AZ ELINDULÁS ÉS AZ ILLÚZIÓK KORA
AZ ELINDULÁS ÉS AZ ILLÚZIÓK KORA
„… azt hivém, hogy majd a nagy zenehősök példájára egy művészi körútat kezdek; mindenütt koszorú, tárt karok, tömött erszény fognak rám vámi…
(Bartalus István, 1859.)
Bartalus István 1821. november 23-án született az erdélyi Bálványos Váralján, ahol atyja református lelkész volt. Életútjának kezdetén mintha a családi hagyományokat szándékozott volna követni: húsz éves korában a kolozsvári főiskola hallgatója lett. Teológiai, bölcsészeti és jogi tanulmányai mellett a híres kolozsvári konzervatóriumba is beiratkozott, ahol az intézet neves igazgatója, Ruzitska György vette pártfogásába. Zenetanulását vadászkürttel kezdte; gyors haladását tanúsítja, hogy másfél hónappal később az iskolai, majd hamarosan a színházi zenekarban játszott. „Itt a zenével jobban megismerkedvén, mindinkább erősebb lett a művészet utáni vágyódása s annak elérése képezte vágyainak netovábbját. – Czéljának keresztülvitelére, legmegfelelőbbnek találta a zongorát. – 22 éves volt, midőn alkalma nyílt, lelke választottjával, a zongorával megismerkedni, s nem törődve egészségének koczkáztatásával, éjjelt-nappalt töltött a zongoránál. – Bartalus ez időtől fogva megváltozott. A főiskola szorgalmas hallgatója kezdett hanyaggá válni; tanárai hamar észrevették, hogy itt valami rejlik, – kérdőre vonták, s hatalmasan megdorgálták; sőt, midőn nyíltan megmondá, hogy a művészi pályára akar lépni – kigúnyolták. A jó atya is megtudván fia szándékát, előbb szép szóval, majd keményebb hangon inté fiát – ezen ’czigány-mesterségtől’ s midőn ez sem használt, elkeseredésében kitagadással fenyegette. –
Mind nem használt semmit s még inkább megmaradt elhatározásánál. S hogy magát minél többet gyakorolhassa, Wesselényi Miklós báróhoz ment nevelőnek csak azért, hogy zongora álljon rendelkezésére. Belátta azonban, hogy két úrnak szolgálva, vagy az egyik vagy a másik szenved; vagy kötelességét hanyagolja el vagy czéljától kell megválnia.… Midőn tapasztalná, hogy a nevelői foglalkozás nem enged annyi időt, a mennyit a zene tanulmányozására óhajtott, – mert ő éjjel-nappal csak szíve imádottjával: a zenével szeretett volna mulatni – ismét felhagyott a nevelőséggel, kitette magát a nyomor és nélkülözéseknek, csakhogy oda törekedhessék a művészet azon magasságára, melynek fényes dicsősége már akkor lelke előtt világlott. És a kik kevéssel ezelőtt még kinevették, a hittudósok, most maguk buzdították, csak folytassa a megkezdett pályát.”
Menich Antal 1881-ben írott életrajz-részlete Bartalus küzdelmes pályakezdését idézi fel. Hitelét Bartalusnak 1884-ben írt vallomása is erősíti: „24 évesnél idősebb voltam akkor, mikor szerencsés lehettem a legelső zongorát láthatni: a mesternek soha egy fillért sem fizettem, szintazon okból, mert ilyeneket nem ismertem, nem is lett volna módomban leczkéiket megfizetni.”
Oly sok kortársához hasonlóan tehát ő is kényszerűségből vált autodidaktává – talán ezért érezte életében egyik fő feladatának a magyar zenei nevelés szolgálatát, ezért hangsúlyozhatta mindvégig „a jó tanító” szükségességét.
Céltudatos, elszánt, minden nehézséggel megküzdő és a végsőkig állhatatos munkáját ma már szinte hihetetlennek látszó gyors siker koronázta. Akár Menich közlését fogadjuk el, amely szerint 22 éves korában ismerkedett meg Bartalus a zongorával (azaz 1843-ban), akár Bartalusét, aki ugyanezt két évvel későbbre datálta (1845-re), mindenképpen meglepő, hogy 1848-ban már „Kolozsvár egyik legkeresettebb zongora-tanítója” volt. S az 1848-ig eltelt néhány esztendőt sem szánhatta csupán zongoratanulmányaira: a családból kitagadott, „czigány-mesterséget” választott fiatalembernek megélhetéséről is gondoskodnia kellett. Hiába hagyta el tehát a zsibói Wesselényi-kastélyt, életét még mindig nem szentelhette csak a zenének: továbbra is főúri kastélyokban nevelősködött, illetve zongoratanítóként dolgozott.
1851-ben Bartalus életében újabb, jelentős fordulat történt: Kolozsvárról a fővárosba, Pestre költözött. „Ezután – mint Menich Antal írta – az ország nagyobb városaiba indult hangversenyezni, honnét babérokkal visszatérve, Budapest [Pest] állandó lakója lett.” Hangversenyeiről a lapok egy-két éven át közöltek híreket, s hamarosan „elismert zongoraművész”-ként említették. (Előadóművészi pályáját nyolc vagy hat évi zongoratanulás után kezdte meg!) Az elismerő és méltányló sajtóvisszhang ellenére Bartalus hamarosan abbahagyta hangversenykörútjait. Mindeddig nem vált világossá ennek indítéka. Vajon a vállalt feladat bizonyult teljesíthetetlenül nagynak? Vagy a megélhetés bizonytalansága vonzotta más irányba? A dokumentumok nem adnak magyarázatot. Feleletként talán Bartalus egyik, 1859-ben írt regényének (Egy bukott zenész élete) szavait fogadhatjuk el. „Serdülő koromban azt hivém, hogy majd a nagy zenehősök példájára egy művészi körutat kezdek; mindenütt koszorú, tárt karok, tömött erszény fognak rám várni; ismeretlen vidékeken, más világrészeken bolyongok, hol már a hír szárnyai megelőztek, szóval: életem szakadatlan élvezetek kapcsolata lesz. – Csalódtam. Zenei neveltetésem megakadt, s ma már örvendenem kell, ha leckeadásból élhetek. De dacára ennek, főtörekvésem a művészet vándorlovagja lenni, s minden üres időm e cél elérésére fordítanom.”
Az életpálya útjának újabb váltása már a pedagógia útjára vezetett. Bartalust 1852-ben Gönczy Pál, a század egyik legjelentősebb pedagógusa hívta meg az ekkor alapított nevelőintézetének, a későbbi református gimnáziumnak tanárául.
Pedagógiai munkája mellett az évtized utolsó éveitől (1858-tól) újabb terület meghódításába is belekezdett: a Szépirodalmi Közlöny, a Budapesti Hírlap, a Vasárnapi Újság, a Hölgyfutár és a Nefelejts ezekben az esztendőkben közölte első írásait. Publikációi közül talán a Budapesti Hírlap hasábjain megjelent írását kellene kiemelnünk: Zenészetünk hajdan és most című közleménye mintegy későbbi munkásságának mottójául szolgálhatna; annak a munkásságnak céljait és feladatait fogalmazta itt meg, amely a múlt és jelen zenéjét egyképpen kívánja szolgálni.
