A TÁRGYAK VILÁGÁBAN
A TÁRGYAK VILÁGÁBAN
Bátky tudományos tevékenységét munkaeszközök, kisebb tárgyak (sarlók, szövőtáblák, tűzhelyszerszámok, viseletdarabok stb.) vizsgálatával kezdte, s ezek egyikével-másikával szinte élete végéig foglalkozott, visszatért korábbi témáihoz. Főleg a Néprajzi Múzeum egyes tárgyaihoz fűz összehasonlító megjegyzéseket, megvilágítja az eszközök használatának távlatait. Hasonlóan a méltatlanul elfelejtett kitűnő magyar folkloristához, Binder Jenőhöz, Bátky is a legtöbbször „csak hozzászól”, kiegészíti hazai és külföldi szakemberek közléseit. Ezek a „hozzászólások” azonban rendszerint többet mondanak az eredeti tanulmányoknál.
Nem lehet feladatom Bátkynak a Néprajzi Múzeum Értesítőjében, a Föld és Emberben megjelent számtalan ilyen írását sorra venni és értékelni. Csupán néhány területen mutatom be törekvéseit, eredményeit, kutatási horizontját.
A fiatal Bátky meglepő irodalmi tájékozottságról tesz tanúbizonyságot az ún. szalagszövő táblácskákról (borda, szátyva) 1901-ben megjelent írásában. A szalagszövő táblák a vaskortól kezdve szinte Európa-szerte el voltak terjedve. Ismerték az ősszlávok. Hazájuk talán a Közel-Keleten van. Az északi germán Edda-énekek szerint a hun leányok is ilyen résekkel és lyukakkal tagolt táblával szőtték aranyövüket. A Lex Frisionum egyik megjegyzése is a szövőtáblácska használatára utal. A vikingek révén elkerülhetett ez az eszköz és technika az Újvilágba is. Bátky közli a szövőeszköz magyar és szlovák analógiáit, sürgetve a jelentéktelennek látszó szátyva tüzetes tanulmányozását, formáinak összegyűjtését. (Később M. Gavazzi horvát etnográfus foglalkozott a szövőtáblával.) Éppen az ilyen részletekbe elmélyedő tanulmánya segítette őt abban, hogy néhány évvel később alapos leírást nyújtson Kalotaszeg kendermunkájáról. Tanulmányában megkockáztat egy „bátortalan véleményt”, mégpedig azt, hogy a kalotaszegi leányok fonószékének díszes ornamentikájára hatással lehettek a kalotaszegi festett templommennyezetek és egyéb templomi díszítmények.
Lakóház-tanulmányaiban többször említi a tűzikutyákat, amelyeknek két önálló értekezést is szentel. A tűzikutyák vasból kovácsolt, három- vagy négylábú, madár-, állatformát utánzó eszközök, amelyekhez a nyílt tűzhelyeken a tűzifát támasztják, hogy jobban égjen. A tűzikutyák szárain lévő kampók, lyukak nyárs tartására szolgálnak. Sopron vidékén és Erdélyben a háromlábú formák használatosak. Egyik készítési központjuk Torockó, ahol a vasverőkből archaikus formákat hordtak szét. Valószínű, hogy erdélyi elterjedésüknél része volt a német telepeseknek, vándorcigány kovácsoknak. A díszesebb formák a felsőbb társadalmi rétegek konyháiból szállottak le a parasztság körébe, de nyugat felől népi úton is terjedtek. Agyagból készült formáik már a bronzkori Magyarországon ismertek voltak, s ezek viszont Drost D. szerint innen nyugat felé áramlottak. A székelyeknél, Szlavóniában, Szatmárban, az Ormánságban 50–60 esztendővel ezelőtt a tűzhelyre tapasztott tégla formájú sárpadkácskák (ászok, ponk, tőcik) vagy ide-oda mozgatható kövek helyettesítették a tűzikutyákat, amelyek magyar őse fejalnak nevezett tuskó volt. A vasból kovácsolt tűzikutyák valószínű Észak-Olaszországban etruszk – kelta kultúrterületen alakultak ki, s animalizált formájukat és nevüket (macska, tűzló, kecske stb.) közép-, dél- és nyugat-európai elterjedési területükön a mai napig megőrizték. Az animalizált forma és terminológia azzal magyarázható, hogy eredetileg a tüzet védő szellemet, a tűz szellemét ábrázolták. A tűzikutya olasz alare neve a latin lar „tűzszellem” elnevezésre vezethető vissza. A francia landier elnevezése végső soron pedig kelta eredetű, s eredeti jelentése „fiatal tehén”. Bátky többször foglalkozik a lepénykenyér sütésére szolgáló, agyagból, kőből készült erdélyi, dunántúli sütőharanggal (puplika, cserepulya, vörsnyeg) hol vitatva, hol elismerve balkáni eredetét. Azonban az ilyen ingadozásai is sokoldalú néprajzi gondolkodását, vitatkozó szellemét bizonyítják.
A tárgyi javak elemzésénél mélyen belelátott azok szimbolikus, mágikus jelentőségébe. Ismerteti a kalotaszegi fejfák életkor, foglalkozás és nem szerinti variánsait, díszítményét s ezzel mintegy utat tör napjaink etnoszemiotikai kutatásához. A szarvasagancs lőportartók ornamentikájának vizsgálata során elmondja, hogy az a kép, amelyet az ember valamely tárgyról rajzolt, faragott, a primitív gondolkodás szerint az élőlényt befolyásolhatja, a benne lakó mágikus erőt gyengítheti, illetőleg a képpel ellátott objektumét növelheti. A gondolat nyomán kell a lőportartók szarvasábrázolásainak mágikus értelmét keresni, amelynek a gyökerei keleten lehetnek. A forgókerék alakú díszítmények felbukkannak festett tojásokon, agyagedényeken, s talán szerencsét hozó stilizált emberalakokból vezethetők le. Az egymásba karoló ember alakú díszítmények varázstáncot, kultikus cselekvést ábrázolnak. Mivel avar kori sírokból hasonló szarvasagancs tárgyak kerültek elő, eredeti használatuk rejtélyes. Talán fémgombok, fémveretek fényesítésére tartottak bennük valamiféle port (újabban felmerült az a gondolat is, hogy sótartók, esetleg bálványszerű idolumok voltak).
Figyelemmel kíséri a halászatot. Az ő felhívása nyomán tudunk többet a rekesztő halászat egyik ősi módjáról, a válról. Kritikailag vizsgálja a székelyek ún. dugás halászati módját, amelynek az a lényege, hogy a patak vizét elterelik, s a mederben visszamaradó halakat összeszedik. A dugás halászat ismert a Kaukázusban is, de mégsem lehet ezt a látszólagos analógiát a kabar-székely rokonság bizonyítékai közé sorolni, mint Jankó János tette. Tanulmányszámba megy Uuno Taavi Sireliusnak a finnugor népek rekesztő halászatával foglalkozó munkájáról irt ismertetése, amelyen hónapokon át dolgozott. Elemzi a nehezen olvasható munka magyar vonatkozásait, amelyet sajnos még A magyarság néprajza sem vett figyelembe. Hiányolja Bátky, hogy Sirelius vizsgálatai során nem emelte ki az időt, amely a finnugor népek együttélése vagy érintkezése óta eltelt. Idők folyamán sok dolog feledésbe mehetett, átalakult, amelyek a végeredményeket más megvilágításba helyezhetik. A halászat terén való jártasságáról tesz tanúbizonyságot az a kis cikke, amelyet egy csallóközi falu halászatáról közöl.
Már a Néprajzi Múzeum Értesítője első évfolyamában (1900) többször foglalkozik a sarlókkal. Hozzászól a fogazott élű formák földrajzi elterjedéséhez, s cáfolja R. Karutznak az ilyen sarlók használata révén a baszk–berber kapcsolatokról felállított elméletét. Az 1920-as évek végén azután rendszerezi a Néprajzi Múzeum gazdagnak mondható sarlógyűjteményét. Megállapítja, hogy hazánk a sarlóformák tekintetében is több kultúra találkozó és ütköző területe. A hazai sarlók jó része rokonságban van a kelta és római formákkal. Viszont a honfoglalás kori magyar és hun sarlók egyezése nem lehet véletlen s ezek keleti eredetűek. Nyilvánvaló, hogy Bátky tanulmányai inspirálták Christo Vakarelski bolgár etnográfust, hogy megírja tanulmányát az aratósarlók eredetéről. Viszont sajnálatos, hogy Bátky írásai elkerülték A. Steensberg figyelmét, amikor az aratóeszközökről írta monográfiáját. A földműveléssel kapcsolatos írásai sorából megemlítem még, hogy a tönköly észak-magyarországi vótér neve nyomán felveti a gondolatot, hogy ezt a gabonafélét a XI. században Eger környékére telepített franciák honosították meg. A tönköly, köles és tatárka termesztéséről írva a kultúrbotanikus éleslátásával fejtegeti, hogy termesztett növényeink szakadatlan küzdelemben vannak a vadontermő növényvilággal és szorítják azt vissza mindig kisebb területre, de ugyanezt teszi egyik kultúrnövény a másikkal is. A gabonafélék is küzdenek egymással s a köles, a tönköly, a tatárka „történelmi” fajok lesznek. Mint ahogyan történeti faj lett az alakor, amelyet Erdélyben elvétve termesztenek. A század elején még a magyar peremvidékek gabonája a tatárka (pohánka, hajdina vagy haricska néven is ismert). Nyugat-Magyarországon főleg a szlovének terjesztették, s korábban Győr, Veszprém és Fejér megyében is fogyasztották a hajdina kását. Erdély északi részére Kárpát-Ukrajna felől terjedt el, s feltűnő hogy román-ukrán termesztési területén ismeretesek az olyan kezdetleges munkaeszközök (törők, olajprések) és eljárásmódok, amelyek messze Kelet-Európába követhetők. A len és kender hazai művelésének földrajzi megoszlása mögött Bátky szerint nem klimatikus, hanem történelmi okok rejlenek. Az észak- és nyugat-magyarországi lentermelő, az erdélyi, alföldi kendertermelő területek a keleti és nyugati kultúrák találkozást jelzik. Etnobotanikai tanulmányai során – amelyekből kitűnik, hogy alaposan ismerte a francia Jean Brunhes emberföldrajzi munkáit – ő veti fel a kukorica és burgonya emberföldrajzi és néprajzi monografikus feldolgozását.
Bátky kitűnően ismerte a népviselet, a textíliák néprajzát is. Szlovák, orosz, román és más analógiák nyomán bizonyítja, hogy a négyzetöltéses hímzés finnugor voltát – amit Jankó János hangoztatott – fel kell függeszteni. Foglalkozik a dél-dunántúli nők fehér gyászviseletével, s ennek során a pacsának nevezett kámzsaszerű fehér kendővel s rámutat mindkettő délszláv kapcsolatára vagy legalábbis arra, hogy a délszlávok közelsége hozzájárult ahhoz, hogy a fehér gyász ősi szokása Göcsejben, Hetésben, az Ormánságban fennmaradjon. A pacsa viseletét a rómaiakig vezeti vissza, s hangsúlyozza, hogy a római etnikum nem tűnt el Pannóniából, amire különben más irányú vizsgálatai során is kitér. A somogyi és tolnai ködmönökről közölt „tárgybemutató” írása a szabásminta és az ornamentika alapos elemzésével kelti fel a figyelmet.
A gyakorlati élet számára indítja meg 1924-ben a Magyar népművészet c. sorozatot. A rábaközi hímzéseket és a kalotaszegi varrottasokat bemutató füzet bevezető sorait maga írja. (Ebben a sorozatban jelent meg a pásztor ivópoharakról írt képes munkája is.) Részt vesz a Magyar népművészet c. összefoglaló kiadvány (1928) magyar és francia nyelvű előkészítésében.
Meg kell emlékeznünk Bátky számtalan könyvismertetéséről, amelyek főleg a Néprajzi Múzeum Értesítőjében, a Föld és Emberben és a Földrajzi Közleményekben jelentek meg. Mindig tudta, milyen munkákra kell felhívni a magyar etnográfusok figyelmét. A néhány soros ismertetésekben az ösztönző gondolatok serege, egy-egy doktori értekezés csírája rejlik. Emlékeztetőül szeretném csak felhívni a figyelmet arra az ismertetésére, amelyet E. Frankowskinak a lengyel ekékről megjelent munkájáról írt. Így világít rá a munka lényegére: Lengyelországban csaknem minden eurázsiai primitív eketípus megtalálható. Frankowski ezeket veszi fejlődéstani rendszerbe s alaktani és működésbeli vizsgálatok nyomán megállapítja, hogy a típusok elterjedése kapcsolatban van a talajviszonyokkal s a művelődés általános színvonalával. Az a nézet, hogy a főleg oroszföldön elterjedt szoha-eke a fogattal ellátott kapából fejlődött volna, nem tartható fenn. Könyvismertetéseiben gyakran bátran kritizál is. Szellemesen mutat rá pl. Ecsedi István A bolgárok földjén c. munkájának gyengéire. „Egy utazni szerető turista – írja – diákos kedvű vegyes följegyzései, jegyzetei, sztenografikus stílusban, azon nyersen, ahogy noteszébe hirtelen megrögzítette impresszióit. Gépies pillanatképek, a fotoamatőr retusa nélkül. Majdnem csupa egyszerű bővített mondat, ahogy a grammatika padjaiban kellett írni őket, meg Eötvös Károly írta, de nem erőltette. Ezért pszichofizikailag nehéz olvasmány.” Mindig nagy elismeréssel mutatta be a finn és észt etnográfusok (Kai Donner, A. Hämäläinen, I. Manninen, K. Vilkuna és mások) könyveit, tanulmányait. De rajta volt a szeme K. Moszynski, Arthur Byhan, M. Gavazzi munkáin is.
Ez a rövid áttekintés talán rávilágít arra, hogy Bátky Zsigmond a néprajz széles területét uralta. Kutatószemével észrevette a problémákat, s ha azokat írásaival nem is zárta le, gondolataival újabb lehetőséget nyújtott mások néprajzi tevékenységéhez. Gyakran a napi múzeumi feladatok, igények is szükségessé tették, hogy különböző területekre kalandozzon el. Az ilyen kalandozásai során azonban soha nem ejtette ki a kezéből a tudomány iránytűjét. A sűrű bozótban is a néprajz centrális területét igyekezett megközelíteni…
