A NAGY GYŰJTŐUTAK IDŐSZAKA
A NAGY GYŰJTŐUTAK IDŐSZAKA
Az első szervezett, előkészített, kifejezetten gyűjtési munkálatok céljából lebonyolított utazásokat Bartók 1906-ban kezdte. Májusban Turán, júniusban Békés megyében, majd a Dunántúlon, Felsőireg körzetében járt. Ezeken a vidékeken gyűjtött először fonográffal.
A legelső utak szinte családi ügyek voltak. Most, akárcsak a későbbiek során, Bartók számos előnyét látta a család mezőgazdászati érdeklődésének. Nemcsak édesapja foglalkozott gazdaságtannal, hanem anyai nagybátyja, Voit Lajos is, aki a Békés megyei Csorváson helyezkedett el, a Wenckheim-uradalom gazdatiszti állásába. Ugyanennél az uradalomnál dolgozott gazdatisztként Bartók húgának férje, Oláh Tóth Emil. Az ő családjában szintén akadtak gazdatisztek, éppen az első Bartók-gyűjtések központjában, Turán (édesapja, Oláh Tóth Antal, aki 1906-ban már nem élt), és Felsőhegen (sógora, Huber Lajos). A rokonok azután ismerőseiknek is beajánlották a fiatal gyűjtőt: így jobb eredményeket tudott elérni, mintha ismeretlenül vágott volna neki a vidéknek. Az első kalandos utakról édesanyjának küldött beszámolókat. Az 1906 júliusában írt levélben említett Galgóczy és Franck szintén a Wenckheim-uradalom gazdatisztjei voltak. „Vasárnap átvitt [Galgóczy] Géza Biharmegyébe, a Sarkad melletti Fekete-Ér pusztára, a hol végre akadt anyag is. Ott megismertem Franckot, a ki mindjárt Dobozra hívott egy napra. Hétfőn elmentem gépemmel kanászoknak és juhászoknak közibe, délután meg este a benedeki cselédlányt fonografáltam le. Kedden reggel búcsúzóul még egy aratót hívatott be Galgóczy, azután indultam Dobozra. A fekete-éri gazdatiszt aznap estéjére átküldözte egy öreg énekesét, Franck is hozott egy nehányat vacsorára, s így este történtek felvételek is, leírás is. Összvesen feljegyeztem arrafelé 83 dalt, és 47 felvételt készítettem. Franck nagyon szíves volt, meghívott egy pár hétre pl. október, vagy novemberben, amikor elrándulhatunk különböző szomszéd uradalmi gazdatisztekhez és átkutathatjuk az egész vidéket.”
A rokoni-ismerősi segítséggel lebonyolított gyűjtőutak jártak a legnagyobb sikerrel, hozták a leggazdagabb eredményt. 1924-ben említi Bartók a magyar népdalról irt könyvében, a dallambőségre vonatkozó adatok között: „1906. és 1907-ben Felsőireghen… kétszeri (összesen kb. 2 hétig tartó) alapos gyűjtés 307 dallamot eredményezett… paraszténekeseim közül eddig legtöbb dallamot – kb. 80-at – 1906-ban Békésgyulán jegyeztem le Illés Panna, akkor 18 éves lánytól.” De a többi korai gyűjtési színhely, Vésztő, Doboz, Tura is a száznál több dalt adó falvak kategóriájába tartozik Bartók gyűjtésében.
Az elsődleges cél az ország feltérképezése, áttekintése volt a népdalkincs általános helyzetének szempontjából. Kodály felvidéki gyűjtéseinek akart végére járni. „Magam legelőbb a Zoborvidékkel végzek. Meddig tart majd, nem tudom. Aztán Komárom megyét nézem meg. És úgy fokozatosan nyomulok kelet felé, lehetőleg széles vonalban, északon mindig a tót határig. Azt hiszem elég tennivaló lesz nyárra. Ha marad még idő, a palócoknak megyek másfelől… Ha csak lehet, szeretném az egészet úgy amint mondtam quazi kimetszeni a magyarságot a szomszéd népekből, (tót, német, odébb majd a rutén)” – írta Bartóknak 1907 elején. 1907-ben Bartók először az előző évben felderített dunántúli területre látogatott el: újra gyűjtött Felsőiregen, és egyik ismerősénél Jászberényben járva alföldi gyűjteményét gyarapította. 1907 legjelentősebb kirándulása mégis az erdélyi gyűjtőút: ez a hagyományőrző peremvidékeket felkutató tervekbe is beleillett, de Erdélybe már a népdallal 1904-ben való emlékezetes találkozás óta készült Bartók. Kíváncsiságát csak fokozták a Vikár Béla gyűjteményéből megismert udvarhelyszéki fonográffelvételek. 1907-ben 1600 koronát kapott a székely zene gyűjtésének céljaira. Nagy érdeklődéssel vágott neki a hathetes, július-augusztusi vándorútnak, s bár rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie, amelyeket csíki leveleiből rekonstruálhatunk, a gyűjtőút fantasztikus eredménnyel zárult. Tizenkét faluban mintegy négyszáz dallamot talált, Erdélyben gyűjtött dallamainak több mint felét. Ám az út igazi jelentősége nem is a dallamok nagy számában, hanem a régi dallamok nagy arányában rejlett. „Elég különös felfedezést tettem a népdalgyűjtés közben. Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek.” (Freund Etelkának, 1907. augusztus 17.) A székely dallamtípusok voltaképpen a régi stílusú, ötfokú dallamok voltak. Ettől a felfedezéstől kezdve vált nyilvánvalóvá – mint Kodály írja – „ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága” (A folklorista Bartók. In: Visszatekintés II. 452.) a magyar népzenében.
Bartók 1912-ig folyamatosan, minden évben gyűjtött magyar népdalt, a legtöbbet különböző erdélyi falvakban, illetve az Alföld délkeleti megyéiben, Békésben és Beregben. Magyar gyűjtéseiből kiemelkedik 1910-es felvidéki gyűjtése: Nagymegyeren és Ipolyságon nagy mennyiségű hangszeres zenét rögzített hengerekre. Ipolyságon a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásából járt. A megyei levéltáros a jobb eredmény érdekében összehívta a környékbeli kanászokat, és tülök, ill. dudaversenyt szervezett. Mintegy tucatnyi kanász gyűlt össze: „..cifra szűr a vállukon, hónuk alatt a díszes duda, kezükben a tülök, a remekbe kivert kanászustor! Aligha fogunk még valaha együtt 5 dudást látni; és Ipolyság piactere sem fog egyhamar olyan dudálást hallani, amilyet ezek akkor rendeztek. – A munka komolyabb része természetesen a verseny után következett, amikor a tülkösök és dudások egyenként kerültek a fonográf elé.” (A hangszeres zene folkloreja Magyarországon. 65.)
Bartók azonban hamarosan rájött arra, hogy a magyar népdal jellemző tulajdonságainak meghatározásához nem elegendő a magyar népdalok összegyűjtése, hogy más, környező népek dalainak ismerete is szükséges ahhoz, hogy felelősséggel állíthassuk: ez vagy az a vonás speciálisan magyar tulajdonság. A magyar népzene, éppen a magyarság peremvidékein, évszázadok óta szoros szomszédságban él a környező népek népdalával: az átvételek, kölcsönhatások elkerülhetetlenek. Ezért Bartók már 1906-ban elhatározta, hogy kutatásait kiterjeszti a szomszéd népek népzenéjének tanulmányozására. Egy megerősítésre váró adat szerint először 1904-ben, Gerlice-pusztán vázolta fel, egy távolból hallott szlovák népdal dallamát. Rendszeres szlovák népdalgyűjtő útra 1906 őszén indult. A sikeres gyűjtés érdekében szlovákul is megtanult. Nyelvtanulásban nagy gyakorlattal rendelkezett: német tudását még gyermekkorában szerezte, angol stúdiumokat a Zeneakadémia utolsó osztályát végezve kezdett, majd francia, spanyol, olasz nyelvi tanulmányokat folytatott. A népdalszövegek lejegyzéséhez elengedhetetlennek tartotta a nyelv ismeretét, és ha idegen, akár távoli (arab, török) népek zenéjének gyűjtéséhez készülődött, a nyelvtanulás legelső tennivalói közé tartozott.
1909-ig évente többször is tett felvidéki körutakat. Rendszerint az iskolai tanév téli, tavaszi és nyári szüneteit használta fel az utazásra. Ezek egybeestek a legfontosabb népszokások idejével. Gömörben, Trencsénben, Nyitrában négy év alatt 400 dallamot gyűjtött.
1910-től szünetet tartott a szlovák népdalok gyűjtésében, és a magyar gyűjtemény fokozatos gyarapítása mellett nagy intenzitással folytatta román népdalgyűjtő tevékenységét. Az első román népdalt 1908 októberében, egy magyar gyűjtőúton, Torockó faluban jegyezte le, egyelőre fonográf nélkül. Az első nagy román gyűjtőutat 1909 nyarán bonyolította le. Előzőleg levélben felkereste a belényesi gimnázium igazgatóját, és támogatását kérte. Ion Buşiţia, az iskola rajztanára vállalta az út előkészítését. Bartók 1909. július 18-án érkezett Belényesre. Első román útja betegsége miatt két hét után megszakadt, de így is olyan bőséges termést eredményezett, hogy ebből az 1909-ben gyűjtött (és 1910-ben kiegészített) anyagból született meg Bartók első nagyobb lélegzetű tudományos népdalközlése, a Cântece poporale româneşti din comitatul Bihor c. kötet.
Bartókot lenyűgözte a román falvak zenei gazdagsága, a dallamok változatossága, ősi előadásmódja, a téli napforduló pogánykori szövegemlékekkel teli kolindaénekei, az általában 7–8 szótagú szövegsorokra énekelt dallamok csodálatos ritmikai változatossága: „…ez az ország legérdekesebb része népzene szempontjából. Itt minden ősi. – Kotyikletnek pl. sose volt iskolája, se papja egy ember se tud se írni, se olvasni. Mintaközség!” (Freund Etelkának, 1911. december 31.) Sürgősen nekilátott a román nyelvtanulásnak. 1910-ben már maga jegyezte le a helyszínen a román dalok szövegét. 1910. januártól szinte minden szabad idejét erdélyi falvakban töltötte. 1910-ben öt alkalommal, 1912-ben az év első négy hónapjában és az év végén, a következő két évben négy-négy alkalommal gyűjtött román népzenét, legtöbbször ragyogó eredménnyel. Második román kötetének, a Volksmusik der Rumänen von Maramureş c. könyvnek anyagát (339 dallamot) 12 nap alatt, 1913. március 15. és 27. között gyűjtötte össze. A román népdalgyűjtő utak sikeréhez nagyban hozzájárult Buşiţia közreműködése. Bartók a rokoni körtől eltekintve a vidéki magyar értelmiségtől sohasem kapott annyi megértést, mint szlovák és román gyűjtőútjain: „…a székely megyék kivételével sehol az úriosztály részéről akkora nemtörődömséget, sőt megvetést a parasztság zenéje iránt nem láttam, mint a magyar vidéken.” (Liszt problémák. 704.) Szlovák és román tanítók viszont szívesen és eredményesen siettek a segítségére: Buşiţia még közülük is kiemelkedik mint Bartók gyűjtőútjainak legodaadóbb segítőtársa. Bartók egész román népdalgyűjtő tevékenysége alatt, tíz éven át állott készséggel Bartók rendelkezésére: az utak megszervezésében ismerősök felkutatásával, szálláshelyek, énekesek keresésével, ajánlólevelekkel könnyítette meg Bartók dolgát, aki sokszor volt házának vendége is. Amikor Bartók falumonográfia készítésére alkalmas település után érdeklődött, ő választotta ki Havasdombrót, a környék népzenében egyik leggazdagabb falvát. Az évek során meleg, baráti viszony alakult ki közöttük. 1918-ban Bartók Buşiţiának ajánlotta Román népi táncok c. zongoradarabjait.
Éppen a legsikeresebb népdalgyűjtő utakkal egyidőben, a tízes évek kezdetén a zeneszerző Bartókot több kudarc érte. Operáját, A kékszakállú herceg várát elutasították a Lipótvárosi Kaszinó pályázatán; az 1911-ben elsősorban új magyar zeneművek jobb előadása érdekében alapított Új Magyar Zeneegyesület, amelynek szervezésében több fiatal kollégával együtt Bartók is részt vett, néhány előadás után életképtelennek bizonyult. A harc eredménytelenségét látva 1912-ben Bartók minden nyilvános szerepléstől visszavonult, és népzenekutató tevékenységében keresett vigasztalást. Élvezte az erdélyi és északi hegyvidék jótékony csendjét, a falu egyszerű, természetes életmódját, a felfedező munka szépségét. Nemcsak a három nagy gyűjtemény gyarapításának tempóját fokozta, gyűjtőterületeinek kiszélesítésével is megpróbálkozott. 1912-es román és magyar gyűjtőútjain Bánátban 21 szerb, 7 bolgár, Beregben 81 rutén népi dallamot vett fonográfhengerekre. Ugyanebben az évben egy oroszországi csuvas-tatár gyűjtőútra is készülve oroszul kezdett tanulni. Ez az utazás azonban nem valósult meg, mint ahogy az 1914-ben tervbe vett moldvai kirándulás is elmaradt.
Sikerült viszont elutaznia Afrikába. 1913 nyarán négy településen (a Biskra-környéki oázisokban) 103 hengerre mintegy 200 arab dallamot vett fel. Útjának, mint annyiszor máskor, betegsége vetett véget. Az elért eredmények tovább fokozták érdeklődését. A következő évben vissza akart térni Afrikába, az arab zene további tanulmányozására, de a háború meghiúsította ezt a tervét is.
1913-ban, három évi szünet után újra elkezdte a szlovák népdalok gyűjtését. Hat éven át minden esztendőben ellátogatott a Felvidékre, leggyakrabban 1915-ben, amikor az év nyolc hónapjában gyűjtött szlovák népdalt. Fő állomáshelye Zólyom környéke, itt Gombossy erdőmérnök vendégeként gyűjtött, de többször járt Hont és Gömör megyében is. 1918-ig 3000-re egészítette ki a szlovák gyűjtés első időszakában talált 400 dallamot.
A magyar anyag gyarapítását 1914-től folytatta. Ebben az évben szedte össze majd 250 dallamot számláló marosszéki gyűjteményét. 1914–15-ben lakóhelyén, Rákoskeresztúron gyűjtött, az ott élő szlovák lakosságtól is. Utolsó gyűjtéseiből külön említésre méltó a k.u.k. Honvédminisztérium támogatásával lebonyolított katonadal gyűjtése: 1916-ban és 1917-ben besztercebányai, marosvásárhelyi, pozsonyi és aradi kaszárnyákban több mint 200 magyar, szlovák és román katonadalt jegyzett le. Fonográffal 1917-ben járt utoljára gyűjtőúton (a késői török gyűjtést nem számítva), egy bihari román faluban. 1918-ban egy alkalommal még szlovák népdalt gyűjtött, és ugyanebben az évben újszászi, jánoshídi és vésztői magyar gyűjtéssel fejezte be a tizenkét esztendei gyűjtőmunkát.
Akkor természetesen nem gondolta még, hogy életének ez a szakasza végérvényesen lezárult. A háborút követő években többször szeretett volna elmenni Biharba, hogy legalább bihari gyűjtését teljessé tegye. De a feszült politikai helyzetben minden ilyenfajta kísérlete kudarcra volt ítélve. 1922-től Bartók erdélyi koncertturnékat tartott, népdalgyűjtésre azonban nem is gondolhatott. Mivel éppen legfontosabb gyűjtőterületeit zárta el tőle az új országhatár, magyarországi gyűjtéseinek végére is pontot tett.
1918-ig összesen 2721 magyar dallamot gyűjtött. A gyarapodást nehéz nyomon követni, mert a különböző cikkek, tervezetek, a magyar népdalgyűjtő munka állásáról készült beszámolók mindig az egész, de legalábbis a Kodály gyűjtését is magába foglaló anyagra vonatkoznak. Az 1913-ban az Új Élet Népművelésben megjelent Bartók-cikk kb. 3000 dallamról tesz említést. Kodály 1913-ban fogalmazott terve a magyar népdalok egyetemes kiadására szintén 3000 közösen gyűjtött népdalt számlál, amely az addig kinyomtatott anyaggal, Vikár fonogramgyűjteményével, és mások újabb keletű anyagával együtt 5–6000 népdalt tesz ki. Bartók 1921-ben befejezett nagy tanulmánya. A magyar népdal gyűjtőket, közlőket, lejegyzőket és a különféle anyagok tulajdonosait is regisztrálva írja le a magyar népdalkincset. Az egész anyag kb. 7800-ra tehető, ebből Bartóké 2721, részben fonografált, részben csak lejegyzett dallam, az 1904–1918 közötti időből. Ezután már csak alkalomadtán, vésztői nyaralásokon, háztartási alkalmazottaktól gyűjtött, nem számottevő anyagot. Gyűjteményébe később is felvette Kodály, és a fiatalabb kollégák új gyűjtését. 1935-ben több mint 10 000 dallamot, 3000 variánscsoportot tartott nyilván, és amikor 1938-ban lezárta a kiadásra előkészítendő magyar anyagot, a gyűjtemény megközelítőleg 13 000 dallamból állt.
Késői ajándékként, váratlanul, majdnem húsz évvel utolsó gyűjtőútja után került sor Bartók törökországi utazására, második, egyben utolsó, egzotikus vidékekre vezető gyűjtőútjára. Rásonyi Zászló ankarai professzor közvetítésével a Halk Evi politikai jellegű kulturális szervezet hívta meg és látta vendégül Bartókot 1936 novemberében. Népzenei tárgyú előadásokat kértek tőle, és egy magyar témájú zenekari hangversenyen is közreműködött. A meghívás harmadik programpontjául, Bartók javaslatára, népzenegyűjtő kirándulásokat is terveztek: Bartók mintagyűjtést szándékozott bemutatni a török szakembereknek. Hat délanatóliai településen kb. 90 dallamot sikerült hengerekre rögzítenie. Az anyag különösen összehasonlító vizsgálódásai számára szolgált rendkívüli tanulságokkal.
Bartók mindig olyan örömmel végezte a gyűjtést, annyi lelkesedéssel beszélt róla, mintha közben semmiféle nehézséggel nem találta volna magát szemben. Pedig a munka sok küszködéssel, fáradsággal járt. „Nincs nehezebb az ilyen dallamok gyűjtésénél. Főként a legegyszerűbb, legszegényebb és a vasútvonalaktól legtávolabb élő parasztok közt kell keresnünk, ha a város romboló hatásától érintetlen anyagot akarunk. De éppen ezek a »szűz« területen élő parasztok fogadják általában a legvadabb bizalmatlansággal az ajtójukon kopogtató idegent. Hiába magyarázzuk, miért gyűjtjük öreg, majdnem elfeledett dallamaikat, hallani sem akarnak róla. A legkörmönfontabb módon próbálják ezt magyarázni, mert sohasem fogják megérteni, hogy egy városi úr otthagyhassa megszokott kényelmét pusztán azért, hogy öreg falusi dalaikat hallgassa. Sokan közülük szilárdan meg vannak győződve arról, hogy mindez valami adópótlékot jelent, ezúttal bizonyosan a zenéjükre. Ehhez a félelemhez bizonyos szemérem is járul: majd mindig gyanakodnak, hogy ezek az urak kicsit kigúnyolják őket naiv és egyszerű dallamaikért. A néprajzkutatónak sok időre és türelemre van szüksége ahhoz, hogy ennyi bizalmatlanságot végül legyőzzön.” (La Musique populaire Hongroise. 93.)
A parasztok megszólaltatása, az értékes régi dallamkincshez vezető út a gyűjtő kitartását tették próbára. A mostoha körülmények sokszor egészségét is. Ritkán végződött hosszabb gyűjtőút Bartók megbetegedése nélkül. A következő beszámoló 1909-ből való, és Ziegler Mártának, későbbi feleségének szól: „Később pajkoskodni kezdtek. Az egyes dalok végén belekiáltoztak egyet mást, oda nem tartozót a grammofónba: dobrú noc! vagy Éljen! stb.; ilyenkor már olyanná fejlődött a helyzet, hogy jobb volt beszüntetni a munkát. Bejött egy részeg, elkezdett torkaszakadtából ordítozni, mindenáron föl akarta vétetni a hangját. 1/2 10-kor távoztak. No most mi lesz a vacsora? Van 3 tojás, tej – mondják. De kialudt a tűz, be kell fűteni. Hoznak fűtőanyagot – nem akar lángra kapni. Amint végignézünk a fapadlón, csupa víz, mintha most súrolták volna fel – a nagy néptömeg lábán hordta be ezt a sok vizet. Ágyaznak – véletlenül megérintem a falat: szinte csurog róla a víz. A fészkesfene üssön belé: hát ez mitől van: kint csikorgó hideg, benn 30 ember kigőzölgése 6 órán át: voilá tout: (Különben az est folyamán a lámpa több ízben el akart aludni; csak ajtónyitással lehetett benne tartani a lelket.) Tehát hamar toljuk félre az ágyat a faltól. Igen ám de már késő, az ágynemű teljesen átnedvesedett. – Kezdtem magamnak gratulálni: Hideg szoba, átázott padló, nedves falak, s még hozzá vizes ágy!
A tűz végre pislogni kezdett s a házbeliek nyugodni tértek, rám hagyva a láng élesztgetését, a tojás megfőzését, a tej megmelegítését.
Első dolgom az volt, hogy megvizsgáltam a fűtőanyagot. Az is nedves. Széjjel raktam a spárhert lapjaira, had száradjon, addig majd számlálgatom az az napi gyűjtés eredményét. – Egyszerre csak füst csapja meg az orromat (no még ez kellett); odanézek, hát a szétrakott fadarabok pörkölődnek a sparherton. Elszedtem őket, közbe megégettem a kezemet, majdnem beleejtettem a tűzbe a sparhertlap karikáit – végre-valahára meg volt a nemesen egyszerű vacsoráin s a tűz is vígan lobogott. Persze ilyen nedves szobának ez meg se kottyant. De mondhatom rég nem ízlett valami oly jól mint ez a nyers tej barna kenyérrel! Levetkőzésről nem igen lehetett szó; az ágyra terítettem télikabátomat, erre ruhástul ráfeküdtem, és saját takarómmal takarództam. Így végződött az első nap Darázs falujában.”
Bartókot mégsem riasztotta a sok megpróbáltatás. Megtanulta leküzdeni a nehézségeket. Munkájának gyümölcse bőségesen kárpótolta a bajokért, a kisebb bosszúságok, kellemetlenségek eltörpültek a fantasztikus eredmények mellett:
Tizenkét évi gyűjtőmunka, csaknem 10 000 népdal lejegyzése tapasztalt szakembert, elsőrangú gyűjtőt faragott Bartókból. Óriási gyakorlatra tett szert a népdalgyűjtés technikájában: az előkészítésben, a helyszíni szervezőmunkában, az énekesek szóra bírásában, a felvételre való anyag kiválogatásában, a helyszíni lejegyzésben. Mindez alkatát meghazudtoló munkabírással párosult, s a kettő együtt szinte hihetetlen eredményeket tett lehetővé. Ő maga ritkán dicsekedett ezzel. Csak akkor hivatkozott rá, büszke hangon, ha rátermettségét, jószándékát vonták kétségbe, mint az 1914-es igazságtalan román kritika, az előző évben megjelent bihari kötettel kapcsolatban. „A kritikus második állítása az, hogy 371 dallamot négy hét alatt még fonográf segítségével sem lehet lelkiismeretesen összegyűjteni. A gyűjtő válasza az, hogy megfelelő időben, vagyis télen, amikor a falusiak mind otthon vannak, még többet is lehet. Télen reggeltől estig lehet dolgozni. Egy énekelt dallam gyűjtésére mintegy 20 perc szükséges: amíg az énekesnek eszébe jut a dallam 5–10 perc telik el, a feljegyzés 5–8 percig tart, a fonográfhengeren való rögzítés 2–3 percig… 6–7 óra alatt mintegy 20 népdalt lehet gyűjteni… Előfordult már, hogy a gyűjtő 24 óra leforgása alatt 105 dallamot gyűjtött. Ez Paucsinezsd községben történt…, ahol 1913. december 26-án délután 5-től 27-én délután 5-ig sikerült 45 (furulyált) táncdallamot, 28 kolindát (hosszú szöveggel), és 32 egyéb dallamot összegyűjtenie. (A 60 énekelt dallamot a helyszínen le is jegyezte. Tanú erre Victor Boca helyi lelkész.)… A gyűjtő kész arra, hogy bárkivel elmenjen egy bihari faluba és versenyre keljen a dallamlejegyzésben; ha akadna véletlenül valaki, aki ott a helyszínen jobban és gyorsabban jegyezné le a parasztok által előadott dallamokat, a gyűjtő kész arra, hogy egyszersmindenkorra felhagyjon a népzene bármiféle tanulmányozásával.” (Observări despre muzica poporală românească. 611–616.)
Ha arról akarunk fogalmat kapni, hogy milyen összetett, soklépcsős munka a népzenetudós tevékenységének csak legelső fázisát jelentő népdalgyűjtés, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan gyűjtött Bartók, mik voltak a jó gyűjtőmunkáról vallott nézetei, elsősorban az 1936-os nagy metodológiai dolgozatát (Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?) kell átlapoznunk. Bár Bartók a legkorábbi népzenei tárgyú írásaitól kezdve foglalkozott a népdalgyűjtés hosszú évek során kikristályosodott módszerével, elveit és tapasztalatait, számos előzmény után itt foglalta össze a legteljesebben.
„Első tennivalónk a gyűjtési munkára való felkészülés, mégpedig azzal, hogy nagyjából áttanulmányozzuk a már összegyűjtött anyagot. Erre azért van szükségünk, hogy lássuk az előbbi gyűjtések hézagait és hogy saját munkánkat ezekhez igazítsuk… A gyűjtőterület megválasztásánál még történeti, néprajzi és egyéb okok is irányadók. Több eredménnyel kecsegtethetnek olyan falvak, amelyekben kevesebb az idegen hatás, kevesebb a városi befolyás. Pl. bányavidék nem éppen kifogástalan terület, mert ott… túl nagy az »idegenforgalom«. Túl sokat jövő-menő, házalni járó falusi nép szintén kevésbé ajánlatos. Legjobbak a minél régebben települt falvak, ahol a falusi élet századokon át a falu íratlan törvényei szerint folyt és folyik. Éppen ezért, pl. nagy uradalmak bérestanyáin általában véve nem kaphatunk egészen jó anyagot, mert lakóik különféle tájakról verődnek össze és mert náluk hiányzanak a falusi életnek egybefogó, zárt korlátai.
Hogy lehetőleg csakis helyszínen, vagyis magukban a falvakban gyűjtsünk, azt külön kell hangsúlyoznom. Nem nagyon ajánlatos idegenbe vetődött falusiaktól, pl. fővárosba került cselédektől, házalóktól, hadifoglyoktól gyűjtenünk. Otthonuktól elszakadt emberek annyira kieshetnek otthonuk zenei közösségéből, hogy még előadásuk is megváltozik… a dalok valóságos életét, funkcióját csakis közösségben figyelhetjük meg.
Mindezek a megszorítások persze nem föltétlenül tiltók… Mindössze azt jelentik, hogy a jobbat ne szalasszuk el a kevésbé jó kedvéért és hogy a nem egészen kifogástalan helyről került anyagot nagyobb kritikával, gyanakvással fogadjuk.
Föltétlenül tilalom azonban a következő: úriemberektől sehol és semmikor nem szabad, mert nem lehet népzenét gyűjteni…
A mai népzenekutatás már mellőzhetetlen föltételnek tekinti a fonográffal vagy gramofonnal való gyűjtést. Tudományos szempontból tulajdonképpen csak az igazán hiteles anyag, amiről fölvétel is készült. Legyen bármilyen ügyes is a lejegyző, bizonyos apróbb finomságokat (futólagosan elsuhanó hangokat, csúszásokat, az értékviszonyokat legapróbb részletekig menve) nem jegyezhet le egészen pontosan, már csak azért sem, mert ezek az – első tekintetre imponderabiliáknak látszó – apróságok előadásról előadásra változnak; akárhányszor ismételtetjük is el a dallamot: ha a főhangok nem is, de ezek a kisebb díszítőelemek minden alkalommal mások lesznek. Tehát legjobb esetben csupán annyira-amennyire jó átlagföljegyzést érhetünk el, de amely végeredményben olyan formában mutatja a dallamot, amilyenben tulajdonképpen sohasem volt meg.” A fonográf emellett a hangszínt is megőrzi, ami azért fontos, mert ezt „egyáltalában nem lehet lejegyezni, mert nincs erre a célra jelrendszerünk”. A fonográf további haszna: időt és fáradságot takarít meg, „hiszen nem tízszer vagy hússzor, hanem csak egyszer kell.. beleénekeltetni a dalt.. Továbbá: a fonográf-felvétel lejegyzésénél lassúra állíthatjuk a forgási sebességet… ezzel a fogással nagyon bonyolult vagy alig hallható cifrázatokat, ritmuskülönbségeket akkora pontossággal jegyezhetünk le, mint természetes ének akárhányszori meghallgatásával is soha. És végül: a fonográf egyike a legjobb segítő-eszközöknek annak az ideális célnak elérésére, hogy a szubjektív elemet lehetőleg kikapcsoljuk népdalgyűjtő és népdaltanulmányozó munkálataink folyamán.”
Arra is körültekintő választ kapunk a cikkben, hogy mi legyen a gyűjtés célja. Általános elv, hogy minden feljegyzendő, ami népzenének minősül. Gyanakvással kell tehát fogadni azt a népdalt, amit csak egy ember tud a faluban, s feltehető, hogy másutt tanulta. De az igazi népzenei anyagot is meg kell rostálni. Sokszázra tehető ugyanis azoknak az általánosan elterjedt daloknak a száma, amelyet minden vidéken egyformán énekelnek: ilyenek többszöri feljegyzésére kár időt pazarolni. Legfontosabb a régi stílusú dallamok felkutatása. „Csakhogy éppen ezeket a legnehezebb megkapni, hiszen már úgyszólván csakis öregek tudnak belőlük valamicskét.” A széles látókörű, történeti kérdésekre is kitekintő népzenekutató álláspontja tükröződik Bartóknak abban a tanácsában, hogy „éppoly szükséges volna régi műdalok minél több népi variánsának a felfedezése”.
A színhelyre kivonult gyűjtőnek Bartók véleménye szerint elsősorban az asszonyokat kell megszólaltatnia: „… többet tudnak és megbízhatóbban is énekelnek, mint a férfiak”. A bizalmatlanság eloszlatására, a kedvcsinálásra is számos bevált ötletet idéz fel saját tizenkét éves gyűjtői múltjából.
Külön meggondolás tárgya, hogy mi kerüljön a fonográf tölcsére elé: elsősorban a cifrázott, gazdagon díszített dallamok, majd a hangszeres zene s csak ezek után az egyszerűbb, hallás után is könnyen leírható dallamok. Nem hiányoznak a tanácsok a fonográf kezelésére vonatkozóan sem.
A következő nagyon fontos, elégszer nem hangsúlyozható követelmény: „A fonográf használata… nem menti fel a gyűjtőt… a helyszíni lejegyzés kötelezettsége alól.” Következetesen torzított hangok, egyes érthetetlen szövegrészek, maga a gyűjtés menete, amelynek áttekinthetősége elengedhetetlen a variánsok kutatásához, csak a helyszíni lejegyzőfüzetekből rekonstruálhatók.
A dallamon és szövegen kívül számos egyéb adatot is rögzíteni kell: az énekesekről, az énekes és a dal kapcsolatáról, a dal funkciójáról a falu életében. Mint követendő példát idézi Bartók a kiváló román folklorista, Brăiloiu Fogaras megyei siratógyűjteményének egy részletét, és Brăiloiu 1932-ben kiadott módszertani cikkének egy mintaszerű kérdőívét.
Nem elég a dallamot egy alkalommal felvenni. Igazi életét akkor tanulmányozhatnánk, ha több, különböző korú énekestől is fel tudnánk jegyezni, ha a gyűjtést megismételnénk néhány nap, és egykét évtized múlva, ugyanazoknak és más énekeseknek előadásában is.
Bartók azzal a keserű gondolattal zárja le ezt az írását, hogy míg a népdalgyűjtés – megfelelő anyagi fedezet híján – világszerte akadozik, annyi pénzt fordítanak évente háborús készülődésekre, amennyivel a földkerekség valamennyi népdalát össze lehetne gyűjteni. Mindig fájlalta, hogy a körülmények megakadályozták annak a munkának folytatását, amit életében legtöbbre becsült, legjobban szeretett. A népdalgyűjtés idejére, akárcsak ebben a gonddal összeállított tanulmányban, mindig nosztalgiával emlékezett vissza: „…ezen a téren kifejtett fáradságos munkánk nagyobb örömet szerzett minden másnál. Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok között töltöttem.” (The Folksongs of Hungary. 751.)
