NÉPZENEKUTATÓI TEVÉKENYSÉG AZ EMIGRÁCIÓBAN
NÉPZENEKUTATÓI TEVÉKENYSÉG AZ EMIGRÁCIÓBAN
A harmincas években Bartók növekvő aggodalommal figyelte Európa politikai eseményeit. A fasizmus agresszív lépéseire felháborodott tiltakozásokkal válaszolt. Amikor nyilvánvaló lett, hogy küszöbön az új háború, s hogy „Magyarország politikája egyre ferdébb utakra tér”, ismét foglalkozni kezdett az emigráció gondolatával. „Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik…” (Veress Sándornak, 1939. június 3.) – vélte, tudva, hogy egy Németországnak behódolt országban lehetetlenné válna számára a munka, s ezzel együtt az élet is. Sokáig töprengett: nem akarta magára hagyni öreg, beteg édesanyját, és Budapesthez kötötte a magyar népdalkiadvány ügye is. „Majdnem minden nap 10 órát dolgozom, kizárólag népzenei anyaggal; de 20 órát kellene dolgoznom ahhoz, hogy valamennyire előrehaladjak… annyira szeretném ezt a munkát a levegőben levő világkatasztrófa előtt befejezni.” (Müller-Widmann asszonynak, 1938. október 9.) 1939 decemberében meghalt Bartók édesanyja, az emigrációs tervek döntéssé érlelődtek. 1940 tavaszán Bartók az Egyesült Államokba utazott, hogy az ottani letelepedés lehetőségeit felmérje. Kiadója, a Boosey and Hawkes cég ugyan késznek mutatkozott egy 1940–41-es kétzongorás koncertturné megszervezésére, ez azonban nem jelenthetett biztos megélhetési forrást. Mivel Bartók zeneszerzést soha nem tanított, a zongoratanítástól pedig Magyarországon is csak nehézségek árán szabadult, tanítást nem vállalt volna szívesen. Inkább valami állandó népzenetudományos tevékenységre gondolt.
A véletlen segített. A tavaszi tájékozódó körúton Bartók nemcsak koncerteket adott, hanem több népzenei tárgyú előadást is tartott amerikai egyetemeken. Április 22-i Harvard egyetemi előadását meghallgatta Albert B. Lord professzor is, aki 1934–35-ben részt vett Milman Parry professzor jugoszláviai gyűjtőútján. Ez az út több mint 2600 délszláv népzenei felvételt eredményezett. Bartók mindaddig azt hitte és előadásában is hangsúlyozta, hogy a délszláv népzenéről még nincsen hangfelvétel, ezért az előadás után Lord levelet írt neki, és figyelmébe ajánlva a zeneileg még feldolgozatlan hatalmas Parry-gyűjteményt, a New York-i Columbia Egyetem professzorához irányította, aki szintén érdeklődött a Parry-gyűjtemény zenei vonatkozásai iránt.
Bartók megörült az információnak, szívesen dolgozott volna a Columbián. Az egyetem zenei professzorai, Douglas Moore vezetésével május hó folyamán egy frissen létesült alapítványból anyagi alapot biztosítottak Bartók majdani tudományos tevékenységéhez a Columbia Egyetem keretében. Ez a lehetőség, amellett, hogy szilárd anyagi fedezetet jelentett az Amerikában töltött első időkre, tudományos szempontból is vonzotta Bartókot. Később azt írta fiának, hogy „tulajdonképpen ezért jöttem ide (ha csak a munkai részét nézzük a dolognak, nem pedig az érzelmi részét); ilyen anyag csak itt van, sehol másutt a világon, és (a bolgártól eltekintve) éppen ez hiányzott olyan nagyon nekem odaát Európában.” (1941. június 20.) Az emigráció első két évének küzdelmekkel teli időszakában élete egyetlen derűs pontjának nevezte ezt a munkát.
Bartók 1940 októberében hagyta el véglegesen Európát. A Columbia röviddel megérkezése után (november 25-én) díszdoktorává avatta a zeneszerzőt, majd megbízta a Parry-gyűjtemény zenei felvételeinek lejegyzésével. A munka 1941. március 27-én kezdődött, és féléves megbízásokban összesen két évig tartott. D. Moore azt javasolta Bartóknak, hogy publikálja kutatásának eredményeit. Bartók alig egy hónappal a munka megkezdése után referált az anyagról. Úgy látta, hogy a „…gyűjteményt két szempont szerint kell tanulmányozni. Az egyik az epikus anyag legfontosabb példáinak zenei átírása, hogy egybe lehessen őket illeszteni a Harvard Egyetem irodalmi és szöveg feldolgozásaival. A másik a gyűjteményben levő többi anyag átírása, a jugoszláv népzene teljessége kedvéért. Ez utóbbi, amint Ön már egyszer felvetette, könnyen eredményezhetne egy könyvet a jugoszláv népzenéről…” (D. Moorenak, 1941. április 18.)
Előbb azonban, szintén D. Moore ajánlatára, rövid ismertetést írt a gyűjteményről, a szélesebb nyilvánosság számára. A cikk (Parry Collection of Yugoslav Folk Music) 1942 júniusában jelent meg a The New York Times-ban. Benne Bartók a gyűjtemény keletkezését foglalta össze, majd részletesen szólt erényeiről és hiányosságairól: előbbit a sok és jó minőségű hanglemezben, egy-egy dal teljes, sőt többszöri felvételében jelölte meg. Utóbbit a helyszíni lejegyzések teljes mellőzésében, és a lírai dalok csekély számában látta.
Parry professzor annakidején elsősorban azért indult útnak, hogy epikus dalokat rögzítsen lemezre: a homéroszi énekek genezise után nyomozott. Útja fantasztikus eredménnyel járt. Jónéhány többezer soros költeményt gyűjtött. A leghosszabb, 13 000 soros dal felvétele 12 óra hosszat tartott. A felvételek után nem sokkal gépkocsi-baleset áldozatául esett Parry professzor helyett tanítványa, A. B. Lord látott neki az anyag feldolgozásának, elsősorban az epikus dalokra fordítva figyelmét. E munka Serbocroatian Heroic Songs címmel jelent meg 1954-ben. Benne az eredeti elképzeléseknek megfelelően Bartók egyik zenei átírását, a Đulić Ibrahim rabságáról szóló, 34 lemezre felvett, 1811 soros hősi éneket is közölték.
Bartókot azonban sokkal jobban érdekelte a dalok másik csoportja, a mintegy 350 lemezre felvett kb. 300 lírai, vagy ún. „asszonyi” dal. A dokumentumok arról vallanak, hogy Bartók az 1930-as évek első felében kezdett hozzá a délszláv népzene intenzív tanulmányozásához. Beszerezte az addig megjelent gyűjteményeket, és több mint 3000 dallamot látott el jegyzetekkel, osztályozó jelekkel a magyar anyaggal való egybevetés céljából. Valószínű, hogy az ukrán és lengyel gyűjteményekhez hasonlóan támlapszerű másolatokat is készíttetett magának a könnyebb rendszerezés kedvéért. A Parry-gyűjtemény lírai dalfelvételein most az élő előadás sajátosságait is megfigyelhette. A lejegyző munka közben önálló könyvvé érlelődtek az addig főként összehasonlító vizsgálódások céljából végzett elemzések. A lemezek lírai dallamaiból összeállított példatár pedig mint az első, gépi úton rögzített jugoszláv népdalgyűjteményen alapuló dallampublikáció, méltán számíthatott érdeklődésre.
A kézirat 1942 októberében készült el, az előszó dátuma 1943. február. 1944 folyamán a kiadói munkálatokat is elkezdték. Bartók sokáig bízott a könyv mihamarabbi megjelenésében, de ez mégis annyi más Bartók-tanulmány közös sorsára jutott: csak a szerző halála után látott napvilágot.
A könyvben Bartók 75 népdallejegyzést közölt, amelyet 54 variánscsoportba foglalt. A minden eddiginél részletezőbb leíró tanulmány alapanyaga azonban nemcsak ez a 75 melódia, hanem 3449, különböző nyomtatott és kéziratos gyűjtemények alapján korábban áttanulmányozott dallam. A felhasznált anyag – eddig, sajnos, még publikálatlan – mutatójára (Tabulation of Material) bőven hivatkozik Bartók állításainak alátámasztásakor. A részletező leírás mellett rendkívül gazdag a tanulmány népi kölcsönhatásokat vizsgáló, összehasonlító elemzésekkel foglalkozó része is. A ritmus-rend előnyeit kimutató érvelés, sok egyéb értéke mellett azért is figyelemre méltó, mert – lényegét megragadó szóval – itt nevezi Bartók először „nyelvtani” módszernek a szigorúbb „szótári”, vagy „lexikális” renddel szemben.
Itt, a Serbo-Croatian Folk Songsban olvashatjuk Bartók népdallejegyzésre vonatkozó nézeteinek szinte végrendelkezésszerű összefoglalását. A lehetőségek végső határáig hű dallamlejegyzés elvét a 75 dallam átírása, Bartók utolsó népdallejegyzései illusztrálják. Mivel duplum-lemezek álltak rendelkezésére, Bartók valószínűleg a szokásosnál is többet időzött egy-egy dallam átírásánál. Ezek a lejegyzései a Pátrai-lemezsorozat lejegyzése Idején kialakult legfejlettebb bartóki technika szintjét viszik tovább, és a hagyományos lejegyzéstechnika csúcsát jelentik.
1942 decemberében lejárt Bartók Columbia-beli megbízatása, szerződését, anyagi fedezet hiányában, nem tudták meghosszabbítani. Bartók nagyon fájlalta ezt, mert érdekelte a gyűjtemény többi része is, és „ezalatt a két év alatt csak kevéssel többet, mint a munka felét lehetett elvégezni”. (Wilhelmine Creelnek, 1942. december 31.) 1943 tavaszára a Harvard Egyetemtől kapott meghívást előadások, felolvasások tartására, az év végén pedig ismét a Columbia bízta meg egy szemeszterre szóló kutatómunkával. Ezt azonban rossz egészségi állapota miatt későbbre halasztotta, és egyáltalán nem tudta elvégezni. Már 1941 derekán kapcsolatot keresett vele a seattle-i Washington Egyetem, amelynek számára munkatervet is kidolgozott. Elsősorban népdallejegyzést tanított volna, majd a népdalgyűjtés módszereiről, valamint a kutatás tudományos módszereiről, így az osztályozásról stb. akart előadásokat tartani. A távolság, a költözködés azonban elriasztotta. „Ez igazán a világ végén van. Szép hely, szó sincs róla, de az ilyen ide-oda cigányéletnek nem nagyon örülünk.” (ifj. Bartók Bélának, 1941. október 17.) Egyre halogatta az időről időre megismételt ajánlat elfogadását. Egy ideig Columbiabeli elfoglaltságával magyarázta a késedelmet, majd betegségére, javulása után az orvosok előírta kímélő életmódra hivatkozott, s csak azért nem utasította vissza végérvényesen, mert az amerikai éveit jellemző állandó bizonytalanság fokozott óvatosságra intette. Ez az egyetemi meghívás a végső tartalékot jelentette számára. Hívták máshová is, de az indián anyag nem érdekelte különösebben: „Lehetne ugyan azután indián anyagot (van elég sok feldolgozatlan anyag) lejegyezni, esetleg valamilyen más egyetemen, de ehhez már nincs valami nagy kedvem; ez nagyon távol van eddigi folklore-területeimtől: szétforgácsolódást jelentene.” (ifj. Bartók Bélának, 1941, június 20.)
Annál többet foglalkozott saját román gyűjtésével. A még kiadatlan anyag sajtó alá rendezését valószínűleg hamarosan a szlovák gyűjtemény befejezése után megkezdte. Amikor a harmincas évek elején felfigyelt a bolgár ritmus jelenségeire, valamennyi fonográfhengerre rögzített dallam lejegyzését revideálta, némelyik helyett teljesen újat készített. Ezzel párhuzamosan a rendszerező munkát is elkezdte, és amint lezárt egy-egy osztályt, a dallamtár mielőbbi befejezése érdekében sokszorosításra alkalmas tusmásolatokat készíttetett róla. 1940 áprilisában már magával vihette Amerikába a kottarész kétharmadát, és azonnal nyomdába adta. Az utolsó harmad októberre készült el, így a bevezető tanulmány megfogalmazására már az emigrációban került sor.
Az 1942 decemberében lezárt munka, a Rumanian Folk Music, két kötetben 2555 dallamot közöl, a bihari kötet javított újraközléseit leszámítva, első kiadásként. Az első kötetbe 1115 hangszeres dallam, a másodikba 1440 vokális dallam került. Bartók elsősorban éppen ebben a bőségben látta az anyag hasonlíthatatlan értékét. Külön kiemelte a hangszeres gyűjteményt, mivel egyetlen más kiadvány sem nyújt akkora méretű, méghozzá tisztán felvételekről átírt, és módszeresen rendezett anyagot, mint ez.
A dallamok zenei és tudományos érdekességén túl maga a közlésmód is felbecsülhetetlen értéket képvisel. Itt tanulmányozható nagy mennyiségű példán Bartók harmincas évekbeli, többszöri revíziókban kicsiszolódott, bolgár ritmuson okult, finomabb műszerek nyújtotta lehetőségeket kiaknázó lejegyzéstechnikája. Rendezőelve lényegében itt sem változott, most is a ritmusrendszert és ritmusszerkezetet veszi alapul. Példamutató az a mód, ahogyan a rendelkezésére álló eszközöket csoportosítja, bővíti vagy rostálja, az előtte fekvő anyag követelményei szerint. Mivel a román népzene erősen őrzi az ősi, alkalomhoz kötött énekeket, ezúttal is ez a vokális dallamok fő osztóelve. A legtöbb példát összefogó alkalomhoz nem kötött dallamok csoportjában azonban az eddig alkalmazott sorszám, ill. szótagszám helyett a ritmusrendszer (parlando, tempo giusto stb.) a további osztás alapja. A rendszer bővítései közé tartozik a háromsoros izometrikus parlando dallamok csoportjában az egyes ütemek ambitusának meghatározó szerepe, vagy a motívumstruktúrás táncdallamok hangmagasság-ambitus szerinti sorrendbe állítása.
A bevezető tanulmány a korábbi művekben éppen csak érintett hangszeres zene sokoldalú és aprólékos zenei-koreográfiai leírásával és csoportosításával Bartók kutatásainak egy újabb területét mutatja be. A vokális dallamok magyarázó szövege a korábbi eredmények magas szintű, átfogó és jól áttekinthető összegezése. A zenei jellemzéssel egyenrangú a szöveg – zene kapcsolatát, az előadás jellegzetességeit bemutató, és a friss eredményeket is hasznosító, kölcsönhatásokról írt fejezet.
„Habent sua fata libelli…” (A könyveknek megvan a maguk sorsa) – így kezdte Bartók a kétkötetes román dallamgyűjtemény előszavának első, később átdolgozott változatát. Pedig akkor még nem sejtette, hogy ez a munkája is a szlovák gyűjtemény sorsában osztozik majd. 1942-ben a New York Public Library érdeklődött a gyűjtemény iránt. Később mégis visszavonta ajánlatát, mivel túl költséges vállalkozásnak tartotta a kiadását. Bartók ekkor egy kisebb méretű tanulmányt állított össze a kisázsiai török népzenéről, de erre vonatkozóan sem tudott megállapodni a kiadóval. 1943-ban arról értesítette egyik tanítványát, hogy nyomdakész (román és örök) kéziratait a Columbia Egyetem könyvtárában helyezte letétbe: „ott hozzáférhető annak a néhány (valóban nagyon kevés) embernek a számára, akit érdekel”. (Wilhelmine Creelnek, 1943. december 17.) Ezzel azonban, legalábbis ami a román anyagot illeti, nem tekintette befejezettnek a munkát: 1944-ben egy harmadik kötetet állított össze: „., ez valamennyi szöveget magában fogfalja. Ez egészen szokatlan munka volt számomra. Először ki kellett gondolnom egy osztályozó rendszert ennek az 1700 szövegnek; azután a rendszerezett anyagot tanulmányoztam és vizsgáltam meg a legkülönfélébb szempontokból, és végül egy csomó következtetést vontam le tanulmányaim alapján…” (Wilhelmine Creelnek, 1944. december 17.) Folytatta tehát a kolindakötetben először megvalósított kettős rendszerezési elvet, munkája így lett teljes. A pontosan 1752 népköltési szöveget (azaz 16 100 szövegsort és 690 refrénsort) 1335 típusba rendezte el. Szövegtipológiájának egészét ma, az azóta eltelt évek eredményeinek birtokában, többhelyütt módosítani kell. De áttekintése alapvető és irányadó értékű, az alkalomhoz nem kötött dalok némely kategóriájában pedig – ott, ahol bőséges anyag állott rendelkezésére – körültekintően kidolgozott, részletes tipológiát alkotott.
„.. gyűlölöm a befejezetlenséget” – írta Bartók (Wilhelmine Creelnek, 1942. december 31.), amikor 1942 végén abba kellett hagynia a Parry-gyűjtemény átírását. Ha végigtekintünk tudományos életművén, valóban megállapíthatjuk, hogy minden megkezdett munka végére járt. Közel 10 000 népdalból álló gyűjteményét – néhány arab henger kivételével – lejegyezte, feldolgozta, publikálásra is előkészítette. Hogy ez a törekvése lényegében független volt a kiadói lehetőségektől, mi sem bizonyítja jobban, mint a nagy román gyűjtemény harmadik kötete, amelyen végig azzal a tudattal dolgozott, hogy kiadására nincsen semmi remény. Elkeseredettebb pillanatokban fanatikusnak, álmodozónak tartotta magát, aki talán jelentéktelen ügyért harcol.
Ma már világszerte nagy az érdeklődés Bartók népzenekutatói munkássága iránt. Még kiadatlan műveinek megjelentetésén is nemzetközi kutatógárda dolgozik. 1951-ben New York-ban jelent meg Serbo-Croatian Folk Songs c., Albert B. Lorddal közös műve, egyelőre a variánsokat kimutató táblázat nélkül. 1953–54-ben a Belgrádban, ill. Cambridge-ben megjelent, jugoszláv hősi énekekről szóló könyv közölte Bartók egyik terjedelmes Columbia-beli lejegyzését. 1959-ben a Szlovák Tudományos Akadémia gondozásában jelent meg a nagy szlovák gyűjtemény első, 1970-ben második kötete; szlovák kutatók fáradoznak az utolsó kötet sajtó alá rendezésén is. 1967-ben Benjamin Suchoff Hágában adta ki a háromkötetes román gyűjteményt. Egy év múlva a Denijs Dille szerkesztésében Budapesten megjelent fakszimile kiadványok utolsó köteteként napvilágot látott a kolindagyűjtemény teljes, szöveges változata. Kiadatlan még az Amerikában elkészített török népzenei tanulmány, néhány kisebb előadás szövege, és a magyar gyűjtés.
Utóbbinak Bartók hazájától távol is szívén viselte sorsát. Amikor a háború befejeződése után híreket kapott Magyarországról, megkönnyebbülten írta: „A 13 ezer dallamlejegyzés mindkét példánya megvan, gondosan elrejtve…” (Kecskeméti Pálnak és nejének, 1945. július 21.) A mintegy 2700 Bartók gyűjtötte magyar dallam, ebben a formájában, az 1938-ig összegyűjtött teljes magyar anyag közé sorolva, azzal együtt talán sohasem fog megjelenni. Hiszen azóta többszörösére duzzadt a felgyűjtött magyar népdalkincs, és ez újfajta rendezőelvek kidolgozását hozta magával. A Magyar Népzene Tára már Járdányi Pál dallamvonalak alapján kialakított rendszerében közli az alkalomhoz nem kötött dallamokat, és a Bartók-gyűjtés, valamint az ún. Bartók-rend dallamai ebben az új szisztémában foglalnak helyet. Némelyikük ki is marad, ha újabban megtalált tipikusabb példák helyettesíthetik. De Bartók saját gyűjtésű, többször javított magyar dallamfeljegyzéseinek közzététele a magyar tudományos életnek még törlesztésre váró adóssága.
