CÉLKITŰZÉS
CÉLKITŰZÉS
„… örökségül hagyom az ifjabb nem-
zedékeknek azt a feladatot, hogy hűen
sáfárkodjanak anyanyelvünkkel és tu-
dományával, tanulmányozzák gondo-
san a nyelv múltját és jelenét…”
zedékeknek azt a feladatot, hogy hűen
sáfárkodjanak anyanyelvünkkel és tu-
dományával, tanulmányozzák gondo-
san a nyelv múltját és jelenét…”
| Bárczi Géza |
A nagy tudósokat, az igazán kiemelkedő egyéniségeket nemcsak az jellemzi, hogy szűkebb szakmájukban új utakra törnek, hogy nagyot alkotnak, hanem az is, hogy univerzális érdeklődésűek: gondolataikkal szinte átfogják mind a mikro-, mind a makrokozmoszt, mindenhez van szavuk. Továbbá emberségesek, törődnek a körülöttük élőkkel, optimisták, bíznak az emberben, és az élet legnehezebb körülményei között is emberek tudnak maradni… Röviden szólva: maradandót alkotnak a tudományban, és példát adnak az igaz emberségre.
Ilyen tudós, ilyen egyéniség volt Bárczi Géza egyetemi tanár, Kossuth- és állami díjas akadémikus, a nyelvtudomány európai hírű művelője, anyanyelvünk szerelmese és fáradhatatlan kutatója, tanárnemzedékek nagy hatású nevelője, többünknek szeretett mestere.
Az ő életútját kívánom bemutatni ebben a könyvecskében. Két okból. Először is a mi korunk nagyon hamar felejt. A nagy, sokszor céltalan rohanás teszi vagy az értékek – köztük az erkölcsiek – háttérbe szorulása? Nem tudom. A másik, talán még nyomósabb ok, hogy van mit tanulni tőle: tudományos etikát, emberséget, anyanyelvi tudatot, munkaszeretetet és hogy van mit átvenni tőle, éppen a továbbfejlesztés céljából is: szemléletet, módszereket, átfogó és részeredményeket. De egyáltalán kívánatos lenne a múlt, a távolabbi és a közelmúlt nagyobb megbecsülése, mert enélkül a tudományban sincs biztonság, nincs eredményes továbblépés. Úgy, ahogy Juhász Ferenc költő nyilatkozott erről nemrégiben: „Nekem mindig természetes volt és ma is az, hogy nincs múlt nélkül semmi, ami van. A szellem dolga is a múlt jelenné változtatása. A szellemi múlt az alkotó élet tápanyaga, biztonság és biztatás. A múlt nekem sok ezer parancsoló tekintet. Figyelmeztetnek, biztatnak, felhívnak, várnak és kérdeznek. Velük vagyok, ha olvasok, ha újraolvasom a múlt szellemi hagyatéka csekély részét, s áhítatosan gondolok az egészre. Nem azért vagyok más, mert ezt megtagadtam: inkább avval lettem más, hogy mindaz, ami volt, erősen megérintett, részben az enyém lett.”
Bárczi Géza húsz évvel ezelőtt, 1975 őszén hagyott itt bennünket. Az eltávozottak alakja, viselkedése, tevékenysége vagy elhalványodik az emlékezetben, vagy ellenkezőleg mintegy felmagasztosul, a rendkívüli, a nem mindennapi idéződik fel vele kapcsolatban tudatunkban. Nos, Bárczi Géza úgy maradt meg, úgy él bennünk, ahogy évtizedeken át naponként megjelent előttünk. Szinte látom; ahogy könyvekkel teli nagy aktatáskájával gyors léptekkel, enyhe vidámsággal az arcán megérkezik a tanszékre, rágyújt a fél cigarettára, és veszi elő gondosan, nagy margóval és rajta betoldásokkal, javításokkal megírt előadását, hogy még egyszer „áttanulja” – ő maga mondta így – az előadandókat… Mintha hallanám kellemes hangját, franciás eleganciájú, világos mondatait, amint a Halotti Beszéd egy-egy elemének történeti hátterét fejtegeti, s közben a mindig nagyszámú hallgatóság figyel és jegyzetel… És érzékelem, hogy a májusi melegben együtt megyünk a hallgatók után valahol Jósvafő, Szinpetri környékén, mert várnak bennünket a kijelölt házaknál egy kis nyelvjárásgyűjtő beszélgetésre…
Minden bizonnyal Bárczi Gézának ez az „élő” volta hozta oda a kollégákat is 1994. január tizedikén a Bölcsészettudományi Kar tanácstermébe, hogy ülőhely már nem lévén, állva is végighallgassák a száz éve született professzor emlékét felidéző előadásokat.
Én is ezt az „élő” Bárczi Gézát szeretném a továbbiakban e könyvecske lapjaira odavarázsolni.
