Az alkotómunka boldog évei
Az alkotómunka boldog évei
1924-ben néhány hónapig egy optikai kisüzem, a kb. negyven munkavállalót foglalkoztató Süss cég alkalmazza. Békésy azonban olyan intézményt keres, mely lehetőséget ád kutatói ambíciói érvényesítésére. A megfelelő laboratóriumot a Postakísérleti Állomáson véli megtalálni. Ez év decemberében már a Postakísérleti állományában találjuk, ám mérnöki diploma hiányában a legalacsonyabb laboratóriumi beosztásba sorolják. Az Állomás bizonyos mértékig alkalmas arra, hogy szerény, de garantált anyagi lehetőségeivel elindítson pályáján egy fiatal tudóst. A trianoni Magyarország ugyanis, az egykori Monarchián belül elfoglalt földrajzi helyzete miatt központi idegdúca a kelet-európai telefonhálózatnak. A távvezetékek az Állomás kábelaknáin haladnak keresztül, ám ez a kulcspozíció súlyos terheket ró a magyar postára. Közismert történelmi tény, hogy az ún. kisantant államok és Magyarország viszonya korántsem jószomszédi. A cseh, román, jugoszláv partnerek eleve gyanakvóak a Trianon revíziójára törekvő magyar kormányzattal szemben, és hajlamosak a még primitív távközlési technika gyarlóságait összekötővonalaik célzatos zavarásának tekinteni. Az éles diplomáciai jegyzékváltások hullámzása a laboratórium vezetéséig is elgyűrűzik. A postamérnökökre szignált feladat teljesítése sürgős kötelezettség: javítani kell a Magyarországot átszelő telefonkábelek mentén a beszédérthetőséget. A probléma megoldására ösztökéltek mindegyike a diplomáciai aspektusra hivatkozik visszaemlékezéseiben. Valószínű azonban, hogy az átmenő forgalomból származó nem jelentéktelen devizabevétel épp úgy sarkallta a magyar kormányt a nemzetközi hírlánc karbantartására, mint szomszédainak bosszankodása. A jó minőségű hangátvitel azonban még megoldatlan kérdés, és a Postakísérleti Állomás benjaminja először kap lehetőséget oroszlánkörmeinek kimeresztésére.
Mindenekelőtt azt a megoldást próbálja ki, ami a jövő útja lesz: elektroncsöves erősítőt szerkeszt. Az elektronika azonban még gyermekcipőben jár, és a készülék gyakori begerjedése meghiúsítja jelerősítő módszerének alkalmazását. A gyenge fizikumú, ám tudományos munkában fáradhatatlan Békésy kitartó szívóssággal dolgozik a probléma megoldásán. Nappalait a laboratóriumban, éjszakáit a kábelaknában tölti, figyelve Prága és Belgrád átmenőbeszélgetéseit. Alkalmaz továbbá egy kísérleti médiumot. Engedélyt szerez hírlapíró barátjának arra, hogy éjszakánként 2–3 órán át díjmentesen használhassa a nemzetközi vonalakat. Míg a fényes rézereken Bécs, Prága, Róma és Belgrád felé suhannak a hangképek elektromos jelei, Békésy mér és észlel.
A telefonközpontok ekkor még kézikapcsolásúak, és a kezelő a vonalba egy kar átbillentésével lép be. A hálózatban való megjelenését egy éles kattanás jelzi. Békésy a prágai vonalat bemérve megfigyeli, hogy a kattanás hangszíne szoros összefüggésben van a vonalon folytatott beszélgetés akusztikai jóságával. A kitűnő hallású fizikus rövidesen oly nagy gyakorlatra tesz szert, hogy a kattanások jellegéből azonnal minősíteni tudja a telefonvonalak állapotát. Kifejleszt egy vizsgálati módszert, mely a telefonvonalak hosszadalmas bemérését lényegesen lerövidíti. A régi eljárással történő mérésnél a vizsgált szakasz másik végállomásán zárták az áramkört, és ezen a vezetékhurkon színuszos tisztahangot bocsátottak keresztül. A vonal állapotára a kimenő és a visszatérő jel alakjának összehasonlításából következtettek. A mérés 30–40 percet vett igénybe. Békésy mindössze egyetlen rövid áramlökést engedett át a vezetékhurkon. Mivel a Fourier-elemzés ismert eredménye szerint egy ilyen impulzus végtelen sok folytonos tisztahang összegeként állítható elő, ezek között a hagyományos eljárás mérőfrekvenciájának is szerepelnie kell. A fiatal fizikus szellemes módszere viszont lehetőséget nyújtott arra, hogy fél óra helyett másodpercek alatt határozzák meg a szükséges távközlési paramétereket. A betegeskedő telefonvonalakat gyors beavatkozással így rövid idő alatt normális jelátvitelre kényszeríthették.
Jellemző Békésy végtelenül szerény természetére, hogy első, műszaki jellegű felfedezését sohasem publikálta. Egy fizikai elv ötletes alkalmazását még nem minősítette olyan szellemi teljesítménynek, mellyel a tudományos közvélemény elé léphetne. Egyelőre könyvekben és folyóiratokban búvárkodik. Megtalálja azt a területet, mely véglegesen leköti majd érdeklődését: ám mindenekelőtt azt kell tudnia, hogy a fizikai és fiziológiai kutatás meddig jutott az emberi hallás természetének vizsgálatában. Mielőtt még érdemi és alapvetőnek bizonyuló kísérleteit megkezdené, egy berlini tanulmányút közjátéka iktatódik be.
A Siemens–Halske konszern távközlési laboratóriuma egy évre szerződteti a magyar fizikust. A méltán hírneves világcég kiválóan felszerelt kutatóintézeteket finanszíroz. Korszerű berendezések és szakmájukat szinte aszketikus életvitellel művelő kutatók körében ismeri meg a német tudomány eredményességének egyik titkát. A laboratórium alkalmazottai korán reggel érkeznek, és a műszereik mellől csak alkonyatkor távoznak el. Az igazgatót, dr. Küpfmüllert nem beosztása, hanem éles, világos, a problémát a lényegre egyszerűsítő gondolkodása teszi a laboratórium vezérlő szellemévé. Fáradhatatlansága is példamutató: a kutatási eredményeket összegző és a további célokat kitűző megbeszélések után átdolgozza az éjszakát, és másnap reggel már szétosztja munkatársai között a rögzített elvek gépelt summázatát. A berlini évre Békésy így emlékezik: „Németországban megtanultam komolyan dolgozni, és azt, hogy a munka öröm.”
Bár lehetősége volna a berlini tartózkodás meghosszabbítására, 1926-ban mégis hazatér. Döntésében közrejátszik némileg hipochonder természete: attól tart, hogy a nedves észak-német éghajlat a tüdőbaj csíráit ülteti el gyenge szervezetében.
Érdekes azonban, hogy idehaza, amikor majd egyre jobban beleássa magát a halláskutatásba, és valóban túlfeszített munkatempóval dolgozik, egyszeriben szertefoszlanak a tébécével kapcsolatos aggodalmai. Pedig a korabeli Magyarország lehangoló egészségügyi statisztikái szerint a Koch-bacilus sokkal ambiciózusabban munkálkodik nálunk, mint felfedezőjének hazájában.
Örvendetes változás fogadja: a Postakísérleti Állomás felszereltsége sokat javult az eltelt év alatt. Az intézmény igazgatóihoz, Paskay Bernáthoz és az őt váltó Marschalkóhoz Békésyt nem fűzi különösebb rokonszenv. Vezetői erényeiket azonban négy évtized távolából is méltányolja, mikor már van alkalma összehasonlítani irányítási stílusukat nagy amerikai egyetemek igazgatási rendszerével. A magyar tudománypolitika elfeledett halottainak tartozunk annak rögzítésével, hogy a Nobel-díjas tudós jobbnak minősíti irányítási módszereiket a Harvard egyetem már alaposan megismert gyakorlatánál. A laboratórium anyagi támogatása ugyan korlátozott, de olyan keret, melyre évente biztosan számíthatnak. Ez nem kis dolog, ha arra gondolunk, milyen nehéz évek ezek az államháztartás számára. A kutatóknak nem kell papírosháborút vívniok a bürokráciával szerény kereteik kicsikarásáért, azokkal önállóan gazdálkodnak. Az Állomás 9-től 2-ig veszi igénybe szellemi kapacitásukat; a fennmaradó időben saját kutatásaikra használhatják a laboratórium berendezéseit. A nagyvonalú vezetés jobban ösztönzi a kutatóállomás kreatív szellemeit, mint a kötelességeket akkurátusan kiporciózó irányítás. Az alig 100 főt foglalkoztató kis intézetben kollegiális kapcsolat alakul ki a szakemberek között, továbbá a három fő kutatási irányt művelő kábel, vegyi és távközlési osztály viszonya is fesztelenül közvetlen. Az embereknek van idejük és türelmük egymás problémáinak meghallgatására, átgondolására. Az intézet műszaki ütőképességét jól szemlélteti, hogy a telefonvonalak jel-zaj viszonyaira kialakított, DIN 5045 nemzetközi szabvány bevezetésénél a Bell-laboratórium és a Postakísérleti Állomás méréseit veszik alapul.
1925-ben a laboratórium kutatói foglalkozni kezdtek a telefonhang-átvitel további javításának kérdésével. Megvizsgálták akusztikai teljesítőképesség szempontjából a közvetítőlánc egyes szemeit: a kábelt, a mikrofont, a telefonhallgatót és nem utolsósorban az emberi fület. Békésy első mérései a fül dobhártyája és a telefonmembrán jel-lecsengési viszonyaira vonatkoztak. A lánc leggyengébb szemének a mikrofon bizonyult. Mindebből logikusan az következnék, hogy Békésynek képességeit a mikrofon tökéletesítésére kellett volna koncentrálnia. Az összehasonlító mérés azonban felébreszti érdeklődését a hallás természete iránt. A középfül elemeivel és működési sajátosságaival, majd a belső füllel kezd foglalkozni. Érdeklődése az anatómia és a fiziológia irányába tolódik el. A területnek, amit művelni kezd, még neve sincsen. Mai tudományrendszerező elveink szerint azt mondanánk: kutatásaival a biofizika egyik úttörőjének bizonyult.
Értékes méréseket csak az élő ember érzékszervéhez hasonlóan működő anatómiai preparátumokon végezhetett. E szükségszerűség vezet el a Békésy-életmű legtöbb anekdotával övezett szakaszához, a fejek történetéhez. A históriák morbid színezetűek; és nem szeretnénk, ha bárki arra következtetne, hogy ez a csendes tudós nem tisztelte az embert holtában is megillető méltóságot. Arról van inkább szó; foglalkozása oly meghökkentően távol esik a kiválasztott témától, hogy a korának tudományos kategóriáiban gondolkozók nem értik, miért kíván egy fizikus olyan területen kotnyeleskedni, ahol még az orvostudomány is alig jutott túl a morfológiai leíráson. Emiatt az egyébként nem teljesen indokolatlan értetlenség miatt kényszerül furcsa vargabetűkre, és útjai időnként a tárgyhoz méltatlanul komikus szituációkba torkollanak.
Azt maga Békésy mondja el, hogy az anatómiai tanszéket vezető Kiss professzortól végül is kapott egy emberfejet. (Békésy valószínűleg pontatlanul emlékszik, dr. Szentágothai János szerint ekkor dr. Kiss még tanársegéd volt.) A fáradságosan megszerzett bonctani objektummal azonban nem tudott mit kezdeni. A belső fül elhelyezkedését modellről és atlaszból ismerte ugyan, de sejtelme sem volt arról, hogyan fogjon a kiboncolásához. Fülorvos barátai – hivatkozva Semmelweis intő példájára, a műtéti szepszis veszélyére – sorra utasítják el. Végül talál egy sebészt, aki vállalkozik a csiga feltárására. Ám a kísérlet csúfos kudarccal zárul. A sziklacsontot vésegető sebész növekvő türelmetlenséggel dirigálja a fejet fogó Békésyt. Elégedetlen, mert szerinte az alkalmi boncsegéd a fejet nem természetes helyzetében tartja. A csigát magába foglaló koponyarész kiemelése sikerül ugyan, ám a csontdarab az orvos működése során egyre kisebbé válik, és végül egy forgácshalommá alakul anélkül, hogy a finom spiráljáratokat és a helicotrémát megpillantanák. A kudarcot dohogásával palástoló kirurgus eltávozik, Békésyt a tetthelyen hagyva egy csonthalom és egy fél fej társaságában. A kutató belátja, hogy a csiga feltárásában a saját erejére van utalva. A koponyát vizsgálgatva úgy véli, hogy a behatolás a hallóideg irányából lesz a legkönnyebb.
Az összecsomagolt maradványokat a Postakísérleti Állomásra szállítja, és öreg svájci mesterétől elsajátított tudását felhasználva, finom fémmegmunkáló eszközökkel fog a másik fül feltárásához. A belső fület lassan, óvatosan bontogató Békésy egy vasárnap délután pillantja meg a csigajáratot és a helicotrémát. A preparátumot sztereoszkopikus mikroszkóp alá helyezi, és egyre növekvő csodálattal vizsgálja a belső fül feltáruló szerkezetét. Az élmény azonban – és ez különös – elsősorban esztétikai és nem tudományos. A belső fül szépsége ragadja meg: ezért úgy dönt, hogy e gyönyörű műszer működésének kutatásával kíván foglalkozni.
A sziklacsonttól megfosztott fél fejet Békésy ugyanúgy kívánta visszaszállítani az anatómiai tanszékre, ahogyan hozta: öblös táskájában. A postakísérleti laboratórium őre – akinek sejtelme sem volt Békésy titkos boncolásairól, valamiért gyanúsnak találta az Állomás fiatal alkalmazottját és felkérte: nyissa ki a szemmel láthatóan dagadó táskát. Hogy a kézitáskából előbukkanó ember fej látványa miképp sokkolta a lelkiismeretes portást, annak leírására a szűkszavú Békésy nem vállalkozott. A hatásra azonban következtethetünk abból, hogyan fogadta az este 9-kor visszatérő fizikust, aki ezúttal néhány narkotizált macskát kívánt beszállítani. A különben készséges alkalmazott eltökélten akadályozta meg, hogy a gyanús boszorkánymester és kóválygó állatai a telep területére behatoljanak.
Az első fej felboncolása csak a kutatás kezdetét jelenti. A további vizsgálatok számos fülpreparátumot igényelnek, és azt homály borítja, miként szerzi meg őket. Céloz ugyan az anatómiai intézet hátsó bejáratára, és igen valószínű, hogy az első időszakban sok ijesztő küllemű vizsgálati anyag érkezett rejtett utakon az laboratóriumba. A kísérletekről egyelőre csak az Állomás alkalmazottainak kis töredéke tud, azok a munkatársak, akik fanyalogva segédkeznek a főnöknek a horrorfilmbe illő kellékek tudományos preparátummá való alakításában. A Budapest utcáin, békés postaautók rakterében vándorló emberfejek históriájára fél évszázad múlva már ironizálva gondolnak a visszaemlékezők. 1928 után, mikor Békésy már az akusztika ismert kutatója, nyilván olajozott gépezet gondoskodik laboratóriuma fülpreparátumokkal való ellátásáról. Az életmű egyik legfontosabb elemének tekintett 1928-as publikáció kísérleti alapanyagának szállításában azonban vélhetőleg közreműködtek olyanok is, akik a legcsekélyebb mértékben sem örültek volna, ha a figyelem személyükre terelődik. Az anatómia vagy a kórházi bonctani intézetek kisfizetésű alkalmazottai lehettek a névtelen adományozók. Ne kutassuk, hogy mecénási hajlamaikat serkentette-e alkalmi baksis. Mindenesetre különös fintora a tudománytörténetnek, hogy a modern halláselmélet megalkotója aligha foghatott volna első méréseihez a titkos donátorok nem egészen törvényes segítsége nélkül. Később egy rendőrtiszt barátja ingerkedve mondta Békésy professzornak, hogy abban az időben gyilkosság alapos gyanújával bármikor letartóztathatta volna. Tekintve, hogy a nehéz kezdeti szakaszban bizony voltak olyan emberfejek a laboratóriumban, melyek eredetéről kellemetlen lett volna beszélnie, egy feljelentés kapcsán bekövetkezhetett volna ez a fordulat is.
Az első megvizsgált sziklacsont történetét Békésy visszaemlékezései alapján rekonstruáltuk. Az emberi hallásmechanizmus felfedezésének fontos eseménye nyilván az átélő tudatában őrződött meg a leghitelesebben. A részletekben azonban rejtőzhetnek kisebb pontatlanságok. A legprecízebb kronológiai azonosító, Dr. Szentágothai professzor 1931 őszén, másodéves medikusként került kapcsolatba Békésyvel, és az eseményeket saját egyetemi pályafutásának dátumaihoz tudja kötni. Ez idő tájt már az Igazságügyi Orvostani Intézet látja el a Postakísérleti laboratóriumot kimetszett sziklacsontokkal. Békésy kétségkívül felkeresi évente 2–3 ízben az Anatómiai Intézetet és Dr. Szentágothait; elsősorban szakmai kérdések megvitatása céljából. A preparátumok alapanyaga azonban a rendőrorvosok bonckése alól kerül ki. Ez logikusabb is, hiszen friss kadáver-képleteket az anatómiától ritkábban kaphatott volna.
A pálya első buktatóin sikerrel túljutó Békésy 1928-ban a Physikalische Zeitschriftben közli első jelentős publikációját, amit a következő években további cikkek követnek. Már meglepő az első közlemény is. Miként a Zeus fejéből kipattanó Pallas Athéne is viseli teljes fegyverzetét, Békésy már ekkor birtokában van számos alapvető eredménynek és sejtésnek. Ezek továbbfejlesztése és finomítása évtizedeket kitöltő program. A cikk minden olvasója számára világossá válik, hogy a Helmoltz-féle hipotézis helyébe a működő fül megfigyelésén nyugvó, lényegesen megalapozottabb halláselméletnek kell lépnie.
A közölt kísérletek még nem adtak választ számos lényeges kérdésre, de az ismertetett metodika a kutatás új útjait nyitotta meg.
A cikkekre az európai szakmai közvélemény hamar reagál. Sorra érkeznek a hosszabb-rövidebb időre szóló meghívások. Közülük az Uppsalában oktató Bárány Róbert professzor felkérése különösen megtisztelő. Az ajánlatot két ok miatt hárítja el. Egyrészt visszatérnek a tébécével kapcsolatos aggodalmai; úgy véli, a borús skandináv égbolt fenyegetné az egészségét. Másrészt egy diplomata barátja útján tájékozódik az uppsalai laboratórium felszereltségét illetően. Figyelemre méltó, hogy a szakkérdésekben járatlan követségi alkalmazott leírásából is kétségtelenül meg tudja állapítani: a Postakísérleti Állomás műszerparkja jobb feltételeket nyújt kísérletek folytatásához a rangos skandináv egyetem laboratóriumánál. 1931-ben, 32 éves korában elnyeri az első jelentős nemzetközi elismerést, a Német Fülorvosi Társaság Denker-díját.
A külföldi tudományos hírnevet csak valamelyes elmaradással követi a hazai méltánylás. 1933-ban magántanárává fogadja a Pázmány Péter Tudományegyetem. Egyidejűleg a Postakísérleti Állomás egy fizetési fokozattal való feljebbsorolásra érdemesíti. (Mindeddig ugyanis az Állomás legalacsonyabb bérű diplomása volt.) A véletlen egybeesés elindít egy váratlan folyamatot. Magához kéreti őt a Posta vezérigazgatója. Békésy megrémül: a másodrendű alkalmazott számára mind ez ideig láthatatlan nagyúrban a lángpallosú angyalt véli megpillantani, aki őt, a mérnöki diploma nélkül betolakodó bölcsészdoktort kiűzi műszerei és fülkészítményei meghitt paradicsomából. A szituációt még hosszan kétségessé teszi, hogy a Vezér is zavartnak látszik, és nem rukkol ki mondandójával. A szorongó akusztikus csak annyit kér, hogy megmaradhasson eddigi helyén, és folytathassa kísérleteit.
Végül magára talál a Postaszolgálat feje, és tisztázódik a helyzet. Valószínűleg egy figyelmes titkárnő helyezhette a vezérigazgató asztalára a két helyen bejelölt hivatalos közlönyt. A Postakísérleti Állomás egy alacsony rangú alkalmazottjának a bérén valamicskét igazítottak, és az illető egyidejűleg kiérdemelt egy magas tudományos fokozatot. A szemet szúró kontraszt felkeltette az igazgató érdeklődését, és személyesen kívánta látni a csodabogarat. Azt, hogy a beszélgetés során mily mértékben értette meg a világ majdani egyetlen Nobel-díjas postásának tudományos terveit, nem tudjuk. Kétségtelen azonban, hogy Békésyt rövidesen postamérnökké nevezik ki, ami az Állomás kutatógárdájának teljes jogú tagjává való avanzsálását jelenti. Valamint azt is elmondja emlékirataiban, hogy a beszélgetést követően kutatásaihoz elegendő segéderőt és minden támogatást megkapott.
A 30-as évek elején megalakuló kutatócsoport az épület alagsorában tevékenykedik. Törzse dr. Jancsár Józsefnéből, dr. Nagy Dezsőből, Krenkó Béla műszerészből és egy Mária keresztnevű munkatársnőből áll. A különleges szakértelmet kívánó eszközök összeállításánál azonban alkalmanként mások is besegítenek. Békésy a csigalépcsőn megközelíthető torony legfelső emeletén kapott szobát; itt töpreng peripatetizáló módszerrel kísérletei továbbfinomításán.
A dobhártyán, a hallócsontláncolat elemein végrehajtott méréseket követően továbbhalad a már megpillantott belső fül mozgásainak vizsgálata felé. Hogy a nehezen hozzáférhető csigajárat hidraulikai folyamatait megfigyelhetővé tegye, olyan modellt szerkeszt, melyen a belső fülben lejátszódó folyamatok mintegy felnagyítva szemlélhetők, fényképezhetők. A fül Békésy-féle modellje egy téglalap alakú rézkeret, melynek első és hátsó falát üveglap helyettesíti, tehát átvilágítható. A belső teret gumimembrán osztja ketté, ez felel meg a csiga alaphártyájának. A membrán végénél kiképezték a helicotrémának megfelelő nyílást is. A rézidom üregét a csigában elhelyezkedő perilymphához hasonló sűrűségű és viszkozitású folyadékkal töltik fel. Az alkalmasan rezgésbe hozott folyadékban haladó hullámok figyelhetők meg, melyek a gumimembrán mentén a helicotréma felé nyomulnak. A modellen észlelhető egy örvénypár is, melynek jelentkezési helye a gumimembrán mentén eltolódik, attól függően, milyen nagy a gerjesztő rezgés frekvenciája. A modellen megfigyelt jelenségből természetesen csak akkor szabad a hallás természetére vonatkozó következtetéseket levonni, ha az emberi fül belsejében is keletkeznek hasonló rezgések. A csiga belsejét úgy tette megfigyelhetővé, hogy a felső végét lecsiszolta, és a keletkezett nyílásra fogászati cementtel üveglapocskát ragasztott. Így bepillantást nyert a felső ívjáratba. Ugyanezt elvégezte a csiga alsó végén is. A fülpreparátumon végzett észlelések során újólag megfigyelhette a modellen lejátszódó folyamatokat.
A hallás természetét illető vizsgálatain kívül foglalkozik a teremakusztika kérdéseivel is. Ebből a tárgykörből tart előadást 1934-ben, a Moszkvában megszervezett szovjet akusztikai konferencián. A moszkvai kutatóintézetben maga az igazgató, Andrejev professzor kíséri végig vendégét a laboratóriumokon. Alkalma van tapasztalni azt is, hogy partnerei igen alaposan ismerik irodalmi munkásságát. Ugyanebben az évben a távközlési berendezések gyártásával is foglalkozó Philips Művek Eindhovenbe hívják meg. A pazarul felszerelt laboratórium lehetőségeinek csillogtatásával vélhetőleg szívesen kötnék Hollandiához házigazdái. Békésy azonban nem jön kísértésbe. Arra a következtetésre jut, hogy inkább dolgozik otthoni berendezéseivel, olyan megoldásokat keresve, melyek lehetővé teszik az akusztikai folyamatok egyszerűbb eszközökkel való vizsgálatát.
A Heinrich Hertz Társaság felkéri, hogy tartson előadást a belső fülről Berlinben. A svéd fülorvosi társaság 1938-ban Stockholmba hívja meg. A két fővárosban tartott előadások szövege megjelenik a szakfolyóiratokban, és kutatásainak eredményeiről igen sokan szereznek tudomást. A meghívásokat viszontlátogatások követik, és a Postakísérleti Állomást egyre gyakrabban keresik fel olyan külföldi kollégák, akik Békésy alkotóműhelyében szeretnének szellemi impulzust nyerni az új metodikájú kutatások megindításához.
A már Európa-szerte számon tartott akusztikai laboratórium eredményei az Óceánon túl is felkeltik a szakkörök érdeklődését. Amikor 1936-ban S. S. Stevens és H. Davis egy új hallástani könyv megírásához gyűjtenek anyagot, szükségesnek látják, hogy személyesen is megismerkedjenek az új fülmodell megalkotójával. Stevensnek és Newman nevű kollégájának látogatása Békésy életútjának következő szakaszát döntően befolyásolta. Az amerikaiak 1937 nyarán érkeznek Budapestre, villamoson kocsikáznak a végállomásig, és „egy széles, poros úton” végigsétálva elérik a Gyáli úti kutatóállomást. Elképzelhető, hogy esetükben is bekövetkezik az a gyakori félreértés, amire csendes derűvel gondolnak vissza fél évszázad távolából is az emlékezők. A jó kiállású Krenkó műszerész sokat adott a külsejére, és naponta friss fehér köpenyben jelent meg munkahelyén. Békésy viszont általában egy kopott, homokszínű öltönyt viselt; szokásain még akkor sem változtatva, ha jeles külföldiek érkezését várta. A tudós vendégek viszont nem mindig rendelkeztek Jeanne d’Arc csalhatatlan biztonságával, mellyel chinoni látogatása alkalmával kiemelte rejtekéből a fényes nagyurak árnyékában megbúvó, viseltes köntösű királyt. Így Krenkó sokszor kényszerül arra, hogy kétségbeesett szabadkozással térítse helyes medrébe a protokollt, mikor a fehér ornátustól megtévesztett külföldiek benne vélik felismerni a csoport szellemi centrumát.
Az amerikaiak úgy érzik, Békésy „óvatos szívélyességgel” fogadja őket. A németül jól beszélő Newman azonban rögtön szakkérdésekre tér, és a társalgás teljesen fesztelenné válik. Két nap telik el akusztikai problémák megvitatásával és a laboratórium eszközeinek megtekintésével. Szombat következik, és a házigazda budai kirándulásra invitálja vendégeit. Utolsó békés éveit éli a világ, és a szép napot egy pesti vendéglőben befejező kis társaság még nem sejti, hogy a tudomány hullámhosszán oly könnyedén találkozó népeket majd hosszú időre elszakítja egymástól a legvéresebb háború.
A magyar tudós nemzetközi respektusának tárgyilagos értékmérői a rangos külföldi tudományos társaságok, egyetemek által adományozott kitüntetések. 1937-ben a berlini Tudományos Akadémia a Leibnitz-éremmel tünteti ki. Két év múlva a Groningeni Egyetem a Guyot-díjjal jutalmazza. A díj birtokosát egy nagy aranyéremmel is megajándékozzák. A szokásos utasforgalomban kétségkívül ritkán előforduló tárgy látása oly primitív reakciót vált ki a poggyászát átnéző magyar vámtisztviselőkből, hogy emiatt még emlékirataiban is méltatlankodik. A kincstári érdek jeles őrei arról kívánnak megbizonyosodni, színarany-e a nagy plakett, és kétségüket tisztázandó, a magas tudományos kitüntetésen mély karcolást ejtenek.
1939-ben Tangl professzor elhunyt. Mind Ortvay Rudolfnak, mind Rybár Istvánnak az a véleménye, hogy a megüresedett tanári státus betöltésére kizárólag Békésy György érdemes. Bár akadnak más nézetek, a mérleget végül is a tudományos teljesítmény súlya nyomja le, és 1940-ben elnyeri a Gyakorlati Fizikai Tanszéket. A következő évek sok változást hoznak, és életének egy intenzív, gazdag szakasza következik.
Új beosztását elfoglalva nem adja fel a Postakísérleti Állomáson betöltött helyét sem. Így kutatásait két laboratóriumban folytatja; sőt bizonyos vizsgálatokat egy harmadik helyen végeztet el. Mindezen túlmenően új, szokatlan feladatot jelent számára az oktatás. Ez az a terület, ahol kevésbé lesz sikeres, mint a tudomány vagy az amatőr módon űzött művészettörténet szférájában.
Békésy tanári munkájának minősítésénél jelentős eltérés mutatkozik belső értékítélete és a külső szemlélők megállapításai között. Saját visszaemlékezései szerint igen eredményesen látott hozzá az egyetemi oktatás új tartalommal való telítéséhez. Módszerének lényege a kísérletezés útján történő oktatás volt. A tanszék kiírta azoknak a kísérleteknek a felsorolását, melyeket a hallgatóknak elvégzésre javasoltak. A hallgató kiválasztott közülük egyet, és a továbbiakban már az ő feladata volt, hogy részben a laboratórium kész műszereiből, részben a műhelyben saját maga által készített elemekből összeállítsa a berendezést és elvégezze a kísérletet. Így haladt témakörről-témakörre a képzés, nagymértékben alapozva a hallgatók önálló munkájára. Emlékiratai szerint a „nyitott laboratórium” módszere kitűnően funkcionált, és ebben az is közrejátszott, hogy a magasabb évfolyamra járók segítettek a kísérletezést csak most megkezdő elsőéveseknek. A korábban zárva tartott tanszéki könyvtárat is szabadon használhatták a hallgatók, kizárólag az általuk megválasztott könyvtáros felügyelete alatt. Ez az oktatási mód oly hatékonynak bizonyult – írja –, hogy egyes végzett hallgatók engedélyt kértek arra, hogy a laboratóriumban tovább is kísérletezhessenek. Egyesek – nevezetesen a kar dékánja – rosszallóan figyelték a hallgatók kezelésére bízott laboratórium és könyvtár pillérein nyugvó oktatást, ám az univerzitás vagyona nem károsodott, mert a hallgatók éberen figyelték, ki mit kölcsönöz ki a mindenki számára oly becses könyvekből. Ilyennek látta Békésy az érem egyik oldalát.
E pedagógiai credo jól megvilágítja szemléletének egy lényeges vonását: hisz az emberek ellenőrzésre nem szoruló becsületességében. Ezért a mindenkinek meghitelezett, nemes jóhiszeműségért valószínűleg sok ízben kellett keserű csalódással fizetnie, és ez odavezet majd, hogy öregkorában hajlamossá válik a világ fekete-fehér kontrasztokban való látására. Másrészt ha visszaemlékezünk svájci egyetemi éveire („minden tudás a könyvekben és nem a professzorok fejében van”), észrevesszük, hogy ez az oktatási forma feltűnően a Békésy formátumú fiatalemberek szellemi alkatára szabott öltözék. Kétséges viszont, hogy magas koncentrációban voltak-e az 1940–46-os évek bölcsészei között az olyan képességű hallgatók, akik hatékonyan tudtak élni az önállóság ilyen magas fokával.
Az érem másik oldalára önmaga is rávilágít, de nem emlékirataiban. Dr. Passuthné jól emlékszik, hogy odahaza, a Fő utcai családi otthonban sokszor fakadt ki a fizikai ismeretek elsajátításától eltökélten elzárkózó orvostanhallgatók ellen. Nyilvánvaló, hogy a medikusok fél évszázada sem rajongtak a nékik periferiálisnak tűnő tárgyért; azonban itt másról lehet szó. A nem fizikus beállítottságú fiatalemberek nem tudtak zöld ágra vergődni Békésy professzor önálló kutatókészséget igénylő módszereivel. A tanári pálya egyébként emberi alkatához sem esik közel. Nehezen létesít kontaktust az emberekkel, és meglehetősen zárkózott természetű. Már több mint két évtizedet tölt a Postakísérletinél, szorosabb baráti kapcsolatot nem alakít ki munkatársaival. Halden Elemér gépészmérnökön kívül talán senkivel sem tegeződik. Magányos embernek minősíti őt Floyd Ratliff is, aki a New York-i Rockefeller Egyetemen aránylag szorosabb kapcsolatot tartott fenn vele az 1950–60-as évek folyamán. Nehezen képzelhető el, hogy ilyen alkatú ember számára természetes önmegvalósítási formát nyújtson a tanári hivatás. Kétségkívül, saját maga beszámol olyan esetekről, amikor tanítványai egyikének-másikának egy sikerélmény felvillantásával sikerült perspektívát nyitnia. Ezek az emlékek bizonyára tényleg megtörtént eseményekből táplálkoznak; de tanári pályájának azokat a ritka perceit mutatják meg, mikor magasrendű szellemi ráhatása nem hétköznapi tehetségről reflektálódott. Az ilyen találkozások viszont nem lehettek túl gyakoriak. Dr. Tarnóczy Tamás, az MTA Akusztikai Kutatóintézetének tudományos igazgatója közöl egy figyelemre méltó adatot: professzori működésének hét éve alatt mindössze egy doktorandus jelentkezett nála szigorlatra.
Tanári tevékenységének megítélésénél dr. Tarnóczy professzor véleményét tekinthetjük mértékadónak. Békésy előadásai nem az átlagos hallgatóhoz szóltak, aki a tankönyvben leírtak elmagyarázását várta professzorától. Ezt a tudást feltételezte, így ismertetését mellőzte is. Előadásaiban a fizikai tények közötti mélyebb, belső összefüggések bemutatására törekedett. Széles tudása klaviatúrájából hatalmas futamokat csalt elő, és szelleme fényes sziporkákat vetett. Ez azonban nem hétköznapi szemeknek élvezhető tűzijáték.
Úgy gondoljuk, dr. Békésy György nagyságából mit sem von le, ha pedagógiai munkásságát tárgyilagosan értékeljük. Szellemi habitusa tudományos értékek megalkotására és nem kisugárzására predesztinálta. Az első területen az emberiség legnagyobbjai közé emelkedett; ne kérjük számon, mit mulasztott a másikon. Elmerenghetünk viszont az önismeret különös paradoxonán. A jeles felfedezőről gyakran beszélnek a legmagasabb fokú elismerés hangján méltatói; maga viszont végtelen szerénységgel ír tudományos munkásságáról. Vívódásait, belső kételyeit őszintén feltáró magánlevelezéséből kitűnik, hogy még a világhírnév tetőpontjára feljutott Békésyből is teljes mértékben hiányzik önértékének tudata. Tanári tevékenységét viszont olyan megelégedettséggel szemléli, amelyben sajnos oktatásának alanyai nem minden esetben osztoznak. Gondoljunk viszont arra: a Nap hiteles képéhez a foltok is hozzátartoznak.
Eredményekben gazdag életszakasz kezdetét kötöttük az 1940-es évhez; az eddig elmondottak viszont még nem igazolják ezt a megállapítást. Ám az egyetemi katedra elfoglalása nem csökkenti a laboratóriumban kifejtett aktivitását, és változatlan bőséggel jelennek meg publikációi. A világpolitikai égbolt eközben egyre sötétül, és a háborúba belép Magyarország is. A háborús erőfeszítés pedig – így van ez minden országban – mozgósítja a tudományos kapacitást. A tekintélyes tudóst is megkísérlik katonai jellegű kutatásokba bevonni. Az akusztikán belül ez a szakterület sajátosságai miatt alig képzelhető el, ám a honvédségi megbízásokból ezúttal hasznot fog húzni a tiszta tudomány. A posta légoltalmi riasztási rendszerének megszervezésekor felkeresi őt régi ismerőse, Halden Elemér gépészmérnök, az Operaház kölcsönvett triangulumának társaságában. Egy olyan akusztikai riasztóberendezést szeretne terveztetni vele, amely üzembiztosabb a szirénánál. A professzor azonban elzárkózik: az ő szakterülete a hangfelfogás szerveinek és nem a hangadás eszközeinek vizsgálata.
A katonai megbízások során kerül munkakapcsolatba Dr. Halm Tibor repülőorvossal. Békésynek alkalma nyílik arra, hogy a közép- és belső fül működését a normálistól eltérő nyomásviszonyok között tanulmányozza.
Merényi-Scholz Gusztáv alezredes, a Repülőorvostani Intézet vezetője megbízza Békésyt az alacsony nyomás alá került szervezet fiziológiai reakcióinak vizsgálatával. A kutatások kezdetén a kísérleti alany egy maszkon át palackból kapja a 4–8000 méteres magasság nyomásviszonyainak megfelelő nitrogén-oxigén keveréket. A saját tervezésű berendezés üzembiztonságát önmagán próbálja ki, majd tanársegéde, dr. Cornides István következik. Asszisztense fuldoklani kezd az alacsony nyomáson, így a maszkot letépve Békésy félbeszakítja a kísérletet. Mint kiderült, nem a berendezés hibásodott meg, hanem az oxigénpalack csapjának véletlen elfordítása idézte elő a balesetet. A magaslégköri szimulátor a továbbiakban kifogástalanul működött. A vizsgálati alanyok szakaszkötelékben érkező katonák voltak.
1940–1942 között több ízben repül egy Bücker iskolagép utasaként, szubjektív megfigyeléseket végezve önmagán. Az objektív méréseket a repülőorvosi intézet nyomáscsökkentő fülkéjében hajtja végre. A zárt kabinból gépezet szivattyúzza ki a levegőt, és tetszés szerint beállithatók a 0–6000 méter közötti tengerszint feletti magasság barometrikus viszonyai. A fülkébe Békésy maga ül be – időnként dr. Halm társaságában – és önműködő audiométerével különböző nyomásértékeknél veszi fel saját hallásgörbéit. A nyomást két ízben csökkentik igen csekély, 6000 m-es magasságnak megfelelő értékre. Ez jóval alacsonyabb annál a szintnél, ami repülőgépen oxigénmaszk vagy túlnyomásos fülke nélkül elviselhető. A mindössze 350 higanymilliméternyi (45 000 pascal) nyomás megteszi a magáét; az egyik kísérlet közben Békési elveszti az eszméletét. Az eset jellemző. A professzor aggályos gonddal óvja alveolusait a nedves északi lég miazmáitól, de nem fiatal asszisztenseit, vagy a robusztus testi felépítésű dr. Halmot küldi a kísérleti fülkébe. A minden szívóssága ellenére is törékeny alkatú tudós önmagán figyeli meg az akusztikai jelenségek változásait; túlmenve azon a veszélyes határon is, melynél bármikor áttörheti a tüdőerek leheletvékony falát a több mint fél atmoszférányi túlnyomással keringő vér.
A különös magatartás indítéka lehetne egyéniségének egyik alapvonása, mélységes humánuma. Anélkül, hogy ennek a szép jellemtulajdonságnak a döntésből való részesedését kizárnánk, sokkal valószínűbb, hogy Békésyt elsősorban tudományos érdeklődés készteti a veszélyes kísérletek végigcsinálására. Egy olyan momentumhoz érkeztünk, mely emberi magatartásának a legjellemzőbb vonása: olthatatlan kíváncsiságot érez a vizsgált jelenséget vallató kísérletek eredménye iránt. A gondosan megtervezett, tökéletesen összeállított, türelmesen végrehajtott kísérlet a nagy biofizikus életművének elemi építőköve. A kísérletezés életéből fél évszázadot kitöltő program. Betegen, testileg elesetten, időnként reménytelenül csüggedt lélekkel élete utolsó hónapjaiban is új és új kísérleteket konstruál a makacsul szűkszavú természet félmondatnyi válaszainak kicsikarására. Minden kétséget kizáróan: a magyar föld hozzá hasonlóan kitartó, szellemesen találékony, és eredményes kísérleti fizikust igen keveset szült még.
Az 1940-es évek elején váratlan esemény segíti Békésyt egy olyan fülpreparátumhoz, mely a szűkösen dotált magyar kutatóintézetben aligha lenne beszerezhető. A Beketoff cirkusz egyik elefántja kiszenvedett, és az igazgatás egy nobilis gesztussal lehetővé tette, hogy a derék ormányos hozzájáruljon holtában a tudományos haladáshoz. A boncolási engedélyt megszerezve kiküldte az Állomásról asszisztenseit a megfelelő koponyarészlet kifűrészelésére. Ám a famulusok nem voltak kellően jártasak az elefántanatómiában; és a fáradságos munkával kivésett csontdarab nem tartalmazta a belső fület. Még szerencse, hogy a gyakorlatlan bűvészinasok oly alaposan mellétrafáltak, hogy az értékes anatómiai elemeket nem sértették meg. A professzor így maga kényszerült kiszállni a helyszínre, és sikerült a ritka objektumot megszereznie. Az elefánt hallószerve, az emberét messze meghaladó méretű csigájával, nagymértékben alkalmas volt arra, hogy rajta az alaphártya mentén kialakuló rezgésmaximum jelentkezését kimutassák. Az élővilág legnagyobb méretű csigájában is úgy tolódik el a maximum helye, ahogyan azt Békésy fülmodelljén és emberi preparátumain megfigyelte.
A háborús évek során Békésy vizsgálatokat folytat az ultrahang fókuszálhatóságára és terjedési viszonyaira vonatkozóan. A dolog előzménye az, hogy környezetének valamelyik tagja elhiteti a kormányzóval: az ultrahang alkalmas „halálsugár” előállítására. Békésy sokkal jobb fizikus volt annál, hogy előre át ne látta volna a naiv indíttatású kísérletek teljes reménytelenségét. A Legfelsőbb Hely azonban ragaszkodott elképzeléséhez, és Halmos tábornok, a Haditechnikai Intézet parancsnoka személyesen kereste fel Békésyt. „Uram, csinálunk valamit, aminek semmi értelme sincsen” – jegyzi meg Cornidesnek a professzor a vendég távozása után, és megkezdik a kísérleteket.
A hangforrásként használt Galton-síp néhány tizedwatt energiája egyelőre még alig fenyegette a dübörgő angolszász légierőket, a rosszindulatú szerszám azonban 26 000 Hz alatt is sugárzott, részben a hallható tartományban. A kellemetlen, fütyülő, magas hangok felkeltették a szomszédos bölcsészkari tanszékek ellenszenvét a parabolatükrökkel szemben; ugyanis a szabadtéri vizsgálatok az egyetem kertjében folytak le. A kísérleteket délutánra kellett halasztani, ám természetesen tudományos érdekű megfigyeléseken kívül semmi olyat nem eredményeztek, ami a „magyar csodafegyver”-re várók illúzióinak megfelelt volna. A megbízás egyetlen konkrét eredményének tekinthető, hogy a mecénás Haditechnikai Intézet jóvoltából jelentősen gazdagodott a tanszék műszerparkja. „Jobb, ha ideadják a pénzt, mintha géppuskára költik” – jegyzi meg igen gyakorlatiasan a Gyakorlati Fizikai Intézet vezetője a félresikerült kutatás sírbeszédeként.
A második magyar hadsereg frontjának felgöngyölítése rádöbbentette a közvéleményt arra, hogy a mindeddig csak haditudósításokból ismert háború százezrek életébe véresen belegázoló realitás. A következő csapás 1944. március 19-ét követően éri az országot. A német megszállás bekövetkezése után az itáliai támaszpontokról felszálló brit és amerikai stratégiai légierő hozzáfog az ország ipari és közlekedési gócpontjainak módszeres szétrombolásához. A légierők 800–1000 géppel végrehajtott támadásai az úgynevezett szőnyegbombázás módszerével törlik el a föld színéről a kiszemelt céltárgyat. Egy ilyen kvadratikus bombazápor széle lefedi a Gyáli út egy részét, és súlyos találatok érik az Állomás közvetlen szomszédságában levő Posta Járműjavítót. Hét alkalmazott veszti életét a támadás következtében, és a robbanások megrongálják a laboratóriumot is. Az eseményt követően a laboratórium egy részét a Hűvösvölgybe telepítik ki. Békésy ír ugyan arról, hogy az óvóhelyről előbújó kutatók milyem hősies erőfeszítéssel kísérlik meg folytatni tevékenységüket, ennek ellenére az 1944-es évben érdemi munkáról aligha lehetett szó. Budapestnek az év végén meginduló ostroma pedig elpusztítja az Állomás berendezéséből azt is, amit az angolszász bombatámadások még épen hagytak.
A háború végkifejlete oda vezet, hogy Békésy professzornak végtére is nem újra megépíthető műszereivel, hanem puszta élete megmentésével kell törődnie. A Fő utca, melyben laknak, Budán, a Duna-parttal párhuzamosan halad. A 19-es számú ház ötödik emeletén egy volt műteremlakás az otthonuk: keleti fekvésű ablakain egykor szélesen áradt be a folyó hullámos hátáról visszaverődő reggeli napfény, 1945 januárjának fakó fényben derengő napjain a rakparttól alig 100 méterre emelkedő, az alacsonyabb folyóparti házak fölé magasodó épület természetes céltáblája a Duna felett vívott tűzpárbaj kósza lövedékeinek. A jó szerencse különös kegyének tekinthető, hogy az egymás tüzelőállásait ádáz dühvel pörölyöző szovjet és német ütegek viadalában a lakást csak egy kiskaliberű lövedék találata éri. A közvetlen szomszédnak, a francia követségnek már nincs ilyen szerencséje. Tetőszerkezete lángra lobban a gyújtólövedékektől, és a szomszéd ház óvóhelyén meghúzódó lakók a csatazaj szünetében a 17-es számú épületben elharapódzó tűzvész ropogására figyelnek fel. Ekkor olyan esemény következik be, amire senki sem számított. Az általános pánikban egyedül Békésy őrzi meg higgadtságát. A zárkózott, mindig halkan beszélő professzor szavai lelket öntenek a megrémült emberekbe. Egyéb oltószerszámok híján vödörláncot szervez. Látja, hogy ilyen primitív eszközökkel a kiterjedt tüzet nem lehet a francia követség területén megfékezni. A 19-es számú ház veszélyeztetett oldalának hatékony locsolásával azonban a lángok tovaterjedését meg tudta akadályozni. A Lánchíd felé eső telek üres grundja az ostrom sebhelye; a mellette magasodó házat viszont Békésy professzor energikus szervezőkészsége mentette meg.
A légoltalmi pincében eltöltött hetek az állandó életveszély tudatán túlmenően egyéb viszontagságokkal is sanyargatják a Fő utca lakóit. Egy ízben vízbetörés űzi ki azilumukból a pinceodúkban meglapulókat. Az elgátolás és lecsapolás után visszabújnak rejtekhelyeikre, és az elképzelhetetlenül primitívvé lefokozott lét és nemlét mezsgyéjén tengődve érik meg 1945. február 12-ét, mikor végre távolodni kezd a harci zaj. Az év márciusából dr. Tarnóczy professzor őriz emlékezetében egy pillanatképet: ekkor találkozik az Andrássy (Népköztársaság) úton Békésyvel. A kutató, aki minden bizonnyal az egész világon legtöbbet tud az emberi hallás fiziológiájáról, egy hátizsákkal felszerelve baktat, és a legfőbb gondja az, hogyan szerezzen burgonyát.
Amint a felszabadulást követően kezd visszatérni normális medrébe az élet, a professzor felkeresi az egyetemet, és lassan visszaszállingózó tanítványai segítségével kísérletet tesz az oktatás feltételeinek megteremtésére. Az egyetem felszerelésének nyugatra szállítása elől a „nyitott laboratórium” bennfentes famulusaival számos műszert és berendezést rejtett el. A megmentett értékeket fokozatosan előbányásszák, és a fizikai tanszék viszonylag jól felműszerezve kezdheti meg a tanítást. Kutatólaboratóriumaiban viszont katasztrofálisan pusztított a háború. A Gyáli úton az ágyútűz semmisítette meg a bombázástól megkímélt maradványokat. A hűvösvölgyi szükséglaboratórium sem járt jobban. Az aránylag könnyebben reprodukálható berendezések pusztulásánál is érzékenyebb veszteség, hogy a két évtizednyi kutatás eredményeit rögzítő értékes feljegyzéseinek jó része elvész. Az általános romlásból csak utolsó cikkének kézirata menekül meg. A becsületes megtaláló egy tanyán élő parasztember, aki az istállójában leli fel a számára hieroglifának tűnő német nyelvű dolgozatot. Szinte érthetetlen jelenség, hogy olyan időszakban, mikor nyilvánvaló beccsel bíró nemzeti értékeink sora semmisül meg bűnös kezekben vagy vétkes nemtörődömség következtében, az egyszerű ember ráérez a rejtőző kincsre. A postahivatalok hálózata igazítja el a fáradhatatlanul érdeklődőt, míg el nem jut Békésy professzorig a kalapját zavartan gyűrögető, derék budai vincellér. A kézirat külleme ugyan megviselt; a szerző számára az öröm mégis rendkívüli. A háború utolsó évében Lipcsébe elküldött cikk kézirata és rajzai egy bombatámadás során az Akustische Zeitschriff szerkesztőségében elégtek. Az alapanyag hiányában reprodukálhatatlan értekezés – mint utólag bebizonyosodik – nem jelentéktelen eleme az életműnek. A szerző maga is legjobb cikkei közé sorolta, és úgy látszik, véleményében az Amerikai Akusztikai Társaság is osztozott. Tizenöt évvel később ugyanis ez a tekintélyes testület a közleményben ismertetett kutatásaiért aranyéremmel tünteti ki. A vitathatatlan siker, az osztatlan elismerés azonban ekkor csupán a jövő rejtett ígérete.
A következő hónapok Békésynek sok kudarcot és fájdalmas sebeket hoznak. Ekkor ütközik össze oktatási koncepciója az egyetemi vezetés más irányú elképzeléseivel, és a professzor a sérelem emlékét indulati töltés nélkül, de mindhalálig megőrzi. A konfliktus annál fájóbb, mert tulajdonképpen mindkét félnek igaza van. Az egyetem álláspontjának megértéséhez röviden át kell tekintenünk a magyar közoktatás és tudományosság millénniumot követő fél évszázadát.
A századforduló után magyar származású kutatók a természettudományok számos területén érnek el jelentős eredményt. Ám a gyakran idegen színekben felmutatott teljesítmény mögött egyéni kiválóság és nem honi tudományos iskolák indítása rejtőzik. A természettudományok támogatása – néhány tiszteletreméltó, de kivételnek számító esettől eltekintve – mostoha. A középfokú oktatásnak is elhanyagolt területe a természettudományos képzés. Kétségkívül léteznek kitűnő, nívósan oktató gimnáziumok, és fizikát, kémiát, matematikát magas szinten továbbadó, kiváló tanárok is. A képzés fő irányát viszont a tantervek határozzák meg, és azokban bizony a humán tudományok túlsúlya nyomasztó. Annak ellenére, hogy számos oktatáspolitikusunk előtt nyilvánvaló, hogy egy nemzet anyagi felemelkedése a XX. században alapos, és főleg széles körben oktatott természettudományos műveltségen áll vagy bukik, nem történik lényeges változás. A felszabadulást követően nyílik lehetőség a már régen esedékes reformok bevezetésére. A megvalósítás viszont csak jól képzett, modern természettudományos ismeretekkel rendelkező, nagyszámú tanár kibocsátása útján volt elindítható. Ám a támasztott igénynek a Pázmány Péter Tudományegyetem fizikaoktatása is csupán részlegesen felelt meg. A képzés új koncepciója nyilván azt is megkívánja, hogy megfelelő egyetemi tankönyvek álljanak a tanárjelöltek rendelkezésére. Szerfelett tanulságos ezért, ha elővesszük a Tangl-féle Kísérleti fizika tankönyv 1946-os, negyedik kiadását, és összevetjük a hasonló funkciót betöltő Grimsehl megfelelő köteteivel. Nem méltányos megfeledkezni arról, hogy Tangl jelentős tanáregyéniség, akire tisztelettel emlékeznek vissza jeles tanítványai. 1924-ben kiadott könyve a korszerű kísérleti fizika egyetemi tananyagának első magyar nyelvű összefoglalása, és didaktikailag is jól szerkesztett munka. 395 oldal terjedelemben azonban ekkor már aligha lehetett letárgyalni egy tudományos igényű tanárképzés kísérleti fizikai alapjait. Hozzá kell tennünk még azt, hogy a kötet csak a Barnóthy Jenő és Forró Magda által végrehajtott jelentős kiegészítések után éri el a fenti szerény oldalszámot. Ez a tankönyv szolgált a fizikát elsajátítani kívánó tanárjelöltek elsődleges szellemi táplálékául. Bőségesebb irodalmat a németet jól bíró hallgatók találhattak ugyan, de a néhány fellelhető kötet aligha lehetett elégséges népes évfolyamok alapos felkészüléséhez. Az anyag módszeres, rendszeres előadására lett volna szükség; ezt igényelte az egyetem is a fizika tanszékvezető tanárától. Békésy viszont úgy vélte, a tények fellelhetők a könyvekben és a folyóiratokban, és a kutatás módszertanát kívánta hallgatóinak megtanítani. A tanítványok döntő többségénél vélhetőleg hiányoztak a feltételezett előismeretek, és így formálódhatott ki a vélemény: „az előadások színvonala túlságosan magas”. Az álláspontok különbségét sok év múlva maga Békésy világítja meg tömör, szenvtelen mondatokban: „Elsősorban a kutatás módszertanát akartam megtanítani. Az egyetem nem akart módszert tanítani. Alapvető tényeket, adatokat kívántak a hallgatókkal elsajátíttatni.”
Kétségtelen, Békésy elgondolásai kiválóan érvényesültek volna azon a területen, amit ma posztgraduális képzésnek nevezünk. A szemben álló felek azonban nem értették meg egymást. A professzor nem érzékelte, hogy olyan magasságokban jár, ahová csak néhány kiváló tanítványa tudja követni. Vitapartnerei viszont arról feledkeztek meg, hogy az egyetemi oktatóként kevésbé eredményes Békésy szakterületének világszerte elismert művelője, aki megfelelő színvonalú közegben könnyen válhatna egy tudományos iskola szellemi központjává.
A tragikus félreértés bekövetkezett, és Békésy, aki 1940-ben jó szándékkal telve látott hozzá az egyetemi oktatás kétségkívül esedékes megreformálásához, mélységesen elkeseredik. Súlyosbító körülmény, hogy belátható időn belül remény sincs arra, hogy a Postakísérletin újrakezdhesse kutatásait. Ekkor újítja meg ajánlatát a közép-európai kutatókkal hagyományos jó kapcsolatot ápoló Svédország. Most nem Bárány, hanem a stockholmi Holmgren professzor kínálja meg kutatási lehetőséggel régóta tisztelt magyar kollégáját. Gunnar Holmgren a főszerkesztője az Acta Oto-Laryngologicának, melyben az 1938-ban tartott stockholmi előadás szövegén kívül Békésy több cikke is megjelent már. Valószínűleg a régi ismeretség befolyásolja abban, hogy a svédországi meghívást fogadja el az ez idő tájt érkező több külföldi ajánlat közül. A Karolinska Intézet vendégprofesszori minőségben alkalmazza a magyar akusztikust, aki több mint egy éve nélkülözi már az élete értelmét jelentő kutatás lehetőségét.
