ÉLETRAJZA
ÉLETRAJZA
Barna Ferdinánd hetven évet élt. Mint látni fogjuk, kiterjedt család tagja, több városban, számos munkahelyen dolgozott, néhány nevezetes társulat mellett tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának is, közvetlen kollégáinak, munkatársainak száma tehát nem lehetett csekély. Mindezek alapján azt vélhetnénk, hogy különféle dokumentumokban, évkönyvekben, almanachokban, folyóiratokban, megemlékezésekben, okmányokban, de főként levelekben akár lépésenként is nyomon követhetjük és megismerhetjük életét. Várakozásainkban azonban csalatkoznunk kell. A családi dokumentáció épp csak a legszükségesebb adatokat (neveket, évszámokat) tartalmazza, az összes többi vélt forrásanyag pedig vagy egyáltalán nem is létezik, vagy annyira szűkszavú és keveset mondó, hogy alig teszi lehetővé Barna Ferdinánd életének alapos megismerését, s roppant keveset árul el jelleméről, egyéniségéről. Mindez tehát voltaképp homályban marad, az életét család nélkül leélő férfiúról csak annyit gyaníthatunk, hogy meglehetősen zárkózott, alapvetően s túlzott mértékben szerény, már-már kishitű, nehezen barátkozó egyéniség lehetett.
Barna Ferdinánd 1825. május 23-án született Nagykárolyban. Családja – állítólag–1618-ban Bethlen Gábortól nemességet kapott, s utóbb a Nyermeghi előnév viselésére is jogot szerzett. Az idők során katolikus és görögkeleti ágra tagolódott. Ferdinánd a katolikus ágból származott. Apja, Pál, 1810-től 1838-ig bekövetkezett haláláig a nagykárolyi kegyesrendi gimnázium civiltanáraként dolgozott, anyja: Thury Borbála. A családi krónika két testvéréről tud, bátyjáról, Ignácról (sz. 1822), aki fogorvos, műfordító és az MTA tagja volt, valamint öccséről, Zsigmondról (sz. 1832), akiből jogász lett.
Ferdinánd meglehetősen világlátott ifjúként fejezi be középiskolai tanulmányait (Nagykároly, Debrecen, Nagyvárad, Szatmár), jogi stúdiumokat folytat Pesten, Pécsett, 1845-ben már jegyző a keszthelyi Georgikonban, s 1846-ban tesz ügyvédi vizsgát. Érzékenyen figyeli a kor eseményeit, pártállását, politikai felfogását mi sem jellemzi jobban, mint 1848-as döntése, amikor belép az erdélyi nemzetőrök sorába. Tudományos pályáját is ekkor kezdi egy nem tanulság nélkül való cikkel a katonai szaknyelv (vezénylési nyelv) megmagyarosításának módjáról. Nevezetesebb tettet egyébként aligha vihetett végbe, a szabadságharc bukása után tíz évig ügyvédeskedik, 1859-től pénzügyi fogalmazó. 1860-tól felhagy tanult szakmája művelésével, segédőr, azaz könyvtáros lesz a Nemzeti Múzeum könyvtárában, s innen is megy nyugdíjba 1889-ben címzetes őri rangban. Ebben a közel harminc esztendőben életében a következő jelentős események említhetők: 1868-ban állami ösztöndíjjal több hetes szakkönyvtárosi tanulmányútra küldik Münchenbe, s még ugyanebben az esztendőben levelező tagjává választja a Magyar Tudományos Akadémia. 1871-ben megjelenik Kalevala fordítása, 1872-ben tagjává választja a Finn Irodalmi Társaság, 1884-től a Finnugor Társaság kültagja. Megemlítendő még, hogy történeti, néprajzi érdeklődésének fontos bizonyítékaiként 1862-ben jelennek meg első fontos publikációi (Galeottóról, a finn folklórról). Életének legtevékenyebb korszaka 1867 és 1887 közé esik, ekkor írja, ill. olvassa fel közel két tucat terjedelmes őstörténeti, nyelvészeti, mitológiai értekezését, ismertetését.
Minden emberre érvényesek Ady szavai, miszerint az individuum „északfok, titok, idegenség.” Sokaknál mégis akad legalább egy rés, egy jelzés, amely az illetőt megközelíthetőbbé, megismerhetőbbé teszi. Mivel Barnával kapcsolatban személyes mozzanat alig akad, ezért is érdemes az itt számba vehető néhány mondatot alaposabban megvizsgálnunk. Budenzet még jóval ennek egyetemi tanárrá (1868, ill. 1872) való kinevezése előtt ismerte, s egyetlen hozzáférhető magyar nyelvű levelének bizonysága szerint barátjának tekintette. Ez a barátság a később történtek bizonysága szerint nem bizonyult tartósnak, nem állta ki az idő próbáját. 1868-ban müncheni kiküldetése idején írta 8 oldalas levelét, amely jó megfigyelőkészségről, jellemábrázoló erőről, józanságról, szerénységről, rigorózus kötelességtudatról, meleg hazaszeretetről tanúskodik, és mindemellett arról a szívszorító szegénységről, amelyben egész életét tölthette. Íme néhány jellemző részlet: „Kedves barátom! Hétfőn múlt két hete, hogy Pestről elindultam… elég legyen annyit mondanom, hogy tömérdek szépet… láttam… Áttérek a könyvtárra: ez valóban nagyszerű intézet… kérdésemre nagy előzékenységgel felelének – szívességet vagy csak közlékenységet nem tapasztaltam… ennek talán az lehet az oka, hogy attila van rajtam – persze én nem mondhatom el nekik, hogy ennél több ünnepi ruhám nincs, – másra pedig egy múzeumi segédőrtől nem telik… München népe szép, kivált a fejér népe… még meg is dicsérnek… hogy szépen beszélek németül…, de bíz én úgy gondolom, hogy ez csak udvariasság… De én azért még is alig várom, hogy Pestre érhessek, mert mindenütt jó, de legjobb otthon, – pedig elképzelem, milyen epedve várnak haza a múzeumbeliek, a’ kik eddig is görbe szemmel néznek rám… Betegen hagytalak el – reménylem ez az olta megváltozott, a’ mi hogy úgy légyen szívemből kívánom… ’s maradok igaz barátod Barna Ferdinánd.”
Munkahelyén, adott munkakörében tudóstársai közvetlenül hozzá intézett könyv- vagy adatkérő kéréseit messzemenően igyekezett teljesíteni, a saját anyagában fel nem lelt műveknek személyesen nézett utána a két másik nagy budapesti könyvtárban, az akadémiaiban és az egyetemiben (l. szűkszavú levélváltását az ismert stilisztával, Szvorényi Józseffel 1885-ben). A nagytekintélyű Pulszky Ferenc akadémiai jubileumán 1888-ban nem tud részt venni, táviratában barátját kéri jókívánságai tolmácsolására: „…egészségére igyál helyettem pohár bort. Remélem mostani mulasztásomat az akadémia októberi banketjén helyre hozom…” A következő évben nyugdíjazzák, s erről az eseményről így emlékezik meg egy magát meg nem nevező kollégája:
„… a Múzeum legtudósabb tisztviselőinek egyike vált ki az intézet kötelékéből, ki széleskörű erudítiójával, gazdag nyelvismeretével és jeles irodalmi munkásságával a könyvtár tudományos reputatióját emelte, ki mint könyvtárrendező hét év alatt egész kis nemzedéket nevelt a könyvtártudományi diszciplinának… Jó főnök, jó collega volt, kit mindenki szeretett…”
Ennél több elismerést, jó szót életében alig kapott. Halála után sem sokkal többet. A Vasárnapi Újságban megjelent nekrológ az egyetlen információkban is gazdag, a megírás módjában és hangvételében is színvonalas, Barna egyéniségét és munkásságát emberséggel, elismeréssel és értően áttekintő, ma is tanulságos írás, amelyet szinte hiánytalanul érdemes idéznünk. 1895-ben (a 494–495. lapon) -y -s aláírással jelent meg a Barna Ferdinánd fényképét is tartalmazó búcsúztató: „Egy kiváló tehetségű magyar tudóst kísértünk e hónap [július] 23-ikán az örök nyugalom helyére, aki mintegy húsz évig művelte a magyar nyelvtudományt és összehasonlító mythológiát nem kevesebb kitartással mint sikerrel. De a mily jól ismert volt neve tudósaink, épp oly ismeretlen maradt nagy közönségünk előtt. Barna Ferdinánd első föllépésétől kezdve jóformán soha sem hagyta el szaktudományának szigorú körét, és a hírnév csillogó fénye egy pillanatra sem csábította… Mint ember és tudós egyformán bizonyos elszigetelt állásban maradt, s hírneve egyáltalában nem volt arányban sokoldalú képzettségével, nagy nyelvismeretével s elméjének átható józanságával. Majd valamennyi európai nyelvet értette, a rokonnyelveket pedig fölléptekor senki sem ismerte alaposabban, mint ő… az ember túlságos szerénysége s naiv félénksége folyvást nagy akadályai voltak a tudományos pályán való haladásának. Igénytelen, egyszerű ember volt, de nemes szívű, aki a múzeumi könyvtárban körülötte dolgozó fiatal embereket nemcsak irodalmi törekvéseikben segítette, hanem sokszor anyagilag is… Ezelőtt mintegy hat évvel agyát szélütés érte. Ettől kezdve szellemi munkára képtelen lévén, elhagyatottan, élő-halottként vánszorgott a főváros utcáin a nélkül, hogy bármiféle társaságba ment volna. Kín volt reá nézve az élet. Aki életének java részét folyvást a könyvek közt töltötte, most egy sort sem olvasott többé; értelme mind jobban elhomályosult, s e hónap 21-én testileg is megszűnt élni.” – Megrendítő és sok mindent megmagyarázó ez a pályakép, amelyet minden bizonnyal az adott betűjelek mögött meghúzódó Váczy János, a kor sokat munkálkodó irodalomtörténésze és publicistája rajzolt meg. A jogász pályán kielégülést és megnyugvást nem találó Barna Ferdinánd már nem is fiatalon váltott szakmát és hivatást; a könyvtároskodás csupán a szerény megélhetést biztosította számára, a történeti, filológiai, mitológiai kutatások töltötték be életének minden szabad percét, az e területen való munkálkodás jelentette számára a sorstól neki rendelt kevéske boldogság teljességét.
Eredendő szerénységét kishitűséggé, sőt bizonytalansággá fokozhatta a pályamódosítás, minden kritikára érzékenyebb lehetett, mint a szakmába „beleszületett”, ill. oda korábban bekerült, beszervezett kollégái: jelleme egyébként sem volt harcos, a vitákat kerülni látszott, igaza biztos tudatában sem triumfált, pl. Vámbéryvel sem úgy (olyan kíméletlenséggel) váltott szót, mint a finnugor tábor többi tagja. Hogy miért volt élete során végig magányos? Lehet, sohasem tudjuk meg, szerencsétlen utolsó éveiben mintha rokonsága, testvérei sem álltak volna mellette, miként azok az egykori hozzá beosztott munkatársak sem, akik a kilencvenes években már beérkezett tudósoknak számítottak (pl. Simonyi Zsigmond, Markovits Sándor).
