A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA LEVELEZŐ TAGJA

Teljes szövegű keresés

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA LEVELEZŐ TAGJA
„A M. Tudom. Akadémia a nemzeti ügy kellő méltatása következtében választotta meg zenénk tudósait Mátray Gábort, Bartalus Istvánt és Bogisich Mihályt levelező tagjának…”
(Ponori Thewrewk Emil, 1890.)
„… csak a messzi távolban s bizonyos feltétel mellett van kilátás arra, hogy a zene-művészet magához illő komolysággal, mint tudomány kezeltethessék. E tekintetben, egyesek felszólalása elhangzik, sőt egyesek indítványa, midőn minden egyebet testületileg tesznek, érvénytelen. – Ezért szabadjon kimondani óhajtásomat. melynek teljesülése egyszersmind feltételezi jövőnk felvirágzását. hogy t. i. az Akadémia midőn már két testvért oltalma alá vett, a harmadiktól, zenészetünktől se tagadja meg pártfogását.” Az 1861. január 9-én a Zcnészeti Lapok vezércikkében megfogalmazott kívánság lassan-lassan valósággá vált Mátray Gábor után Bartalus István a zenetudomány második akadémiai képviselője lett.
Arany János akadémiai főtitkár 1875. május 26-áról keltezett jelentése az Akadémia új választásairól: „A Magyar Tudományos Akadémia jelen évi nagygyűlésén megválasztattak: Az I. Osztályba: Levelező tagoknak: Bartalus István, a Kisfaludy Társaság tagja, mint a zene-elmélet és történet alapos mívelője…” Ugyanebben az esztendőben hangzott el Bartalus akadémiai székfoglaló beszéde Művészet és nemzetiség címmel. Székfoglaló előadásként választott témája – az előzmények ismeretében – nem hat váratlanul. XIX. századi muzsikusainkat – hazai zeneírásunk kezdetei óta – foglalkoztatta a nemzeti és európai zene egységének és kontrasztjának kérdése, a beolvadás vagy szembefordulás problémája, a sajátos nemzeti zene karakterisztikumainak megkeresése, meghatározása. Maga Bartalus is szinte valamennyi korábbi írásában – más-más módon, s más-más indíték alapján – érintette ezt a témát. A megválaszolatlan kérdés feleletét kereste zenekritikáiban épp úgy, mint tankönyveiben vagy akár regényeiben, ennek a problémának megoldását remélte zenetörténeti kutatásaiban s zeneelméleti írásaiban. Akadémiai székfoglalójában mindennek esztétikai síkon történő összefoglalását kísérelte meg. A történelmi dokumentumok és a zenei elemzések szolgáltak munkájának alapjául: ezekből bontakoztatta ki a nemzeti és kozmopolita zene meghatározását, egymástól elválasztó kritériumait. Bartalus nem a magyar zene felsőbbrendűségét vagy elsődlegességét szándékozott bemutatni és bizonyítani, hanem az európai és a magyar zene egymásra hatásának törvényszerűségét: „… bármilyen művészet honosuljon meg egy nemzet kebelében, végre is nemzetivé kell alakulnia, vagy nemzeti hatást kell gyakorolnia.”
*
Ilyen előzmények után jelent meg 1877-ben Bartalus legnagyobb terjedelmű munkája, zenetörténetének első kötete 391 lapon, Vázlatok a zene történelméből címmel. Ez 1889-ben újabb, változatlan kiadást ért meg; nem készült el viszont az utolsó fejezetben ígért magyar zenetörténet, s az újabb századok zenéjének története sem. – Műve az ókor és a középkor zenéjét tárgyalja, vagyis a zene kezdetétől a középkor végéig, a XIX. századig tekinti át a zene történetét. Célját így fogalmazza meg: „Szükséges kezdettől napjainkig áttanulmányozni az összes emberiség fejlődése történelmét, hogy az ekkép szerzett tapasztalatok nyomán bármely téren, a társadalom bármelyik osztályában hazánknak hasznos polgárai lehessünk: vagy ha nétalán a szellemi küzdelmekben csekély, sőt semmi részt nem vennénk is, de az oly sok évezred alatt gyűjtött, mindnyájunkra jótékony hatású szellemi vívmányokat kellően meg tudjuk becsülni.”
Bartalus zenetörténetét két nagy egységre tagolta, az ókor és a középkor zenéjére. Anyaga térben és időben nagy távlatokat foglal egybe: a zene történetét nem Egyiptom, hanem az akkor még alig ismert „őskor” tárgyalásával kezdi, nagyrészt mondák és hipotézisek alapján; térben pedig: nemcsak az európai, hanem az azon kívüli zene sorsát, alakulását is említi. Művének szerkezetében nem az egyes országok rendje szerint kíséri figyelemmel a zene történetét, hanem átfogóbb, elvi szempontok különféle megvalósulásait kutatja. Ennek következtében csökken a közölt adatok száma, s ezek sem lexikális adatként, hanem elvek, elméletek, jellemzések bizonyító dokumentumaiként szerepelnek. – „A fejlődés első mozzanatai” című fejezet a vokális és instrumentális zene kialakulásának hipotéziseit közli. „A történelmi idők hangszerei” az egyiptomi, indiai és kínai instrumentumok jellemzése és leírása. A mitikus elemek itt is megtalálhatók, hangsúlyuk azonban egyre kisebb, inkább színező, mint dokumentáló funkciójú. Az ókori mondák, mitológiai történetek, bibliai leírások és zsoltárszövegek alapján készült a zene ókori szerepéről szóló fejezet, a „Zenei élet”. Az „Elmélet és nemzetiség” címen Abesszínia, Egyiptom, India, Perzsia, Arábia, Kína, Görögország és a zsidó zene rendszerét, hangszereit, egymástól különböző zenei struktúráját jellemzi. Végül „Műemlékek” címmel a Barátság-szigetek, Új-Zéland, Kína, India és Görögország zenei emlékeit közli. A középkor zenéjének tárgyalása „A művészet újjászületése” című fejezettel kezdődik. Ez az újjászületés a keresztény egyház keretében és szolgálatában zajlott le s a népéneklés spontán elemeinek rendszerezéséből bontakozott ki. Az Ambrosius püspök- és a Gergely pápa-féle szisztémák elemzése és jellemzése után jelentős teret szentel a szerző a hangírás különféle módjainak bemutatására és magyarázatára. Az 1869-es korábbi tanulmányból már ismert módon tárgyalja a „Szertartásos énekek”-et, a mise zenei részeit. Mindeddig lényegében az olasz zene alapján, a római egyház emlékeivel dokumentáltan mutatta be a szerző a korszak zenéjét. „Az új zene és Európa nemzetiségei’ című fejezetben viszont rövid áttekintést ad Gallia, Anglia, Németország és Magyarország sajátos nemzeti zenéjének alakulásáról. Nagyobb terjedelemben csupán hazánk zenei múltjával foglalkozik. Világosan szerkesztett, kottapéldákkal és ábrákkal magyarázott az „Összhangzatos éneklés” című fejezet, amely a többszólamúság kialakulásának, a mensurális zenének s a Guido-féle rendszernek alapos leírását közli. A „Zenei élet” jellemzését a középkor nagy zenészeinek rövid ismertetése egészíti ki. Színes, történetekkel és kottapéldákkal gazdagított fejezet szól a misztériumjátékokról. Bartalus zenetörténetének zárófejezetét „A németalföldiek iskolája” alkotja. Itt egy-egy kiemelkedő zeneszerző nevével jelez egy-egy korszakot: Dufay, Ockeghem, Josquin, Willaert mellett azonban számos más, különféle nemzetiségű komponistát is említ. Magyarország XIV–XV. századi zenéjéről csupán néhány dokumentumot sorol fel, azzal az ígérettel, hogy mindezeknek bővebb kifejtését a későbbi kötetre hagyja.
Bartalus félbemaradt zenetörténetének vitathatatlan értékei közé tartozik a múlt zenei emlékeinek egységes szemléletbe foglalása. Legalaposabban itt is a zene nemzeti jellegének megnyilatkozásait kutatta az évezredekkel vagy századokkal korábbi korszakok zenéjében. Érdeme, hogy nem előregyártott hipotéziseket szándékozott így bizonyítani, hanem a valóságos jellegzetességeket próbálta meg feltárni. Jelentős előrelépés a korábbi zenetörténetíráshoz viszonyítottan, hogy Bartalus már határozottabban és konkrétabb eszközökkel valóban a zenei anyag ismeretéből elindulva szerkeszti meg az egyes korszakok történetét, s így valóban a zene alakulásának periódusait sikerült bemutatnia.
Ugyanebben az évben jelent meg Bartalus István híres akadémiai felolvasása: Emlékbeszéd Mátray Gábor l. tag felett. Ez az emlékbeszéd Mátray munkásságának első részletes, gondos feldolgozása és ismertetése volt. Hitelesen, személyi elfogultságtól mentesen, s ma is érvényes módon mutatta be Mátray zenetörténészi fejlődését a harmincas évektől élete végéig. Emlékbeszédében Mátray sokoldalú munkásságát méltatta, s műveinek részletes jegyzékét is összeállította. Természetesen az író egyénisége, szemléletmódja is érzékelhető az Emlékbeszédben. Bartalust jellemzi Mátray értékelésének következő megállapítása: „…belátta annak szükségét, hogy a magyar fajt zeneileg is nevelni kell, különben idegen elemek hullámai e téren elsodorják; belátta, hogy a magyar nemzeti zene egykor leendő felvirágzása csak is a magyar faj által eszközölhető.”
1882-ben Bartalus újabb két tanulmányt publikált, amelyek talán munkásságának századunkban is legismertebb részét alkotják. Ez a két mű szerény címet visel: Adalékok a magyar zene történelméhez és Újabb adalékok a magyar zene történelméhez. (Mindkettő az Akadémia kiadásában jelent meg, s mindkettő az év tavaszán elhangzott akadémiai felolvasás anyaga.) Publikációja annak az újra és újra felmerülő gondolatnak megnyilvánulása, hogy nem ismerjük zenetörténetünket, nem ismerjük még az egy-két évszázaddal korábbi magyar zenei élet emlékeit sem. Ezért maradt befejezetlen az 1877-ben megkezdett zenetörténet: „Tanácsosnak vélem műtörténelmünk megírását még egy ideig elhalasztani abban a reményben, hogy a régiség lomtárából előkerülnek amaz adalékok is, melyek láttatják, hogy e korszak művészei nemcsak melodikusok, hanem egyszersmind a harmónia művelői is voltak… Nem alaptalan [e remény], mert ma is merülnek fel tárgyak, melyek műtörténelmünkre más világot derítenek, mint ha azelőtt egy pár évtizeddel megírtuk volna. De addig is, míg a történelemírás ideje eljövén, a hézagokat kiegészíthetnők s egy egészet adnánk, szükséges az idevonatkozó egyes adalékok ismertetése.”
Az Adalékok a magyar zene történelméhez két különböző korszak egy-egy zeneszerzőjének munkásságát mutatta be. Az első: Bakfark Bálint lantvirtuóz és zeneköltő. Tanulmányának megszerkesztése logikus és szép felépítésű; nem csupán elszigetelten ábrázolta Bakfark Bálint személyét, hanem az adott kor zenei életének nagyobb egységébe illesztetten. Bevezetésképpen Bakfark hangszerének, a lantnak történetét is ismertette, majd különféle források alapján a zeneszerző életét. („Álljon itt először is az a kevés, mit életéről följegyezhetek, részint műveinek egy kötete alapján, melyet Krakkóban az egyetemi könyvtárban találtam [1870. augusztus-szeptember]; részint a sírkőről olvasva, mely halála idejét és helyét jelezte.”) Gondosan összegyűjtött dokumentumainak közlése után a tabulatura-írás problémáinak s megfejtési módszerének ismertetése következik, majd ennek alapján a bécsi gyűjteményben talált D’amour me plains c. kompozíciót lant-írásban és zongorára transzponáltan közli. Itt is tudatában van annak, hogy munkája nem befejezett, tudatában van ismeretei hiányának. „Így vagyok Bakfark krakkói gyűjteményével is. Átlapozásakor az idő rövidsége nem engedte tartalmával foglalkoznom … Többféle kísérlet után sem tudtam még eddig biztos eredményre jönni, minek okát abban keresem, hogy művész hazánkfia másoktól eltérőleg hangolta lantját… miután az encziklopédiai utasítások épen nem kimerítők s miután még eddig nem volt módomban megszerezni a megfejtésre szükséges segédeszközöket; lantmásolataim egy részét nem akarom nyilvánosság elé bocsátani.” Bartalus tudományos felkészültsége, tudományos módszere s a magyar zenetörténetírás magasabb szempontjait szem előtt tartó tudósi alázata az utókorban is csak tiszteletet érdemel. Munkáját a későbbi korok részben kiegészítették és helyesbítették: a felfedezés, első bemutatás és első összefoglalás érdeme mégis vitathatatlanul neki köszönhető. Az Adalékok második részében újabb felfedezést találunk: Esterházy Pál Harmonia Caelestisét teszi itt közkinccsé. Publikációjának indítéka ez alkalommal is a magyar zenei múlt emlékének mentése, s a későbbi, teljesebb zenetörténetírás szolgálata. Már ekkor arról számol be, hogy Esterházy műve alig lelhető fel: „A Harmonia Caelestis nyomtalanul eltűnt, könyvtárainkban sem találva menhelyet; s tudtomra az én példányomnak jelenleg még csak egy párja van Nagy-Váradon Bubics apát-kanonok úr birtokában.” Bartalus tanulmánya ez esetben is a magyar zenetörténet értékes dokumentumát mentette meg a feledésbe merüléstől, s ez alkalommal is későbbi korok zenetörténetírásának tett felbecsülhetetlen szolgálatot. Munkájának értéke a kézirat külső és tartalmi leírásának pontossága, Esterházy zenéjének történelmi keretbe helyezett szemlélete, s nem utolsósorban a Harmonia Caelestis zenei anyagának részbeni közlése. Értékelésének hangja – a kor szemléletének ismeretében – meglepően objektív: elismeri és méltatja a mű értékeit, ugyanakkor tudatosan felméri azt is, hogy mindez nem a korabeli európai zeneszerzés első vonalához tartozik. A magyar és az európai egységének és relációjának ilyen tárgyilagos s mégis szeretetről tanúskodó felmérése az utókor zenetörténészeinek is például szolgálhat.
Az Újabb adalékok a magyar zene történelméhez három különféle témát foglal magában. Máig megoldatlan témát vet föl közöttük az első: Régi húros hangszereink, és a magyar hegedű. „A hazánkban használt húroshangszereket a XVI. s későbbi századok írói nyomán inkább csak névleg ismerjük, mint szerkezetileg. E miatt napjainkban már igen könnyen fogalomzavar támad a lant, koboz, czitera, tambura és hegedű közt; s egyiket a másikkal, de főleg a lantot szokták azonosítani a kobozzal és a hegedűt a cziterával.” Bár ennek a problémának meggyőző megoldása itt – egyébként természetesen – hiányzik, mégis az irodalmi adatok megválogatásával, a dokumentumok gazdagságával és a megítélés objektivitásával Bartalus jelentős módon előkészítette az újabb kutatások lehetőségeit, s megmutatta a megoldásra váró kérdéseket. A sokféle forrás között legérdekesebb – s vélhetően itt először részletesen ismertetett – a híres röpirat, az Ungarische Wahrheitsgeige; ugyanakkor ez a tanulmány hívja fel a figyelmet arra is, hogy régi költőink, szótárkészítőink és utazóink számos – bár sokszor nem autentikus – forrást jelentenek zenetörténeti kutatásaink számára. – Az Újabb adalékok második része a Bakfark-monográfia folytatása: itt a szerző a krakkói gyűjtemény, a Fantasia trium vocum megfejtését közli. Ugyancsak tabulaturás írással ránkmaradt két mű, egy XVI. századbeli Passamezzo ongaro és egy Saltarello ongaro modern átírását s annak problémáit mutatja be a tanulmány harmadik része.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages