MIÓTA LOVASNÉP A MAGYAR?
MIÓTA LOVASNÉP A MAGYAR?
Az 1920-as évek végéig Bátky alig mutat érdeklődést a pásztorkodás, az állattenyésztés iránt. Természetesen alább még szóba kerülő Útmutatójából az idevonatkozó tárgyi anyag sem hiányzik, de annak bemutatása csak a többi fejezet kiegészítője. Talán a hajítófáról írt megjegyzései (1910) jelzik, hogy figyelemmel kíséri a pásztorhagyományokat is. A hajítófa alig félméternyi, mindkét végén kihegyezett keményfa karó, amelyekből az alföldi pásztorok 5–6 darabot oldalukra kötött kötélhurokban hordtak, s verekedésnél egymás ellen dobálták, a támadó farkasokat igyekeztek megcövekelni vele. Bátky a hajítófához közel hasonló óporosz, délorosz és más analógiák nyomán azt mondja, hogy a különböző szabású és használatú eurázsiai hajítófák igazi hazája a keleti nagy pusztaság, s nyilvánvalóan egy családba tartoznak.
A pásztorkodás köréből első terjedelmesebb tanulmányát az ivócsanakokról írta. Ezek a fából faragott, népművészeti szempontból is figyelmet érdemlő edénykék Erdélyben, a palócoknál és részben a Dunántúlon a juhászoknál használatosak. Természetesen a magyarság szomszédainál és távolabbi európai területeken is előfordulnak. Bátky a csanakokat kitűnő tipológiai érzékkel csoportosította, s a különböző formákat elemezve rámutat azok óeurópai kapcsolataira, valamint arra, hogy a csanakok a magyar–szlovák, a dunántúli–balkáni kulturális kapcsolatok jelzői. Hangsúlyozza, hogy a szlovák és palóc pásztorkodás nagymértékben hatott egymásra, s ezt igazolja a csanakok művészi faragása is. A szlovákok azonban a csanakok fogóján medvealakot formálnak, míg a magyarok a kígyót kedvelik, amelynek nyilvánvalóan kultikus jelentősége van. Egyes erdélyi román csanakok formája és díszítése azok balkáni eredetére utal, amit a román faragóművészet egészében balkáni jellege is megerősít.
1929-ben jelent meg Mészöly Gedeon tanulmánya Mióta lovas nép a magyar? címmel, amelyben a kitűnő nyelvész arra az eredményre jut, hogy már időszámításunk legkezdetén, a török hatás előtt lovas nép volt a magyar. Őseink az obi-ugorokkal való együttélés idején ismerték a lovat, sőt különbséget is tettek a ló minősége között. Ezt az ugor kori lovaséletet bizonyítják ló, nyereg, ostor, fék, kengyel szavaink, a gyermekló, lófi, a lóra elleni (ülni), másodfű ló, harmadfű ló kifejezések, amely utóbbiak a ló korára vonatkoznak. Mészöly tanulmánya széles körű vitát kavart fel. Hozzászóltak olyan kitűnő tudósok, mint Munkácsi Bernát és Zichy István, de a legélesebb hangon Bátky vitatkozott Mészöly eredményeivel.
Mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a vita lényegében a kis- és nagyméretű lótenyésztés körül folyik. A terminológiák bizonyító ereje éppen úgy kétséges, mint a vogul hősénekek lóra vonatkozó közlése. A vogul lóáldozatot sem lehet a bizonyítékok közé sorolni, mert az tatár eredetű. Bátky szerint a nyereg, ostor, kengyel, fék szavak közel kétezer évvel ezelőtti jelentését tárgytörténeti szempontból nem ismerjük. A szavakat fenntarthatta egy szerényebb békés lótartás is. Különösen, ha tekintetbe veszünk olyan megfigyeléseket, mint amilyen Munkácsié a múlt század végén, aki azt írja, hogy a déli voguloknál sem tapasztalható különös gyakorlottság a lóval való bánásmódban. A vogulok és osztyákok nagy lovas múltja nem igazolható. Noha feltételezhető körükben valamiféle megszakítatlan lótartás. Ez azonban gazdasági életüket nem jellemzi. Viszont kétségtelen, hogy lótartásukon az újabb kori török hatás kimutatható. Bátky szerint a kengyel ősi eredetének tárgyi nehézségei vannak, s a szó származtatását újból meg kellene vizsgálni. A későbbi nyelvészeti eredmények is Bátky felfogása felé hajlanak, amennyiben a kengyel vitatott eredetű szó, s történeti okokból sem sorolható az ugor kori lótartást igazoló szavaink közé. A fék az ugor kori nagy lótartást illetően óvatosságra int, mert az ugor alapalak csak a déli ugor nyelvjárásokban volt meg. A nyereg és az ostor ugor kori tárgyi tartalma is meglehetősen bizonytalan. A ló terminológia az ugor nyelvekben valószínűleg kaukázusi, indoeurópai vagy török jövevényszó, ami a kérdést tovább bonyolítja s felveti azt a problémát, hogy a szavakkal milyen lótartást vehetett át az ugorság, ill. annak valamelyik ága. Mindezek Bátky kétségeit, szerényebb megfogalmazását mindenesetre megerősítik. A vita során Bátky felhívja a figyelmet a vogul és osztyák etnikum kérdésére is. Feltételezi, hogy a vogulok és osztyákok ősei nem voltak finnugorok, amint antropológiailag nem is azok. A finnugor nyelvet csak átvették. Ezzel a gondolatával (amely előtte másoknál is felbukkan) utat tör Wolfgang Steinitznek és V. N. Csernyecovnak az obi-ugorok etnogenézisére vonatkozó megállapításaihoz. A német nyelvész és a szovjet etnográfus-régész szerint az obi-ugorok két etnikai elemből alakultak ki: egy déli ugor és egy északi paleoszibériai jellegű csoportból, amely az Urál és az Irtis között már a neolitikumban feltűnik. Az obi-ugorok kultúrájának mai legrégebbi rétege (népművészet, medvekultusz) inkább paleoszibériai, mint „ugor”. Felmerült az a gondolat is, hogy a vogulok és osztyákok a magyarok őseitől vették át a finnugor nyelvet. Ezek után a kutatóknak újból nyeregbe kell vetniük magukat, hogy tisztázzák a magyar lovasélet ősiségét.
Bátky foglalkozott az ugorok juhászatával is. Munkácsi ugyanis azt írja, hogy a magyarok önálló népi életének már kezdő korszakában társadalmi tagoltságot kell feltételezni s a halászok, vadászok mellett – mivel a juh neve egyező a finnugor nyelvekben – voltak juhászok is. Bátky szerint ennek a merész feltételezésnek nincs alapja. Az újabb etimológiai vizsgálatok nem is igazolják a juh finnugor eredetét.
Kutatóink a finnugor, ugor műveltségi hagyaték rekonstruálásánál nagyon ingoványos talajon járnak. A tárgyak, szokások, intézmények története nem mindig párhuzamos mai terminológiájuk történetével. Annak, aki a fentiekhez hasonló néprajzi problémák tisztázásához nyúl, figyelembe kell vennie K. Vilkuna finn etnográfus figyelmeztetését: „A finnugor néprajz a finnugor nyelvtudomány párhuzamos jelenségeként keletkezett. Az volt tehát a kiindulópont, hogy ha van ősi nyelvi rokonság, akkor kell lenni ősi műveltségi rokonságnak is. De rá kell mutatnom arra az alapvető körülményre, hogy a műveltségi jelenségek regionálisak, területiek, olyan jelenségek, amelyeknek elterjedési határa ritkán felel meg a nyelvi határoknak. Ehelyett az elterjedés fontos határait földrajzi okok, közlekedési utak, vallások és politikai határok szabják meg. Ugyanezek a korlátok nem érintik a nyelvet… A néprajzi jelenségek, amelyek az emberek mindennapi tevékenységéhez, gazdálkodósához és szociális létéhez kapcsolódnak, igen nagy mértékben függnek a környezettől és a helyi történeti adottságoktól. Minthogy finnugor nyelven beszélő népek oly szétszórtan élnek, egymástól távol és más-más földrajzi adottságok közepette, már önmagában ez a körülmény is kétséget ébreszt az iránt, hogy valami önálló és éppen finnugor műveltségi rokonság feltételezhető-e, s ha feltételezhető, az élet primitívebb és egyúttal alsóbb rétegéhez tartozhat, melynek elterjedése viszont nem korlátozódik kizárólag a finnugor népekre.” – Még azt is lerögzíti Vilkuna, hogy „talán szégyenkezés nélkül bevallhatnánk végre, hogy egyetlen finn népi műveltségi jelenségnek, tárgynak vagy dolognak, szokásnak vagy néphiedelemnek sem történetét, sem eredetét nem tisztázhatjuk, ha csupán finnugor perspektívában vizsgáljuk” (Műveltség és Hagyomány VI. 1964.).
Mindezek Bátky kételkedéseit, kritikai fenntartásait éppen úgy megerősítik, mint ahogyan óvatosságra intik mindazokat, akik más területen keresik az obi-ugorokkal való évezredek előtti műveltségi kapcsolatokat.
Bátky még néhány könyvismertetésében és szómagyarázatában jelzi a pásztorkodás iránti érdeklődését. F. Flornak a rénszarvasnomádizmusról irt tanulmányából kiemeli, hogy a voguloknál és osztyákoknál a rendszeres szelíd réntartás alig 500–600 éves (Kai Donner nézete), de a rénnel természetesen már korábban is megbarátkozhattak. Ehhez mindjárt hozzáteszi, hogy ennek nyelvi emléke maradhatott meg a magyar üsző szóban, amely az obi-ugoroknál rénborjút jelent. Flor szerint a réntartás protoszamojéd eredetű, s őshazája a dél-szibériai Szaján hegység eltörökösödött szamojéd népei között keresendő.
A pásztorkodást érintő néhány szómagyarázata során többek között azt bizonyítja, hogy a vajköpülők német földről kerültek el hozzánk. A vajkészítést nálunk is, mint Közép-Ázsiában, a Balkánon és a Kaukázusban rázással végezték. Göcsejben ma is rázásnak mondják a köpülést.
Aki nem a néprajztudomány peremén áll, hanem belülről figyeli a munkamódok és tárgyak alakulását, tudja, hogy egy-egy ilyen megállapítás mennyire bonyolult műveltségi mozgalmakat takar.
