A NÉPDAL FELFEDEZÉSE
A NÉPDAL FELFEDEZÉSE
Bartók Béla népdalhoz vezető útja nagy kitérők után ért célhoz. Édesanyja feljegyzéseiből tudjuk, hogy „4 éves korában egy ujjal kiverte a zongorán az előtte ismeretes népdalokat; 40-et tudott és ha mondtuk a dal kezdő szövegét, ő azonnal el tudta játszani”. Bartók visszaemlékezései szerint ezek a „népdalok” akkor divatos népies műdalok voltak – csak véletlenül lehetett közöttük népdal –, s még ezek is lesüllyedtek emlékezetének mélyére, ahogy a zongoratanulmányok, zeneszerzői stúdiumok során egymás után ismerkedett meg a klasszikus mesterek alkotásaival.
Csak tizennyolc évvel később, utolsó éves zeneakadémista korában, 1903-ban gondolt vissza rájuk, amikor feltámadt benne az érdeklődés a magyar zene iránt. Kodály így jellemezte ezt az időt: „A millennium utáni függetlenségi hullám akkor érte el tetőpontját. Magyarságot követelt a közvélemény minden téren: a hadseregben magyar vezényszót, címert, Gotterhalte helyett magyar himnuszt… Bartók is a teljes magyarságot akarta a nyelvtől a ruháig. Évekig az akkoriban felkapott magyaros ruhában járt, azt viselte a hangversenydobogón is… Természetesen zenéjében is magyar akart lenni.” (A folklorista Bartók. In: Visszatekintés. Közreadja: Bónis Ferenc. Bp., 1964., II. 451.) Felidézte emlékezetében a családi, rokoni körök népszerű nótáit, húgától, Elzától, akit 1903-ban a „népdalok jeles ismerőjének tartott, többször is kérte ismert népies műdalok szövegeit. Nem sejtette még, hogy amit népdalnak hisz, voltaképpen a múlt század második felének különösen városokban, műveltebb körökben általánosan elterjedt, de vidékre is beszivárgott daltermése. 1902 és 1905 között keletkezett magyaros kompozícióinak ugyanaz a népies műdal, csárdás, cigányzenészek közvetítette népdal az ihletője, mint Erkel és Liszt romantikus műzenéjének.
Gyanúját egy véletlen találkozás keltette fel. A budapesti Zeneakadémia alig egyéves zeneszerzői és zongoraművészi diplomájának birtokában, az első, előadóművészi és zeneszerzői szempontból egyaránt sikeresnek mondható hangversenyévad után, 1904 májusában fél esztendőre a Gömör megyei Gerlice-pusztára vonult vissza, hogy nyugodtan dolgozhasson újabb kompozíciós tervein, és felkészüljön novemberi pozsonyi hangversenyére. Itt lett figyelmes egy fiatal székely parasztlány énekére. Dósa Lidi a házigazdák alkalmazottjaként tartózkodott a házban. A tőle hallott dallamok Bartók első népdallejegyzései. Bár kettőt belőlük később, csaknem húsz év múlva, Bartók a magyar népdalról írt monográfiájába is beledolgozott, akkori vázlatai nem a népdalgyűjtő lejegyzései még. Hiszen nem kereste, véletlenül hallotta meg a népdalokat, s mivel a világ jelenségeire elsősorban hallásával érzékenyen reagáló muzsikus volt, papírra vetette őket, mint ahogy egy évvel később a párizsi utcai ricsajokat is felvázolta magának.
A Gerlice-pusztán lekottázott néhány dallam azonban új gondolatokat, lassan körvonalazódó terveket kezdett érlelni benne. Azonnal megérezte a városi és falusi előadásmód közötti minőségi különbséget, azt, hogy mennyivel nemesebb a székely parasztlány egyszerű éneke a cigányzenekarok szalon ízű asztali-zenéjénél, és rádöbbent arra is, hogy az eldugott falvakban sokkal több ismeretlen és érdekes népdalt tudnak, mint a rokoni-baráti körök tagjai együttvéve. 1904-ben írta húgának címzett levelében: „Most új tervem van: a magyar népdal legszebbjeit összegyűjtöm a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem… Jó magyarjainknak persze ez nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban ízlik nekik a megszokott cigányos slendrián…”
Tudományos célkitűzéseket nem olvashatunk még ki ezekből a sorokból, hiszen az összegyűjtés szándéka csak a legszebb dalokra vonatkozott, s még azok is csupán feldolgozással érték volna el a műdal (itt a német Lied) színvonalát. Mégis helyes pályára irányították Bartók lépéseit: a gyűjtést ugyanis falun, székelyföldön akarta megkezdeni. Ezt 1905 tavaszán benyújtott ösztöndíj kérvényéből tudjuk. A támogatást megkapta, de abban az esztendőben nem valósította meg elképzelését, mert az őszi párizsi Rubinstein-versenyre készült; a népdalgyűjtő utat még elhalasztotta a zeneszerzői és zongoraművészi sikerek reményében. De a nyár egy részét húgánál, a Békés megyei Sziladpusztán töltve az ottani személyzettől ismét feljegyzett néhány népdalt.
Bartók népdalgyűjtéssel kapcsolatos terve 1905 végén lépett nagyot előre a megvalósulás útján. Akkor jelent meg az Ethnographiában Kodály Mátyusföldi gyűjtés c. munkája. A két fiatal muzsikus ekkor már futólag ismerte egymást. Mindketten bejáratosak voltak Gruber Henrikné, a későbbi Kodály Zoltánné szalonjába, és itt találkoztak először, valószínűleg 1905 tavaszán. Később szövetséggé, barátsággá mélyülő kapcsolatuk azonban csak az év végén, és éppen a népdalgyűjtés kapcsán kezdődött. Az első lépést Bartók tette meg. Miután áttanulmányozta Kodály tapasztalt szakemberre valló tudományos népdal-közleményét, felkereste, hogy kikérdezze a gyűjtés módjáról, és tanácsát kérje további munkájához. Többet kapott, mint gyakorlati útmutatásokat. Kodály nemcsak a gyűjtésben volt járatosabb Bartóknál. Mivel a Zeneakadémiával párhuzamosan egyetemi tanulmányokat is folytatott, és doktori értekezését a magyar népdal strófaszerkezetéről írta, jól ismerte a magyarországi népdalkutatás dokumentumait, történetét, világosan látta az akkori helyzetet, a legsürgősebb tennivalókat. Filológiai iskolázottsága révén a későbbi közös feldolgozó munkában is neki jutott a kezdeményező szerep. Az ő tudóssá érését a humán diszciplínákban való jártassága alapozta meg. Bartók esetében az ügyszeretet, szívósság, éles megfigyelőképesség, a rendszerező hajlam, és nem utolsósorban Kodály irányítása, tanácsai pótolták az iskolát. A két egyéniség eltérő vonásai hamarosan különböző érdeklődési területek kialakulásához vezettek: Bartók és Kodály a tudományos pályán is kezdettől fogva a maga sajátos útján járt. Kodály főként a népdalok és az írásban fennmaradt zenetörténeti emlékek kapcsolatainak felderítésén dolgozott. Bartók az élő népzene különböző rétegeit, azok sajátosságait, egymásra hatását kutatta. De a népdal megmentésének ügyét mindketten életcéljuknak tekintették, és 1918-ig szoros együttműködésben, később egymás eredményeinek figyelembevételével, majd 1934-től ismét együtt harcoltak érte.
Különösen a kezdeti időkben jelentett sokat Bartóknak, hogy együtt dolgozhatott Kodállyal. Kodály tudatosította benne azt a – két-három paraszténekes meghallgatása után felderengett – sejtést, hogy az általánosan ismert dallamanyag nagyrésze nem népi termék, hanem divatos múlt századi nótaszerzők alkotása. Népdal és műdal biztos szétválasztására csak sok adat, elmélyült elemzés teszi képessé a kutatót. Bartók maga is lassan tanulta meg különbséget tenni közöttük. Amikor 1904 végén Magyar Népdalok címen sorozat komponálásába kezdett, népdalt, műdalt vegyesen választott ki zongorakíséretes feldolgozásra. Még az 1906-ban Kodállyal közösen kiadott húsz magyar népdal közé is bekerült egy népies műdal. Kodály jött rá néhány év múlva, hogy Szentirmay Elemér a szerzője.
Kodály adta Bartók kezébe az addig megjelent gyűjteményes kiadványokat is, bár ebben a tekintetben semmiféle eligazítást nem nyújtottak, hiszen a népdalt városban elterjedt népies műdallal keverték. A múlt századi magyar népdalkiadványok döntő többsége dallam nélküli szöveggyűjtemény. A dallamokat tartalmazó kötetek sem megbízhatóak: az adatok javarésze másodkézből származik, vagy zeneileg képzetlen lejegyzők munkája. Általában zongorakíséret társul a dallamokhoz. Ilyen minden tudományos alapot nélkülöző zongorakíséretes publikáció az addig megjelent legjelentősebb magyar népdalgyűjtemény, Bartalus Istvánnak a Kisfaludy Társaság megbízásából és segítségével, a Tudományos Akadémia pártolásával 1873 és 1896 között megjelent hét kötetes munkája is. A munka szervezetlensége, dilettáns jellege folytán a magyar népdalkincs legnagyobb része egészen Kodály és Bartók fellépéséig feltáratlan maradt. Fordulatot jelentett Vikár Béla kezdeményezése, aki 1896-tól, Európában elsőként, fonográfot használt néprajzi gyűjtéseihez. Nem lévén muzsikus, felvételeiről nem készített lejegyzéseket. A fonográf csak elsőrangúan képzett muzsikusok kezében válhatott modern, tudományos munkaeszközzé.
Kodály már egyetemi évei alatt tanulmányozta Vikár felvételeit a Nemzeti Múzeumban. Bartók 1905-ben ismerkedett meg a fonográffal. Vikár hengereinek lejegyzése közben meggyőződött róla, hogy a műszer sokkal precízebben rögzíti a dallamot, mint ahogy helyszíni gyűjtés alkalmával a gyűjtő teheti, és a fonográfot ettől kezdve nélkülözhetetlen tartozéknak tekintette a folklorista felszerelésében.
Az 1918-ban írt önéletrajz szerint Bartók tisztán zenei szempontból kiindulva kezdte meg népzenei kutatásait. Mint fiatal, pályakezdő zeneszerző, aki a korszerű magyar zeneszerzői nyelv kialakítósát tűzte ki célul, csalódva a népies műdalokban, elsősorban a népdaltól várta a megújhodás lehetőségeit. A népdal tanulmányozása rövid idő alatt átformálta Bartók zeneszerzői stílusát. Az első gyűjtőutak után, 1907–1908 táján szólalt meg először félreismerhetetlen, egyéni hangja. A népdal bátor kiaknázására ösztönözte az a néhány Debussy-mű is, amellyel 1907-ben ismerkedett meg. A jellegzetes Bartók-stílus újszerű, a század nyugati törekvéseivel rokon harmóniavilágának kialakításában a népdalok régi, pentaton és modális hangsorai, jellegzetes hangközei játszották a főszerepet. De a dallam- és tételformálásban, a markáns ritmikában, metrikai struktúrában is kimutatható a népdalok hatása. A tudós Bartók látókörének kitágulásával a zenéjébe beolvasztott népzenei elemek sora is egyre gazdagodott. Ez a folyamat az egész alkotói pályát végigkísérte: mindvégig a népdal maradt a zeneszerző Bartók számára az elsődleges, a kimeríthetetlen forrás.
A zenei érdeklődés tehát nemcsak a népdalgyűjtés kezdeti időszakát jellemezte. Megmaradt és fokozódott az évek múlásával. A zeneszerzői közelítés azonban nem akadályozta a tudományos szempontok kialakulását. Kodály írja: „Bartók elérte, hogy különféle tevékenysége nem gátolta egymást, hanem segítette. Művészi alkotó és előadó munkáját a tudós pontosságával, aprólékos gondjával végezte. Tudós munkáját pedig a kötelező pontosságon, alaposságon felül művészi intuíció élteti.” (A folklorista Bartók. In: Visszatekintés. II. 453–454.
Ha a tudományos érdeklődés kialakulása után kutatunk, igen hamar, szinte még a szervezett gyűjtőmunka kezdete előtt találunk nyomokat. Már az 1906 márciusában fogalmazott Fölhívás a magyar közönséghez, Bartók és Kodály együttműködésének első dokumentuma beszél tudományos feladatokról. A felhívással Bartók és Kodály tulajdonképpen ahhoz a könnyű zongorakísérettel ellátott húsz magyar népdalhoz keresett megrendelőket, amelyet az év folyamán készített elő kiadásra, és amely decemberben meg is jelent. A bevételt a népdalgyűjtés költségeinek fedezésére szánták. Végső céljuk, „a tudományos pontossággal készült, teljes népdalgyűjtemény”, amelyet szorgos gyűjtőmunkának kell megelőznie. „Ha minden hozzáértő részt vesz a munkában úgy is eltart öt-tíz esztendeig, míg az anyag együtt lesz.” Segítségre pedig nemigen számíthattak. Kezdettől fogva tudhatták, hogy a nagyarányú gyűjtés elvégzése is rájuk vár.
Haladéktalanul nekiláttak a munkának. Bartók már 1906-ban több gyűjtőutat bonyolított le, és a népdalgyűjtés hamarosan életének egyik fő feladatává, hivatásává nőtt. A gyűjtőterület kiválasztása, az utazás megszervezése, az anyagi fedezet előteremtése szinte mindennapos tennivalói közé tartozott.
1907-ben elfoglalta a Zeneakadémia zongora tanszékének katedráját: „…kineveztetésemet főleg azért fogadtam szívesen, mert lehetővé tette, hogy itthon telepedjem le és így tovább haladjak folklorisztikus céljaim felé.” (Önéletrajz. In: Bartók Béla Összegyűjtött írásai. I. Közreadja Szőllősy András. Bp., 1967. 10. A továbbiakban ennek a gyűjteménynek a lapszámaira hivatkozunk.) Kodállyal a gyűjtés módjáról, közlésekről, népzenetudományos irodalomról, rendszerezési elvekről tárgyalt, egyre mélyebbre merült a filológiai munka elsajátításában. Valósággal szenvedélyévé vált a népdalgyűjtés. Határtalan lelkesedéssel, kitartással dolgozott, nem sajnált sem időt, sem fáradságot a bőséges leletek érdekében.
Mi adott energiát a szakadatlan falujáráshoz, miből származott a népdal mind teljesebb felkutatásának igénye? Az ösztönző erők között említhetjük, hogy Bartók nemzeti kötelességének tekintette a pusztuló magyar népdalkincs megmentését, és zeneszerzői stílusának megteremtésére-gazdagítására törekedve a népdalban „állandóan szokatlan, meglepő és új dolgokra” lelt. A széles körű, hosszú éveken át töretlen gyűjtőmunkát azonban főként Bartók gyűjtőszenvedélye, természetszeretete magyarázhatja meg. Közvetlen családtagjai (édesanyja, első felesége, idősebbik fia) és Kodály visszaemlékezéseikben Bartók egyik legjellemzőbb tulajdonságaként említik gyűjtőszenvedélyét: „…kora gyermekségétől szeretett bogarakat, lepkéket gyűjteni… szorgalmasan gyűjtötte, préselte a magashegyi virágokat, olvasta a különféle növényhatározókat. Amellett gyűjtött népi hímzést, faragást, korsókat, tálakat, tanulmányozta azok irodalmát.” (A folkrolista Bartók. In: Visszatekintés. II. 453.) Gyűjtőkedve a természet különféle megnyilvánulásaira irányult, de muzsikus lévén, a népzene volt számára a természet legcsodálatosabb jelensége. „Mi magunkat tulajdonképpen természettudósoknak valljuk, akik tanulmányozásuk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választottuk. Ti. a parasztosztály kultúrtermékeinek keletkezési módja – legalábbis itt, Kelet-Európában – teljesen elüt más osztályok kultúrtermékeinek keletkezési módjától. Természeti produktumnak tekinthetők ezek a termékek, mert a számukra legjellemzőbb sajátság létrejötte – a pregnánsan egységes stílusok kialakulása – csakis lelki közösségben élő nagy tömegeknek egyféle irányban működő ösztönszerű variáló készségével magyarázható. Ez a variáló készség pedig nem más, mint valamilyen természeti erő.” (Cigányzene? Magyar zene? 638.)
A népdalok gazdag tenyészete nemcsak a természettudóst és muzsikust vonzotta, az embert is. A népdal a falusi életforma zenei megnyilvánulása. A civilizációtól szinte érintetlen, önellátásra berendezkedett falu élete csodálattal és nosztalgiával töltötte el Bartókot, a nagyváros gyermekét. Összehasonlította a parasztok dúsan faragott használati tárgyait, hímzéssel díszített öltözékét az uniformizált, „gyárilag készült kaptafalimlom”-okkal, az évszázados szokásokban összeforrott közösségi életet a zsúfolt bérházak ismeretlenül egymás mellett élő lakosainak sorsával, a természet törvényeihez igazított munkát az állandó rohanással, érvényesülési harccal – és a faluban a természettől még el nem szakadt aranykori életforma utolsó hírmondóját látta. 1907-ben egy kőrösfői parasztasztalostól faragott bútort rendelt magának. A tízes években, zeneszerzői pályájának talán legküzdelmesebb időszakában, amikor végképp megcsömörlött a nagyváros szűk látókörű, polgári világától, és természet közelbe, egyszerű, csendes, vidéki életmód után vágyott, lakást is egy Budapest környéki nyaralótelepen, Rákoskeresztúron bérelt, és ha csak tehette, az ország távoli sarkaiba utazott, apró falvak ősi zenéjének felkutatására.
