AZ ÉLET DELELŐJÉN
AZ ÉLET DELELŐJÉN
„A legfőbb ok azonban itt is, mint Bartalus más irányú munkásságánál, abban van, hogy megelőzte a maga korát…”
(Seprődi János, 1909.)
Az 1860-as évek közepe, pontosabban az 1864. esztendő Bartalus István pályájának újabb, jelentős fordulójaként értékelhető. Ekkor jelent meg A magyar zene története. A tanulmányt a hatvanas évek első felének egyik tekintélyes, magas színvonalú és elismert lapja, a Csengery Antal szerkesztésében kiadott Budapesti Szemle közölte.
A folytatásokban publikált zenetörténeti munka csupán látszatra tűnhet a korábbi stílus és korábbi koncepció folytatásának. Ez a tanulmány azonban már nem publicisztikai hangon megfogalmazott, s nem a széles nagyközönség számára íródott. Stílusa és tudományos gondossága a folyóirat jellegéhez alkalmazkodik. A magyar zene történetét gazdag dokumentációval, irodalomtörténetből és okmányokból, régi históriákból és legendákból rajzolta meg. A magyar és az európai zene kapcsolatait, analógiáit és ellentmondásait ugyancsak sokrétűen mutatta be. Felhasznált szakirodalmi anyaga imponálóan gazdag és színvonalas.
Bartalus tanulmánya összefoglalás és áttekintés, tájékozódás és számvetés: mi az, ami zenénk múltjából az 1860-as évek elején ismert s még megismerhető, létező és még megmenthető. Ennek az áttekintésnek súlyos tanulsága: az elvégzett munka még alig-alig mérhető, az elvégzendő pedig hatalmas. Ez a felismerés vezethette további útján Bartalust: hasonló összefoglalás helyett „adalékokat” közölt, a magyar zene sokféle területén végzett kutatásainak eredményeit írta meg, s ezzel a később megírandó – még ma sem elkészült – magyar zenetörténetet készítette elő.
Így tehát az 1860-as évek második felében az alaposabb és részletezőbb, a forrásokat feltáró és megmutató tudományos munkát kezdte meg. Erről tudósít Arany Jánosnak – a Magyar Tudományos Akadémiának ekkor elnökhelyettese – 1867-ben írott levele.
„Nagym. Báró, Magyar Királyi Minister Úr!
Bartalus István zeneművész, a Kisfaludy-Társaság tagja, folyamodott a MT Akadémiához, hogy miután ő már évek óta a magyar nemzeti, különösen az egyházi zene történetének megírásával foglalkozik, azonban a középkori zene emlékeinek tanulmányozása végett múlhatatlanul szükséges volna a külföld, jelesül a déli és közép Németország némely könyvtárait felbuvárlania, de ily utazásra anyagi eszközei elégtelenek, tehát az Ak. vetné közbe magát a Vallás- és Közokt.-ügyi Nagymélt. M. K. Ministeriumnál, hogy e tudományos útjára, melyet tavasz tájban akarna megkezdeni, állami segélyt nyerhessen. – Az Akad. alulírt napon tartott össz. ülésében, meghallgatván a nyelv- és széptud. osztály véleményét, s tekintetbe véve folyamodónak a magyar középkori s különösen egyházi zene maradványai iránt való nézeteinek nagy fontosságát, továbbá e téren közlött értekezéseivel bizonyított készültségét, – elhatározta őt a kívánt államsegélyre a Nmélt. Min.-nak ez alázatos fölterjesztésben melegen ajánlani.”
Az 1868-ra tervezett kutatóút csak egy esztendővel később valósult meg. Közben Bartalus a hazai emlékanyag feldolgozásán fáradozott. 1869-ben „a M. Tud. Akad. elibe terjesztette” nagyszabású, forráskutatáson alapuló munkáját: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVIII. században. Könyvében tekintélyes mennyiségű, addig nem publikált eredeti anyagot tárt fel: Kájoni Organo Missaléja, Náray Lyra coelestise, a Geleji Katona- és Kisdi-féle énekeskönyv, a Szelepcsényi és Szegedi Cantus Catholici, a Batthyány-kódex – csupa olyan dokumentum, amely akkor merült fel először az ismeretlenség homályából. Bartalus a kéziratok és nyomtatványok jelentős részét filológus gondossággal és pontossággal írta le, felhívta a figyelmet a különféle források hasonló dallamainak analógiáira és eltéréseire, megfejtéseket közölt, és variánsok útját követte. Mindezt nem az egyes kéziratok és nyomtatványok teljes anyagát és rendszerét figyelembe véve valósította meg, hanem a dokumentumokat a szertartásos énekek rendszerének áttekintésébe illesztette. „Vázlatát adtam a szertartások történelmének; ismertettem Ambrosius és Gergely stíljét; a szertartások nagy építményének, a misének, szerkezetét; ennek egyes műnemeit; a magyar anyaegyház viszonyát a rómaihoz; a felekezetek szertartásos dallamainak közösségét;… egy halomba gyűjtöttem azokat a műemlékeket, melyek csekély kivétellel, vagy nemzetiségünkre kihatva, vagy ennek befolyása alatt keletkezve, nemzeti zenénkkel rokonok.” A XVI. és XVII. század szertartásos énekeiben Bartalus nem egyház zenetörténelmet kutatott. Máig érvényes – s azóta már részletesebben továbbfejlesztett – hipotézis vezette munkájában: a külföldi eredetű egyházi dallamok hatottak a magyar dallamkincs alakulására, s viszonthatásként, a szertartásos énekekre is hatott a magyar, jellegzetes népi dallamalakítás.
Ugyanebben az esztendőben jelent meg – mintegy az előbbi szerves folytatásaként – a Magyar Orpheus. A szerző kötetét forráskiadványnak szánta: a XVIII. századnak és a XIX. század elejének magyar vagy magyar vonatkozású világi zenéjét gyűjtötte egybe. A bevezetésben Verseghy Ferencről, Pálóczi Horváth Ádámról, Spech Jánosról, Fusz Jánosról rövidebb-hosszabb életrajzot és méltatást is írt. A magyarázatul szolgáló részek közül kiemelkedik Joseph Haydn magyar vonatkozású, magyar inspirációjú dallamainak jellemzése: Haydn zenéjének ilyen irányú mindmáig folytatott tanulmányozását tehát szintén Bartalus indította el.
A kötet címlapján a következő szöveg olvasható: „a Magy. Tud. Akadémia s Kisfaludy Társaság pártfogásával kiadja Bartalus István a Kisfaludy-Társaság tagja”. Erről az előzményről Arany Jánosnak a Tudományos Akadémia Igazgató Tanácsához írt feljegyzése bővebben tájékoztat (L. Arany János összes művei XIV. 337.) „Bartalus István zenetudós folyamodott az Ak.-hoz, hogy Orpheus című magyar műzene-költészeti gyűjteményének kiadását 50 példány megrendelése által, 200 ft-ban, elősegíteni kegyeskedjék.
Az Akad., tekintve, hogy a magyar szépművészetek pártolása is alapszabálya értelmében, szintén köréhez tartozik, s előtte a Kisfaludy-Társaság indokolt kedvező véleménye e munkáról ismeretes levén, valamint az is, hogy a Társaság melegen pártolja ugyan a nevezett gyűjteményt, de költség hiányából anyagilag nem segítheti: elhatározá azt a T. Igazgató Tanácsnak buzgón ajánlani.” 1870. február 14-én az Akadémia kiutalta a kért 200 forintot Bartalus Istvánnak.
Az 1867 ősze óta tervezett ausztriai tanulmányút 1869 nyarán – augusztus elejétől szeptember közepéig valósult meg. Erről Bartalus az 1870-es kiadású, Jelentés Felső-Ausztriai kolostoroknak Magyarországot illető kéziratai- és nyomtatványairól című munkában számolt be. „Közoktatásügyi minister b. Eötvös József úr ő nagyméltósága által a Tek. Akademia ajánlása folytán utazási czéljaimra segélyeztetvén, s e segélyezést a közelebb múlt két hónap alatt fel is használván, első teendőmnek tartom a Tek. Akademia előtt számolni utazásom eredményéről, mit is ezennel az alábbiakban szerencsém van előadni. – Miután a felső-ausztriai kolostorok gazdag könyvtárait Magyarország részéről még eddig senki sem tanulmányozta, okom volt hinni, hogy ez ismeretlen területen sok érdekest találandok; okom volt hinni, hogy a nevezett kolostorok Magyar- és Csehországhoz legközelebb esvén, az egyházi zene terén a cseh és magyar, úgyszintén a német-magyar viszonyokra nézve kimerítő felvilágosítást adhatnak; s végre, hogy ama falak közt elveszett emlékeinknek egy vagy más példányát is feltalálom. – Ezért jelen alkalommal a lilienfeldi, herzogenburgi, mölki, seitenstetteni, szentfloriáni, kremsmünsteri és göttweigi kolostorok könyvtárait látogattam meg.”
Jelentéséből nem formált tanulmányt: a beszámoló láthatóan röviddel az út után készült, s így az összegyűjtött anyag jegyzékét foglalja magában. A könyvtárak anyagának áttanulmányozása során nem csupán a magyar zenére, hanem általában a Magyarországra vonatkozó egyéb kéziratokat és nyomtatványokat is feljegyezte. A dokumentumokat nem kommentálta – katalógus jellegű jegyzéküket a könyvtárak sorrendjében közölte.
A Jelentés második részére a tanulmány címe nem utal ugyan, mégsem hagyhatjuk említés nélkül. Ebben a szerző a pannonhalmi könyvtár kéziratainak és nyomtatványainak tanulmányozásáról számolt be, amelynek legjelentősebb eredménye korálgyűjteményének kiegészítése. Az „ezúttal gyűjtött, kétezer darab chorált” Bartalus későbbi alapos tanulmány tárgyává kívánta tenni – ez azonban nem valósult meg. Mégis már itt közölt néhány következtetést, megállapítást. Rövid tanulmánya a protestáns korál nemzeti jellegzetességeit kutatta. Legértékesebb eredménye, hogy nem elszigetelten a magyar, hanem a szomszéd népek – cseh, morva, osztrák – hagyományainak figyelembevételével vizsgálta a korál dallami, ritmikai sajátosságait.
Bartalusnak ez a tanulmánya tiszteletre méltó, igazi tudósi erényekről tanúskodik. Kutatómunkájának eredményét – befejezetlensége és hiányosságai tudatában – tárta a nyilvánosság elé, mintegy lehetőséget teremtve, teret nyitva mások számára is, hogy minél többen s minél eredményesebben dolgozhassanak zenetörténetünk emlékeinek megismertetésén, a hiányok pótlásán.
*
Bartalus István három, viszonylag gyors egymásutánban megjelent fontos és értékes tanulmánya az elmúlt évek munkájának gyümölcseként tekinthető. Eredményes és termékeny zenetörténetírói munkáját a Kisfaludy-Társaság már 1867-ben elismerte, amikor a Társaság rendes tagjává választotta.
Székfoglalója A magyar egyházak zenéje a XVI–XVII. században című értekezés volt.
Pedagógiai munkásságában is ebben az időszakban történt változás: Eötvös József, közoktatásügyi miniszter a budai állami tanítóképzőbe hívta meg zenetanárnak (1869 decemberében). Erről a tanintézetről az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1893) így írt: „Az ország legnagyobb tanítóképző intézete az, melynek hatalmas épülete terjedelmes kertjével, mellékházaival és szőlőmívelési telepével a budai oldalon, a Krisztina-városban terül el. Ez az úgynevezett Paedagogium, mely valóságos egyeteme a népoktatási intézeteknek. Van benne képezde a leendő elemi iskolai tanítók és felsőbb képzőintézet a már tanítói oklevelet, vagy középiskolai érettségi bizonyítványt nyert olyan ifjak számára, kik polgáriskolai tanítókká kívánnak képeztetni és képesíttetni.” Paedagogiumbeli működéséről Menich Antal számolt be részletesen. „Bartalusnak itt alkalma nyílt nyilvánosan megmutatni, mint kell – és mint nem szabad tanítani. Mint kell a zeneirodalom ártalmas kinövéseit kerülni s mint kell szakavatott alapossággal a valódi szépségeket feltüntetni?! Hazánkban a tanítóképzés az állami képzőintézetek felállítása előtt, köztudomás szerint, igen gyenge lábon állott. Sok mindenféle oka volt ennek! A többi között, nem volt alkalmas tankönyvünk sem; miért is a közokt. miniszter különböző tan- és vezérkönyvekre hirdetett pályázatot. Így az ének tanítására is. – Bartalus is a pályázók közt volt. »Énektanító vezérkönyv népiskolai tanítók számára« s a hozzá írt »Éneklő ABC népiskolai tanítók számára« czímű művével, mely daczára a pályázók sokaságának s a bírálók szigorúságának – pályadíjat nyert. … Ez »Éneklő ABC«-vel írta egyidejűleg a zongora tömeges tanítására alkalmas »Bevezetés a zongora és orgona játszására« czímű művét is, melyet, éppúgy mint Éneklőkönyveit, a közokt. miniszterium ad ki.” „ . . kiadatlan kéziratainak azon része is, melyet a budai paedagogiumnak ajándékozott, igen nagymennyiségű, melyek különösen azért becsesek, mivel többnyire társas darabok 2–3 zongorára, minő aránylag kevés van zeneirodalmunkban, s méltán zenegyöngyöknek nevezhetők.”
Néhány évtizeddel később, 1909-ben a zenetudomány egyik jelentős képviselője, Seprődi János a következőképpen értékelte Bartalus pedagógiai munkásságát. „A népiskolai énektanítás rendezésében és fejlesztésében legnagyobb érdeme a múltban Bartalus Istvánnak … van. – Bartalus István mint tanár, író és tankönyvkészítő legelső és legbuzgóbb munkása volt Magyarországon az öntudatos, rendszeres énektanításnak. Első volt, aki a népiskolai énektanításnak nagy fontosságát nevelési, tudományos és nemzeti szempontból felismerte, s írásaival és tankönyveivel igyekezett annak úgy a felsőbb, mint az alsóbb körökben híveket szerezni. Első volt, aki a népiskolai énektanítás egész mezejét át tudta tekinteni, s Heinroth rendszerének eredeti fölfogásával, mondhatnók: megmagyarításával, olyan kezdeményező lépést tett, amely az egyetemes énektanítás terén is számottevő, nálunk pedig a legszebb eredménnyel, elemi énekoktatásunk messze kiható föllendülésével kecsegtetett. – Sajnos, de ma már egészen határozottan meg lehet állapítani, hogy Bartalus jószándékú törekvéseinek alig lett valami látható eredménye. Ha mindent összeveszünk is, alig több annál az általános benyomásnál, hogy a népiskolai énektanítást nem lehet, nem szabad tovább akkori nyomorúságos helyzetében hagyni, s hogy lehetőleg az értelmes, öntudatos, hangjegy szerint való tanítás felé kell törekedni. Nagy dolog ez is, de semmi esetre sem áll arányban sem azzal a jóakarattal, sem azzal a pedagógiai érzékkel, mellyel Bartalus a magáévá tett és éles ésszel egyszerűsített Heinroth-féle rendszert tankönyveiben keresztülvitte s azokat általában az életnek, a tanítóságnak átadni kívánta. Mert bizony a legfőbb cél elérése: a rendszer elterjedése és annak alapján a hangjegy szerinti tanítás és éneklés a népiskolában és a nép fiai közt mindmáig csak kegyes óhajtásnak maradt. Egypár szórványos esettől eltekintve, jóllehet Énektanító Vezérkönyvei és Éneklő Abécéi közkézen forogtak (legalábbis papíroson: a tanmenetekben és tankönyvkimutatásokban), maga a tanítás maradt a régi, hallás utáni emlékezésnek. – És vajon mi volt az oka ennek a sikertelenségnek? – Akikkel csak beszéltem erről a dologról, mindnyájan azt a rendszert hibáztatták, melyet Bartalus átvett és javított, s azt a módot, ahogyan kivitte. Annyi kétségtelen, hogy maga a rendszer népiskolai tanításra igen elvont, s éppen ezért nehezen érzékelhető. Még igazabb, hogy e rendszer keresztülvitele sokkal tudományosabb részletességgel s fárasztóbb alapossággal történt, mint amennyit a népiskola megkíván és megbír. A legfőbb ok azonban itt is, mint Bartalus más irányú munkásságánál, abban van, hogy megelőzte a maga korát, vagy helyesebben: rendszerével nem a maga idejében lépett fel. Ez a tragikus vonás Bartalus tudományos életének minden főbb mozzanatában ott van.”
