AZ IGAZSÁG KERESÉSÉNEK ÚTJÁN. BUDENZ TURKOLÓGIAI ÉS FINNUGRISZTIKAI ELŐTANULMÁNYAI
AZ IGAZSÁG KERESÉSÉNEK ÚTJÁN. BUDENZ TURKOLÓGIAI ÉS FINNUGRISZTIKAI ELŐTANULMÁNYAI
Nem kétséges, hogy amikor Budenz Magyarországra költözve a finnugor és a török nyelvek tanulmányozásához fogott, mind a tudományos feladatok kiválasztásában, mind pedig az alkalmazandó kutatási módszer tekintetében indoeurópai nyelvészeket választott mintaképeiül. Amikor tanulmányait Göttingában megkezdte, már napvilágot látott tanárának, Benfeynek első nagy műve, a Griechisches Wurzellexikon (1839, 1842), mellyel kapcsolatban a tudománytörténet elsősorban a szerző rendkívüli kombinációs képességét, önállóságát és sokoldalúságát emeli ki. Olyan tudós képességek ezek, amelyek – akár Benfey tanári ráhatása folytán erősödve, akár attól függetlenül – Budenz főműveiben, a Magyar–Ugor Szótárban és az Ugor Alaktanban is megtalálhatók. Vizsgálati módszerét azonban Budenz nem Benfeytől, hanem az indoeurópai összehasonlító nyelvészet egyik megalapítójaként tisztelt Franz Bopptól kölcsönözte, noha vele személyes érintkezésben sohasem állott. Bopp már három és fél évtizeddel Budenz göttingai tanulmányainak a kezdete előtt, 1816-ban megjelentette Über das Konjugationssystem der Sanskritsprache in Vergleichung mit jenem der griechischen, lateinischen, persischen und germanischen Sprache című, korszaknyitó művét, s 1821-től kezdve a berlini egyetemen működött. Budenz ismerte Bopp művét, és sokat tanult belőle. Tanárának, Benfeynek az előadásain, azaz közvetve is jól megismerhette Bopp célkitűzését és módszerbeli elveit, hiszen maga írja, hogy „Benfey-t még egyetemi tanulmányai ideje alatt Boppnak epochalis beköszöntése … az új nyelvtudomány terére vitte, mint a melyen az ifjú szellemnek véghetetlen tudományos hódításra való kilátás csábítólag intett” (Emlékbeszéd Benfey Tivadar felett. 12.). De kifejezést adott Bopp iránti nagyrabecsülésének már pályája elején is abban a bírálatban, amelyet G. Curtius Grundzüge der griechischen Etymologie című művéről 1859-ben a Magyar Nyelvészetbe írt. Itt Curtius hangtani és etimológiai rendszerét értéktelennek minősíti, s úgy nyilatkozik, hogy a görög nyelv hangviszonyairól Bopp összehasonlító nyelvtanából sokkal világosabb képet kaphatunk (357.).
Arra a kérdésre, vajon ismert-e Budenz valamit abból a tudományos irodalomból, amely Magyarországra jövetele előtt a magyar nyelvnek rokonaihoz, valamint az uráli és az altaji nyelveknek egymáshoz való viszonyával foglalkozott, igennel kell válaszolnunk. Már Budenz születése évében, 1836-ban megjelent Németországban a híres berlini orientalistának, Wilhelm Schottnak Versuch über die tatarischen Sprachen című műve, amely megpróbált fényt deríteni a magyar nyelv rokoni kapcsolataira. Igaz: ebben a tanulmányában a szerző még megközelítőleg sem tudott helyes feleletet adni a nem éppen könnyű kérdésre, de az 1849-ben kiadott, Über das Altai’sche oder Finnisch-Tatarische Sprachengeschlecht című könyvében, miután behatóbban tanulmányozta a finnugor nyelveket s köztük különösképpen a finnt, már világosan meg tudta jelölni a magyar nyelv helyét a finnugor nyelvek között, sőt azt is észrevette, hogy a finnugor nyelvek közül a magyar „az uráli csúd nyelvekhez”, azaz az obiugor nyelvekhez áll legközelebb. Budenz áttanulmányozta Schott műveit, már Magyarországra jövetele előtt. Még nagyobb mértékben felhívták figyelmét a magyar nyelv rokonságának az időben kellően még nem tisztázott problémájára a bécsi egyetem első összehasonlító nyelvész professzorának, Anton Bollernek finnugor tárgyú értekezései, melyek 1853 óta jelentek meg a bécsi akadémia Bölcsészettudományi és történeti értesítőjében. Boller már nemcsak pontosan meg tudta határozni a magyar nyelv helyét a finnugor nyelvek családjában, hanem tisztázta a finnugor nyelvek hangviszonyainak számos kérdését is.
De mi várta Budenzet új hazájában? Meddig jutottak el itt nyelvünk rokoni kapcsolatainak a tisztázásában? Milyen volt az a légkör, amelyben Budenznek meg kellett kezdenie tevékenységét? Az első két kérdésre röviden Kállay Ferenc szavaival felelhetünk: „…most is ott állunk még, hova Sajnovics és Gyarmathi munkái helyheztettek bennünket, … a kérdés tovább nem vitetett, pedig azóta, hogy Sajnovics írt, 70, Gyarmathi ideje óta 40 évnyi idő folyt le” (Finn–magyar nyelv. 1844. 7.). Noha Demonstratiójában Sajnovics a magyar–lapp nyelvrokonságot oly sokoldalú érveléssel valószínűsítette, hogy a rokonság kérdésében a teljes bizonyossághoz már nem hiányzott más, mint a finnugor nyelvek láncsorán a magyar és a lapp közé eső láncszemek kimutatása meg a két nyelv etimológiailag azonos szavaiban, ragjaiban és képzőiben a hangmegfelelések szabályosságának igazolása, mindamellett Sajnovics felfedezése alig indított valakit is nálunk a magyar és a lapp nyelv rokonsága kérdésének további vizsgálatára. Gyarmathi Sámuel volt az egyetlen, aki Affinitasa előmunkálatai során jelentős számú újabb magyar–lapp szóegyezést állapított meg, sőt jócskán lépett előre azáltal is, hogy a magyar nyelv rokoni kapcsolatainak az igazolását kiterjesztette az egész finnugorság körére. Ámde hiába volt az a haladás is, amelyet az Affinitas jelentett az összehasonlító nyelvtudomány számára: a széles körben tapasztalható hazai értetlenséget, dilettantizmust és előítéleteket ez a jeles mű sem tudta legyőzni.
Tény ugyan, hogy a magyar nyelv finnugor eredetére vonatkozó tanítást többen elismerték. Közéjük tartozott pl. Benkő József erdélyi történetíró (vö. Transsilvania 1778.), Révai Miklós (Elaboratior Grammatica Hungarica. 1803.), Budai Ézsaiás (Magyar Ország históriája a’ mohátsi veszedelemig 1805), később pedig Fejér György (Aborigines et incunabula Magyarorum 1840.) és Kállay Ferenc (Finn-magyar nyelv 1844.). Ámde a magyar közvéleményben mélyebb gyökeret vert és szélesebb körben elterjedt az a hit, hogy a magyar nyelv a törökkel rokon, illetőleg hogy különféle keleti nyelveken kívül a törökkel is rokon. Ezt a nézetet vallotta pl. első nagyobb művében Pray György (Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum 1761.), Kollár Ádám Ferenc (vö. Oláh Miklós: Hungaria 1763.), valamint Beregszászi Nagy Pál (Comparatio linguae Turcicae cum Hungarica 1794.) stb. Igaz: finnugor nyelvrokonaink megismerése szempontjából nagy jelentőségű lépés volt Reguly Antal említett vállalkozása, de nyelvünk hovatartozása kérdésében fordulatot egy ideig az ő áldozatos vállalkozása sem hozott. Új idők beköszöntését csak Hunfalvy Pál fellépte sejtette, aki 1858-ban meghirdette, hogy „a nemzeti tudományokban a vezérséget nekünk kell megragadnunk”, s a nemzeti tudományok közé odasorolta a finnugor összehasonlító nyelvtudományt is. A munkában maga járt elöl jó példával: 1853-ban Finn és magyar szók egybehasonlítása címen megjelentette a finn és a magyar nyelv egyező szavainak első, részletesebb jegyzékét, 1857-ben A mordvin nyelviül, 1858-ban pedig A szamojéd nyelvrül, különösen annak tárgyi igeragozásárul adta elő észrevételeit. Ámde ezek a dolgozatai csak téglák voltak a finnugor összehasonlító nyelvtudomány majdan felépítendő épületéhez, s a hazánkba érkező Budenz ezen épületnek még a körvonalait sem láthatta.
Mindez azonban nem csüggesztette el a huszonkét éves korában magyar földre lépő fiatal tudóst, s a magyar nyelvnek Göttingából magával hozott szeretetétől indíttatva munkához fogott. Mindenekelőtt magyar nyelvtudását igyekezett tökéletesíteni, de rövidesen megkezdte összehasonlító nyelvészeti vizsgálódásait is. Minthogy ez időben még sem Schott, sem Hunfalvy nem voltak tisztában a magyar nyelv török elemeinek mineműségével, először a magyar -török nyelvi relációk tanulmányozásába kezdett. Török-magyar nyelvhasonlítás és hasonlító magyar-altaji hangtanról című, 1862. január 13-án tartott akadémiai levelező tagi székfoglalójában még Hunfalvyval és Riedl Szendével együtt azt hirdette, hogy a magyar a vogullal, az osztjákkal és a mordvinnal együtt középütt van a finnugor és a török nyelvek között. Ámde érezte, hogy sem a finnugor, sem a török nyelvekről addig szerzett ismeretei még nem elegendők ahhoz, hogy székfoglalójában meghirdetett nézetét véglegesnek tekintse. Folytatta tehát tanulmányait, előbb még a török nyelvek terén. Átvizsgálta Wilhelm Schott Altaische Studienjét, előszót és jegyzeteket írt az Abuska című, csagatajtörök szógyűjteményhez, melyet Vámbéry Ármin fordított magyarra (1862). Jóval fontosabb ezeknél Csuvas közlések és tanulmányok (1862–63) című terjedelmes kiadványa (NyK. I–II.), melyben Reguly kéziratos csuvas grammatikájának felhasználásával a csuvas nyelv nyelvtanát tárja elénk – abból a célból, hogy a török nyelvekre vonatkozó korabeli ismereteket bővítse. Közzéteszi Reguly csuvas példamondatait is (NyK. II.). Egy dolgozatában (NyK. II.) a török hangutánzó igék eredetének kérdéseit fejtegette, majd pedig khivai tatár példabeszédeket és találós meséket közölt, s ezek alapján nyelvtani vázlatot szerkesztett (NyK 1865.).
Csuvas tanulmányaival egyidejűleg – feltehetően 1863-ban – folytatta tájékozódását a finnugor nyelvek területén is, mégpedig elsősorban Reguly hagyatékának azon része alapján, melynek megfejtését reá bízta a Magyar Tudományos Akadémia. E tanulmányainak első gyümölcseként Erdei cseremiszség című közleménye jelent meg 1864-ben (NyK. III.). Rámutat, hogy az ideig a cseremisz nyelvjárások közül csak a hegyi cseremisz volt annyira amennyire ismert, a tőle lényegesen különböző erdei nyelvjárás megismeréséhez azonban nem állt nyelvi anyag a kutatók rendelkezésére. Ezt a hiányt pótolja valamelyest az általa kiadott anyag, amelynek nagyobb részét Reguly cseremisz mondatai alkotják. Miként Reguly csuvas anyagát, úgy ezen mondatokat is az a körülmény teszi a nyelvtudomány számára különösen használhatóvá, hogy nem oroszból való fordítások, hanem a cseremisz nép ajkáról jegyezte fel őket Reguly, s így ezek a cseremiszek mindennapi életének a szókincsét mutatják be, azaz a valóságos életet és a valóságos nyelvet tükrözik.
A Reguly-anyaggal való foglalkozás hamarosan egy jelentős munka megírására indította Budenzet. Ez a munkája Cseremisz tanulmányok címen jelent meg 1864-ben (NyK. III.). Két fő részből áll: az első a cseremisz (és a votják) szókincs tatár és csuvas eredetű jövevényelemeit mutatja be, a második pedig erdei-cseremisz nyelvtan. Budenz módszerességét tanúsítja, hogy a jövevényszókkal foglalkozó fejezetben tisztázza önmaga és olvasói számára azon kritériumokat, amelyek megléte esetén a vizsgált szavak jövevényszóknak minősíthetők. Kiemeli, hogy a csuvas és a tatár nyelvnek a cseremiszre való hatása feltűnően nagy.
Budenz Cseremisz tanulmányainak nagyobb részét az erdei-cseremisz nyelvtan teszi. Noha a szerző általában utal benne az ún. hegyi-cseremisztől való eltérésekre, sőt hivatkozik itt-ott a cseremisszel egyező, magyar és finn nyelvtani elemekre és jelenségekre is, munkája mégis kétségtelenül leíró nyelvtan, amely Budenz néhány más művével együtt nyilvánvaló cáfolatául szolgál azon újabban hangoztatott nézetnek, mely szerint a finnugor összehasonlító nyelvészet régibb művelői megvetették a nyelvleírást, s tudományos feladatuknak csak a finnugor alapnyelv rekonstruálását tekintették. Budenz ezen erdei-cseremisz grammatikája Beke Ödön Cseremisz Nyelvtanának a megjelenéséig (1911) fontos forrásul szolgált a cseremisz nyelv megismeréséhez.
Cseremisz tanulmányait Budenz Erdei- és hegyi-cseremisz szótárával zárta (NyK. IV. 1865.). Ez a szótár magában foglalja a megjelenéséig ismertté vált, illetőleg Reguly hagyatékában lappangó teljes cseremisz szóanyagot. Benne az erdei nyelvjárás szókincséhez fő forrásul Reguly kéziratos szógyűjteménye szolgált. Budenz művének a maga korában az adott különös jelentőséget, hogy ez volt az első cseremisz szótár, s így a cseremisz nyelv szókincse V. P. Troickij cseremisz–orosz, illetőleg Szilasi Móric (és A. Genetz) cseremisz–magyar–német szótárának a megjelenéséig (1894, ill. 1901) csak belőle volt megismerhető.
Úgy látom: a cseremisz meg a votják nyelv csuvas és tatár elemeinek a vizsgálata döntően befolyásolta Budenz állásfoglalásának alakulását a magyar nyelv rokoni kapcsolatainak kérdését illetően. Minthogy ő maga kb. 170-re becsüli azon cseremisz jövevényszavak számát, amelyek a csuvas, illetőleg a tatár nyelvből kerültek a cseremiszbe (és a votjákba), világosan láthatta, mily mélyreható változást idézhet elő egy nyelv szókincsében valamely más, idegen nyelv hatása: egyrészt új elemekkel gazdagíthatja az átvevő nyelv szókészletét, másrészt – ha az új elemek átvétele régi szavaknak a használatból való kiszorulásával jár együtt – a szókincs ősi rétegének nagymértékben történő elszegényedésére vezethet. Ezért nem is mulasztja el, hogy végső következtetésül kimondja: bár feltűnően nagy a cseremiszben az átvett csuvas és tatár elemek száma ennek magyarázatául mégsem lehet e nyelvek ősi rokonságára gondolni. Magyarázatként inkább az a lehetőség jöhet tekintetbe, hogy csuvas szomszédaik a cseremiszeknek nem csupán szavakat adtak át szép számmal, hanem egyes csoportjaik bele is olvadtak a cseremiszségbe, megőrizve ugyanakkor saját ősi nyelvük szókészletének tetemes számú elemét. Aligha kételkedhetünk abban, hogy amikor Budenz a cseremisz szókészlet vizsgálata során ilyen következtetésre jutott, nyilván megfordult a fejében az a gondolat, hogy a magyar szókészlet török (csuvasos) elemei is magyarázhatók úgy, mint a cseremisz nyelv jövevényszavai, azaz a magyar szókészlet török elemei is lehetnek jelentős idegen hatás eredményei, s nem kell, sőt nem is lehet őket ősi rokonság feltevésével magyarázni. Persze a cseremisz képzők, valamint név- és igeragok számbavétele is hozzájárulhatott Budenz régibb nézetének a módosulásához. Ezt annál inkább feltehetjük, mert Budenznek a magyar és a török nyelv viszonyáról elsőnek kinyilatkoztatott, később tévesnek bizonyult nézetét elsősorban a finnugor nyelvek ún. alaktani elemeire vonatkozó ismereteinek hiányos volta magyarázza.
Budenznek a finnugor nyelvek megismerésére irányuló munkájában a következő állomást a mordvin nyelv tanulmányozása jelentette. Ez is a Reguly gyűjtötte anyag alapján történt. Műve a NyK. V. kötetében, 1866-ban jelent meg Mordvin közlések III. címen. Az itt közzétett szövegnek az a körülmény adott bizonyos jelentőséget, hogy a mordvin népnyelvet képviselik. Budenz koráig ugyanis az Újtestamentum erza fordítása volt az egyedüli szöveganyag, amely e nyelv mineműségéről valamilyen képet adott. Reguly szövegei műfajuk szerint mesék és dalok; számuk mindössze 15. A Közlések második része nem teljes nyelvtan, s éppen ezért tartalmának megjelölésére csak a Regulynak nyelvtani jegyzetei a moksa-mordvin nyelvről címet használja a sajtó alá rendező. Mindamellett e jegyzetek Budenztől rendezett formájukban alkalmasak arra, hogy a moksa-mordvin nyelvtan vázát elénk vetítsék; amellett nyilvánvaló jelei annak a ténynek, hogy a moksa-mordvin nyelvterület sem egységes, hanem helyi nyelvjárások tarkítják. A Közlések III. része moksa- és erza-mordvin szótár, amelynek alapanyagát Reguly szógyűjteménye alkotja, de ezt Budenz kiegészítette A. Ahlqvist moksa és F. J. Wiedemann erza szójegyzékének anyagával. Azt lehet mondani róla, hogy ez a szótár a megjelenéséig hozzáférhetővé tett mordvin források teljes szóanyagát tartalmazza.
A Reguly-féle cseremisz és mordvin anyag kiadása után tájékozódott Budenz a lappról meg a permi nyelvekről is, behatóan tanulmányozta továbbá a finnt. Lapp tanulmányaihoz alkalma volt lapp anyanyelvű nyelvmestereket is igénybe venni. 1873-ban rövid ideig Budapesten tartózkodott ugyanis négy lapp; valamennyien a svédországi Pite-tartományban levő malĺi egyházközségből valók voltak, tehát az az időben még viszonylag gyengén ismert, ún. svéd-lapp nyelvjárások egyikét beszélték, amely lényegesen különbözik a norvég-lapptól. Budenz néhány meseszerű kis elbeszélést jegyzett le tőlük, majd pedig kiadta őket a NyK-ben (1876). Hogy a kutatók számára könnyebben értékesíthetők legyenek, a szövegekhez szójegyzéket is készített. A zürjén nyelvvel Zürjén nyelvmutatványok című közleményének sajtó alá rendezése során foglalkozott. Ez jobbára vallásos tárgyú szövegeket tartalmaz, melyeket Budenz magyar fordítással és jegyzetekkel látott el.
Mindeme tanulmányai arról győzték meg Budenzet, hogy tévedett akkor, amikor Török–magyar nyelvhasonlítás . . , című akadémiai előadásában (1862) még nem foglalt határozottan állást nyelvünk finnugorsága mellett. E meggyőződésének kialakulásához jelentős mértékben hozzájárult az a körülmény is, hogy említett előadásának megtartása után két évvel megjelent Hunfalvy Pál A vogul föld és nép című kötete, amely magában foglalta Reguly északi-vogul szövegeit és magyar fordításukat is. Új felismeréseinek hatása alatt megfordította kutatásai irányát: fő feladatának immár nem a török vonatkozások feszegetését, hanem a magyar és a többi finnugor nyelv egyezéseinek az addiginál teljesebb összegyűjtését és mélyebbre ható elemzését tekintette. Így született meg azután – s jelent meg 1867–68-ban – a Magyar és finnugor nyelvekbeli szóegyezések című tanulmánya (NyK. VI–VII.), amely első nagyobb szabású finnugor nyelvészeti munkája. E munka célja – amint Budenz maga írja – azon magyar tőszók összegyűjtése volt, amelyeknek mind hangalak, mind pedig jelentés szempontjából megfelelőik vannak a többi finnugor nyelvben.Kereken 850 magyar tőszó finnugor eredetét állítja a szerző, s e számról így nyilatkozott: „…a mennyiséggel is egyelőre meg lehetünk elégedve, ha p. o. avval vetjük össze, hogy Curtius György »griechische Etymologie«-jében a hasonlítható görög nyelvkincset kevesebb mint 700 ilyen czikkben adja elé. Hogy valóban mit és mennyit jelent a fent említett szám (850), azt legegyszerűbben a magyar tőszók összes száma tünteti elé, mely saját összeírásom szerint … 2400-ra rúg. A magyar tőszóknak tehát több mint egy harmada van a rokon finnugor nyelvekben kimutatva” (Nyelvtudományi Közlemények VII, 50.). Kezdetnek ez az eredmény igen biztatónak volt mondható.
