A FINNUGOR NYELVEK EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYÁRÓL ÉS FELTETT TÁVOLABBI KAPCSOLATAIRÓL
A FINNUGOR NYELVEK EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYÁRÓL ÉS FELTETT TÁVOLABBI KAPCSOLATAIRÓL
Szerepelt Budenz tervei közt egy finnugor összehasonlító hangtan megírása is (l. MUSz. Előszó. VIII.), de e tervének maradéktalan megvalósításában korai halála megakadályozta. Hátrahagyott irataiból azonban az derül ki, hogy e hangtanhoz már jelentős előmunkálatokat végzett: sok hangtani vonatkozású feljegyzést készített, sőt egyes részek vázlatát is kidolgozta. Nyugodtan állíthatjuk tehát: Budenz teljesen tisztában volt azzal, hogy szilárd alapokon álló hangtan nélkül nincs biztos etimológia. Kiviláglik ezen meggyőződése azon állásfoglalásából is, mely szerint a magyar etimologizálás korszerűtlenségének az oka épp a hangtani kutatások elhanyagolásában rejlik. „…hasonlító nyelvészetünk … még soha sem tárgyalta a hangtant tűzetesen, és ez olyan baj, melyet már meg kezd érezni; mert rettenetesen megakasztja a tovább haladásban, olyformán mint egy tanuló, ki egy osztályon átugrott a nélkül, hogy tanulta volna, nem bír biztosan haladni a felsőbb osztálybeli tanulótársaival. Érzi a bajt, hogy a felsőbb tudás megszerzésére valami alapvető tudásnak hiányával van, de alig boldogul úgy, hogy csak esetenként a hiányt foltozva toldozva akarja pótolni, – végre mégis kénytelen az elmúlasztottat tüzetesen és rendszeresen megtanulni. – Ilyen bajban van hasonlító nyelvészetünk … A hangtannyomozónak … egyenesen czéljára való szóhasonlítást, még pedig a legszigorúbb kritikával kell kezdeni”, hangoztatja említett székfoglaló előadásában (MAkadÉrt. 1861: 181–4.).
Épp a hangtan terén tett észrevételei indították Budenzet arra, hogy hozzászóljon a finnugor nyelveknek egy, már előtte is elég sokat vitatott s máig sem egészen lezárt kérdéséhez, ti. e nyelvek csoportosításához (vö. MUSz. Előszó. IX.). Mint az indogermán nyelvészetben otthonos kutató, jól tudta ugyanis azt, hogy az indogermán nyelveket hangtani alapon osztják fel ún. kentum- és szatem-nyelvekre – azt véve alapul, hogy az indogermán alapnyelvben feltett szókezdő k hang némely indogermán nyelvben megmaradt k-nak, más nyelvekben viszont sziszegő hanggá, az ide tartozó nyelvek többségében sz-szé változott, vö. lat centum (olv. kentum), de aveszta sat∂m, óegyházi szláv sbto stb. Budenz a finnugor nyelvek csoportosításában is mellőzendőnek tartotta a korábban érvényesülő földrajzi, történelmi meg néprajzi szempontot, s azt tűzte ki céljául, hogy őket is pusztán nyelvi, mégpedig hangtani szempont alapulvételével csoportosítsa. Erre vonatkozó gondolatait Ueber die Verzweigung der ugrischen Sprachen című értekezésében fejtette ki, mely először egy, mesterének, T. Benfeynek szentelt emlékkönyvben 1878-ban, majd pedig ebből különnyomatként 1879-ben jelent meg Göttingában (értekezése fő eredményeiről Budenz maga számolt be a NyK. 15. kötetében, az alapjául szolgáló hangtani tényeket pedig már korábban a MUSz. 383–8. lapján is ismertette).
Az értekezésében felvázolt csoportosítás alapjául az a meglátása szolgált, hogy a magyar, lapp, vogul, osztják, zürjén és a votják nyelv számos szavának szókezdő ny hangjával szemben a finnben, mordvinban és a cseremiszben következetesen n hang áll (pl. m. nyíl, lp. nyuolla stb., de fi. nuole-, md. nal). Ez a körülmény Budenz szerint azzal magyarázható, hogy az ny-es nyelvek a finnugor alapnyelvből való kiválásuk után még sokáig együtt éltek, s bennük az együttélés korszakában kifejlődött egy ny hang, mely azután öröklődött az e csoportba tartozó külön nyelvekbe is. E nyelvekkel szemben a finn, mordvin és a cseremisz őse megtartotta az eredeti alapnyelvi n hangot, s – nem számítva egészen fiatal különnyelvi fejleményeket – ezt megőrizték a belőle származott nyelvek is.
Budenznek ez a felosztási kísérlete nem járt sikerrel, mert a finnugor nyelvek osztályozását csupán egyetlen hangtani jelenségre alapozta, s nem vette tekintetbe sem a finnugor nyelvek hangtanának egyéb jelenségeit, sem pedig az alakrendszer és a szókészlet vallomásait. Mindezek tükrében osztályozása önkényesnek, kellő alap nélkülinek bizonyult. Bebizonyosodott továbbá, hogy ny hang már a finnugor alapnyelvben is volt, de a finn-volgai alapnyelvben (a finnségi nyelvek, a mordvin és a cseremisz előzményében) jésítettségét elvesztette, azaz n-né vált, míg a többi finnugor nyelvben megmaradt ny-nek. Budenz értekezése tudománytörténeti szempontból ennek ellenére sem érdektelen, hiszen éppen napjainkban nemegyszer olvashattunk olyan nézetről, mely szerint a nyelvtudományból ki kellene küszöbölni mindazt, ami nem nyelvi természetű, tehát száműzni kellene belőle minden kapcsolatot a földrajzzal, a néprajzzal, sőt még a történelemmel is. Amellett Budenz értekezése végső soron pozitív következménnyel járt. Arra indította ugyanis Donner Otto fim nyelvészt, hogy Die gegenseitige verwandtschaft der finnisch-ugrischen sprachen (1879) című tanulmányában a finnugor nyelvek egymáshoz való viszonyát szintén megvizsgálja, s ennek kapcsán ő több szempontú s lényegében máig is elfogadott csoportosítással ajándékozott meg bennünket.
Foglalkoztatta Budenzet nemcsak a finnugor nyelvek egymáshoz való viszonya, hanem más nyelvcsaládokkal való esetleges kapcsolatának a kérdése is. A fentebb (l. 31.) elmondottak után természetes, hogy elsőnek a finnugor és az altaji nyelvek rokonságát állító nézet indította egyre behatóbb kutatásokra. Már említettem (l. 32.), hogy kezdetben e kérdésben természetesen még nem látott tisztán, s maga is azon a nézeten volt, mint Hunfalvy Pál, hogy ti. „a magyar a szorosan finn jellemű, milyen a szuómi, eszt, lapp, és a török jellemű nyelvek között középen áll”, sőt: „valamint syntaktikai szerkezetében úgy grammatikai alkotásában is … inkább törökös mintsem finnszerű” (MAkadÉrt. 1861: 160, 179.). Miután azonban alaposabban megismerkedett egyfelől a finnugor, másfelől a török és a többi altaji nyelvvel, álláspontja lényegesen megváltozott. A Szóegyezésekben kimondja: az altaji (értsd: a finnugor, szamojéd és a szorosabb értelemben vett altaji nyelvek, azaz a mongol, mandzsu és a török) „egymás között nem tüntetik föl a nyelvanyagnak … oly tömeges és a szók jelentési osztályai szerint arányos azonosságát, hogy ezen nyelvcsoportokat szorosan vett rokonsági viszonyban állóknak, azaz egy közös … alapnyelvből kiindultaknak bizonyíthatnók” (NyK. 1867:374.). Hozzáteszi azonban: „Hogy az altaji nyelvcsoportok több közös jellemvonással bírnak, melyeket együtt más nyelvek nem mutatnak föl; hogy továbbá köztük, ha nem is tetemes, de mégis van oly nyelvanyagi egyezés is, mely bajosan kölcsönvételnek tulajdonítható, – ez oly tény, melyet nem lehet csupa véletlen történetességből magyarázni. Ennek kielégítő magyarázatát csak oly föltevésben lelhetjük, hogy az egyes altaji nyelvcsoportok is valamikor egy egységes nyelvet képeztek, és ezen korból örökölték mind azon közösségeket, melyeket még elénk mutatnak … De másrészt az egyes nyelvcsoportoknak nyelvanyagbeli nagy különbözősége, az összes altaji nyelvcsoportok … egységes ős alapnyelvként való léteztét oly messzi korba helyezteti, … hogy fölteendő eredeti azonos voltuk már nehezen fölismerhetővé válhatott … A nyelvtudománynak egyelőre nincs módjában, hogy az egyes altaji nyelvcsoportoknak jobbadára merőben különbözővé vált nyelvanyagaiban az eredeti azonosságot kimutassa” (i. h. 375–6.). Budenz álláspontját röviden így fogalmazhatjuk meg: elfogadta mint valószínű föltevést az uráli és az altaji nyelvek rokonságát, de ezt bebizonyítottnak nem tartotta, s bizonyítását a szóban forgó nyelvek akkori ismertségi fokán még nem is tartotta időszerű feladatnak. Kijelölte azonban a végzendő kutatások irányát: le kell mondani az egyes „altaji” nyelvek szavainak módszertelen összehasonlítgatásáról, s ehelyett az uráli és az altaji nyelvek közös alapnyelvének a rekonstruálására kell törekedni. „Ilyen úton a külön csoportok egyes nyelvei helyett, melyeket csak fejlődésük legújabb korából ismerünk, egy-egy nyelvet nyerünk … Ha azután ezen túl a külön nyelvcsoportok egyeztetéséhez akarunk fogni, csak ezen reconstruált alapnyelveket kell és lehet egymáshoz hasonlítani” (i.h. 377–8.). Az összehasonlító nyelvtudomány a Budenztől alkalmazandónak ítélt módszert helyesnek fogadta el, az altaji nyelvek egymáshoz való viszonya azonban még ma sincs annyira tisztázva, hogy az uráli és az altaji nyelvek rokonságát bebizonyítottnak nyilváníthatnók. Nem csoda hát, hogy fenti nézetét Budenz jóval a Szóegyezések megjelenése után is fenntartotta (NyK. 1879: 321). Az érdeklődés azonban az uráli és az altaji nyelvek esetleges rokonságának a kérdése iránt szinte pályája végéig megmaradt benne. Erről tanúskodnak A főbb testrészek elnevezései az öt altaji nyelvcsoportban és Az öt altaji nyelvcsoport alapszámnevei című cikkei (NyK. 1880.). Hogy láthassa, milyen mértékű egyezés mutatkozik az „altaji” (= urál–altaji) nyelvek között a címben említett fogalomcsoportokba tartozó fogalmak nevei körében, kísérletképpen összeállította cikkeiben az „altaji” nyelvek testrész- és számneveit. Kísérlete alapjául az a meggondolás szolgált, hogy noha a testrész- és a számneveknek nem kell szükségképpen megegyezniük az egymással rokon nyelvekben, mégis ott, ahol egyezés áll fenn, ezek a rokonság nyomós bizonyítékaiul szolgálnak. Végeredménye az, hogy a megvizsgált szavak csak igen kevés esetben egyeznek meg egymással valamennyi „altaji” nyelvben. A testrésznevek körében még viszonylag legtöbb az egyezés a finnugor és a szamojéd nyelvek közt, az „ugor” csoport számnevei pedig szerinte egytől hétig (valójában csak kettőtől hatig) mutatnak teljes egyezést.
A magyar testrésznevek és egyszerű számnevek többsége persze az „ugor” csoport szavaival egyezik meg.
Ismeretes, hogy a finnugor, illetőleg az uráli nyelveket kapcsolatba hozták a múltban – és többen kapcsolatba hozzák ma is – nemcsak az altaji nyelvcsaládba tartozó, hanem egyéb nyelvekkel is. Ezen rokonsági hipotézisek közül az uráli nyelveknek az indoeurópai nyelvekkel való feltett rokonságának a kérdése érdemel legtöbb figyelmet. A múltban persze, amikor a szamojéd nyelvek némelyike még annyira sem volt ismert, mint ma, s a szamojéd nyelveknek a finnugor nyelvekkel való rokonsága, azaz az uráli nyelvrokonság még nem volt kellően bizonyítva, ezen rokonság kérdése csak a finnugor és az indoeurópai nyelvek vonatkozásában merült fel. Budenzet annyira lekötötte az a sok teendő, amely a finnugor és az altaji nyelvek körében várt rá, hogy ő az indoeurópai rokonság gondolatát még csak fel sem vetette. Állásfoglalásra indította azonban Nikolai Andersonnak 1879-ben Dorpatban (Tartu) megjelent, Studien zur vergleichung der ugrofinnischen und indogermanischen sprachen című tanulmánya, melyben a szerző azon nézetének adott kifejezést, hogy a finnugor és az indogermán nyelvek előzményei, azaz – mai szóval élve – a finnugor és az indogermán alapnyelv visszavezethető egy még régebbi, közös alapnyelvre, ti. a finnugor–indogermán alapnyelvre, s hogy ilyenformán a finnugor és az indogermán nyelvek is rokonságban vannak egymással. A szerző is tisztában volt persze azzal, hogy a feltett közös finnugor–indogermán alapnyelv sokkal távolabbi múltba helyezendő, mint a finnugor avagy az indogermán alapnyelv, s épp ezért csak gyér számú nyomai mutathatók ki. Budenz megbírálta Anderson művét a NyK-ben (15. kötet), elutasította hipotézisét, s cáfolta annak vélt bizonyítékait. Rámutatott arra, hogy Anderson a finnugor és az indogermán nyelvek szókincse köréből csak édeskevés egyezésre tud hivatkozni, a feltett rokonság bizonyítékait főleg csak névmások bizonyos mértékű egyezésében látja, ezek többsége azonban nem vezethető vissza pontosan egyező alapalakra, s kielégítő számú más jellegű egyezés híján a névmások különben sem alkalmasak a két nyelvcsalád rokonságának bizonyítására.
A mai nyelvtudomány persze már nem fogadja el Budenz minden ellenérvét, de a finnugor (uráli)–indogermán nyelvrokonságot ma sem tartjuk még annyira sem bizonyítottnak, mint az uráli és az altaji nyelvek rokonságát.
A finnugor nyelveknek más igazolt rokonai, mint a szamojéd nyelvek, mai tudásunk szerint sincsenek. Ezt a rokonságot – az ún. uráli nyelvrokonságot – a finn Castrén szamojéd gyűjtéseinek a megjelenése óta, tehát már Budenz korában is sokan ténynek tekintették, még mielőtt részletekbe menő bizonyítására sor került volna. Budenz az uráli nyelvrokonság kérdésével mint bizonyítandó állítással nem foglalkozott. Ő is azok közé tartozott ugyanis, akik ezt a rokonságot már Castrén óta igazoltnak vették. Mindenesetre vállalkozott a szamojéd nyelvekkel kapcsolatosan olyan feladatok elvégzésére, amelyek egyrészt a szamojéd nyelvek iránti érdeklődését tanusítják, másrészt az uráli nyelvrokonság valóságát illető meggyőződésének bizonyságai. Alaktani egyezés az ugor és szamojéd nyelvekben: a localis casusragok című dolgozatában (Hunfalvy-Album 89–98) a szomojéd nyelvek locativus, ablativus és dativus (értsd: lativus) ragjait elemzi, s kimutatja bennük a megfelelő finnugor ragokkal etimológiailag azonos alkotóelemeket. Ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy a szamojéd nyelvek az ún. irányhármasságot éppúgy kifejezték, illetőleg kifejezik, mint a finnugor nyelvek, s hogy legtöbbjük a ’hol?’, ’honnan?’ és ’hová?’ kérdésre felelő helyhatározó ragjául a finnugor nyelvekben is meglevő ragokat használja fel.
Gyarapította Budenz a szamojéd nyelvekre vonatkozó ismereteinket anyaggyűjtés útján is. 1882 nyarán ugyanis etnográfiai érdekességként egy idős jurák-szamojéd (nyenyec) házaspárt s velük néhány fiatal szamojédot hoztak el a budapesti állatkertbe, s őket rénszarvasaikkal együtt „a közönségnek mutogatták”. Budenz jó néhány alkalommal felkereste őket, s szavakat meg összefüggő szövegeket jegyzett fel, majdnem kizárólag az idős szamojéd férfitól. A gyűjtött öt mesét és a példamondatokat fordítással meg jegyzetekkel látta el, s Adalék a jurák-szamojéd nyelv ismeretéhez címen közzétette a NyK. 22. kötetében. Ugyanitt megjelentette gyűjtött szóanyagát is, megtoldva azon jurák-szamojéd szókkal, melyeket Reguly 1844-ben az Urál vidékén egy szamojédul jól tudó vogultól jegyzett le. Budenz szamojédjai a Kanyini-félszigetről valók voltak, s olyan nyelvjárást beszéltek, amely Castrén gyűjtéséből alig volt megismerhető. Első közleménye elején rámutat Budenz azon főbb hangtani jellegzetességekre, amelyek a kanyini nyelvjárást a Castrén gyűjteményéből megismerhető nyelvjárástól megkülönböztetik. A Jurák-szamojéd szójegyzékében közzétett szóanyagot pedig – mindjárt a NyK. következő köteteiben – értékesítette a maga céljaira Halász Ignác, aki Az ugor-szamojéd nyelvrokonság kérdése című értekezésében elsőnek vállalkozott a finnugor és a szamojéd nyelvek rokonságának módszeres bizonyítására.
