KAPCSOLAT AZ AKADÉMIÁVAL
KAPCSOLAT AZ AKADÉMIÁVAL
Bátky Zsigmond tudományos tevékenységének kezdetén összefoglaló munkákkal jelzi ismereteit, tájékozottságát, széles körű érdeklődését. Már 1905-ben megjelent Magyarország néprajza c. tanulmánya a György Aladár szerkesztette A föld és népei c. sorozat ötödik kötetében. Ez az úttörő írása teljesen feledésbe merült, éppen úgy, mint annak 1918-ban napvilágot látott, de némiképpen átdolgozott változata. Ez utóbbi egyik része annak a földrajzi jellegű összefoglaló kötetnek (A magyar szent korona országainak leírása), amelyet Lóczy Lajos szerkesztett. A két tanulmány summája Bátky angol, majd olasz nyelven megjelent, értékes képanyaggal kiegészített tájékoztatása a magyarság néprajzáról (Condizioni etnografiche dell’ Ungheria. Róma, 1929.).
E tanulmányai magas szintű kezdeményezések nemcsak a magyar etnikai csoportok és nemzetiségeink néprajzi sajátságainak felvázolására, hanem a magyar néprajz összefoglaló bemutatására is. A tanulmányokból kiviláglik, hogy mennyire jól ismeri a szlovákok, szerbek, horvátok, németek, románok néprajzát is.
Az etnikumkutatás modern elvei és módszerei bontakoznak ki a tanulmányokból. Bátky tekintetbe veszi a Kárpát-medence őslakosságát, a magyarság és a nemzetiségek le- és betelepülését, hazánk földjének településtörténetét, s mindezekre alapozza a népi műveltség bemutatását. Hangsúlyozza a honfoglalás idején a Kárpát-medencében talált avarok szerepét, a visszamaradt és keresztény hitre tért oszmán-törökök beolvadását. Statisztikai, demográfiai adatokat közöl a magyarságról, nemzetiségeinkről s ezek földrajzi elhelyezkedéséről. (Bátky a nemzetiségi demográfia és statisztika kitűnő szakértője is, amiről néprajzi térképei tanúskodnak.) Összeveti a vallási megoszlást a nemzetiségi viszonyokkal. Meglátja, hogy a katolicizmus „óriási egyházi vagyonánál fogva nagy befolyással van állami életünkre”, s bíráló szavakkal illeti a nemzetiségi közigazgatási politikát. A magyar etnikai csoportok és nemzetiségek bemutatása során kitér az antropológiai tulajdonságokra, s azok révén is jellemez, de nemcsak osteológiai, kraniológiai értelemben. Figyelembe veszi a testtartást, a járást, az öregedésre, a lágy részek alakulására való hajlamot, a munkának a testalkatra gyakorolt hatását. Észreveszi, hogy a magyar népnyelv testtartásra és termetre vonatkozó szókincse meglepően gazdag. Felveti a földrajzi környezet és a testalkat közötti kapcsolatok kérdését, az ökológiai viszonyok problémáját. A székelyek antropológiai alkata kétségkívül a hegyvidék befolyását mutatja. „Magyar típus igenis van, de nem egyféle…” – mondja. Igyekszik rámutatni a szépségideálra is. Bátky mindkét tanulmányában hangsúlyozza a néplélektani kutatások jelentőségét s ennek nyomán foglalkozik a gondolkodásmóddal, a lelki „fogékonysággal”, az esztétikai érzékkel. Nemcsak gazdálkodása, építkezése, viselete nyomán mutatja be az embert és közösségét. Figyelme kiterjed a magatartásra, a belső szándék érzékeltetésére. Nyilvánvaló, hogy jellemzéseiben szubjektív elemek is meghúzódnak, de ugyanakkor a népélet kitűnő ismeretéről, sokoldalú módszertani törekvéséről tanúskodnak. Ki kell emelnünk a magyar paraszt munkakészségéről, barátkozó hajlamáról, humoráról, értelmes beszédjéről írt véleményét. Felhívja a figyelmet a paraszti magatartásban jelentkező szangvinikus és flegmatikus vonásokra. A magyar paraszt jelleme nem ismeri a csúszó-mászó hízelgést, az alattomosságot, a haragtartást. Ellenben nyugodt, komoly, férfias, de nem gőgös. Őszinte és nem zárkózott. Természetében van a vigadozás, aminek egyik megnyilvánulása a messzi múltba nyúló áldomástartás. Kissé nyakas. Egy akaratra nehezen bírható, s ennek kárát is látta nemzeti életében. A munka évi ritmusa szerint változik a pihenésre igénybe vehető ideje. Bátky az ilyen jellemzéseinél túlságosan is általánosít, noha az etnikai csoportoknál jelentkező különbségekre is utal. Törekvéseinek az értékét ez azonban nem csorbítja. Különösen akkor nem, amikor a modern etnológus szemével veszi észre, hogy a nagycsalád- és nemzetségszervezet a települések képét és a határbeli földek, a birtoktestek eloszlását is befolyásolja. Számtalanszor szól a nemzetiségektől kapott kultúrjavakról. Ezek főleg a szokások területére tartoznak (betlehemjárás, alakoskodások), de ugyanakkor aláhúzza ősi hagyományainkat (regölés, subák, szűrök) és a nemzetiségek felé közvetített kultúrjavaink sokaságát. Tanulmányának egyik figyelmet keltő része a népviselet bemutatása, amelyen az a gondolat vonul végig, hogy a viselet – amely „Oroszország után a leggazdagabb Európában” – miképpen tükrözi vissza a népi jellemet, egy-egy vidék vagy etnikai csoport sajátságait. Az etnikai tulajdonságok kifejezője a nyelv is.
Ezek után a nagyobb földrajzi tájak szerint mutatja be az egyes etnikai csoportokat s nemzetiségeinket. Szól a palócokról, jászokról, kunokról, őrségiekről, ormánságiakról, sárköziekről stb. Természetesen a legtöbbször csak néhány mondattal jellemezhet, de megállapításai mindig találóak s főleg további kutatásra serkentők. Nem lehet feladatunk etnikai jellemzéseit részletesen bemutatni. Ezért csak a székelyekről írottakról idézünk néhány sort. A székelyek „zárkózottabbak, mint a magyarok, székely voltukra rátartók, nyakasok…, de rendkívül élelmesek, vállalkozók és vitézek. Míg a magyarban alig-alig csillan valamelyes kereskedő hajlam, a székely mindig és mindennel kész kereskedni. A szőnyeget, hímzést áruló szegény harisnyás székely manapság már éppoly ismert alak kezd lenni az országban, mint a gyolcsos tót. Még üveges is akad közöttük Romániában. Ide különösen nagy számban húzódnak ki kézműveseknek és kocsisoknak… A háziipar mindenféle nemét nagy mértékben és ritka ügyességgel folytatják… Fehérnépe – mely a magyartól eltérően a mezei munkákban is erősen részt vesz – a kenderrel szeret bánni. A férfinak a fa az, ami az asszonynak a kender. Roppant ügyesen bánnak a fával, s amint az asszonyok a vásznat, ők a fát hímezik ki cifra, sajátos, magyaros fölfogású ornamentikával. Nincs az a fából csinált bútoruk vagy szerszámuk, amit tele ne hímeznének… Viseletük és táplálkozásuk szegényebb, mint a magyaroké, ellenben népköltészetük, nótájuk, táncuk, népéletük gazdagabb.”
A gyakorlati muzeológiai feladatok tették szükségessé Bátky Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére c. könyvének (Budapest, 1906.) megjelenését. A magyar néprajz első kézikönyve ez a munka, amely úgy jött létre, hogy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége még 1902-ben megbízta Jankó Jánost, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának néhai vezetőjét, hogy az alakulóban levő vidéki néprajzi múzeumok számára olyan útmutatót írjon, amelyben a szerzők felvilágosítást találnak arra, milyen tárgyak kerüljenek a múzeumba, mit és hogyan kell gyűjteniük. Jankó korai halála miatt a terv nem valósulhatott meg. A munka megírása Bátky Zsigmondra hárult.
A könyvben az egyes néprajzi területek tárgyi anyagát mutatja be, s azokhoz rövid leírást, összehasonlító megjegyzést fűz. A tárgyak az akkori Néprajzi Tár jellegzetes magyar és nemzetiségi darabjai s így Bátky munkája – mint maga is mondja – „többé-kevésbé hazánk tárgyi néprajzának vázlatos képét nyújtja”. Már említettem, hogy a munka bevezetője Bátky általános néprajzi ismereteinek gazdag tárháza s bővelkedik elméleti fejtegetésekben. Itt csak azt emelem ki, hogy Bátky nem lát határvonalat a tárgyi és szellemi néprajz között. Szerinte az anyagi és szellemi kultúrát nem lehet egymástól elválasztani. Erre később is kitér, mondván, hogy a kettő szerves kapcsolatban, kölcsönhatásban áll egymással, s a tárgyi néprajznak együtt kell dolgoznia a folklórral. Ezért kapnak a munkában helyet a népszokások tárgyai. Bátky modern muzeológiai szemléletére jellemző, hogy a magyarországi néprajzi gyűjtemények feladatát abban látja, hogy hazánk különböző népeinek és társadalmi rétegeinek kultúráját a jelenből, de amennyire lehetséges a múltból is bemutassa. Hangsúlyozza könyvében és későbbi tanulmányaiban is, hogy a népi műveltség és a felsőbb társadalmi osztályok műveltsége között határvonalat húzni lehetetlen, éppen úgy, mint a régészet és a néprajz vizsgálta tárgyak között sem, s ezt a néprajzi gyűjtemények szervezésénél figyelembe kell venni. Az egyszerűbb vagy díszesebb néprajzi objektumok a népi-nemzeti műveltség tartozékai, történelmünk részei. Értéküket valójában csak akkor ismerjük fel, ha már eltűntek. Napjaink tudománypolitikájának is szól az a figyelmeztetése, hogy társadalmi fejlődésünk parancsolólag követeli az eddig kevésre méltatott néppel a minden viszonylatban való foglalkozást. Az országos jellegű gyűjteményekkel szemben a vidéki múzeumi gyűjtemények önálló kis kultúrvilágot reprezentálnak, s fontos feladatuk, hogy a szülőföld szeretetére neveljenek. Súlyt helyez az egyszerű munkaeszközök gyűjtésére, múzeumi elhelyezésének fontosságára. Még a szakemberek is idegenkednek egy-egy nagyobb tárgy, pl. faeke múzeumba való bevitelétől. Ugyanakkor ha egy Árpád-kori faekét találnának, nagy örömmel helyeznék el a néprajzi vagy régészeti gyűjteménybe. A közvélemény a halott, rég a földbe temetkezett és etnikumunktól idegen népek iránt fogékonyabb, mint saját népünk hagyományai, mai életformája iránt. A könyvben tanácsot nyújt a múzeumi tárgyak helyi felkutatására, preparálására, megőrzésére, leltározására. A terepen dolgozó etnográfus a lehetőségek szerint végezzen antropológiai megfigyeléseket is. Nagy szolgálatot tehet a folklórnak, a nyelvtudománynak a fonográf használatával. Részletesen szól arról, hogy a társadalom különböző tagjai, főleg a diákok, falusi értelmiségiek miképpen segíthetik a néprajzot. Az utóbbiak nemcsak adatokat szolgáltathatnak, hanem monográfikus leírásokat is készíthetnek. Sürgeti, hogy a Magyar Néprajzi Társaság tűzzön ki pályázatokat és társadalmilag is segítse a néprajzi gyűjtőmunkát. Mindezek olyan gondolatok, amelyek megvalósításához csak az utóbbi évtizedekben jutottunk el.
Az elméleti és gyakorlati fejtegetések után rövid összefoglalást nyújt a földművelés, állattartás, halászat, vadászat, szövés-fonás, kismesterségek, a népviselet, a női kézimunkák, szokások, gyermekjátékok, a népzene néprajzáról. Ismerteti az idevonatkozó magyar kutatások eredményeit. Hangsúlyozza az egyes tárgyak őstörténeti vonatkozását éppen úgy, mint a környező népekkel való kapcsolatát. Többször utal arra, hogy a néprajzi anyag a nép történetének szerves része. Az egyszerű eszközök vizsgálata során nemzeti múltunkba éppen úgy betekinthetünk, mint a prehisztorikus Európa homályába. A fejlődést tartja szem előtt, s arra tanít, hogy a tárgyak különböző formája eltérő kultúrszinteket jelez. „Milyen hosszú az út – írja – a bakokon álló festetlen, gyalulatlan deszkákból összevert rutén vagy sokác ágy s a festett díszben pompázó alföldi tornyos nyoszolya között.” Sürgeti számtalan munkaeszköz részletes tárgyi és nyelvi feldolgozását. Herman Ottóhoz csatlakozva hirdeti, hogy népművészetünk keretében századok óta önállóvá alakult pásztorművészetünk is van, mely bár több forrásból táplálkozott, mindig magán viseli a pásztorélet bélyegét. A törzsökös magyar pásztorvilág az Alföldön, a Bükkben, Mátrában, Bakonyban, Zala–Somogy tölgyeseiben alakult ki. Mindegyik vidéknek megvan a maga sajátos pásztorművészete. Erdély magyar pásztorkodása sokkal szegényesebb. Ott e téren a románok vezetnek s pásztorkodásuk telítve van balkáni elemekkel. Az egyes tárgyakhoz fűzött összehasonlító megjegyzései révén nemcsak azok funkciójára, magyar jellegzetességére, hanem a közép-európai kultúrában való helyzetére is fény derül. Ő az első, aki észrevette a „spanyolozással” (pecsétviasztöméssel) készült dunántúli tükrösök, sótartók nyugati analógiáit, s így feltételezhetjük ennek a technikának a merinó juh hazai tenyésztésével való kapcsolatát. Ugyanis a merinó juhval spanyol, német, morva juhászok is elkerültek a Dunántúlra. Bátky látja a parasztbútoroknak a történeti stílusokkal való kapcsolatát. Megfigyelése szerint a népi bútorok sorában XV-XVI. századi formákra akadunk. A székek, asztalok, ládák reneszánsz és barokk hagyományokat őriznek. Fejlett bútortechnikánkra jellemző, hogy a komáromi festett ládák dunai úton a Balkánra is elkerültek. Mindezek, valamint a bölcsőformákhoz, a konyha, a kendermunka, a kismesterségek eszközeihez, a viselethez, a népszokások tárgyaihoz írt bevezető sorai és összehasonlító megjegyzései néprajzi kézikönyvvé avatják ezt az eredetileg muzeológiai célokra készült munkát. Még a naptárakról, csíziókról, verseskönyvekről sem felejtkezik el – jelezve, hogy a folklór peremvidékére is kiterjed a figyelme, s a folklórnak is látja muzeológiai jelentőségét. Egyik vitacikkében ki is fejti, hogy a folklór-kéziratoknak a múzeumi gyűjteményekben van a helye.
Ha Útmutatóját kiegészítjük mindazzal, amit múzeumi vezetőkönyvében (Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi gyűjteményeiben. Budapest, 1929.) megírt, a magyar népi kultúra történeti távlatokat nyújtó, sokszínű freskója áll előttünk.
Bátkynak irányító szerepe van A magyarság néprajza munkálataiban. A szintézis három terjedelmes fejezete kerül ki tolla alól. A fejezetek (táplálkozás, építkezés, mesterkedés) módszerükkel, felfogásukkal, történeti távlatokat feszegető megállapításaikkal, de ugyanakkor kételkedéseikkel is ki emelkednek a többi fejezet sorából. Ezek az összefoglaló fejezetek akkor jelentek meg (1933), amikor már megírta úttörő tanulmányait, s azok eredményei természetesen visszatükröződnek szintéziseiben.
A táplálkozásról írt összefoglalása nemcsak az ételeket, fűszereket, italokat mutatja be, hanem a növényi és állati nyersanyag feldolgozásának, eltartásának eszközeit és módjait, a tűzhelyszerszámokat, valamint az étrendet és azokat a patriarchális szokásokat, amelyek a ház- és vagyonközösségben élő parasztcsaládokban az étkezés menetét, formáját, az ünnepek és munkanapok étkezését jellemzik. Felhívja a figyelmet a különböző társadalmi rétegek étkezése közötti különbségekre, a szegénység körében fennmaradt archaikumokra. Míg a nyersanyagok feldolgozásának, az ételkészítésnek az eszközei szoros kapcsolatban vannak a szláv és román népek eszközeivel, addig parasztságunk konyhaművészete kettőben különbözik a szomszéd népekétől: az ételek ízletességében és az elkészítési mód sokféleségében. Ezért írhatta 1685-ben E. Brown angol utazó, hogy a magyar kenyérnek nincs párja Európában. Míg szomszédaink jóformán csak a burgonyával kevert rozslisztből készült galuskáig vitték, nálunk a búzalisztből gyúrt vagdalt laskák uralkodnak zsírozva és sokféle ízes anyaggal fűszerezve. Tojással gyúrt számtalan levestésztáinknak pedig nincs párja. Meglepő, hogy a magánéletében is rendkívül szerény Bátky mint valami nemzetközileg elismert gasztronómus lát bele a paraszti konyha művészetébe, az ételek értékrendjébe.
Az építkezési fejezetben ő rendszerezi először falu- és udvarformáinkat, s kialakulásukat gazdasági, társadalmi és történeti szempontból is magyarázza. Rámutat pl. a göcseji, alsó-őrségi szerek (egymástól távolabb álló, szántófölddel körülvett házcsoportok) és a nagycsaládok, nemzetségek közötti kapcsolatokra. A szereket eredetileg rokoncsaládok lakták s irtványokon létesültek éppen úgy, mint a szlovéneknél. A székelyek zárt falvakban telepedtek le, amire a székely falunevekben gyakori -falva is utal. Az Alföldön, elsősorban a kunok megszállta területeken, a falunevekben a -szállás nomád telelőhelyre utal. Nagy súlyt helyez a kezdetleges hajlékokra, az építőanyagra, a tetőszerkezetre, a ház belső tagozódására. Itt-ott módosít korábbi megállapításain, csiszolja azokat. Mindezzel azonban koncepcióján nem változtat. Kifejti, hogy a csűrök, pajták a közép-európai gazdálkodás irányába, a jószágtartó ólak pedig kelet felé jelzik az utat. „A magyar parasztház – írja – éppen olyan közvetlen tartozéka népünknek, mint nyelve, dala vagy szokása. Benne is népi egyénisége fejeződik ki… Különbség azért a kettő között mégis van, mert a tárgyi javak idők folyamán sokkal inkább alá vannak vetve idegen hatásnak, mint a szellemiek.”
Az alkalmi mesterkedés, a háziipari és kisipari jellegű tevékenység sokrétűségét is kitűnően foglalta össze. Elmondja, hogy a pásztorok és földművesek kezéből kikerülő holmik lényegesen különböznek egymástól. A fából készült tárgyak inkább közép- és dél-európai jellegűek. Míg a bőrfeldolgozás terén honfoglalás előtti hagyományok maradtak fenn. Évezredes munkatechnikát őriznek a fakéreg edények, s ősi mesterségbeli tapasztalat maradványa a mozsárfélék égetéssel való kidolgozása. Fennmaradt parasztságunk kezén a római korból származó gyorsforgó-eszterga különböző típusa, amely megkönnyíti a piacra való termelést (orsók, tálak, kanalak stb.). A paraszti faragószínekbe a céhekben dolgozó mesterek sokféle szerszáma is leszivárgott, s ez lehetővé tette a háziiparszerű barkácsolás fellendülését, amelyhez hozzájárultak az ökológiai körülmények is. Több gazdaságtársadalmi jelenség rögzítése olvasható az összefoglalásban. Az erdélyi, gömöri fazekasság ismertetése során írja Bátky, hogy „a fazekasság háziipar jellege mellett szól az is, hogy ősidők óta meglehetősen lenézett, piszkos mesterség és művelői, márcsak ezért is, éppúgy kasztokba, csoportokba verődve kénytelenek a falu szélén meghúzódni, akárcsak a kovácsok vagy a vályogvető és tapasztó cigányok. A fazekasok e hagyományos elkülönülésének köszönhető, hogy a mesterség technikában, formában egyaránt aránylag igen sok ősi elemet őrzött meg.” Már a XI. század elejéről ismerünk falut, amelyben gölöncsér jobbágyok lakhattak. Mindaz, amit Bátky a kendermunkáról és szerszámairól elmond, őstörténetünk, későbbi műveltségi kapcsolataink s a munkamegosztással járó társadalomnéprajzi tanulságok gazdag tárháza. Ez a fejezet mintegy előhangja s inspirálója Szolnoky Lajos későbbi igen jelentős könyvének (Alakuló munkaeszközök, Budapest, 1972).
1929-ben alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága, amelyben Bátky Zsigmond igen aktívan vett részt. Egyik szerkesztője az akadémia égisze alatt megjelenő Monumenta Hungariae Ethnologica, A. Ethnographica c. sorozatnak, amelyből sajnos csak két szám jelent meg: Viski Károly mutatta be a tiszafüredi cserépedényeket, Madarassy László a dunántúli tükrösöket. Bizonyára a Néprajzi Bizottságban szerzett tapasztalatai is serkenthették, hogy 1933-ban az Ethnographiában megírja Tárgyi néprajzi feladataink és akadémiánk c. tanulmányát. Ebben meglepő világosan és határozottan mutat rá azokra a néprajzi tennivalókra, amelyek csak akadémiai támogatással valósulhatnak meg. De mielőtt a feladatokat vázolná, javaslatait megtenné, nagyvonalú áttekintést nyújt a néprajzi gondolkodás akkori irányvonalairól, a Herman Ottó munkásságával meginduló magyar néprajztudomány kibontakozásáról. Herman Ottó azzal, hogy ritka leleményességgel mutatta be a halászok szerszámjárását, az eszközök keleti kapcsolatait és európai, gyakran prehisztorikus megfelelőit, nemcsak mécsvilágot, de fénycsóvát is gyújtott „a magyar tárgyi néprajz eladdig sötétlő területén”. Herman Ottó tevékenysége óta a múzeumokban tekintélyes anyag halmozódott fel, mégsem tudjuk tárgyi javainkat megfelelő történeti perspektívába állítani. A gyűjtés nem rendszeres és módszeres. Ezért sürgeti Bátky, hogy akadémiai támogatással induljanak meg a magyar néprajzi atlasz munkálatai. Lássuk a szellemi és tárgyi jelenségek földrajzi elterjedését, amely révén a kultúra dinamikáját ismerhetjük meg. De emellett szükség lenne a tárgyak szótárára, néprajzi lexikonára is. Elsőrendű feladat „életformáikkal egyetemben” a háztípusok, bútor és szekérformák, ételek országosan áttekintő tanulmányozása és monografikus feldolgozása. Az ilyen – a nép alkotó és mozgató erőit is vizsgáló – kultúrmorfológiai jellegű kutatás szolgálatot tenne az akadémia által hivatalosan gondozott nemzeti tudományoknak, a nyelvészetnek, régészetnek és őstörténetnek. A tárgyi monográfiák mellett tájak, kisebb népcsoportok néprajzi feldolgozását is meg kellene oldani. Felveti azután a magyar néprajzi bibliográfiának, a tárgyi néprajz kézikönyvének kiadását, amely oktató és munkára nevelő célzattal is összefoglalná az eredményeket, s rávilágítana a hézagokra, a tennivalókra. Az egyetemi oktatásra gondolva (ekkor már Györffy I. előad az egyetemen) sürgeti, hogy a magyar néprajznak elsősorban módszeresen képzett munkásokra van szüksége. Meg kell szüntetni a külterjes néprajzi tevékenységet, amit egy néptanulmányi kutatóközpont létesítésével lehetne elérni. Mindezekkel az Akadémia Néprajzi Bizottságának kell foglalkozni, ill. mindezeket az Akadémiának megoldani.
Bátky körültekintő javaslatai 1933-ban hangzanak el, és évtizedek múlva sem évültek el. Ma is serkentőleg hatnak. Éppen napjainkban valósulnak meg a Magyar Tudományos Akadémia keretében és támogatásával (néprajzi atlasz, lexikon, bibliográfia, tárgyi monográfiák stb.). Mindez Bátky kiemelkedő tudósi egyéniségének, széles látókörének, akadémikus szellemének bizonyítéka.
Tudománytörténeti szempontból meg kell említenünk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt már az 1910-es évek végén elkészült a „magyar néptudomány fundamentumainak” terve. Ennek a nagyszabású 31 kötetes vállalkozásnak Sebestyén Gyula a mozgatója. A terv már csak méretei miatt sem valósulhatott meg. A kötetek szerzői között említi a terv Bátky Zsigmondot is, akire a magyar földművelés és a népi építkezés néprajzának megírása hárult volna (Ethnographia 1944.).
