ARANY JÁNOS KÖRÉBEN
ARANY JÁNOS KÖRÉBEN
„Én az ötvenes évek elején ismerkedtem meg vele Nagy-Kőrösön.”
(Bartalus István, 1884.)
Az 1860-as évek elején Bartalus István munkájának gerincét a zenepedagógiai kiadványok előkészítése, a zenei témájú szépirodalom közlése s legnagyobb mértékben a zenei tárgyú publicisztika alkotta. Írásainak sokasága, hangjának szenvedélyessége, mondanivalójának oly sokféle fórumot kereső és találó dinamizmusa türelmetlenségről és megvalósulást sürgető álmokról vall. A zeneíró minden fórumot megragadott: ennek bizonyításához elég csupán áttekinteni azoknak a napilapoknak és folyóiratoknak sorát, amelyekben 1858 és 1865 között többé-kevésbé rendszeresen közölte írásait. A már ismert Zenészeti Lapok mellett a következőket említhetjük: Szépirodalmi Közlöny, Budapesti Hírlap, Hölgyfutár, Vasárnapi Újság, Nefelejts, Ország Tükre, Szépirodalmi Figyelő, Koszorú, Független Szemle, Budapesti Szemle, Színházi Látcső, Magyar Sajtó, Politikai Hetilap. Zenei folyóirat, napilap, divatlap, politikai lap és irodalmi folyóirat ebben a tekintélyes listában egyképpen megtalálható; érezhető az írói tendencia: írni mindenki számára, magával ragadni mindenkit a magyar zene szent ügyének érdekében.
A sokféle lap és folyóirat között a Koszorú, Arany János „szépirodalmi s általános míveltség terjesztő hetilap”-ja Bartalus emberi s írói fejlődésében egyképpen fontos szerepet játszott. Bartalus és Arany ismeretsége az 1850-es évek elején kezdődött: „Én az ötvenes évek elején ismerkedtem meg vele Nagy-Kőrösön…” írta Bartalus Arany halála után kiadott dalgyűjteményének megemlékező előszavában. Vajon a zongoraművész hangversenykörútja során – 1852-ben Nagykőrösön – találkozott a költővel? Vagy valami más alkalom teremtett lehetőséget találkozásukra? Mindez ma már aligha földeríthető. Érdekességén túl jelentősége sem lenne nagy – hiszen Bartalus és Arany együttműködése csak a költő Pestre költözése után, pontosabban a szépirodalmi lapok megindítása után kezdődött. Kapcsolatuk és barátságuk valóságos kezdetét Gyulai Ágost így írta le Arany János népdalgyűjteményének kiadásában (1952): „Mikor Arany János 1860-ban Nagykőrösről Pestre költözött s a Kisfaludy-Társaság igazgatója lett, még ugyanabban az évben novemberben megindította a Szépirodalmi Figyelő c. folyóiratot, s csakhamar maga körül találta mindazokat, akik akkor irodalommal, de egyúttal irodalmi kritikával s az irodalom és a művészet elméletével is foglalkoztak. Ezek közt volt Bartalus István zeneesztétikus is, ki ekkor állott férfikora delén.… A 60-as évektől kezdve zeneesztétikával s ebbe a körbe vágó művészeti kérdésekkel foglalkozott. Ez vezette Arany János körébe. Arany hamarosan megkedvelte, baráti körének lett tagja.” Az évek során barátságuk mindvégig zavartalan, mindvégig töretlen maradt. Ismét Gyulai Ágost szavaival: „Később a Kisfaludy-Társaság és a M. T. Akadémia is magához fűzte, ami újra többszörösen összehozta Arannyal is. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ő lehetett Arany zenei és népköltészeti hajlamainak koronatanúja, népköltészeti gyűjtésének és zeneköltői, jobban mondva dallamkomponáló kísérleteinek letéteményese és sáfárja. Kár, hogy az Arany és Bartalus között bizonyára fennállott, ha tán nem is nagyon sűrű levelezésből semmi sem maradt fönn, ami közvetlen bepillantást engedne e barátság történetébe, s így a jó viszony emlékét csak Bartalusnak az Arany János dalai c. ünnepi kiadvány előszavában közölt szűkszavú visszaemlékezései… őrzik.”
Bartalus Istvánnak Arany János köréhez való kapcsolódása azonban nagy árat követelt: ha talán némiképpen áttételesen is, talán közvetetten, hozzájárult a Zenészeti Lapok szerkesztő bizottságával való szakításához, ami évtizedekre ható eszmei szembeállás elindítójának tekinthető. Bartalus eltávolodását a Zenészeti Lapoktól, kapcsolódását Arany János köréhez a következő adatok dokumentálhatják.
A Zenészeti Lapok megindulásakor – mint bemutattuk – Bartalus szívvel-lélekkel az új zeni szaklap szerzői gárdájának tagjává vált. Mégis, lelkesedése mintha már a lap megjelenésének második évfolyama idején mérséklődött volna. Az első évfolyam széles spektrumú programja itt már nem tükröződött. A második évfolyamban – 1861–1862 ősze között – a lap hasábjain alig jelentkezett írásokkal, kritikái ritkábbá váltak, a műbírálatokat pedig Ábrányi Kornél és Mosonyi Mihály vette át. Egyetlen fontosabb sorozata jelent meg: a Jelesebb zenetanítóink című, amely a tárcarovatban elbeszélő stílussal elmondott, sokszor anekdotákkal színezett rövid életrajzok mellett a közelmúlt jelentősebb zenetanárainak pedagógiai-művészi értékeit méltatta. Írásai talán csak részben készültek hagyománytisztelő és történeti-megőrző szemlélet inspirációjára: sokkal inkább ösztönözhette Bartalust a pedagógus, s kivált a zenetanítói hivatás társadalmi megbecsülésének fokozása. Klein Henrikről, Bräuer Ferencről, Merkl Józsefről, Dömény Sándorról, Winkhler Angelus Károlyról, Rigler Ferencről és -a sorozat lezárásaként egy esztendő múlva – Thern Károlyról rajzolt színes, eleven hatású, történeti teljességre azonban nem törekvő képet. Bartalus itt nem a tudományos kutatások mélységét, hanem inkább írásának közvetlen, olvasóközönségére ható hangját érezhette elsődlegesnek. Sorozata az Ország Tükre című lapban jelent meg először, s ezt követte egy-két héttel utóbb a Zenészeti Lapok közlése.
Az 1862–63-as harmadik évfolyam a Zenészeti Lapok utolsó olyan évfolyama, amelyben Bartalus publikált. Írásainak arcéle ismét változik: egy-egy hangversenykritika mellett tevékenységének fő területét itt az európai zene történetének összefoglalása alkotja. A lap kezdettől fogva hangsúlyozta ennek szükségességét: a zenetörténeti sorozatot Rózsavölgyi Gyula kezdte el. Betegsége miatt a sorozat abbamaradt, halála után pedig – úgy tűnik – sokáig nem akadt vállalkozó arra, hogy ezt a történeti áttekintést folytassa. Így – mintegy éves szünet után – Bartalus ott vette föl a szálat, ahol az előtte író Rózsavölgyi elejtette: a görögök zenéjének áttekintésével folytatta. Munkája – mai értékelésünk szerint – nem tekinthető tudományos munkának, inkább az ismeretterjesztés körébe tartoznék. Bizonyos, hogy az 1860-as évek elején, szándékában is, módszereiben is ez a két fogalom, kivált az egyetemes zenetörténet területén – egybemosódik. Bartalus ezen a téren nem ért el egyéni eredményeket – tudását az egykorú – főként német nyelvű – zenetörténeti irodalomból merítette: írása pedig mindennek az ismeretanyagnak kompilációja. A zenetörténeti közlemények ismét nem jutottak el a remélt befejezésig: ismertetése a XIII. századéval megszakad. A Zenészeti Lapok ugyan mit sem árul el ennek okáról. Nem közli, hogy a korábban még „legkitűnőbb művész-erői” között említett Bartalus István a továbbiakban már nem dolgozik a Zenészeti Lapok munkatársaként, hanem az Arany János szerkesztette Koszorú munkatársává vált.
Nem hihető, hogy Bartalus – a Koszorú számára írt publikációi miatt – szakítani szándékozott volna a Zenészeti Lapok szerkesztő bizottságával. Mégis, az 1863. július 30-án közölt – Zenetanítóink című sorozatban Thern Károlyról szóló – cikke a zenei szaklapban működésének záróakkordját jelentette. Augusztus 2-án – Wagner hangversenye ürügyén – Bartalus három folytatásos tanulmányt közölt a zeneszerzőről, esztétikai nézeteit is bőségesen kifejtve. Egyértelmű Wagner melletti állásfoglalását a szerkesztő, Arany János, megkérdőjelezte. A Zenészeti Lapok- története folyamán nem először és nem utoljára – heves, gúnyos és félremagyarázásokban is bővelkedő, már-már becsmérlő hangú támadásba lendült. A Zenészeti Lapok és a Koszorú vitája vezetett vélhetően oda, hogy Bartalus beszüntette munkáját a zenei lapban. Mindennek különös-érdekes ízét érezteti, hogy elvileg Bartalus – Wagnerre vonatkozóan – a Zenészeti Lapok szinte megszállottan hívő állásfoglalásával azonosulhatott volna inkább. Így – továbbra a Koszorú hasábjain fejtette ki zenei nézeteit. Irásainak száma itt – a korábbi évhez viszonyítottan – némiképpen csökkent. Ugyanakkor stílusa igényesebbé, nyelve magyarosabbá, kifejezésmódja plasztikusabbá vált. Mindebben bizonyosan jelentős része volt Arany János szerkesztői munkájának: „A Koszorú azt sem utolsó szolgálatnak tekinti, a mit nyelvünk ügyében folyvást teszen vala. Nem nyelvkérdések olykori rövid tisztázását értjük, ezt minél szűkebb térre kellett szorítanunk: hanem a szerkesztői folytonos törekvést, hogy minél kevesebb magyartalanság lásson világot e lap hasábjain. A Koszorúban ritkán jelent meg kézirat háromszori szerkesztői olvasás nélkül (olvasás, javítás, nyomdai revisio).” Talán nem tévedés, ha úgy véljük, hogy Bartalus kritikáinak hangváltása is Aranynak köszönhető. A Zenészeti Lapokban gyakran fölényes és oktató, a gúnyolódás szellemes és hatásos, azonban fájdalmasan sebző fegyverével vélte szolgálni zenénk ügyét. Itt már hangversenyekről, operaelőadásokról, művekről írt cikkei objektívebbé és nem oktalanul is bántóvá váltak (érdekes módon, régi hangja tör elő, amikor a Zenészeti Lapok valamely nézetével vitatkozik, pl. Gounod Faustjával kapcsolatosan). Ez a fegyelmezettségre, szisztematikus átgondolásra törekvő stílus jelentős mértékben járult hozzá Bartalus tudományos pályájának további alakulásához.
A Koszorúban publikált kritikák tartalma természetesen ma már a zenetörténet adalékaiul szolgál elsősorban. Így azok tartalmi ismertetése helyett csupán két írásról kellene szólni. Az egyik a Troubadourok és jongleur-ök című tanulmány. Nem lehetetlen, hogy a témára Arany hívhatta föl a szerző figyelmét. A három folytatásban megjelent tanulmány – a magyar zenetudományi irodalomban – először taglalja részletesen a trubadúrköltészet problematikáját, először teremt a magyar közönség számára sokrétű áttekintést ennek a lírának karakteréről, típusairól, társadalmi funkciójáról. Jól fölépített, világosan komponált s mégis színesen megírt tanulmány ez, amely a költészet megértéséről és a német és francia nyelvű szakirodalom ismeretéről tanúskodik. – Teljesen más jellegű a másik publikáció. A lap harmadik évfolyamában – négy folytatásban – közölte Bartalus novelláját: A művészet pongyolában. (Alcíme: Egy zeneüldözöttje vallomásai.) Írása bizonyára nem sorolható a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alkotásai közé. Könnyed, szellemes, gyakran csipkelődő hangon rajzol viszont találó képet a korabeli zeneoktatás helyzetéről, a vidéki földesúr csupán divatból-kényszerűen vállalt „zenekedvelő” pózáról, a zenetanítók műveletlenségéről. A publicisztika közvetlen reakciójához hasonlóan ebben a novellában is megtalálható a kor zeneéletének számos jellegzetes problémája, számos tipikus figurája.
Hihetően nem választható el Arany hatásától Bartalusnak egyik, ma már ritkán emlegetett kiadványa sem, amelyben Finn dalok címmel Collan és Lagi helsingforsi gyűjteményének dallamait adta ki zongorára adaptált változatban. Nem választható el, azért sem, mert éppen Arany – már a Koszorút megelőző Szépirodalmi Figyelő 1862-es évfolyamától – számos finn vonatkozású tanulmányt közölt. Ezek között a finnek hitregéi és mondái, a finn népköltészet és a Kalevalából válogatott részletek egyképpen szerepeltek. Talán ez irányíthatta Bartalus figyelmét Collan finn zenetudós népdalgyűjteményére éppen az 1860-as évek elején. A Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály – ki nemrég még szeretettel gondozta a szerző 101 népdalt magában foglaló kiadványát – négy folytatásban megjelent cikket szentelt Bartalus kiadványának. Vitatta a dallamválasztást: „Bartalus, ki jelenleg – amint ezt a lapokból olvastuk – a magyar zene történetének összeállításával foglalkozik, s ki evégből bizonyosan sokféle könyv s kótapapírosban búvárkodik, hihetőleg véletlenül ráakadt a szóban forgó finn szépségre (?) is s annyira beleszeretett, hogy többé el nem válhatott tőle anélkül, hogy a szépet ne tegye neki;… az efféle daltalálmány ránk magyarokra nézve csak akkor bírna kiváló érdekkel, ha biztosan tudnánk hogy a szóban forgó finn dal már akkor is élt a nép ajkán, midőn eleink (sok történetíró állítása szerint) még a finn néptörzzsel együtt éltek, vagy midőn velök még szoros érintkezésben állottak.” – Collan 1860-ban doktorált népzenei tanulmányával. Nevét mind a mai napig megőrizték népdalgyűjteményei. Bartalus választása – egy évszázad múltán is – helyeselhetőnek bizonyul. Ugyanakkor igaz Mosonyinak valamennyi kifogása a feldolgozás módjára nézve: „A kérdéses zenedarab, ami a formát illeti, még a közelmúlt s már elavult zongorairodalmi korszakhoz tartozik.” Úgy tűnik, mindkét vonás a későbbiekben is jellemző marad Bartalus sok munkájára: kezdeményezésének új vonásai megértetlenek maradtak, reakcióinak frissesége nem keltett rezonanciát, kiadásainak kétségbevonhatatlan negatívumai viszont annál bővebb kritikában részesültek.
