ÚJSÁGÍRÓ ÉS KÖZGAZDÁSZ (1863–1867)
ÚJSÁGÍRÓ ÉS KÖZGAZDÁSZ (1863–1867)
Rózsaági Antal, a „Magyar Közgazda” tulajdonos szerkesztője a szabadságharc idején Guyon Richárd oldalán harcolt és Branyiszkónál súlyosan megsebesült, majd 1849-ben börtönbe vetették. Jónevű író és műfordító volt, a francia irodalom egyik hazai ismerője és terjesztője és azon túl a közgazdaság szenvedélyes művelője. A „Magyar Közgazda”. elméleti és gyakorlati közgazdasági irányvonalát Beöthy tevékenysége erősen megszabta, a hetenként megjelent lap minden egyes számában jelentek meg cikkei és statisztikai összeállításai. Írásai sohasem korlátozódtak pusztán gazdasági vonatkozásokra, látta a reformkor által is példának tartott és az egész világ által magasztalt Anglia kapitalista fejlődésének árnyoldalait is. A szociális kérdések iránti érzékenységét jelezte pl. a nyugdíj körüli Európa-szerte kibontakozó vitába való bekapcsolódása, amikor is a biztosításnak az egész társadalomra való kötelező kiterjesztését javasolta. Beöthyt két kérdés foglalkoztatta leginkább, és az ezekkel kapcsolatos elméletek tették rá a legnagyobb hatást. Az első a gazdasági függetlenség kérdése, amelyhez Carey „új védvámos” eszméit használta fel, a második a szociális feszültségek jelentkezése, ennek megértéséhez Saint-Simon tanulmányait forgatta. Beöthy írásai egyre nagyobb érdeklődést és elismerést váltottak ki és pályája újabb és emelkedő szakaszát jelenti, amikor 1865-ben Jókai Mór felkérte a szerkesztésében meginduló „Hon” című lap közgazdasági rovatának a vezetésére.
A „Hon” közgazdasági rovata irányítójaként Beöthy nagy gondot fordított az alapos és részletes tájékoztatásra. A gazdasági érpénzügyi problémák sokoldalú és adatokkal alátámasztott tárgyalása módszerbelileg is újat jelentett és fogékonnyá tette a statisztika olyan kezelése iránt, amelyet az ismert belga matematikus és statisztikus, A. Quételet valósított meg. Quételet munkásságának hatása nem korlátozódott a szaktudományra, kiterjedt az egész társadalomtudomány területére és a hazai tudományos gondolkodásban elsősorban Buckle angol történész munkáin keresztül vált ismertté és hódított tért. Beöthy tanulmányai 1865-ben kezdtek megjelenni a „Hon”-ban, a mindennapos statisztikai összeállításokkal együtt. Cikkeinek jelentős része vitajellegű volt. Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni a jegybank kérdésével foglalkozó állásfoglalását. Anglia közgazdászai között vita folyt az egyetlen, illetve több jegybank kérdéséről. Az „Economist”, a korszerű közgazdaság és társadalomtudomány egyik vezető fóruma, az egyetlen jegybank mellett tört lándzsát, figyelembe véve a központi pénzintézet szerepét egy fejlett országban. Az „Economist” véleményét osztrák részről egyesek ürügyül kívánták felhasználni arra, hogy Magyarország gazdasági és politikai helyét a leendő dualista rendszeren belül, pl. Skócia állásához hasonlóan, tartományi szinten próbálják kijelölni. Más esetben Louis Blanc és Proudhon nézeteit próbálta a „Neue Freie Presse” felhasználni arra, és az átlátszó szándékra Beöthy legott rámutatott, hogy a porosz–osztrák háborúban meggyengült Bécs számára, a magyar tulajdonok jelentős részének az „államosításával” anyagi erőforrás nyitását propagálja. Beöthy állásfoglalásai nemcsak az új elméletekben való jártasságát árulták el, hanem az elméletek gyakorlati alkalmazása iránti finom érzékét is.
Az egykori baráti kör tagjainak kapcsolata már 1864 körül kezdett meggyengülni, Kállay és Szögyény ekkor indult hosszabb európai útra, majd onnan visszatérve Kállay lefordította J. Stuart Mill A szabadságról című munkáját. Az utak elválásának jele volt Beöthy hosszabb bírálata, amelyet Kállaynak Stuart Mill könyvéhez írt előszaváról a „Hon” hasábjain írt. Kállay Béni a feltétel nélküli liberalizmus híve volt, és attól nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem nemzeti vonatkozásban is, előbb-utóbb, és ha megrázkódtatások árán is, végső fokon az életre való erők érvényesülését várta. A nyugat-európai szint elérése volt számára a nagy próbatétel, és ennek sikere érdekében, háttérbe szorultak nála – akárcsak Vajda János emlékezetes röpiratában, az 1862-ben kiadott Polgárosulásban – a társadalmi és nemzeti jellegű aggodalmak és fenntartások.
1867-re nemcsak összeverbuválódott, hanem már figyelemre méltó publicisztikai tevékenységet fejtett ki az a kis csoport, amely a nemzeti és szociális kérdésekben egyaránt mélyebb analízist kívánt és a fejlődést nem a szabadverseny sémája szerint képzelte el. Pesty Frigyes, Beöthy Leó, Hunfalvy János helyes érvelésének alátámasztására és a hazai közvélemény tájékoztatására Halász Imre 1867-ben lefordította Carey Társadalmi tudomány című művét. Carey-t egyébként Magyarországon Trefort ismertette, elsősorban a Magyar Tudományos Akadémián tartott egyik előadásában, amely azután megjelent a Pesti Napló 1863. február 24-i számában. Trefort azonban Kautz szerint nem volt olyan buzgó tisztelője Carey-nek, mint Pesty Frigyes, Halász Imre vagy Beöthy Leó. Halász rövid bevezető tanulmányában felismerhetőek azok az elemek, amelyeket a magyar követők fontosnak tartottak. Bevezetésképpen leszögezte: Carey világosan kimutatta, hogy a főleg Adam Smith-re és Ricardóra hivatkozó közgazdasági iskola, amely mindmáig a legtöbb hívet toborozta magának, nem jelentette az utolsó szót a tudományág fejlődésében. Carey szerint az iskola egyik alapvető fogyatékossága abban rejlik, hogy „klasszikusnak” és egyben örök érvényűnek minősít egy olyan fejlődést, amely ha történetileg jelentős és indokolt is volt, nem szolgálhat egyetemes érvényű példának. Carey felrója a „laissez faire” iskolának azonkívül, hogy a gazdasági élet törvényszerűségeinek vizsgálatánál csupán az érték és csere kérdéseit boncolgatták, kiragadva azokat a gazdasági élet komplex egészéből. Carey számára nem a vagyon, hanem a társulás jelentette az emberi társadalom fejlődésének hajtóerejét. Szemlélete optimista volt, nem osztotta Malthus és számos követője borúlátását, és nem ítélte az emberiség többségét – nagyon is vitatható törvényszerűségekre való hivatkozással – örökös szegénységre és szolgaságra. A népek egymás közötti és a társadalom belső viszonyait tekintve Carey az egyenlőség, együttműködés és sokféleség híve volt, innen az ún. „helyi központok” elmélete is. Ennek értelmében minden népnek a fejlődés tetejét kell elérnie, a munkamegosztás és kooperáció csak egyenlőek között folyhat töretlenül és igazságosan. Carey határozott ellenzője volt minden uniformizálásnak, és annak a nézetnek is, hogy valamely ország vagy rendszer mintául és sablonul szolgálhat minden nép számára.
Carey eszméi nagy visszhangra találtak Oroszországban, Kelet Európa számos országában, így Magyarországon is. Carey koncepciója sokaknak a szemében, így Kautz véleménye szerint is visszalépést jelentett, mint a List-féle teória egyik változata. Visszalépést jelentett szerinte egyrészt az európai fejlődésnek Smith és J. B. Say tanításainak megfelelő irányban történő alakulásához viszonyítva, másrészt ahhoz a haladó irányvonalhoz viszonyítva is, amelyet a hazai vonatkozásban Berzeviczy Gergelytől Széchenyi Istvánig, illetve a Széchenyi és nem Kossuth alapelveire épülő 1867-es kiegyezés gazdasági rendszere jelentett. Kautz a klasszikus gazdaságtan hazai legtekintélyesebb és legképzettebb képviselőjeként a gazdaság szabadságának híve volt, amely ha kerülőkkel és áldozatok árán is, de végső fokon az egyén és társadalom közötti harmóniához vezet. Az állam feladata egyengetni és biztosítani azokat a feltételeket, amelyek egyrészt határain belül, másrészt az államok egymásközti viszonylatában biztosítják azt az áramlást, amely társadalmi és nemzetközi mértékben az emberiség javát szolgáló munkamegosztáshoz vezet. A hatvanas, de főleg a hetvenes években azonban a fejlettebb kapitalista országokban egyre tarthatatlanabbá váltak a klasszikus gazdaságtan tételei, és a fejlődésnek induló országokban, így pl. Németországban és az Egyesült Államokban jelentkeztek teoretikusok, mint a német K. E. Dühring és az amerikai Carey, akik elméleteikkel meg akarták óvni kapitalista útra lépő országaikat a kapitalizmusnak már Franciaországban, de főleg Angliában oly kirívóan jelentkező következményeitől. Dühring ilyen jellegű írásait Keleti Károly ismertette a hazai közvéleménnyel, nem téve ugyanakkor magáévá fenntartás nélkül Dühringnek Carey-vel sokban rokon nézeteit. Mindenesetre sokan, így Beöthy Leó is, egyetértett Carey azon észrevételeivel, hogy nemcsak ápolni kell a nemzeti függetlenségnek és az egyéni szabadságnak a gondolatát, hanem mindkettőt védelmezni is kell a szabadság elvének korlátlan értelmezésével és gyakorlatával szemben..
Kautz az 1868-ban megjelent A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon című könyvében elmarasztalta a gazdaság szabadsága elvének és gyakorlatának a bírálóit, de munkájának az alaphangja mégsem az ellentétes álláspontok felülkerekedésétől való félelem, hanem az a meggyőződés, hogy a hazai fejlődés az általa is helyeselt főirányban halad. Elégtételt jelentett számára, hogy Kossuth védegyletének egykori hívei közül Deák vagy Gorove a hatvanas évek első felében elhatárolták magukat a szabadversenynek és védvámnak szélső irányzataitól és legalábbis az osztrák–magyar viszony terén a realitásokkal számoló és az európai fejlődéssel egybeeső irányvonal mellett kötelezték el magukat.
A kormány összetétele, Eötvös József, Trefort, Csengery, Gyulai reformkort megjárt nemzedéke, politikai tapasztalataik, európai műveltségük és látókörük, személyes emberi tulajdonságaik ugyanakkor ígéretet jelentettek Beöthy, Halász és mások számára arra, hogy az ország, amelyet ez a generáció ébresztett fel szellemi bénultságából, képes lesz vezetésük alatt évszázados elmaradását behozni és felzárkózni azon államok közé, amelyeknek példaképe a virágkorát élő, viktoriánus Anglia volt. A tapasztalt és tekintélyes „öregek” mellett bizalommal és reményekkel, és nem utolsósorban nagy ambícióval jelentkeztek a tudomány és technika, a tudomány és gazdaság, a kultúra és az emberek nevelhetőségének kihasználásából keletkező hatalmas energia „kifejtésében” és felhasználásában segíteni akaró fiatalok, Halász Gábor szavaival a „magyar viktoriánusok” második nemzedéke. Ezek a fiatalok, akik a forradalmat fiatalon vagy gyerekfejjel érték meg, nem tagadták meg az előző generáció eredményeit, nem vélekedtek Turgenyev hőséhez, Bazarovhoz hasonlóan az apákról mint elmaradt emberekről, akik eljátszották kis játékaikat. Látták, hogy ők kezdték meg a tudományos igényű társadalomtudomány alapján egy korszerű társadalomirányítás első elemeinek meghonosítását hazánkban, és ezt az utat a fiatalok az új eredmények felhasználásával kívánták folytatni.
