenze–Pisa, 1961. 3: 109–124).
3. Magyar hangtörténet. – A romanisztika és a szóeredet-, valamint a szótörténeti vizsgálatok egyenesen vezették el Bárczi Gézát egyik legkedvesebb – ha nem a legkedvesebb – munkaterületéhez, a hangtörténeti (és vele együtt helyesírástörténeti) búvárkodáshoz. A szókutatás mellett minden bizonnyal itt hozta a legtöbb újat, ezt a diszciplínát lendítette leginkább előre.
Vizsgálta nagy körültekintéssel – bizonyos par excellence helyesírástörténeti dolgozatok megjelentetése után (Az 1113. évi zobori oklevél o jelöléséhez. MNy. 39: 337–341; A Tihanyi Alapítólevél hangjelölése. MNy. 40: 313–330; stb.) – egyes hangok, hangcsoportok továbbfejlődésének, illetőleg a maiak létrejöttének sokszor nagyon bonyolult útját (Az ómagyar -ll -ii végű kettőshangzók kérdéséhez. MNy. 40: 289–291; A török szóvégi -q, -k, -g, -γ megfelelései. MNy. 46: 223–230; Bilabiális réshang a magyarban. MNy. 48: 199–200; Megjegyzések a magyar ly hang kérdéséhez. NytudÉrt. 6. sz. 17–25; A finnugor szókezdő *p különféle magyar megfeleléseihez. MNy. 56: 240–242; Zur Geschichte der finnisch-ugrischen Verschlußlaute in urungarischer Zeit. MSFOu. 125: 11–26; stb.). Kutatta továbbá – jobbára új csapásokon haladva – az egyes hangfejlődési tendenciák alakulását (Az ö-zés történetéhez. MNy. 42: 49–51; A labializáció történetéhez. MNy. 45: 72–74; stb.).
Hangtörténeti munkásságát az említetteken kívül összefoglalóan az jellemzi, hogy a finnugor korszaktól kezdve szinte máig valamennyi kort áttekintette; hogy a legkiemelkedőbb hangok, hangcsoportok, tendenciák alakulását csaknem végigkísérte; hogy e jelenségeket mozgásukban – a nyelvjárások létét, a visszaütéseket stb. figyelembe véve – szemléli; hogy tekintettel van a hangok stb. rendszerbeli összefüggéseire.
Ha mindehhez hozzávesszük páratlan rendszerező képességét és azt, hogy volt bátorsága és energiája a hangtörténetünkben lévő hézagokat önálló kutatással kitölteni, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék c. munkájának a megjelenése után – amely az ómagyar helyesírás- és hangtörténetnek, sőt bizonyos értelemben egy ómagyar nyelvtannak a kifejtése – közreadta két változatban is a teljes magyar hangtörténetet. Az először 1954-ben, majd 1958-ban kibővítve megjelent Magyar hangtörténet (Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek) még inkább az egyes hangok alakulását, illetőleg az egyes hangváltozásokat állítja a fejlődésrajz középpontjába. A magyar nyelv története c. egyetemi tankönyvben (Bp., 1967. 95–180) viszont már – még összefoglalóbban – a hangváltozási tendenciákra teszi a hangsúlyt. E. Abaffy Erzsébet a Bárczi Géza és a magyar hangtörténet c. nemrég megjelent dolgozatában Bárczi idevágó munkásságának az értékelése után ilyen következtetésre jut: „Bárczi volt az, aki az elődök eredményeit összegezve, azokat saját kutatásaival kiegészítve, a részleteket egységes egésszé, rendszerré fogta össze, s a nyelvi változásokat a rendszer változásaiként ábrázolta.” (Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Bp., 1991. 49–56.)
4. Történeti alak- és mondattan. – Az alak- és mondattan köréből elsősorban azoknak a jelenségeknek a történeti vizsgálata érdekelte, amelyek az alak felől egyáltalán nem könnyű kérdéseket adtak fel a hangtörténetnek is. Így foglalkozott a lativusraggal (mige zocostia vola. MNy. 41: 79–81; A magyar lativusrag kérdéséhez. MNy. 43: 44–45), több ízben is a felszólító mód jelével (MNy. 46: 359–361; MNy. 53: 117–127; Contribution ŕ ľhistoire de ľimperatif-subjonctif en hongrois. Suomalais-Ugrilainen Seuran Ajkakauskirja 72: 28–41), az -i birtokos személyraggal (MNy. 50: 287–301), a tárgyas -ja, -i személyraggal (MNy. 71: 129–132), a feltételes mód jelével (MNy. 69: 210–212). Hozzászólt továbbá néhány más rag, valamint képző eredetéhez, alaki és funkcionális fejlődéséhez (A tárgyrag eredetének kérdéséhez. MNy. 61: 276–281; A -nak, -nek rag eredetéhez. MNy. 65: 417–421; -íroz MNy. 50: 451–452; Hozzászólás a -nok, -nök képző tárgyában. MNy. 55: 170–174). Már inkább a mondattan felé mutat két tanulmánya: A tárgyas igeragozás használata Zrínyi műveiben (Pais-Eml. 206–214) és A tárgyas igeragozás használatának történetéből (MNy. 54: 257–270).
Természetesen ezen a területen sem hiányoznak az összefoglaló munkák. Már említettem, hogy A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék c. monográfiája csaknem ómagyar nyelvtan, tehát történeti alak- és bizonyos fokig (a szöveg adta lehetőségeken belül) mondattan is. És még inkább az A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése c. posztumusz munkája (Nyelvészeti Tanulmányok 24. Bp., 1982. 196 1.), amelyet korábbi egyetemi előadásaiból E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla rendezett sajtó alá. Idekívánkozik továbbá másik posztumusz műve: A magyar igeragozás története (NytudÉrt. 130. sz., Bp., 1990. 77 1.), amely igeragozásunk előmagyar, ősmagyar és ómagyar kori történetét tárgyalja, és amelyet hasonlóképpen egyetemi előadásaiból rendezett sajtó alá ugyancsak E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla. Megemlítem még, hogy igen érdekesen, sok tanulsággal világítja meg az ősmagyar korszaknak főként az alaktani problematikáját egy kongresszusi előadásában (Congressus Internationalis Fenno-Ugristarum Budapestini habitus 1960. 27–47, vö. MNy. 39: 281–298). A legtöbbet forgatott idetartozó összefoglalása azonban a történeti tőtan (Magyar történeti szóalaktan. I. A szótövek. Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek Bp., 1958.), amely – számos hiányt pótolva – önálló rendszerben mutatja be a magyar névszó- és igetövek létrejöttének teljes problematikáját.
Bárczi nyelvtörténeti munkásságához tartoznak a nyelvemlékek történetével stb. foglalkozó tanulmányai. Kétszer is visszatért a Leuveni Kódexhez (MNy. 43: 301–305 és MNy. 60: 86–89), valamint hozzászólt annak idején az újonnan megtalált Marosvásárhelyi Sorokhoz (MNy. 54: 13–17).
5. A nyelvi rétegeket érintő munkássága. – Részben a hangtani és szókincstöréneti kutatásai, részben minden bizonnyal a nyelvi változás, mozgás, továbbá a nyelv társadalmi vetülete (mindenekelőtt a nemzeti nyelv kialakulása és további fejlődése) iránti érdeklődés és érzék, valamint Csűry Bálint öröksége és a debreceni hagyomány vitték el Bárczi Gézát a nyelvi rétegek vizsgálata felé. „A nyelvet térbeli és szociológiai szempontból látásának kiváló példái nyelvjárási, valamint csoport- és rétegnyelvi tanulmányai” – állapítja meg találóan Benkő Loránd a nyolcvanéves Bárczi Gézát köszöntő beszédében (MNy. 70: 251). Pedig, hadd hangsúlyozzam már itt: az e területek felé való vonzódás – hogy a „városi népnyelv”, a jassznyelv stb. korai „felfedezéséről” ne is beszéljek – korántsem volt általános akkoriban nyelvtudományunkban.
Anélkül, hogy belemennék a nyelvi rétegek rendszerének s a vele kapcsolatos problematikának akár csak a felvázolásába – egyébként ez utóbbival maga Bárczi Géza is többször és alapvetően foglalkozott (l. az általános nyelvészeti munkásságát) –, a következő felosztásban térek ki Bárczinak a nyelvi rétegeket érintő munkásságára: a magyar nyelvjárások szinkrón vizsgálata; a történeti nyelvjáráskutatás; irodalmi nyelvünk kialakulása és mai sajátságai; a jassznyelv vagy mai nevén inkább: az argó vizsgálata. Amint e tárgyalási rendből is látszik, a nyelvi rétegek vizsgálatában nem vagy alig választható szét a történeti jellegű és az akkori mára irányuló kutatás. Továbbá a beosztásnál az idevágó dolgozatok megjelenési idejét és sorrendjét, az egyes rétegek kutatásában elért eredmények jelentőségét is figyelembe vettem.
A magyar nyelvjárások szinkrón vizsgálata. – Ismeretes, hogy Csűry Bálint a nyelvjárásgyűjtés országos megszervezésével és irányításával, ilyen tárgyú elméleti kutatásaival, a mintaszerűen megszerkesztett Szamosháti Szótár megjelentetésével, a Magyar Népnyelvkutató Intézet megalapításával, a Magyar Népnyelv című, a dialektológia céljait szolgáló folyóirat megindításával stb. – egyúttal a szinkrón vizsgálatok felé irányítva a figyelmet – a harmincas években Debrecent a magyar nyelvjáráskutatás központjává tette. Nos, Bárczi Géza – Csűry sajnálatosan korai halálát követően, miután a debreceni tanszékre került mindenekelőtt e nemes hagyománytól indíttatva, nemcsak folytatta minden téren Csűry örökségét, hanem tovább is fejlesztette. Egy kissé leegyszerűsítve a dolgot ugyanis: míg Gombocz Zoltán még a nyelvi (elsősorban hangalaki) változásokat csak időben, helyhez kötés nélkül vizsgálta, Csűry Bálint már saját korának – természetesen helyhez köthető – nyelvjárásait kutatta, de a történeti háttér felderítése nélkül. Bárczi Géza ezt a hátteret igyekezett a lehetőségekhez mérten megrajzolni, illetőleg megrajzoltatni tanítványaival, és bár ezekben volt vitatható, az tagadhatatlan, hogy valójában utat nyitott a történeti nyelvjáráskutatás felé is (l. részletesebben: Deme László: Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái. Bp., 1956. 283–289; Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp., 1971. 25–26; vö. továbbá Deme László: A magyar nyelvjárások néhány kérdése. Bp., 1953. 22–30). Bárczi professzor tovább irányította az említett intézet keretében a nyelvjárásgyűjtést, színvonalasan szerkesztette – egy ideig Szabó T. Attilával közösen – a Magyar Népnyelvet, és előadást, előkészítő gyakorlatot tartott az egyetemen, hogy a hallgatóságot módszeresen felkészítse a nyelvjárásgyűjtésre és -feldolgozásra, és az ő sokoldalú hatására sorra-rendre jelentek meg a történetileg elmélyíett, egyébként leíró jellegű nyelvjárásvizsgálatok (l. Deme: NyatlFunk. 287).
A nyelvjáráskutatástól – beleértve a terepen történő gyűjtést is – Bárczi Géza nem szakadt el soha, Pestre kerülése után sem. Méltán tekintették – tekintettük – a magyar nyelvjáráskutatás irányítójának. Kezdeményező szerepe volt a magyar nyelvatlaszkutatások megindításában is. Már 1942-ben megjelentette A Magyar Nyelvatlasz előkészítése c. dolgozatát (A Magyarságtudományi Intézet Évkönyve 1941–1942. Bp., 173–196). A munka meg is indult, az eredménye azonban a második világháború miatt csak 1947-ben látott napvilágot Mutatvány a Magyar Nyelvatlasz próbagyűjtéséből (Bp.) címen, az ő szerkesztésében. Így érthető, hogy végig Bárczi irányította az 1949-ben immár az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében tervmunkaként megkezdett és több mint két évtizeden át tartó nyelvatlaszgyűjtő, -ellenőrző, majd -szerkesztő tevékenységet, aminek az eredménye a Magyar Nyelvatlasz hat hatalmas kötete. Közben többször igen hasznos módon beszámolt e nagy jelentőségű, világviszonylatban is számottevő munka állásáról, módszertani tanulságairól magyar és francia, illetőleg finn nyelven (MNyj. 1: 145–155; A Magyar Nyelvatlasz munkamódszere. Szerk. Bárczi Géza Bp., 1955. 11–44; továbbá: Les travaux de ľAtlas Linguistique de la Hongrie. ALingu. 6: 1–52; Unkarin murteiden kartoitustyön nykyinen. Virittäjä 1961. 396–407; Contributions á ľhistoire de ľAtlas des Dialectes Hongrois. ALingu. 19: 261–291). (Vö. még Pais: MNy. 60: 132–134.)
Ő irányította kezdetben az Új Magyar Tájszótár munkálatait is. Erre így emlékezik vissza 1973-ban, díszdoktorrá avatásakor Debrecenben: „Itt indult meg voltaképpen az Új Magyar Tájszótár. Azt én harcoltam ki Pesten, hogy ez meglegyen, és hogy ebben az egyetemek részt vegyenek… Később azután átment az egész a Nyelvtudományi Intézetnek a kezébe, és ott folytatódik nagyon szép eredménnyel… ez is voltaképpen a Csűry-féle iskolának mintegy folytatása akart lenni, hogy íme, a magyar tájszavaknak egy olyan teljesebb, a régi tájszótárnál sokkal teljesebb gyűjteményét tudjuk adni, amely a kutatást tovább segítse.” (Idézi Sebestyén Árpád: MNyj. 20: 5.)
És hogy mennyire fontosnak tartotta Bárczi Géza a mai nyelvjárásokkal való sokrétű foglalkozást, azt az eddig mondottakon kívül még három tény igazolja. Két ízben – egy évtizedes időközzel – tér vissza hazai nyelvjáráskutatásunk állapotának és feladatainak mindig elvi alapokon nyugvó taglalásához (I. OK. 6: 59–87, 107–111; MNy. 60: 3–16; továbbá: Les recherches dialectologiques en Hongrie. Orbis 12: 141–156). Aztán úgy is, mint a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke minden erejével, tudásával segítette a megyék földrajzinév-gyűjtését. És mint már jeleztem, idős kora ellenére sem maradt el az egyetemi hallgatók nyelvjárásgyűjtő tanulmányútjairól sem, mert szívügye volt az utánpótlás is.
Történeti nyelvjáráskutatás. – A sok tekintetben újat, az igazán előrelendítőt azonban Bárczi Géza a történeti nyelvjáráskutatás megalapozásával hozta. „A tér és az idő nyelvtudományi kapcsolata realizálódik iskolát teremtő nyelvjárástörténeti kutatásaiban” – állapítja meg jogosan Benkő Loránd (MNy. 70: 251). Már A történeti nyelvjáráskutatás c. előadásában (MNy. 43: 81–91) olyan fontos kérdéseket vet fel az ómagyar korra vonatkozólag, mint: mely jelenségek tekinthetők nyelvjárásiaknak; e korban már a hangtani jelenségeken kívül a szókincsbelieket és a korszak vége felé a ragozási rendszer egyes elemeit is számításba kell vennünk; a nyelvjárásinak felismert jelenségek helyhez kötése; stb. A Régi magyar nyelvjárások c. tanulmányban (Bp., 1947.) pedig – az ómagyar korban maradva – a gyakorlatban is bemutatja módszertani elveit, eljárásait. Majd A magyar történeti nyelvjáráskutatás c. kongresszusi előadásában (III. Nykongr. 301–324) módszeresen sorra veszi mind a négy korszak (a finnugor-ugor, az ősmagyar, az ómagyar és a XVI. századtól számító új kor) lehetőségeit, kitűnő példákat adva a tőle javasolt nyelvjárástörténeti módszerek alkalmazására (e tekintetben l. még Magyar hangtörténet című munkáját is).
Ilyenformán nem csoda, ha számos tanítványa követte az általa kijelölt úton, különösen a nyelvemlékek és a XVI. század vizsgálatában (vö. Deme: NyatlFunk. 287–288; uő.: Bárczi-Eml. 45–46).
Irodalmi nyelvünk (újabb nevén inkább: nyelvi sztenderd) kialakulása és mai sajátságai. – A történeti nyelvjáráskutatástól – a nemzeti múlt, a nemzeti művelődés megismerésének és megismertetésének a vágyától is hajtva – egyenesen vezet az út az irodalmi nyelv kialakulásának a vizsgálatához. A megfelelő gazdasági, politikai, társadalmi és művelődésbeli tényezők hatására ugyanis minden nép nyelvében – nálunk intenzívebben a XVI. század húszas-harmincas éveitől – megindult egyes nyelvi (illetőleg még nyelvjárási, először hangtani, alaktani, valamint helyesírási) változatoknak a kiválasztódása, majd a norma rangjára való emelése, azaz a nyelvi egységesülés és normalizálódás, más szóval: az irodalmi nyelv kialakulása. Bárczi Géza már 1949-ben megjelent Népnyelv és irodalmi nyelv c. dolgozatában (a Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézetének Kiadványa 1. sz. 93–105) felveti a legfontosabb terminológiai, módszertani stb. kérdéseket. Utána pedig – a nyelv és az azt beszélő társadalom szoros kapcsolatát mindig szem előtt tartva – részleteiben is kidolgozza irodalmi nyelvünk létrejöttének egyes fázisait (l. A magyar nyelv életrajza c. monográfia fejezeteit, továbbá külön is: A magyar irodalmi nyelv kialakulása: MNyj. 12: 3–31; l. még: Les origines de la langue littéraire hongroise. Langue et orthographe au XVIe sičcle. ALingu. 14: 1–22). Ugyanezt a problematikát a franciával egybevetve és a stílus felől, azaz a nyelvjárási elemeknek a stiláris felhasználhatósága felől nézve közelítette meg Nyelvjárás és irodalmi stílus c., inkább stilisztikai jellegű dolgozatában (Stilisztikai tanulmányok. 1961. 62 kk.), és azt szűrte le tanulságul, hogy a mi irodalmi (és benne szépirodalmi) nyelvünk történeti okoknál fogva sohasem szakadt el a nyelvjárásoktól, a népnyelvtől. Külön tanulmányozta azt is, hogyan fejlődött irodalmi nyelvünk a XX. században (Látóhatár 16:1107–1117).
A jassznyelv (mai nevén inkább: argó). – Hogy Bárczi Géza nyelvtörténész volta ellenére – pontosabban éppen „jó” nyelvtörténész volta következtében – mennyire benne élt a mában, azt elsősorban az igazolja, hogy felfedezte a városi, illetőleg budapesti „népnyelv”-et, és már 1931-ben, 1932-ben (tehát tulajdonképpeni tudományos munkásságának a kezdetén) közzétette A „pesti nyelv” c. tanulmányát (MNy. 27: 228–242, 284–295, 28: 85–96, illetőleg MNyTK. 29. sz. Bp., 1932). Ebben – hazai viszonylatban különösen úttörő módon – kijelöli a jassznyelv (ma inkább: argó) helyét az egyéb nyelvi rétegek között, és bemutatja legfőbb jellemvonásait. Majd bizonyos tudománytörténeti áttekintés után tárgyalja a magyar argó eredetét, végül pedig kijelöli a további feladatokat: a jassznyelv morfológiájának és mondattanának a feltárását. Ehhez a témához később is vissza-visszatér (A városi népnyelv kérdéséhez. MNny. 3: 70–85; Jegyzetek a budapesti népnyelvről. MNny. 4: 71–89; Jassznyelv és purizmus. Magyar Szemle 1944. febr. 102–109; Legrégibb tolvajnyelvi szójegyzékünk. MNy. 52: 228–230 és l. A magyar nyelv életrajza passim). Még 1975-ben is kifejtette véleményét a jassznyelvről: Köznevelés 1975. jan. 10. és 3. (Vö. Pais: MNy. 60:133.)
6. A mai nyelv vizsgálata. Bárczi Géza – mint jeleztük – ízig-vérig nyelvtörténész volt, de egyrészt nyitott szemmel és füllel járt a világban, másrészt a nyelvet, anyanyelvét annyira szerette, hogy saját korának nyelvhasználatát, nyelvi mozgását is állandóan figyelemmel kísérte.
Így érthető, hogy például 1970-ben, amikor az egyetemünkön folyó magyar nyelvészeti oktatásról, annak utóbbi huszonöt évéről kellett írnia, „a nyelvnek és tudományának fontosságát” – többek között – a következőképpen jelölte meg: „… e mindennapi eszközünknek szabatos, helyes, sőt hatásos használata mindenki érdeke. Márpedig ez előnyök megszerzése csak a nyelvi szerkezet tudatosítása, a nyelvtan alapos megismerése, minél gazdagabb szókincs birtokbavétele, a stilisztikai érzék fejlesztése útján történhetik. Ez ismeretek elsajátítása általános és középiskoláink elsőrendű feladata, viszont az iskolák tanárait egyetemeink és főiskoláink magyar nyelvészeti tanszékei nevelik, készítik elő hivatásukra.” (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970. Bp., é. n. Szerk. Sinkovics István. 466.)
Az előző pontban Bárczinak a nyelvi rétegek (a nyelvjárások, az irodalmi nyelv és a jassznyelv) kérdéseivel foglalkozó dolgozatait már – érthető okokból – nem tudtuk szétválasztani diakrón és szinkrón jellegűekre. A következőkben a többi olyan vizsgálataira utalunk, amelyek inkább az akkori „ma” nyelvét érintik.
Felfigyelt a hangváltozásokra (Egy kezdődő magyar hangváltozás. MNny. 45: 111–115), hozzászólt a készülő rendszeres magyar leíró nyelvtanhoz (I. OK. 4: 58–63 és uo. 9: 345–347), alaposabban azonban a hangtan és a kiejtés, a helyesírás, valamint a stílus foglalkoztatta.
Megírta a hangtan egyetemi tankönyvét (Fonetika. Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek Bp., 1951., 19572., 19603.), Kodály tanár úr oldalán küzdött a zárt ë megmentéséért (l. például az egri kiejtési konferencia anyagát: Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. MNyTK. 120. sz. Bp., 1967. 180–183), és e tekintetben talán a legmaradandóbbat tette, hogy szervezte és vezette az ELTE Bölcsészettudományi Karán a helyes magyar kiejtési versenyeket, továbbá hogy többször alapos tanulmányban értékelte őket, és javaslatokat tett a kiejtési hibák kiküszöbölésére (l. Nyr. 78: 1–10; FelsSz. 4: 232–237). Volt szava aztán a helyesírásnak mind az elvi, mind a gyakorlati kérdéseihez (l. például: Az elválasztás. HIK. NytudÉrt. 20. sz. Bp., 1955. 99–103; A magyar helyesírási szabályzat 10. kiadásához. FelsSz. 4: 10–19).
Bárczi Géza – mint már szóltunk is róla – a nyelvet a maga teljességében látta és vizsgálta. Érthető tehát, hogy bár a stilisztika sem tartozott az általa leginkább művelt diszciplínák közé, mégis tanulságosan szólt hozzá a nyelvnek ehhez az oldalához, a stílushoz és a nyelvnek mint művészi eszköznek a jellemzéséhez is.
A stíluselmélet számára legkiemelkedőbb a már említett Nyelvjárás és irodalmi stílus c. dolgozata. Ezt azért sorolom ide, mert – mondhatnánk általános stilisztikai síkon tárgyalja a tájnyelvi elemek (kiejtés, szavak, állandósult szókapcsolatok, alak- és mondattani jelenségek) stilisztikai sajátságait és irodalmi felhasználásbeli lehetőségeit. Jókaitól, Mikszáthtól, Móricztól, a népi íróktól és mai költőktől vett példákon mutatja be, hogy ezek a stiláris eszközök milyen funkcióban (reális ábrázolás, népihangulat-teremtés, a szereplők jellemzése, archaizálás stb.) és milyen kontextusban (párbeszéd, monológ, leírás, narrátori szöveg stb.) állhatnak.
Aztán az explication de texte elemzőmódszernek a – hozzátehetjük: helyes és célszerű – alkalmazására két példát is nyújt Bárczi Géza. Az egyik, elsősorban magyartanároknak tartott előadásában Jókai Az arany ember c. regényéből a Senki szigete leírásának egy részletét elemezte (Nyr. 83: 429–439). Ebben a stilisztikai elemzésnek két fő típusát különíti el: „… lehet a kiindulópont – írja bevezetésképpen a nyelvtani elemzés, ebből térhet át az analizáló fokozatosan a nyelvtani felépítés, struktúra szerepére, szavak, szerkezetek hangulatára, amelyből aztán betetőzésül kialakítható, érzékeltethető az egész szövegrész együttes hatása.” A másik módot pedig így jellemzi, Leo Spitzerre és a hermeneutikára is emlékeztetve: „… az elemző megállapítja röviden az elemzendő szövegrész rája gyakorolt egyetemes hatását, majd vizsgálja a szövegrészt, jelen esetben a kép fölépítését, alkotórészeit, keresi az egyes részletek hatásának stilisztikai, nyelvi eszközeit, valamint a képsíkok kapcsolódását, egymáshoz és az egészhez való viszonyát, legalább futólag érintve az elemzett szövegrésznek az egész műbe való beilleszkedését, abban betöltött szerepét. Hogy a részletesebb elemzésben mire esik a fősúly: mondatszerkesztés, ritmus, képek, trópusok, jelzők, állítmányok stb., stb. szerepére, az persze magától a szövegtől függ.” (l. m. 439, jegyzet.) Bárczi ebben a dolgozatában és a másikban (Kisfaludy Sándor: A boldog szerelem, 35. dal. Nyelvművelő. Bp., 1956. 350–355) erre a második eljárásmódra szolgáltat igen tanulságos példát. És hogy mennyire a mában élt Bárczi Géza, azt az is jelzi, hogy annak idején a Rozsdatemető stílusa körül kibontakozó heves vitához azonnal hozzászólt, mégpedig nagyon reálisan (Nyr. 89: 336–339).
Külön kell szólnunk arról, hogy Bárczi professzor többször foglalkozott magyar nyelvünk jellemzésével öszszefoglaló munkáiban, elsősorban A magyar nyelv életrajzában, továbbá külön tanulmányokban is (Anyanyelvünk magyarsága. Nyr. 80: 1–14; A magyar nyelv jelleme. MNy. 71: 257–268). Ennek keretében nemcsak a stílus felé mutató kommunikációs vonásokat említi, hanem miközben az egyes nyelvi szintek (hang-, szókészlet-, alak- és mondattan) jelenségeinek az alakulását tárgyalja a kezdetektől napjainkig, gyakran kitér azok stílusértékének a módosulására is. Összefoglaló munkái tehát érintőlegesen stílustörténetek is. A stilisztikai vonatkozásokat ezúttal nem vehetjük sorra, csupán néhány fontosabb megjegyzésére hívom fel a figyelmet.
A magyar nyelv életrajza c. munkáját például ezzel az összefoglaló jellemzéssel zárja: „Nyelvünk jellegzetes erényei tehát: színes, változatos hangzás, rendkívüli metrikai rugalmasság; tömörség, szoros logikus kapcsolás; finom árnyaltság, képszerűség; pontos fogalomalkotásra való képesség.” (387.)
Aztán: hangrendszerünk alakulását (egy-egy hang megszületését, eltűnését stb.) Bárczi professzor esztétikailag is mindig értékeli. Összefoglalóan, mai nyelvünkre vonatkozólag kiemeli magán- és mássalhangzórendszerünk gazdagságát, tiszta artikulációját, a hangok szerencsés megoszlását és kapcsolásmódját, a szó első tagjára eső dinamikus hangsúlyt, a kellemes ritmust és így tovább. Külön is megemlíti, hogy elsősorban a magánhangzók rövid–hosszú szembenállásának az eredménye, hogy az időmértékes verselés nyelvünkben nemcsak lehetséges, hanem éppoly tökéletességre emelkedett, mint a görögben vagy a latinban.
Az alak- és mondattani eszközök tárgyalása közben is rendszerint rávilágít azok stilisztikai értékére. Igen tanulságos például, amit kiterjedt képzőkészletünk árnyaló szerepéről, a nyelvünk külön életében kialakult igekötők sokirányú funkciójáról, a szóösszetételeknek tömörséget szolgáló szerepéről stb. mond.
Egyébként Bárczi Géza számára a nyelv nemcsak egyszerű közlés, ha nem esztétikum is: „Igaz – mondja 1975-ben, egy interjú alkalmával (Köznevelés 1975. 2. sz. 5.) –, hogy a nyelv elsődleges feladata a közlés, de anyanyelvünk egyszersmind művészi anyag, nemzeti irodalmunknak az anyaga: egész nemzeti műveltségünk anyanyelvünkön alapszik.” De az esztétikum szerinte ott van a mindennapi nyelvben is, erre utal az Értelmező szótár I. kötetének az ismertetése kapcsán: „Aki valamit közölni akar, gyakran még a legszerényebb fokon is, többnyire hatásosságra, érzelmi állapot kifejezésére törekszik. E hatásosságot szolgálja a szabatosságon kívül a kifejezés csinossága, tetszetőssége, a nyelv hagyományainak megfelelő helyessége, esetleg érzelmi színeződése, a tárgy természetéhez való igazodása.” (Nyr. 84: 129.) Érthető tehát, hogy fontos szerepet tulajdonít a nyelvi eszközök stílusértékének, egyáltalán a stílusnak, illetve a stílusérzéknek. Bárczi Géza egyébként nagyon vonzódott a szépirodalomhoz is: sokat olvasott, prózát és verset egyaránt, szinte lépést tartott a művek megjelenésével. És szívesen beszélt olvasmányairól, a költők, írók stílusáról. Az említett franciaórákon is például Anatole France Les dieux ont soif c. regényének, Maupassant novelláinak, illetve Marcet Pagnol Topase, Marius és Fanny c. drámáinak az elemzésével gyakoroltuk a nyelvet, de az irodalmi és stíluselemzést is, sőt egyáltalán az irodalom megértését. Végül a stílusvizsgálat, a stilisztika felé vitte Bárczi professzort teljességigénye: számba venni a teljes nyelvet, a teljes nyelvi életet, mind a múltban, mind a jelenben. (L. részletesebben: Szathmári István: Bárczi Géza és a stilisztika. Bárczi-Eml. 163–171.)
7. Alkalmazott nyelvtudomány. – Az „alkalmazott nyelvtudomány” terminusnak – a körébe tartozó diszciplínákat illetően – egyértelmű, általánosan elfogadott meghatározása tudtommal nincs. Sokan ideszámítják például a helyesírást, némelyek a stilisztikát is (vö. Általános nyelvészetünk helyzete. Az alkalmazott nyelvtudomány helyzete Magyarországon. Szerk. Imre Samu. Bp., 1969. és Szépe: Világirodalmi Lexikon 5: 276). Magam két olyan szakterületet tárgyalok itt, amelynek az idetartozása nem lehet kétséges. Bárczi professzornak a gyakorlat iránti érzékét bizonyítja, hogy a nyelvművelés és a lexikográfia kérdései szinte az utolsó leheletéig foglalkoztatták.
Bárczi Géza tudományos munkássága szótörténeti-etimológiai kutatásaival és nyelvkönyvírói tevékenységével csaknem egy időben (legfeljebb egy szűk évtized lemaradással) a nyelvműveléssel kezdődik. Az 1932-ben meginduló Magyarosan-nak csaknem a folyóirat megszűnéséig munkatársa. Kezdetben a sportnyelv egy-egy idegen szavát tűzi tollhegyre, és a harmincas években lezajlott, igen sikeresnek mondható sportnyelvújítást méltatja (l. a Magyarosan egyes évfolyamait, illetőleg a Bárczi-bibliográfiát). Mint Kovalovszky Miklós rámutat A nyelvművelő Bárczi Géza c. cikkében: „Itt kristályosodik ki … nyelvművelő elveinek egyik központi gondolata: az idegen szavak használatának szigorú, mérlegelő bírálata” (Nyr. 99: 302, l. még: Kálmán Béla: MNyj. 10: 5). Az ötvenes évek elejétől pedig egyre gazdagodó tudományos munkásságának a távlatából a nyelvművelésnek mindinkább az elvi kérdései felé fordul, és „tárgyilagos ítéleteivel, higgadt véleményével, bíráló észrevételeivel” (Kovalovszky i. m. 302–303) élete végéig iránymutató szerepet vállal (l.: A nyelvművelés elvi kérdéseihez. I. OK. 2: 420–426 és MNy. 48: 10–18; Nyelvművelés és nyelvtudomány. A kassai Batsányi-kör évkönyve. 1965–1968. Bratislava, 1969. 238–253; l. még: MTud. 16: 607–615; stb.). Ilyen irányú tevékenységére az 1974-ben megjelentetett Nyelvművelésünk c. könyvével tette fel a koronát, amelyben – bizakodóan nézve mai nyelvünket (l. még Köznevelés 1975. 2. sz. 3–5) – mérlegre tesz néhány kritikus nyelvi jelenséget, és közben kifejti jól megalapozott elvi nézeteit (a nyelvi állandóságról és változásról, a normáról, az esztétikai igényről, a nyelvművelés módszereiről, az idegenszó- és kifejezéshasználatról stb.), majd a jelenleginél harcosabb, határozottabb kiállást követel az egyes jelenségek megítélésében (1. részletesebben Kovalovszky említett cikkét: Nyr. 99: 302–313). Ezúttal csupán azt emelem ki, hogy a nyelvművelés egyik fő kategóriáját, a nyelvi eszményt hogy írja körül: „A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv – mind a művészi igényű írásművekben (s elsősorban ezekben), mind pedig a nyelvhasználat minden egyéb területén… –, mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magában foglalja nemcsak a különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével.” (Nyelvművelésünk 24.) A nyelvművelés célját pedig így jelöli meg: „… célja, hogy a fejlődés, a nyelv során beálló módosulások a lehetőség szerint ne károsítsák meg ezeket az értékes tulajdonságokat, hanem inkább erősítsék őket.” (Uo. 25–26.) (Bárczi Géza nyelvművelő tevékenységére l. még: Deme: Bárczi-Eml. 51–52; Molnár Csikós László: Magyar Szó. Újvidék. 1994. nov. 26. 9.)
Bárczi Géza sokoldalúságáról, gyakorlati érzékéről tanúskodik az is, hogy művelte – vagy talán nálunk éppen megalapozta – a lexikográfiát. A „tanulóiskola” számára a Magyar Szófejtő Szótár volt. Valójában innen szűrte le a szótárszerkesztés elvi és gyakorlati jellemzőit, és ezt fejlesztette tovább részint a gyakorlatban (mint utaltunk rá, irányító szerepet vállalt a nyelvatlasz, az értelmező szótár munkálataiban, a TESz. megjelentetését pedig általános lektorként segítette), részint a hatvanas évek elején előadott, igen élvezetes és tanulságos speciális kollégium keretében, részint pedig elméleti jellegű tanulmányaiban (l.: A magyar szókészlet szótári feldolgozásának kérdései. I. OK. 6: 194–196; A szótári homonímia kérdéséhez. MNy. 54: 43–52; Szótáraink. MNy. 56: 4–11; A Magyar Nyelv Értelmező Szótára. Nyr. 84: 129–136; A Magyar Szófejtő Szótár lexikográfiai elvei. Szótártani tanulmányok. Szerk. Országh László. Bp., 1966. 9–28). Itt jegyzem meg, hogy debreceni professzor korában kitűnően szerkesztette a Magyar Népnyelv c. folyóiratot, majd folytatójának, a Magyar Nyelvjárásoknak az első kötetét (teljes szerkesztői munkásságát l. a bibliográfiában megjelölt helyen).
8. Általános nyelvészet, nyelvtudomány-történet. – Magam az általános nyelvészet körébe a következő problémaköröket sorolom: nyelvelmélet (a nyelv mibenléte, élete, öszszetevői, jellemzői stb.); a nyelvtudomány módszerei; az egyes nyelveket vizsgáló nyelvtudományok és az egyes diszciplínák általános elvi és módszertani vonatkozásai; mindezeknek a történeti fejlődése (egyben a mindenkori kritikája), azaz a nyelvtudomány története (vö. Szépe: Világirodalmi Lexikon 5: 275–276).
Bárczi Géza mint széles látókörű, igen termékeny kutató és tudós, eddig felsorolt munkáiban a vizsgált anyag alapján természetesen számos olyan következtetésre, megállapításra jut, amelyek már az általános nyelvészet körébe (is) tartoznak. Ezenkívül azonban több tanulmányt szentelt általános nyelvelméleti – főként a nyelv életével, változásával kapcsolatos – kérdéseknek (l.: A nyelvi elkülönülés és egységesülés. MNy. 45: 231–244; A nyelvfejlődés belső törvényszerűségeinek kérdéséhez. I. OK. 4: 132–138; Nyelvjárás és nyelv. MNy. 52: 393–401; A nyelvi változások értékelése. MNy. 62: 129–134; stb.). Már a speciálisan magyar nyelvtudományt érintik a következők: A magyar nyelvtörténet korszakai (MNy. 46: 1–8); Nyelvtörténetünk korszakbeosztása. (MNy. 47: 125–135); Néhány módszertani elv a magyar nyelvtörténettel kapcsolatban. (NyIrK. 3: 19–32); A sumér–magyar nyelvrokonság kérdése. (Nyelvünk és Kultúránk 16. sz. 1975. 28–35); stb.
Az egyes diszciplínákkal (hangtörténet, szótörténet stb.) kapcsolatos általános jellegű – elvi és módszertani következtetéseire már fentebb utaltunk. Meg kell azonban még említenem, hogy foglalkozott Bárczi Géza a mesterséges nyelvek problematikájával is (az e témáról tartott több féléves kollégiumán magam is részt vettem, de sajnos, az itt előadottak kéziratban maradtak), eszperantóul – mint említettem – már diákkorában megtanult, és hamarosan lefordította Az ember tragédiájának bizonyos részeit. De azután is, élete végéig lelkes propagálója volt e nyelv elterjesztésének (vö. pl.: Világnyelvvé válhat-e az eszperantó? Magyar Nemzet 1966. 114. sz. 11; Lesz-e egységes világnyelv? Eszperantó Magazin 1975. 9. sz. 5), továbbá az egyetemi eszperantó jegyzetek lektorálásával közvetlenül is támogatta e nyelv tudományának fejlődését. (L. az Eszperantó Szövetség összeállítását: Bárczi Géza a nemzetközi nyelvről. Szerk. Benczik Vilmos. Bp., 1987. 701.)
Jóllehet Bárczi Géza sohasem tartotta magát az általános nyelvészet szakemberének, mégis úgy adódott (l. Pais: MNy. 60: 135), hogy ő foglalta össze az ötvenes évek elején az egyetemi oktatás számára az általános nyelvészeti ismereteket Bevezetés a nyelvtudományba címen (Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek. Bp., 1953, 19552, és 19573). Hogy később hogyan értékelték Bárczinak ezt a művét, arra vonatkozólag idézem Károly Sándornak és Bolla Kálmánnak a véleményét. Az előbbié: „Az általános nyelvészetnek mint olyannak a művelését közvetlenül nem érezték (ti. Pais, Bárczi, Kniezsa) feladatuknak…, de empirikus alapon, saját munkájuk alapján jelentős általános érdekű eredményre jutottak. Ezen a területen Bárczi ment el a legmesszebb, akinek Bevezetés a nyelvtudományba c. tankönyve sok szempontból még ma is haszonnal forgatható.” (MNyTK. 157. sz. 1980. 25.) Az utóbbié: „… a diakrón nyelvészet mellett polgárjogot nyert a szinkrónia, a leíró nyelvészet. Bekövetkezett a nyelvnek mint a nyelvtudomány tárgyának az újraértelmezése. (A nyelvet sajátos emberi jelzőrendszernek, jelrendszernek fogjuk fel.) E nézetet a legtömörebben Bárczi Géza fogalmazta meg”, és idéz a Bevezetés a nyelvtudományba c. munkából (MNyTK: 189. sz. 1990. 89–90.)
A nyelvtudomány-történet művelését Bárczi professzor fontosnak tartotta. 1970-ben, a Sajnovics János emlékünnepségen és tudománytörténeti szimpozionon össze is foglalta a nyelvtudomány-történet elvi kérdéseit (MNyTK. 151. sz. 29–35). De valamenynyi tankönyvében és más munkáiban mindig jelentős teret szentel a korábbi eredmények mérlegre tételének, az elődök munkássága tudománytörténeti értékének a reális bemutatására. Ezenkívül gyakran felmérést végez vagy egy-egy diszciplína területén (l. pl. a nyelvjáráskutatás időszerű feladatait tárgyaló két említett tanulmányát, továbbá a Nyelvművelésünk címűt: MTud. 16: 607–615), vagy valamely folyóirat bizonyos részlegét illetően (pl. A Magyar Nyelvőr és a nyelvtörténet. Nyr. 96: 257–266), vagy a Magyar Nyelvtudományi Társaság tevékenységét mérlegeli (MNy. 61: 4–12. és németül: ALingu. 15: 213–226), vagy valamely folyóirat, sőt egész nyelvtudományunk jövőjét próbálja megtervezni (Új félszázad küszöbén. MNy. 51: 1–3; Hol tart a magyar nyelvtudomány? Valóság 7. évf. 1964. 16–30). Még tovább menve ideszámíthatjuk mindig alaposan átgondolt, tárgyilagosan értékelő és szépen megírt megemlékezéseit régiekről (Simonyi Zsigmond, Kresznerics Ferenc, Szarvas Gábor stb., l. a bibliográfiát), meghalt és élő kortársairól (Mészöly Gedeon, Pais Dezső, Laziczius Gyula, Hegedűs Lajos, Ligeti Lajos, Szabó T. Attila, Kniezsa István, Hasan Eren stb., l. a bibliográfiát). Sőt ennél is tovább mehetünk, Bárczi professzor mintaszerű kritikus volt: külön tanulmányban rögzítette a kritikusi tevékenység szigorú, de reális elveit (MNy. 49: 4–13), és ennek megfelelően írta meg gyakran külön tanulmányszámba menő ismertetéseit, bírálatait, hazai és külföldi nyelvtudományi munkákról, továbbá akadémiai doktori és kandidátusi értekezésekről (l. a bibliográfiát). Mint a Nyelvtudományi Társaságnak hosszú időn át elnöke és mint elismerten vezető nyelvtudós sok konferencián, tudományos ülésszakon stb. mondott elnöki megnyitót vagy zárószót. Ezek szintén részei nyelvtudomány-történetünknek, mert sohasem voltak formálisak, hanem mindig „elhelyezték” az illető „összejövetelt” nyelvtudományunk egészében. Ilyenformán Bárczi munkássága nyomán legalábbis nagy vonalakban – kikerekedik szinte az egész magyar nyelvtudomány-történet, és valójában ő válik e kétségtelenül nagyon fontos diszciplínának is a hazai megalapozójává. Az elmondottakon kívül három összefoglalást is megjelentetett: az ELTE magyar nyelvészeti tanszékeinek 1945-től 1970-ig folytatott munkásságáról (Magyar nyelv, magyar nyelvtudomány. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970. Szerk. Sinkovics István, Bp., é. n. 466–473), a nyelvtudomány általános történetéről (Bevezetés a nyelvtudományba 117–140) és a hazai nyelvtudományról (A magyar nyelv története. Szerk. Benkő Loránd Bp., 1967. 581–592).
9. Más tudományokat érintő munkássága. – Bárczi Géza a nyelvészethez közel álló, illetőleg a tanári tevékenységgel kapcsolatos tudományoknak is több kérdéséhez hozzászólt. Alapvető például két textológiai jellegű tanulmánya: Régi magyar szövegek új kiadásai (MNy. 51: 377–386), Hozzászólás a történeti forráskiadások kérdéséhez (MNy. 57: 413–418, l. még: MNy. 51: 263–265). Stilisztikai dolgozatain kívül az irodalomtörténet körébe tartozik szintén két tanulmánya: Vajon Himfy verseinek három felét akarta Kazinczy tűzbe vettetni? (MNy. 66: 207208); Emlékek egy könyv olvasása közben (It. 1976. 1. sz. 88–100). Bárczi profeszszor nem mindennapi pedagógiai és didaktikai érzékéről tanúskodnak tankönyvein kívül az idegen nyelvek és a magyar nyelv oktatásához kapcsolódó dolgozatai: Dr. Petrich Béla: A modern nyelvek tanítása (Magyar Pedagógia 47: 458); A nyelvtörténet felhasználása az élő nyelvek tanításában. (A katolikus Tanügyi Főigazgatóság 1940–41. Évkönyve. 1942. 1–19); Egyetemi nyelvészeti oktatásunk helyzete és feladatai (l. OK. 4: 400–404, l. még: FelsSz. 3: 504–509); Magyar nyelvtörténet az egyetemen (MNy. 68: 129–138); stb.
10. Teljes összefoglalások. – A „teljes összefoglalás” ebben az esetben nemcsak azt jelenti, hogy a magyar nyelv történetének és mai állapotának a teljes bemutatásáról van szó, hanem azt is, hogy ezekben – megfelelő arányban és módon – mintegy lecsapódott mindaz, amit Bárczi professzor a fentebb felsorolt diszciplínákban alkotott.
Ilyen értelemben szinte a szintézisek szintézisének tekinthető A magyar nyelv életrajza, amely összesen három kiadásban látott napvilágot. Arra a kérdésre, hogy mi teszi ezt a nyelvünk egészének teljes történetét felölelő munkát mintaszerűvé, érdekes és izgalmas olvasmánnyá, a szakembereknek is sok új összefüggést és mozzanatot feltáró könyvvé, a következőket felelhetjük. Először is, hogy a szerző a magyar nyelvészet minden ágában jártas tudós biztonságával tudja kiválasztani a legfontosabb láncszemeket abból a folyamatból, amelynek mai nyelvünket köszönhetjük. És ez a folyamat ott pereg le a szemünk előtt, mégpedig úgy, hogy szinte érzékeljük, hogyan küzdenek meg egymással a régi és az új nyelvi elemek, s hogyan vezetnek el egy új, magasabb szinthez. Közben arról is meggyőződünk, hogy ez a fejlődés nem önmagától folyik, és nem önmagáért van, hanem – gyakran többszörös, szinte kibogozhatatlan áttételekkel – végül is a magyar nép gazdasági, társadalmi, politikai életében bekövetkezett változásoknak, továbbá az ezekkel kapcsolatos művelődési viszonyoknak a függvénye. Ugyanakkor a nyelv fejlődése az alakuló gondolkodásnak is hű tükre. Továbbá: ez a fejlődés azért megy végbe, hogy a társadalmat, a társas érintkezést szolgálja. Bárczi Géza fejtegetése a viszonylag szűk keretek ellenére tükrözi azt a sokrétűséget, amely magát a nyelvi valóságot jellemzi: figyelme kiterjed a nyelv valamennyi összetevőjére, az egyes korokban azt ragadva ki, amelyik akkor a legnagyobb lépést tette előre, és közben mindent a ma szemszögéből néz és értékel, igen sokszor gyakorlati (nyelvhasználati) tanácsokat is adva. Végül a mondanivalóhoz mindig jól simuló, világos, elegáns és élvezetes stíluson kívül e könyv olvasóját a szerzőnek az emberi nyelv – és benne anyanyelvünk – iránti mérhetetlen szeretete fogja meg leginkább, ami szinte minden sorából árad. Egyébként igen találó megjegyzéseket olvashatunk ebben a könyvben egyes korok nagy íróinak, költőinek (pl. Pázmány, Zrínyi, Gyöngyösi, Faludi stb.) a stílusáról és arról is, hogy igen jelentékeny és magas színvonalú fordítási irodalmunk „mely sokszor virtuóz ügyességgel simul az eredetinek sajátos stílusához, levegőjéhez Homerostól Verlaine-ig, Shakespeare-től Puskinig, Cervantestől Thomas Mannig.” (381.) (A magyar nyelv életrajza című könyvről l. még: Pais: MNy. 60: 136; Imre Samu: Nyr. 87: 411–415; Szeli István: Híd. Újvidék. 1994. máj. jún. 347–349.)
Másik hasonló munkája A magyar nyelv története c. egyetemi tankönyvnek (szerk. Benkő Loránd. Bp., 1967.) az utolsó nagy fejezete: A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése (487–587). Ebben az egyetemi oktatás céljainak megfelelően az előmagyar kortól az újmagyar korszakkal bezárólag tekinti át nyelvünk fejlődését.
