A FINNUGOR NÉPEK TÖRTÉNETÉNEK KUTATÓJA
A FINNUGOR NÉPEK TÖRTÉNETÉNEK KUTATÓJA
Érdeklődésének s összetett életművének meghatározó diszciplínája a történelem volt, közelebbről a magyarság őstörténete (egykori életmódjának, műveltségének komplex kérdésköre). Barna Ferdinándról nem lehet azt mondani, hogy az őt foglalkoztató kérdések megoldási kísérleteit „in medias res” alapon kezdte volna; éveken, évtizedeken át készült, olvasott, tanult, hogy kedves témái közelébe férkőzzék, hogy kellő tájékozottsággal, széles háttérismeretekkel bírjon a megoldandó feladatok körében. Menetközben érzékeli ismereteinek fogyatékosságait, kezdi meg nyelvi, nyelvészeti tanulmányait (a finn mellett különösen fontos az orosz nyelv szerepének, jelentőségének felismerése; ennek érdemét általában Budenznek tulajdonítja a tudománytörténet, holott nyilvánvalóságára Barna akár Budenztól függetlenül is rájöhetett), a régi (az őstörténet szempontjából is kiaknázható) történeti források átbúvárlását, mindehhez pedig felelevenítette a népélettel kapcsolatos gyermek- és ifjúkori emlékeit, s Ipolyi nyomán végigböngészte a korabeli mitológiai, folklorisztikai szakirodalmat, szövegkiadásokat.
A különféle diszciplínák felkészülése során óhatatlanul keveredtek, a nyelvészet a néprajzzal, a mitológia a történelemmel, a tudománytörténet az írástörténettel; ez az oka és a magyarázata annak a jellegzetességnek, hogy írásainak többsége komplex jellegű, szemléletű, ő maga pedig kissé polihisztorszerű jelenség. De már egy olyan korban, amelyben a polihisztor nyilvánvalóan korszerűtlen tudóstípus, s még Magyarországon is húsz-harminc évet késett sok mindent egybeötvöző tudományával. (Más kérdés, hogy nem saját hibájából! Óriási fehér foltok tarkították tudományunk virtuális térképét, feltárásukra expedíciók, nem magányos, magukra hagyott kutatók lettek volna hivatottak.) Fellépése idején már kikristályosodóban voltak a különféle társtudományi diszciplínák (a nyelvtudomány, az irodalomtudomány, a régészet, majd a néprajz); s a jobb szimatú, távolabb látó, ügyesebb, egyébként szintén polihisztorszerű kutatók, amilyen pl. Hunfalvy Pál is volt, működésük egykori nagy területét le is csökkentették. A tiszta, egyetlen tudományágat képviselő tudósok viszont kíméletlenül félresöpörték útjukból az általuk művelt szakmához csak felében, harmadában értő (s ebben sem eléggé szakszerű) kollégákat. S ez határozta meg a finnugrisztika sorsát, jövőjét is! Mindaddig, amíg őstörténeti alapozottságú, komplex tudományként fogták fel (miként pl. Kállay, Reguly, Barna – és részben Hunfalvy), a képbe belefért a rokon népek teljes világa, nyelve, története, műveltsége – korabeli életének rajza is (tehát nem kihalt népekről, kövületekről, holt nyelvekről volt itt szó!); mihelyt érvényesültek a német nevelésű Budenz (s nyomában Szinnyei) szempontjai, a finnugrisztika pusztán nyelvtudománnyá, nyelvekre s nyelvi adatokra szűkült, amelyben a hangtani, morfológiai táblázatok, az etimológiai fejtegetések kerültek az első helyre, s teljesen háttérbe szorítottak mindent, ami nem lingvisztika. – A különféle nyelvészeti diszciplínák mellől így szorult ki saját őstörténete és rokonsága megismerésének lehetőségéből a művelt, olvasó nagyközönség, sőt az iskola is, s maradt az érdeklődők számára az Ugor összehasonlító alaktan, az Ugor szótár, majd a hírhedett „némakönyv”, Szinnyei József hét kiadást is megélt Magyar nyelvhasonlítása.
Különösebben nem csodálkozom a fogadtatáson és a reakción, Budenz műveivel (kellő kommentárok nélkül) a legkomolyabb történeti szaktudomány sem mehetett sokra, érthető a „török tábor” indulata az „ugor-török háború” kitörésekor. A Kállay–Reguly–Barna-féle szemlélet megtagadásával, munkásságuk negligálásával olyan űr, hiány, mulasztás létesült közvéleményünkben, nemzeti tudatunkban, amelyet a ma is csupán az „ősvogul magánhangzórendszer rekonstrukció”-ját s hasonló témákat igaz tudománynak elismerő hivatalos finnugrisztika egyszerűen képtelen appercipiálni, ill. a szükséges kiigazító lépéseket, arányosításokat megtenni.
Barnának meglepően korai (és több mint egy évtizeden át magában álló) első nyelvészeti dolgozata után következő, szintén korainak számító, de már történeti publikációja (az álnéven közre adott finn tárgyú közleménnyel együtt) 1862-ben lát napvilágot (de még szintén sok évvel a majdan, 1867-től, ill. 1870-től rendszeressé váló felolvasások és tanulmányok előtt).
Nem teljesen ötletszerű az első, még kevésbé a második értekezés (s a választott tudományszak) sem, de még egyikben sem az érett, a meghatározott érdeklődésű Barna Ferdinánd áll előttünk. Még csak keresgél, tájékozódik, de már – tévedhetetlenül – abba az irányba, amely idővel életcélját jelenti, életművét is meghatározza. Második számú munkája Galeotto Marzio korfestő írásának (Jellemvonások Mátyás király életéből a szemtanú Galeotti latin műve után) első (a szakirodalomban [érthetetlen módon] szintén számon sem tartott) részfordításai közé tartozik, fontos és érdekes jegyzetkiegészítésekkel. A cím szerint mintha Mátyás alakja foglalkoztatná a fordítót, a könyvecske áttanulmányozása azonban azt bizonyítja, hogy Barna elsősorban az olasz mesternek a magyarokkal, a magyar őstörténettel, szokásokkal, nyelvvel kapcsolatos megfigyeléseire kíváncsi, főként ezekből fordít, idéz. Fontosnak tartja, hogy a magyar közönség a krónikák és a korai történetírók után ugyancsak korai, de nehezebben hozzáférhető idegen forrásokból is megismerhesse saját múltját, ennek fontos mozzanatait.
Kis könyvét egyébként nem a később ismertté vált Ferdinánd néven teszi közzé, hanem Nándorként. (E tekintetben is keresi még önmagát, erre vall a finn tárgyú cikk alatt látható, egyelőre magyarázhatatlan álnév, a Kun Béla is.) A fordítás ugyanakkor próbatétel is, a középkori latin szöveg tolmácsolása (egyidejűleg a finn mondákkal, mesékkel) előkészület a még nehezebb, egyszerre archaikus és népi (+ verses) Kalevala megszólaltatására. Érdeklődése irányultságára szolgáljon egy rövid idézet – saját fejtegetéseiből: „Ugyancsak a XXVIII. Fejezetben Galeotto nyelvészkedik is egy kicsit, már hisz ami az ő nézeteit a magyar nyelvre vonatkozólag illeti, ezek amily felületesek, épp oly keveset is érnek, azonban ha nagyon meggondoljuk, hogy Galeotto Janus Pannoniusnak (a fájdalom elveszett) első magyar nyelvtan nagytudományú szerzőjének Olaszhonban tanuló társa és később is személy szerinti barátja volt; talán nem csalódunk, ha úgy következtetünk, hogy ő azokat, amiket itt a magyar nyelvre vonatkozólag előad, egyenesen Janus Pannoniustól hallotta, amiből aztán azt is láthatjuk, hogy Janus Pannonius sőt mások is a magyar helyesírás megállapításáról már ez időben tüzöttesen foglalkoztak vala, innen vehette Galeotti is a maga észrevéteit a magyar helyesírásra nézve…”
Akár ez a rövid citátum is, akár a finn–magyar kapcsolatokban a helyesírástörténetre vonatkozó Barna-utalások is igazolják megkülönböztetett figyelmét az írásrendszert, írásmódot illetően, s bízvást idevonható egyetlen ismert, kéziratban maradt értekezése, a „hun–székely írásról”, amelyek – összesítve – nyelvészeti érdeklődéséről tanúskodnak, amelyeket ezúttal „helyesírás”, „írás” címszó alatt összegez (s megpróbál a régmúltba is visszavetíteni). Megítélésem szerint tudományos tevékenységének épp az írástörténet – helyesírástörténet (írás – rovásírás) a legingoványosabb területe, azonban itt sem külön-külön (pl. a lapp–finn–magyar írásrendszer gyakorlati összekapcsolásának tárgyában, lehetőségének fölvetésében), hanem őstörténeti célú visszavetítésében.
Későbbi őstörténeti cikkei voltaképp életműve végső szakaszához kapcsolódnak, s magukba ölelik finnugrisztikai tanulmányainak, eredményeinek tanulságait, s aligha kapcsolhatók közvetlenül pl. a korai Galeotto Marzio-féle forráskiadáshoz. Témájukra tekintettel mégis itt tárgyalom e késői írásokat, ismertetéseket, ill. vitairatokat.
Barna Ferdinánd tagadhatatlanul józanul és elismeréssel figyelte finnugrisztikai érdeklődése kezdetétől a finn testvérnép tudományos törekvéseit, eredményeit, s jól látta, hogy a finnek e széles szakterület minden parcelláján tervszerűen, módszeresen megelőznek bennünket. Versenyezni velük (ha valakinek eszébe jutott volna! de nem jutott!) nem is állhatott módunkban, hisz az orosz birodalom tagjaiként (ill. a tudósokat tekintve, az orosz akadémia tagjaiként) még kiemelt állami, akadémiai favorizálással sem vetélkedhettünk volna velük (ha netántán valakinek szándékában állt volna ilyen naiv verseny). Ezért is ostobaság a vád hogy az osztrák császárság (1867 előtt) vagy a közös monarchia (1867 után), ill. az MTA (amelynek befolyásos irányítói között a finnugrisztikának harcos hívei sohasem tűntek ki) különös súlyt helyezett volna a magyarság belekényszerítésére az „orrfacsaró finnugor halzsíros bödön”-be. (Ezzel az érveléssel voltaképp Mária Teréziát kellene elsőként perbe fogni, aki Hell Miksa és Sajnovics János útjának egyik fő támogatója volt, a tudósok teljesítményét elisméréssel honorálta, s udvarában is szívesen látta, fogadta őket. Talán már ekkor és ezen a módon is megkezdődött volna a magyaroknak mint lapprokonoknak bécsi lejáratása?) Persze, akadályozni sem akadályozták a finnugor kutatásokat, kiemelt támogatásról, mecénási magatartásról azonban sohasem lehetett beszélni. Addig is, míg a történeti sorscsapások után, s Reguly voltaképpen tisztázatlannak is mondható visszavonulása után a magyar finnugrisztika valamiképp rendezte sorait, a Toldy–Hunfalvy–Budenz-vonal fokozatos érvényre jutásával; a finnek töretlenül, szakszerűen s energikusan törtek előre a finnugrisztika akkor még differenciálatlan területén, mindenhova eljutottak, múzeumaik, irattáraik értékes dokumentumokkal gyarapodtak; pedig még előtte álltak a döntő és behozhatatlan áttörést jelentő nagy lépésnek, az ösztöndíjas kutatóutakat s a publikációk végtelen sorát biztosító tőkeerős nagy alapításnak, a Finnugor Társaság létesítésének (1883).
Barna – nem tehet mást –, figyeli, tanulmányozza a fejleményeket (megkezdte már intenzív finn és orosz nyelvi tanulmányait), s beszámol a megismert eseményekről, publikációkról. Így tudósít pl. 1878-ban – bizonyára némi irigységgel – a finn Aspelin 1871–1872-es altaji kutatóútjáról, és egyben felhívja a figyelmet a friss gyűjtések mellett a történeti forrásanyag fontosságára, nevezetesen a régészeti feltárások leleteinek értékére. (Aspelint egyébként személyesen is megismerhette 1876-ban, amikor finn kollégája Budapestre látogatott.) Ezzel a felismeréssel – magyar vonatkozásban – voltaképp csak Kállay Ferenc előzte meg (szintén visszhangtalanul), s csak évtizedekkel később követhette – részben tanácsát Posta Béla, a Zichy-expedíció tagjaként. Aztán csak újabb félévszázad elmúltával Erdélyi István és társai. A finnek tehát ebben a tudományszakban is behozhatatlan előnyre tettek szert. Miként Barna írja: „…feladatául tisztán a finn-ugor népek őskori műveltsége tárgyainak, úm. fegyverek, házieszközök, ékszerek stb. tanulmányozását tűzte ki…” Tennivalóinkkal kapcsolatos tisztánlátását is érzékeltesse egy mondata: „Hogy a hazai régészet azzá legyen, aminek első sorban kellene lennie: nemzeti ősrégészetté, múlhatatlanul szükséges volna az őshoni régészettant az Aspelin értelmezése szellemében nemzeti szempontból fogni fel.” Jól tudja és látja, hogy a finnugor őstörténet egyik kulcskérdése a máig megoldatlan Bjarmia-ügy, sejti, hogy a cseremisznek tartott merja közösség dolga is tisztázásra vár.
Nem érdektelen (de a problematika egészét illetően kevesebb a kompetenciája) A magyarok útjáról az Uraltól Lebediába című cikke, amely voltaképpen vitairat egy Nagy-Morvaország és a magyarok címen megjelent könyvre és visszhangjára. Itt is szóba kerül Bjarmia, sőt Jugria is, a szerző azonban, sajnos, abban a pillanatban elbotlik, mihelyst az etimologizálás dágványába keveredik. Nem is lehet hozzáfűznivalónk az itt következő ötlethez: a Kriza „vadrózsái”-ban említett Johara ország szerinte a Jugriával egyezik.
A maga korában s viszonylatai között meglepő mérsékletről s józanságról tanúskodik részvétele az ugor–török háborúban. Itt, ahol mindenki ütött-vágott, kaszabolt, vádaskodott és becsületbe vágóan sértegetett, Barna fegyelmezett maradt, s erősebb kitételek nélkül főként az érveket juttatta szóhoz. Noha vitathatatlanul az ugor tábor tagja (a nyelvtani eszközök, ill. az alapszókincs finnugor eredete alapján), tudta és látta, hogy a magyar őstörténetben (még a nyelv vonatkozásában is!) a török félnek is van (lesz még!) fontos, félre nem pöckölhető mondanivalója.
Érdemei mindazonáltal nem a magyar őstörténettel kapcsolatos helyes állásfoglalásában keresendők (noha ez sem lebecsülendő), sokkal inkább az alig ismert kis nyelvrokon népek történeti problematikájának fölvetésében, egyes részleteinek föltárásában, a figyelemnek az e témára irányításában. – Miért? Azért, mert a magyar őstörténet voltaképpen sohasem volt s később sem maradt gazdátlan; nyelvüket – de egyre inkább csak a nyelvüket – illetően pedig a finnugor népek sem szűkölködtek kutatókban. Annál inkább műveltségüket, életmódjukat, történetüket (Nem őstörténetüket! Önálló népként leélt históriájukat) illetően. Ennek a rengeteg ismeretet, forrásfeltárást, szakirodalmi búvárlatot igénylő stúdiumnak miként korábban, napjainkban is alig van elismert szakembere a nemzetközi komplex finnugrisztikában – eltekintve az illető népek soraiból kinőtt saját tudósoktól. De hol voltak még ilyenek Barna korában?
Figyelmével, érdeklődésével különösképp két népet, a votjákot s még fokozottabban a mordvint tüntette ki. Az okokat csupán találgathatjuk. A finnekről és az észtekről (s mellettük általában a balti-finn népekről) Barna korában viszonylag bőségesen lehetett olvasni magyarul, részletes történetükről is, ha máshol nem, Hunfalvy kitűnő, kétkötetes útibeszámolójából. A lappok Sajnovics révén már korán híressé – hírhedtté váltak, s már akkoriban is gazdag volt a velük foglalkozó nemzetközi szakirodalom. A vogulok (és a hozzájuk kapcsolt osztjákok) kifejezetten Regulyhoz kötődtek, ill. az örökséget átvevő s feldolgozó Hunfalvyhoz, aki 1864-ben nagy könyvben tette közzé az obiugorokra vonatkozó ismeretanyagot. A zürjének – pravoszlávok lévén – nem számíthattak különösebb érdeklődésre (ehhez nem voltak elég egzotikusak, ill. nevezetes szentjük, Permi Szent István révén egyet s mást lehetett róluk olvasni). S ezek után kik maradnak? A cseremiszek, a votjákok és a mordvinok. A kissé törökösnek tartott (s olykor a csuvasokkal is összecserélt) cseremiszek szintén kevéssé foglalkoztatják Barnát, annál inkább a pogánynak, konzervatívnak mondott votjákok, ill. a fényes múlttal s gazdag hagyományvilággal bíró mordvinok. S noha – miként tanulmányaiból is kitűnik – ismeretei (nyelvismerete) a többi rokon népre is kiterjednek, idejét, energiáját elsősorban a jelzett két népnek áldozza, az ezekre vonatkozó szakirodalmat ismeri legbehatóbban.
Ha Barna Ferdinánd tényleges színrelépéséig, a hetvenes évek kezdetéig átnézzük a nyelvrokonságra vonatkozó magyar nyelvű szakirodalmat, nem szédít meg sem az adatgazdagság, sem a tematikai változatosság. A nyelvjellemzések, a nyelvészeti cikkek mellől hiányoznak az általánosabb igényű népbemutatások, a történeti, néprajzi, művelődéstörténeti tájékoztatások, a népszerűsítő, olvasmányos, a finnugorság világában szakembert és nagyközönséget is eligazító írások. Kállay Ferenc kevesek által forgatott, alig ismert könyvecskéje (1844-ben jelent meg) ekkorra már rég elavult, hasonló újabb mű elkészítésére pedig nem akadt vállalkozó (Pápay József 1922-es kis füzetéig). Ezt a hiányt ismerte föl igen hamar Barna, s fontos cikkek sorával próbálta kitölteni a tátongó űrt a számos nyelvészeti adat és a puszta népmegnevezés (+ néhány statisztikai adat) között.
Semmiképp sem volt könnyű a dolga! Az őt érdeklő témákról szinte kizárólag idegen nyelven (oroszul, finnül, németül, franciául) juthatott információkhoz – igen különféle értékű és megbízhatóságú, gyakran egymásnak is homlokegyenest ellentmondó szerzőktől. Anyaga tehát másodkézből való, vegyes értékű, az ellenőrzésre nincs módja, s így a jelenségek megítélésére, következtetések levonására voltaképp nem vállalkozhat. Ezért azonban éppoly hiba volna elmarasztalni, mint bármely nyelvészkollégáját, aki (önhibáján kívül) megbízhatatlan nyelvi adatokból dolgozik, próbál etimológiát adni vagy nyelvtani következtetésekre jutni.
1876-ban olvasta fel s egy évvel később publikálta 40 lapos értekezését A mordvaiak történelmi viszontagságairól. Az írás alapjául a mordvin történeti és néprajzi problematika legjobb ismerőjének, az orosz Melnyikovnak elfogultságoktól nem mentes műve, ill. a finn Aspelinnak ennek alapján íródott finn nyelvű közleménye szolgált. Barna cikke tehát lényegében kivonat, ismertetés (miként tanulmányainak túlnyomó többsége) de számos kiegészítéssel, saját észrevétellel, más finnugor népekre, főként a magyarokra vonatkozó párhuzammal. Vállalkozását ezért is fontos hiánypótlásnak tarthatjuk, hisz a rokon népekre vonatkozólag valamiképp épp a mordvinokkal kapcsolatban a legszegényesebb – még napjainkban is – a szakirodalom is és az információ is.
A mordvinokat érintő kitüntető rokonszenvében akadnak téves vagy legalábbis vitatható mozzanatok (Julianus jelentése; „a mordva igeragozás még a vogulnál is közelebb áll a magyarhoz”, 4.), szubjektív elem is („a mordva nép volt valamennyi rokon népek között a legfontosb, melynek hős fiai az orosz hódításnak majd ezer évig tudtak hősiesen ellenállani…” 4.)
Az ismertetésben számos fontos és értékes adatot találhatunk, egyebek mellett soha és sehol sem regisztrált verses műfordításrészleteket is a mordvinok történetére vonatkozó orosz hősénekből. Néhány sor ebből:
a tálakba földet s sárga fövenyt rakának;
s vivék a murzának, Moszkva cárjának.
Murza a földet s fövenyt nagy tisztességel fogadja,
Magára keresztet hány s Istenét magasztalja:
„Hála Isten neked cárnak
Hogy kezembe adtad Mordvát.
s vivék a murzának, Moszkva cárjának.
Murza a földet s fövenyt nagy tisztességel fogadja,
Magára keresztet hány s Istenét magasztalja:
„Hála Isten neked cárnak
Hogy kezembe adtad Mordvát.
„Ez a monda… mintegy igazolni akarja az orosz uralmát a mordvaiak fölött…” (12.) – S még néhány további, kevéssé ismert részlet történelmükről (amelyről, hangsúlyozom, a finnugrisztika tudománya egészben véve igen keveset tud, s amelynek szakszerű kutatását mindegyre mellőzi): „A mordvaiak nemzeti függetlenségét, de egyszersmind a bolgárokkal való hűséges szövetségöket az orosz évkönyvek is igazolni látszanak… Az oroszok emlékezetben maradt első hadjárata a mordvaiak ellen 1103-ban történt… (16.) Látók előbb, hogy a mordvaiaknak több fejedelemségre való oszlottságuk miatt hiányzik vala azon államközpont, mely őket egyetértő erélyes ellenvédelemre egyesítette volna… (23.) Még 1857-ben, midőn Ahlqvist Mordvában utazott, a Pugatšev lázadásáról mordva nyelven a következő dalt éneklik vala »Hol ég a tűz, hol ég? Jaik mellékén a jajki pusztán ott ég a tűz, ott ég. – Miért ég a tűz, miért ég? – Új cár jut most a kormányra: három évig nem veszek adót, hét évig nem állíttatok katonát, a nép terhét megkönnyítem, a bojárokat megsúlyosítom; a bojárok testét vágom mint erdőn a fát, a fejöket ízzé-porrá vagdalom, véröket patak gyanánt ontom; a bojárok üstökéből három kötelet fonok, egyet Kazán városa körül, másikat Moszkva városa körül, harmadikat Sz.-Pétervára körül fonom…«” (40.)
Mindez, persze, csak „mazsolázás”, az írás adatokban, anyagban sokkal gazdagabb, egészében is helye lehetne pl. valamely egyetemi, történeti tematikájú finnugor szöveggyűjteményben.
Kevésbé egységes és sikerült előadás a votjákokról szóló, amely 1885-ben hangzott el, s jelent meg. Noha ekkor már gyakorlott ebben a sajátos műfajban, amely több írásból ötvöz egységgé egy adott témát. A votjákság „jelenét és múltját” tárgyaló értekezés kevésbé történeti, inkább szociográfiai jellegű, s a szerző nem tudta eltüntetni a források egymásnak ellentmondó állításait, sőt azt a hibát sem tudta kiküszöbölni, hogy néhány lapos eltéréssel egymást kizáró állításokat szólaltasson meg – korrekció, megjegyzés nélkül. Pl.: „De leginkább föltűnik a votják falvakban az irtózatos szurtosság, az utcák rendetlensége… (14.) Az udvar mindig tiszta, egész nyáron át zöld…” (15.). Hasonlókat sorozatban idézhetnék.
Mindazonáltal számos lényeges, hiteles információt is tartalmaz Barnának ez a késői publikációja, s a forrásul szolgáló tanulmányok szerzőinek elfogultságait maga is jói látja. („Bechterew úr erős orosz érzelmű férfi… következtetéseiben a legjobb akarat mellett is többnyire elfogult… (34). [A német származású! – D. P.] Buch Miksa ez írók elfogultságaival ellentétbe helyezve a maga három éven át szerzett tapasztalatait, melyeket mint az izsevszki-fegyvergyár orvosa személyes észlelés folytán merített; igen lényeges dolgokban kiigazítja ezek felületességét s kellő szintre szállítja alá…” (42.)
Nyilvánvaló tévedései, ferdítései ellenére sem érdektelen tehát ez a cikk, amely helytálló adatokat, fejtegetéseket is tartalmaz a finnugorság (itt gyakran: a „csúd népek”) egészéről, a votjákokról pedig részleteiben. Értékét ezúttal is főképp a téma jelenti, hisz a votjákokra vonatkozó magyar nyelvű néprajzi, történeti szakirodalom is szegényes. Ezúttal se hiányozzék ezért legalább néhány idevágó információ: „A votják falvak mind e napig megőrizték a tulajdonneveken kívül az egész környékre tartozó általános neveket, mely azon nemzetségnevet képezi, melytől az egész környék családjai származnak… (10.) … minden nemzetségnek megvan a votjákoknál a maga külön családi jegye… (11) A térítés csakis 1739 évben kezdetett meg teljes komolysággal… (12.) A tatárok szomszédsága erős befolyást gyakorol a votjákokra, ami igen lényeges dolgokban, mint nyelv, sőt vallási szertartásokban is nyilatkozik…” (22.)
Természetesen bizonyos húzásokkal s magyarázó jegyzetekkel ennek a cikknek is helye lenne a képzeletbeli finnugor történeti szöveggyűjteményben, hisz egy-két találomra kiragadott idézettel aligha lehet érzékeltetni, milyen árnyalt kép kapható (a semmi, ill. néhány alig valamit mondó általánosság helyett) nyelvrokonaink egyikéről.
Kevés fennmaradt kézirata között akad egy befejezetlen értekezése is, amelyben a „hun–székely írás”-t próbálja meg összehangolni az összehasonlító nyelvészettel. Ezt a történeti – őstörténeti, nyelvészeti – finnugrisztikai munkát voltaképp bármelyik fejezetben lehetne tárgyalni, de a Barna valamennyi munkájában érzékelhető belső összefüggés megnehezíti a besorolást, s csak a domináns jegyek, mondanivaló alapján lehet dönteni valamely írása hovatartozásáról. – Ez a 64 kis oldalas, végleges szövegezésűnek látszó, de láthatóan abbahagyott munka Toldy hagyatékában maradt fenn, s Barna érettebb korszaka termékének vélhető. Mivel a kiadás előtt minden munkát lektorált az MTA megfelelő osztálya, ezt az írást is bírálták, s a téma alapján a kritikus akár maga Toldy is lehetett. A téma már akkor is közérdeklődésre tartott számot, amelyről több korabeli szaktekintély értekezett, nyilatkozott (pl. Szabó Károly, Hunfalvy Pál), s feltehető, hogy Barna értekezése – sok érdekes gondolata és ötlete ellenére – nem érte el a megkövetelt szintet. A rovásíráshoz már valóban nem érthetett, s kivételesen talán ezért nem járultak hozzá a publikáláshoz az illetékesek. (Vajon végigírta-e a cikket – piszkozatban? Lehettek-e további kiadatlan írásai is?)
Mindenképp tanulságos és jellemző dolgozata ez (is) Barnának gyengeségeivel (pl. riasztó etimológiai ötleteivel) s erényeivel (meglepő távlatokat és kapcsolatokat megvillantó gondolataival) együtt. Néhány részletét már csak azért is érdemes idézni, mert ez minden egyéb munkájánál nehezebben hozzáférhető, teljesen ismeretlen írása:
„Mindezen észleletekkel meglepő összhangzásban, egyezésben áll az írás fogalmára valamennyi altaji népek nyelvében közösen használt, érzelmileg és nyelvanyagilag ugyanazon szó gyöke, mely magyarul ír, finnül és észtül kir, törökül jaz, vogulul kanz, jelent pedig a közös gyök kivétel nélkül mindnyájuknál a) tarkázást, irombírást, iratosságot, b) képírást, c) kézírást…
A’ ki a’ finn, eszth, és vogul nyelvekben a’ szó elején álló k betűben megütköznék, minthogy a’ magyar ír gyök a nélkül van – azt elég legyen arra figyelmeztetnem, hogy valamennyi altaji nyelvekben a’ k betű úgy a szó elején, mint derekán, sőt végén is gyakran el-kihagyatik, – máskor pedig különösen a’ finn nyelv a’ szó elején megtartja, fölveszi ott, a’ hol mások elhagyogatják…” Ennyit a nyelvészeti megközelítés módjáról!
„Azért ezt a’ kérdést kár volna még bevégzettnek tekinteni… további vizsgálatokat kellene tétetni mindazon irányokban, a’ melyekben az elindulás bármi gyönge sikerrel is kecsegtetne… ügyszerető férfiak által Moldvában, Besszarábiában… lakó hazánkfiai által, Északra különösen magyar érzelmű oroszajkú honfiaink volnának ily vizsgálatok részére hivatva, az orosz birodalmi múzeumok kiaknázása… által…” Ezek viszont ugyancsak épkézláb elképzelések a magyar őstörténeti kutatások tennivalóiról felkeresendő terepeiről; a kijelölt feladatok is megfontolást érdemlők.
Barna értekezései közül – a legutóbb tárgyaltat kivéve – egyikről sem mondható, hogy elavult. Voltaképpen mindegyik a tárgyalt népeknek a forradalmak előtti állapotát regisztrálja – bőséges történeti s néprajzi dokumentációval. Az élet változása ezeken a tájakon ugyancsak lassan ment végbe, a cikkek keletkezéséhez képest évtizedekkel korábban, ill. későbben sem sokban különbözhetett a falvak képe, az emberek életmódja, sőt, a forradalom után is, közel egy évtizedig alig módosult a korábbi időszakokkal összemérve.
Írásai éppen ezért besorolódhatnának a történet- és a néprajztudomány klasszikus szövegei közé, amelyek megfelelő bevezető tanulmánnyal és kommentárokkal jelennének meg mint források a finnugrisztika még elismerést és zöld fényt váró új diszciplínája, a finnugor népek története című stúdium számára.
