A KÖZGAZDASÁGTÓL A TÁRSADALOM TUDOMÁNYÁIG (1876–1880)
A KÖZGAZDASÁGTÓL A TÁRSADALOM TUDOMÁNYÁIG (1876–1880)
Beöthy munkásságának fő hajtóereje mindig is a társadalmi kérdések iránti olthatatlan érdeklődése volt. A megismert módszerek fokozatosan elégtelenné váltak, új és egyre tudományosabb szemléletek jelentkeztek, ez vezette Beöthyt az irodalomtól a politikai jellegű gazdasági újságírás területére; majd a statisztika és a kormányzati kérdések vizsgálatához. Az államgépezet megszilárdulásával lezárultak a „hősi idők”, a kezdeti lelkes, többségében autodidakta gárdát egyrészt jól képzett szakemberek, a kormányzat megbízható hivatalnokai, másrészt a megyékből egyre erőteljesebben feláramló szürke, hétköznapi réteg kezdte felváltani. Beöthy egyre kevésbé elégedett meg a társadalmi jelenségek feltérképezésével, amelyeket évről évre szigorú alapossággal állított össze, a tények közötti összefüggések kezdték érdekelni. A bankügy elmélete című művel 1875-ben végleg lezárult Beöthy életének az a korszaka, amelyet főként a gazdasági kérdéseknek, illetve azok egyes társadalomtudományi vonatkozásainak szentelt. Beöthyéhez hasonlóan változások történtek generációja gondolkodásában és pályafutásában. Halász Imre, aki a statisztikai osztálytól kiválva a „Pester Lloyd” szerkesztője, majd Andrássy Gyula miniszterelnökségi sajtóhivatalának vezetője lett, 1872-ben végképp hátat fordított a hivatalos tevékenységnek, és visszatért az újságíráshoz. Hunfalvy Jánosnak statisztikai munkássága európai elismerést hozott, az 1869. hágai statisztikai kongresszuson, az 1872. szentpétervári nemzetközi kongresszuson megkülönböztetett figyelemben részesült. Szent-Péterváron Quételet, a tudományág legrangosabb alakja egész estét szentelt Hunfalvynak és Keleti Károlynak. Eredményei és azoknak az elismerése ellenére Hunfalvy egyre inkább a földrajz felé fordult, úgy vélte, hogy a földrajz természetes kapcsolatot hozhat létre a társadalomtudományok és a természettudományok között. A hetvenes évek elején energiája legnagyobb részét a magyar földrajztudomány újjászervezése kötötte le, fáradozásai eredményeképpen jöhetett létre 1872-ben a Magyar Földrajzi Társaság. Kállay Béni 1875-ben tért vissza belgrádi beosztásából; hogy a továbbiakban a korszerű, illetve korszerűsítendő konzervativizmus szószólójaként jelentkezzen.
Az 1870-es évek eleje mozgásba hozta az egész magyar közéletet. A dualizmus alapvető kérdéseinek megoldatlansága ezúttal nem egyes előrelátó gondolkodók írásaiban, hanem aktuális eseményekben, kibogozhatatlan problémák garmadában jelentkezett. Ezek közé tartozott az 1873-as gazdasági válság és ennek körülményei között az új gazdasági megegyezés kérdése, amely közvetve ismét a politikai kiegyezés kérdéseit tűzte a napirendre; továbbá a nemzetiségi kérdés, megterhelve a Balkánon kialakult robbanékony helyzettel; végül a hőn óhajtott kapitalista fejlődés első „mérges gyümölcsei”: a társadalmi feszültségek.
Mindezek figyelembevételével fogott hozzá Beöthy 1876-ban új könyvének megírásához. Közvetlen indítékául a közelgő és a közvéleményt élénken foglalkoztató osztrák-magyar gazdasági megegyezés és az azzal kapcsolatos lehetőségek szolgáltak. A Nemzetlét című, már címében is sokatmondó művében a szerző Magyarország követendő útját nagyobb és új összefüggések figyelembevételével kívánta kijelölni. Alaptétele: egyes népek lemaradása a fejlődésben és esetleges eltűnése a éltviszonyok megváltozásából eredt. Ez annyit jelent, hogy az adott társadalom nem volt képes a változó körülményekhez alkalmazkodni. A sikeres alkalmazkodás nem jelenti azt, hogy az illető népnek nemzeti hagyományait vagy függetlenségét fel kellene adnia. Az alkalmazkodás nem megy simán, csakis válságok árán érhető el. Beöthy szerint ennyiben az emberi társadalomra is érvényes a darwini „leszármazási elmélet”.
A darwinizmussal a hazai olvasóközönség igen hamar megismerkedhetett. Magyarországra meglepő gyorsasággal érkeztek meg az új kutatások eredményei. Jánosi Ferenc az 1860. évi „Buda-pesti Szemlé”-ben fél év elmúltával ismertette Darwin alapvető művét, A fajok eredetét, 1864-ben pedig Rónay Jácint közölt összeállítást Darwin műveiből. Beöthy, aki 1869-től tagja a Nemzeti Kaszinó könyvtári felügyelő bizottságának, ebben a minőségében.is közreműködött, hogy szélesre táruljanak a kapuk a tudomány új eredményei előtt. Ebben nagy szerepe volt a Magyar Tudományos Akadémiának, amelynek új épülete a hatvanas évek közepére készült el, és titkára, majd főtitkára Arany János lett. Halász Gábor írja Magyar századvég. Korszerű akadémiák című szép tanulmányában, hogy „a Magyar Tudományos Akadémia új épülete korszerű volt kívül, a reneszánszra emlékezve, amely a pepecselő biedermeier után új, friss stílusizgalmat jelentett, a kezdődő historizmus hódító kedvét, a pompa ábrándját a szürkeségben, de korszerű belülről is, európai látókörű és modern érdeklődésű tudósaival, a lázas külföldet ismertető munkával, amely a falai között folyt. Elég végignézni kiadványai lajstromát, hogy meggyőződjünk, milyen rögtönösen és gazdagon vezette át a nyugaton uralkodó szellemi áramlatokat magyar földre, ajándékozott meg a történeti, közgazdasági, irodalmi és standardművek fordításával…” Az ország szellemi légkörére egyébként jellemző, hogy Darwin hamarabb részesült elismerésben Magyarországon, mint Angliában. Csak 1879-ben tüntette ki a Cambridge-i egyetem megtisztelő fokozattal, tíz évvel azután, hogy az „American Philosophical Society” megbecsülése jeléül tagjává választotta. A Magyar Tudományos Akadémia 1872-ben választotta Darwint tiszteletbeli tagjának, akit egyébként otthonában látogatott meg 1875-ben a neves magyar zoológus, Margó Tivadar.
Beöthy Leó érdeme, hogy kezdettől fogva kritikus álláspontra helyezkedett a darwinizmusnak a társadalomra való mechanikus alkalmazásával kapcsolatban. Az ún. szociáldarwinizmus elmélete és gyakorlata idegen volt Beöthy számára, éppen ezért nemcsak érthetetlen, hanem alaptalan volt Pulszky Ágostonnak a kritikája a „Budapesti Szemle” 1877-es évfolyamában. Pulszky abból indult ki, hogy Darwin tételeit, bármily tetszetősek és divatosak is, nem lehet a társadalomtudomány területén alkalmazni. Ez a megjegyzés Beöthy elmarasztalását jelentette, figyelmen kívül hagyva, hogy Beöthy munkájában aláhúzottan hangsúlyozta, hogy a Darwin által kimutatott törvényszerűség csak az emberi társadalom fejlődésének legalacsonyabb fokain érvényes, a fejlődés későbbi szakaszaiban az együttműködés válik döntővé. Beöthy szerint az emberi tulajdonságok és képességek nem az öröklés, hanem a közlés és tanítás révén fejlődtek. Ennek értelmében az ember és vele együtt a társadalom nevelhető, az emberi társadalom fejlődése nem geológiai jellegű, hanem tudatos tervszerű tevékenység eredménye. Beöthynél a hangsúly az emberre és társadalmi szerepére, és annak történeti aspektusaira helyeződött. A társadalom fejlettségének mércéje többé nem egyedül a gazdaság, technika vagy anyagi jólét, hanem az emberek egymáshoz való kapcsolata, méghozzá nem a „struggle for life”, az erősebb felülmaradása, a gyengébbnek pusztulása útján, hanem az együttműködés és kölcsönösség alapján. Ennyiben Beöthy nemcsak kortársa, hanem eszmetársa volt azoknak – így mindenekelőtt az amerikai Lester Wardnak, a szerb Bogisičnak és az orosz Kropotkinnak –, akik eltérő érveléssel és különböző következtetésekkel ugyan, de Spencernek és a korabeli szociáldarwinizmusnak az elutasítását jelentették.
Bogisič munkásságának megismerése indította Beöthyt negyvenéves korában arra, hogy szerbül megtanuljon. Nem az egyén, hanem a közösség állott azoknak a kutatásoknak a központjában, amelyet Savigny nyomán, a délszláv jogrendszer eredetét keresve Baltazar Bogisić folytatott. Bogisičnak a zadrugáról szóló fejtegetései nagy figyelmet keltettek egész Európában, Henry Maine nagy lelkesedéssel fogadta megállapításait. Ward és Kropotkin közvetlenül nem hatottak ugyan Beöthyre, de mindketten eszmetársai voltak. Ward élete és munkásságának első szakasza sok hasonlóságot mutatott Beöthyéhez. Szegény családból származott, tanulmányait egyedül végezte, Beöthyhez hasonlóan „self-made-man” volt. Biológusnak készült, de mint statisztikus kereste meg kenyerét állami alkalmazásban. Gazdasági téren a még védelemre szorult amerikai gazdaság fejlődése érdekében a védvám híve volt, társadalmi téren pedig a kisemberek védelmét szolgáló közhatalom megteremtését szorgalmazta. Biológusként nézve a világot, találóan mutatott rá, hogy a természet pazarló ökonómiáját az emberi társadalom nem engedheti meg magának. A kultúra igazi értelme éppen a beavatkozás, az irányítás és tervezés, a hasznosnak és jónak ápolása és a károsnak kiiktatása a társadalom életéből. Ward elmélete tagadását jelentette annak, mintha mindennek alapja és célja az egyéniség korlátlan és másokra tekintet nélküli érvényesülésében lenne. A hetvenes évek végén érlelődött és a nyolcvanas évek elején fogalmazódott meg Pjotr Kropotkin A kölcsönös segítség mint természettörvény című munkájának az a gondolata, hogy nem a verseny, hanem az együttműködés a fennmaradásnak és fejlődésnek az alapvető tényezője. Kropotkin a társadalom fejlődésének kezdeti intézményeiben nem a politikai elnyomás csíráit, hanem a társas létet biztosító szerveket látott.
Mindezek figyelembevételével érthető, hogy Beöthy Nemzetlét című munkájának nemcsak kimondott vagy rejtett társadalmi mondanivalója, hanem nem kevésbé újszerű gazdasági, pénzügyi és politikai jellegű következtetései is heves vitát váltottak ki. A Nemzetlét nemcsak annak a tételnek a jogosultságát vonta kétségbe, hogy egyes társadalmi rétegeket örök alárendeltségre lehet ítélni, hanem azt is, hogy vannak elsőrendű és másodrendű népek vagy nemzetek. A Nemzetlét minden eddiginél határozottabb állásfoglalást jelentett a védvám, sőt az Ausztriától való elkülönülés érdekében. Kautz kötelességének érezte, hogy a Nemzetlét vitájával kapcsolatban ismét és minden eddiginél határozottabban szálljon szembe a védvám gazdasági, politikai és társadalmi vonatkozásaival. Hunfalvy János ugyancsak a „Budapesti Szemle” 1881-es évfolyamában védelmébe vette Kautz bírálatával szemben Beöthyt. Hunfalvy az egyenlőtlen fejlettségi fokon álló országok szempontjából végzetesnek tartotta a szabadversenyt, és érvei között néprajzi jellegűek is szerepeltek, így pl. háziipar elsorvadása és annak a következményei az idegen vagy gyarmati uralom körülményei között. Hunfalvy a problematika nagyon is égető vonatkozásaira hívta fel a figyelmet, de a vita idején a fejlemények már túlnőttek a védvám és a szabadverseny hívei közötti nézeteltérések korábbi keretein. A világ egyáltalán nem a klasszikus gazdaságtan által feltételezett általános jólét és anyagi kiegyenlítődés irányában fejlődött. Az aránytalanság társadalmi és nemzetközi téren egyre nagyobb lett, a tőke koncentrációja és a monopóliumok kialakulása, az azokkal együttjáró társadalmi és politikai következmények, végül, de nem utolsósorban éppen az egyenlőtlen fejlődés tendenciájának az erősödése kiélezte az ellentéteket egyrészt a kapitalista világon belül, másrészt a fejlett és fejletlen országok között.
A liberalizmus elhalványulásával párhuzamosan hasonló folyamat megy végbe Magyarországon is. Az 1873-as gazdasági válság és elhúzódása kérdésessé tette a liberális gazdaságpolitikát, az 1875-ös fúzió nyomán létrejött Szabadelvű Párt már nem árnyéka, hanem megcsúfolása volt az egykori politikai és társadalmi liberalizmusnak. Az 1877-es osztrák-magyar gazdasági megegyezést a közvélemény többsége a nemzeti érdekek elárulásának tekintette. A liberalizmusban való csalódottság többeket annak a konzervativizmusnak az irányába terelt, amelynek korszerű jelleget igyekezett adni Angliában Disraeli. A Disraeli által meghirdetett ún. tory demokrácia az össznemzeti és osztályok feletti jelleg hangsúlyozásával, valamint szociális és kulturális reformok beharangozásával alkalmasnak látszott a hagyományos uralmi rendszer fenntartására. A konzervatívok választási sikere és kormányalakitása 1874-ben Angliában és kormányzati vezető szerepük megőrzése – kisebb megszakításokkal – egészen 1906-ig, biztatást jelentett a hazai konzervativizmusnak korszerű formában való fellépése szempontjából. A saint-simonizmusban és comte-izmusban rejlő elite-elv minden nehézség nélkül párosult. a történeti osztályok vezetőszerepe elméletével és gyakorlatával. A korszerű konzervativizmus hazai teoretikusa Kállay Béni lett, és lapjának, a „Kelet Népének szerkesztését Halász Imre vállalta. A Bosznia-Hercegovina kérdésével kapcsolatos vitában igen jól megmutatkozott a modern konzervativizmus egy jellemző aspektusa. Kállay a hódítás mellett foglalt állást a parlamenti vitában, ennyiben is magáévá téve példaképének, Disraelinek azt a koncepcióját, hogy a társadalmi rendet nemcsak erős államhatalomra, a hagyományos intézményekre, így az egyházra való támaszkodásra és kisebb-nagyobb engedmények biztosítására lehet építeni, hanem ezt külső tényezők is elősegítik, mint a belső feszültséget levezető terjeszkedés.
Magyarország szempontjából azonban a területnyereség nem lehetett egyértelműen előnyös. Az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája azzal a veszéllyel járt, hogy eltolódik az az egyensúly Budapest és Bécs között, amely 1867-ben létrejött. Balkáni terjeszkedés esetében megnőhetett volna Horvátország súlya Ausztria szempontjából. A reformkor egyik régi vágású mérsékeltje, az idős Szentkirályi Móric kifejezést is adott aggodalmainak a „Budapesti Szemle” 1878-as évfolyamában. Szentkirályi francia tanulmányokra és statisztikákra hivatkozva kimutatta, hogy Németország kísérlete Elzász beolvasztására eredménytelen volt, és az is marad. Mind a rugalmas gazdasági, mind az erőszakos kísérlet, amely egy más nép beolvasztására irányul akár Európában, de sok más helyütt az egész világon is, kudarcra van ítélve. Szentkirályi szerint Magyarország olyan történelmi bűnt követ el déli szomszédja elnyomásakor, mint Ausztria Lengyelország felosztásakor. Sok tapasztalata birtokában és sok meddő elmélet megismerése után Szentkirályi arra a meggyőződésre jutott, hogy a népek egymás mellett élésének kérdésével legsikeresebben Beöthy Leó foglalkozott.
A nemzetiségi kérdés hasonló szerepet játszott a társadalmi antropológiai érdeklődés formálásában, mint a gyarmati kérdés a modern társadalmi antropológia kialakulásában. Az emberiségről alkotott vallásos kép, de a felvilágosodás emberképe is a múlté lett a XIX. század első felében. Helyette egyrészt a rideg és térítő jellegű hang vált uralkodóvá, mint például James Mill The History of British India című 1817-ben megjelent könyvében, másrészt a fizikai antropológia, amely rideg osztályozási rendszerek szerint okoskodott. Az 1850-es évektől kezdődően változott meg a légkör, újból megindultak a nagy tudományos utazások, ismertté váltak az eredmények, megszületett az egyetemes etnológiai irodalom. Új iskolák és új utak alakítói jelentek meg műveikkel: W. Bagehot Physics and Politics 1872, Ch. Darwin The Descent of Man 1871, J. Lubbock The Origin of Civilization 1870, J. F. McLennan Studies in Ancient History 1876, H. Maine Ancient Law 1861, H. Spencer Descriptive Sociology 1873, E. B. Tylor Primitive Culture 1871 és számos más kitűnő munka egy új tudományág születését jelezték. Hatásuk nem korlátozódott kimondottan szakmai területre, közvetve, és nem egyszer szerzőik szándéka ellenére, választ adtak olyan kérdésekre, amelyet a munkásság helyzete, a nemzetiségi probléma, a gyarmati népek sorsa, a XIX. század nagyon is gyakori politikai rendszerváltozásai vetettek fel: Elnyomásra született-e az ember vagy demokráciára? Az örökös harc lesz-e mindig az emberi kapcsolatok alapmotívuma? Változnak-e az emberi tulajdonságok, vagy mindig ugyanazok az emberi gyengeségek és tudatlanságok maradnak döntőek? Lehet-e egy emberi közösséget a teljes egyenlőség alapján megszervezni és fenntartani? Örök kiskorúságra és felsőbb gyámolításra van ítélve az ember, vagy a többség veheti kezébe sorsának irányítását?
A hetvenes években változás jelei mutatkoztak a tudományos gondolkodás terén is. A tudomány általában igyekezett megszabadulni a magát tudományok tudományának tekintő szociológia gyámkodásától. Spencer és Comte egyre inkább bírálat tárgyává váltak nemcsak a természettudósok részéről, akik a deduktív módszerekkel dolgozó, időtől és tértől független kategóriákra hivatkozó, és végleges igazságokra igényt tartó rendszerekben a tudomány fejlődésének akadályát látták, hanem a társadalomtudomány részéről is. A társadalomtudományok egyre inkább tehertételnek érezték a természettudományok által egy korábbi időszakban kimutatott módszerek mechanikus átvitelét és merev alkalmazását. Renannak és főleg Taine-nek nagy jelentősége volt a társadalomtudománynak mint önálló tudománynak az elfogadtatásában. Mindketten hangsúlyozták a szaktudományoknak, köztük a néprajznak a fontosságát, és a történetietlen kategorizálással szemben a történetiség követelményét állították. Az új szemléletet a hetvenes években inkább az „orvosi” aspektus jellemezte, eltérően Saint-Simon, Comte és Spencer mérnöki, általában technokrata gondolkodásától. Taine szerint az emberi társadalomnak nemcsak anatómiája és fiziológiája, hanem patológiája is van.
A társadalommal valami baj van; ez a felismerés erősödött Beöthyben is, amikor akadémiai székfoglalója témájául a társadalom keletkezésének problematikáját választotta. 1877-ben a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Károly javaslatára választotta Beöthyt levelező tagjává, ezzel megadva a tudományos elismerést munkásságának a körülötte kialakult heves viták ellenére. Keleti Károly 1876. március 24-én küldött ajánlásában Beöthy munkásságát méltatva különösen a Nemzetlétre hívta fel az Akadémia figyelmét: „… mind mély és komoly tanulmány, mind a széles ismeretek, mind az őszinte meggyőződés valamint független nézetalkotás tekintetében egyike a legjobbaknak, mik újabb időben a társadalmi tudományok körében megjelentek.” Az 1878-as akadémiai nagygyűlés bizonyos fokig utat engedett a Beöthyhez közelálló nézeteknek, így lettek Beöthy mellett Hunfalvy és Barsi József is a Magyar Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságának a tagjai.
Székfoglalójának bevezetéseként Beöthy a társadalom definítióját adta meg. Értelmezésében a társadalom olyan egyének csoportja, ahol megszűnt a belső viszonyok homogenitása a munka megosztása miatt. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy a közös tevékenységeken kívül megjelentek és állandósultak a csoport tagjainak egy részénél olyan munkafolyamatok, amelyek létviszonyaikat a többiekhez képest megváltoztatták. Ez a differenciálódás, amely elsősorban az életkörülmények módosulásában nyilatkozott meg, társadalmi kötelékek kialakulását eredményezte, amely az „egyénre nézve szükségkép a teljes cselekvési szabadság egy részének elvesztésével jár”. Beöthy a továbbiakban megkülönböztette egymástól az állati közösségek funkcionálását és az emberi társadalom életét. Az emberi társadalmi szerveződés létrejöttéhez és későbbi haladásához az értelem elengedhetetlen tényező, maga az emberi közösség által kialakított, további fejlődés szempontjából létfontosságú ismeretek és információk megőrzése és továbbadása: a nyelv segítségével. Az embert az állati léttől az „ipari” tevékenység választotta el, az eszközök célszerű és rendszeres használata: a munka. Beöthy azonban hangsúlyozta, hogy csak azon eszközhasználó közösségek voltak képesek a környezettel folytatott kíméletlen harcból győzelmesen kikerülni, amelyek tagjai, ha még a legkezdetlegesebb és legkevésbé differenciált hangok útján is, de közölni tudták egymással életfontosságú megfigyeléseiket. Ez annyit jelent, hogy az értelem nem az emberré válás oka, de a lehetőségét döntően biztosította. Az emberi társadalomfejlődés első szakasza az ún. definit közösség volt, Beöthy értelmezésében a hatalmi megosztottság nélküli közösség, amelyet véleménye szerint induktív úton kimutatni ugyan nem lehet, de az emberi együttélés egyetlen lehetséges módozata volt. A fejlődés legalacsonyabb lépcsőinek kutatása Beöthy számára rendkívül fontos kérdés, mert a kezdetektől kimutatható, hogy a fejlődés rugóit magában az emberben kell keresni, nem pedig kívülálló törvényekben. Ezt a véleményét Comte és Bagehot általa történetietlennek tartott felfogásának bírálatával emeli ki. Comte „ki noha a haladás eszméjét elsőként vezette be a társadalmi viszonyok szemléletébe”, az emberi tulajdonságokat állandónak, megváltozhatatlannak képzelte el, és az ember társas hajlamát fajjellegként fogta fel. Comte ezzel támasztotta alá elképzelését az emberek többségének a tehetetlenségéről és ebből egyenesen következett Comte igénye egy vezető réteg állandó meglétére. Bagehot indítékai mások voltak, a természetes kiválasztás elvét kívánta alkalmazni, de következtetéseiben Comtéhoz állt közel, amikor az emberi fejlődés kezdetein a kormányzat mennyiségét, nem minőségét tartotta fontosnak, azaz az emberi közösség többségének vezetését, akaratuk és véleményük figyelembevétele nélkül. Beöthy szerint az emberek együttműködése és kezdeti kormányzati szerveik létrehozása fejlődés eredménye volt, önvédelmi szerepe volt a természet elleni küzdelemben, a túlnyomó erő és fenyegetés ellenében az ember csak ezt az utat választhatta.
A társadalomfejlődés második szakasza Beöthy elképzelése szerint az ím. „kétszervi társadalom”, amelyben ellentétben a definit közösséggel, a politikai hatalom megoszlott, létrejött a „politikai” munkamegosztás. Beöthy hangsúlyozta, hogy a bonyolultabb állami szervezet nem a népesedés következménye, hanem a társadalom komplex fejlődésének eredménye. A társadalmi életnek, a termelésnek a bonyolultabbá válásával létrejöttek bizonyos funkciók, mint a hadvezér, bíró, terményelosztó, pap stb. Ezeket a funkciókat a fejlődés eme fokán mindig az egyéni rátermettség alapján töltötték be, a funkciók örökletessé válása a későbbi fejlődés eredménye. A funkció állandósulása azonban mélyreható változást eredményezett a közösség tudatában, létrejött a közösségi tudat mellett az „alattvalói öntudat”, Az alattvalói öntudat nem patologikus jelenség, hanem a társadalom bizonyos fejlettségi szintjének fontos tartozéka.
A társadalom fejlődésének harmadik szakasza több úton haladt tovább. A közösségek vagy megmaradtak a „kétszervi társadalom” szintjén, vagy egyesítette őket egy centralizált önkényuralmi rendszer, vagy pedig létrejött a különböző társadalmak szövetségi rendszere. Beöthy a társadalom fejlődésének harmadik lépcsőjeként az önkényuralmi rendszert vette, hangsúlyozva, hogy ez nem szükségszerűen a szövetségi társadalom történeti előzménye. A két társadalmi rendszer elterjedését nem is történeti egymásutániság sémáján képzelte el, inkább gazdasági okokat keresett. Beöthy sohasem fogadta el a termelés fejlődésének azt a besorolását, ahogy az a skót gazdasági iskola tevékenysége nyomán széles körökben elterjedt, azaz a gyűjtögetés, vadászat, állattartás és földművelés merev evolúcióját. Beöthy a társadalmi fejlődés eme kezdeti fokain gazdaságföldrajzi okokat látott dominánsoknak. A növényi monokultúrára felépült társadalmak döntő többsége mutat despotikus arculatot, a kisebb népsűrűséggel bíró területeken viszont a szövetségi társadalom alakult ki. A despotikus rendszerek Mezopotámiától kezdve egészen a közép-amerikai magaskultúrákig megtalálhatóak; a szövetségi társadalom tipikus példái pedig az észak-amerikai indiánok törzsei. Beöthy mind a kétszervi, a despotikus és a szövetségi társadalom illusztrálására számos etnográfiai és etnológiai anyagot közölt, ezzel műve bizonyító anyagának túlnyomó része néprajzi jellegű lett.
Beöthy egy helyütt kutatásának módszerével foglalkozva megállapította, hogy vizsgálódásait csupán a társadalom politikai szerveire terjesztette ki, ezek változósainak törvényszerűségeit figyelte meg. Hozzáfűzte azonban, hogy a politikai szervezet nem egyenlő a társadalom életének egészével, így az adott elemzés sem ölelheti fel a társadalmi lét összességét. Ez a különbségtétel jellemző Beöthy társadalomelméletének egészére, kormányzati munkássága során maga is tapasztalta a politikai fejlődés és irányítás és a valóságos élet nem egybeeső kontúrjait.
A politikai intézmények fejlődésével párhuzamosan, illetve azzal való kölcsönös kapcsolatában elemezte Beöthy a szellemi élet evolúcióját. Megállapította, hogy az értelem nemcsak az emberré válás fontos elősegítője, de szerepe a haladás során egyre fontosabb lett. Az értelem fejlődése a despotikus berendezkedésű társadalomban ütközött a legnagyobb akadályokba, e rendszer politikai szélcsendje nem teremtett kedvező légkört, megakadályozta a „szabad politikai életben edzett értelmiség” létrejöttét. Ezeknek a rendszereknek dermedt levegője nem ellentétes a hitvilág, a vallás és egyes művészetek burjánzásával, virágzásával. A művészet azonban eleve lemondva a politikai elkötelezettség minden fajtájáról, az „iparos” művészet színvonalán reked meg. A társadalmi mozgás meggátlása, amely Beöthy szerint patologikus jelenség, vezethet a militarista szellem túlsúlyához egy adott társadalmon belül, ami aztán a társadalom fejlődésének fő akadályává válik minden esetben. Az állandó harc egy bizonyos fejlődési szint elérése után nem az egészséges erők érvényesülésének kedvez, hanem a társadalom egészét aránytalanná teszi, rablásra berendezkedett vezetésnek rendeli alá és ily módon éppen a leghaladóbb tényezők felülkerekedését akadályozza.
A társadalom fejlődését Beöthy szerint a szakadatlan haladás jellemzi, és ezért csak átmenetinek tartotta azt a megtorpanást, sőt törést, amely Magyarországon Tisza Kálmán rendszerével bekövetkezett. Véleményének közvetve adott kifejezést abból az alkalomból, hogy a „Budapesti Szemle” szerkesztősége felkérte, hogy ismertesse Comte munkásságát. A tanulmány 1879-ben jelent meg Comte Ágoston társadalomtani nézetei címen, és igen figyelemreméltók azok a részletek, amelyek bíráló megjegyzéseket tartalmaznak. Beöthy ahhoz a nemzedékhez tartózott, amely Comte eszméin nevelkedett, és éppen ezért a kritika jelezte, hogy miben és mennyiben jutott ő maga túl a comte-i pozitivizmuson.
A Comte Ágoston társadalomtani nézetei című tanulmány a comte-i életmű első komoly elemzése volt a hazai szakirodalomban és sokáig az egyedüli maradt. Beöthy helyeselte Comte azon célkitűzéseit, amennyiben Comte célja a társadalmi előrelátás és tervezés volt. Hasonlóképpen egyetértett Comte azon szemléletével, hogy a társadalom statikai (anatómiai) vizsgálatát a dinamikai (fiziológiai) megismerésnek kell követnie, amelyben az emberiség folytonos haladásának eszméje nyilatkozik meg. Eltérőek voltak Beöthy nézetei a társadalomkutatás részléteit illetően.
Comte a társadalmi viszonyok változásaival foglalkozott, de magát az embert történetileg változatlannak tartotta, ezért nem kutatta a fejlődés alacsonyabb fokait, nem vizsgálta az „emberi természet legvalódibb lényegét”, az emberi tevékenység és tudat, az emberi társadalom kialakulását. Beöthy szerint „a haladás oka ugyancsak az emberi természetben található föl; azon ösztönben, melynél fogva az ember állapotát folytonosan javítani törekszik minden tekintetben, vagy más szavakkal physikai, erkölcsi, értelmi léteiét mindinkább kifejleszteni igyekszik”.
Beöthy nem tekintette az emberek többségét „kiskorúnak”, tagadta, hogy egy vezető réteg hivatott a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek felismerésére és ezek gyakorlati alkalmazására. Beöthy szerint ezek a felfogások az emberiség történetének mondanak ellent, az eredmények nem egy mindent tudó elitnek, hanem a többség tudatos munkájának köszönhetők. Beöthy hozzáfűzte, nem helyes a fejlődés eredményeit egyedül az anyagi körülmények javulásán mérni, hanem a szellemi életet is figyelembe kell venni, az emberi haladás megértéséhez az „emberi ész történetének kell vezetőül szolgálnia”.
Comte társadalmi dinamikáját elemezve Beöthy sorra vette a Comte által felvázolt történeti szakaszok egyes fontos kérdéseit. Az ún. teológiai korral foglalkozva Beöthy tévesnek minősítette Comte azon tételét, hogy az emberi cselekvésnek a múltban elsősorban a hit, az ideológia szolgált irányelvül. A természettel szembeni küzdelemben a munkáé volt az elsőbbség, amely egyre inkább a múltba nézve mindig is nehezebb volt, a munka elvégzése mindig is természeti folyamatok megfigyelésén és kihasználásán alapult. Beöthy szerint Comte eltúlozta a vallás szerepét, hogy aztán azt ámításnak minősítve mint a közvélemény befolyásolásának és irányításának hatalmas eszközét mutassa be. A modern valláskutatási elméletek alapján Beöthy rámutatott arra, hogy a vallási képzetek bizonyos történeti körülmények között alakultak ki, és a vallás eredeti funkciója a környezettel való kapcsolat sajátos alakítása volt, a szerepe csak később módosult. Ez megmutatkozott a szervezeti keretek létrejöttével, amelyek meg-merevedése nem segítette elő, sőt növelte a katolikus egyházhoz fűződő illúziók eloszlását, amelyektől Beöthy meglátása szerint Comte sem volt mentes.
Comte rendszerében az ember, mint a társadalom hivatalnoka fegyelemmel és a társadalom összérdekeit képviselő államhatalom iránti feltétlen engedelmességgel tartozik. Beöthy elutasította a Comte társadalmi koncepciójában rejlő politikai elit gondolatot ugyanúgy, mint a szellemi téren is „kiskorúnak” tartott többség helyett gondolkodó „szellemi hatóság” tervét. Beöthy találóan mutatott rá az eredendő bűnről szóló egyházi tétel és az emberek „kiskorúság” koncepciójának összefüggésére, mindkettőnek a magja, hogy az ember csak közvetítéssel üdvözülhet, illetve juthat el az igazság megismeréséhez. Comte „antropológiája” Beöthy számára elfogadhatatlan volt, mert embertípusa alapjában elfogadó és befogadó, aki kész leszűkíteni gondolkodási körét ugyanúgy, mint cselekvése hatósugarát.
