AZ UGOR ALAKTAN
AZ UGOR ALAKTAN
Bármennyire fontos volt is az a munka, amelyet Budenz a magyar szókészlet finnugor elemeinek a kimutatása céljából végzett, nyilvánvaló volt számára, hogy csupán ilyen jellegű munkájával nyelvünk hovatartozásának a kérdését nem tudja eldönteni. Hiszen Sajnovics Demonstratiójának a megjelenése óta ismert lehetett – és Budenz előtt is ismert volt – az az álláspont, mely szerint két vagy több nyelv rokonsága bizonyításában a szóban forgó nyelvek ún. alaktani elemeinek körében észlelhető etimológiai azonosságnak ugyanolyan, sőt még több bizonyító ereje van, mint a szókészlet körében megállapítható egyezéseknek. Sajnovics ezt az alapvető fontosságú elvét magáévá tette például Gyarmathi Sámuel és Riedl Szende (Magyar hangtan, 1859) is. Érthető tehát, hogy Budenz sem elégedett meg a finnugor nyelvek szókészletének a vizsgálatával, hanem kutatásait kiterjesztette e nyelvek alaktani elemeire is, mégpedig elsősorban képzőire és jeleire. Ilyen jellegű tanulmányainak jeles terméke az a két értekezés, amelyet Ugrische Sprachstudien címen két részben jelentetett meg (Pest, 1869, 1870). Az első a Nachweis und erklärung einer ursprünglicheren gestalt der pluralischen possessivaffixe in den ugrischen sprachen címet viseli. Azt mutatja ki benne a szerző, hogy a finnugor alapnyelvben a birtokos személyjeles paradigmában a birtok többességének a kifejezésére egy -n elem szolgált, s hogy ennek nyomai több finnugor nyelvben ma is fellelhetők, vö. mordvin tolga-zo ’tolla’, tolga-n-zo ’tollai’, vogul nem ’név’, többes számi töve: nemän-. Másik értekezésének a címe: Determination des nomens durch affigirten artikel im mordwinischen und in cinigen anderen ugrischen sprachen. Több finnugor nyelvnek azon sajátosságát világítja meg, hogy a határozott névszót valamilyen névmási eredetű végződés segítségével megkülönbözteti a határozatlantól (jól ismert jelenség ez a balkáni és a skandináv nyelvekből). A szóképzéstan körébe vág Denominatív igék az ugor nyelvekben (NyK. 10. 1872) című dolgozata, mely mind terjedelmével, mind megállapításainak súlyával jelentős előtanulmányul szolgált készülő nagy, összefoglaló művéhez.
Ilyen előzmények után született meg Budenz József második legjelentősebb finnugor nyelvészeti munkája, Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana. Előbb a Nyelvtudományi Közlemények 18–22. kötetében, majd pedig önállóan is megjelent különnyomatként 1884–1894-ben. E művét a szerző már nem tudta befejezni, mégis a saját maga által kidolgozottnál teljesebb formában maradt ránk, mert az életében megjelent fejezeteket hagyatékából kiegészítette tanítványa, Simonyi Zsigmond. Munkájának célja, amint maga írja, meghatározni, hogy „mi tartozik az egyes ugor [= finnugor] nyelvek grammatikai alakjaiból még az ugor [finnugor] alapnyelvnek késszé fejlődött rendszerébe, s mit kell ennek ellenében az egyes nyelvek külön fejlődése alatt megtermettnek tekintenünk”. Ehhez azonban – nagyon helyesen – hozzáteszi a szerző még azt a megjegyzést: „De az egyes nyelvnek nemcsak külön fejlődése fog az ugor alakrendszer meghatározásával szembetűnni, hanem az alakbeli fogyatkozás is: egyes régen megvolt exponensek kiveszése, a melyek functióját az illető nyelv esetleg tán más rokonértékű exponensekre ruházta át vagy újabbak teremtésével pótolta, ha a keletkezett hiányt egyáltalában eléggé alkalmatlannak érezte.” Pontosabban szólva, az Ugor Alaktan Budenznek a finnugor nyelvek szóképzésére vonatkozó megállapításait meg a finnugor alapnyelvre vonatkozóan belőlük levont következtetéseit foglalja magában, tartalmazza továbbá a finnugor nyelvek szóragozásának összehasonlító szempontú ismertetését: az igeragozásról szóló tudnivalókat a szerzőtől tervezett teljességgel, a névragozásra vonatkozókat már csak kis részben, töredékesen.
Budenz Ugor Alaktana is úttörő jellegű mű. A benne tárgyalt kérdések közül némelyikkel foglalkozott ugyan korábban Kállay Ferenc, Riedl Szende, Hunfalvy Pál meg a bécsi Boller és az észt M. Weske, egyes részleteket érintett a finn O. Donner, Ahlqvist, Aminoff és Genetz, néhány fejezetet részletesen is kidolgozott Simonyi Zsigmond. Ám Boller és Riedl dolgozatai már Budenz korában is teljesen elavultak voltak, a finn kutatóknak, Kállaynak meg Simonyinak a tanulmányai pedig nem egy nagy egész részeiként, hanem részleteredményekként jelentkeztek. Budenz műve tehát ezen előzményektől alapvetően különbözik, és náluk sokkal többet nyújt.
Természetes, hogy Budenz finnugor alaktani kutatásainak igen lényeges szerep jutott azon kérdés eldöntésében is, mely körül a török-ugor háború kirobbant: Budenz (NyK. 17: 423.) teljes joggal hívta fel ellenfele figyelmét arra, hogy a nyelvi rokonság kérdésének eldöntésében, miként azt fiatalabb korában Vámbéry is elismerte, „főtényező” a nyelvtani alakok etimológiai egyezése. Értekezéseiben Vámbéry a finnugor nyelvek ilyen jellegű egyezéseire alig fordított figyelmet, mivel nem ismerte a finnugor nyelveket, Budenz viszont egyetemi előadásain már részletesen kifejtette ily nemű kutatásainak eredményeit, sőt közzétételüket is hamarosan megkezdte. A szókincsbeli egyezések és a szabályos hangtani megfelelések a Budenztől kimutatott alaktani egyezésekkel együtt szolgáltatják a magyar nyelv finnugor eredetének kétségbevonhatatlan bizonyítékait.
Budenz Ugor Alaktana nagyobb részben még ma is helytálló megállapításokat tartalmaz, éppen ezért eredményei ott rejlenek a modern finnugor összefoglaló művekben is, noha a hivatkozást rájuk az újabb kutatók közül többen már mellőzik. Budenz óta valljuk például azt, hogy határozóinknak a három fő irány jelölésére való képessége (vö. házon, házról, házra ; itt, innen, ide) finnugor gyökerű, s hogy a határozóragok többsége már a finnugor alapnyelvben a maihoz hasonló célra szolgált. Változatlanul elfogadjuk Budenznek azt a nézetét is, hogy a magyar nyelv egyszerű képzőinek túlnyomó többsége alapnyelvi előzményekre megy vissza. Részletkérdésekben persze ma már sokszor eltér a véleményünk Budenzétől, sőt van egy lényeges körülmény, melynek tekintetében szemléletünk már régen gyökeresen megváltozott. Budenz ti. az olyan nyelvtani formák funkcióját, amelyekben a szóban forgó funkciónak ősi, esetleg alapnyelvi kifejező eszköze nincs, úgy magyarázta, hogy az ősi elem valaha bennük is megvolt, de hangváltozás folytán lappangásba jutott. Pl. a magyar -t tárgyrag tárgyjelölő funkcióját úgy értelmezte, hogy előtte eredetileg ott volt az uráli alapnyelvi eredetű *-m tárgyrag, de az m-t hangkapcsolatból az -m az ismert magyar denazalizáció (vö. fi. tunte- ~ m. tud ; fi. anta- ~ m. ad) kapcsán elveszett. Ma már a magyar -t tárgyragban nem keresünk semmiféle ősi tárgyragot, hanem az a véleményünk, hogy a -t ráértéssel (adaptáció) jutott mai tárgyjelölő funkciójához, s eredetét tekintve nem egyéb, mint vagy mutató névmás, vagy az e. sz. 2. személyű birtokos személyjel. Budenz azonban nem ismerte a bécsi születésű, később Prágában tanító szanszkritkutatónak, Alfred Ludwignak (1832–1912) 1873-ban megjelent, Agglutination oder Adaptation című művét, s így a ragok keletkezésének kérdéséhez még más beállítottsággal közeledett, mint teszik ezt a mai kutatók.
Ha Budenz Ugor Alaktanát nemzetközi viszonylatban akarjuk értékelni, jelentősége akkor is szembetűnő. Az indoeurópai nyelvtudomány területén az első összehasonlító nyelvészeti összefoglalás, amelynek a morfológia már külön részét alkotja, August Schleicher Compendium der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen című műve. Igaz: ennek első kiadása már két évtizeddel Budenz Ugor Alaktana előtt, 1861–62-ben megjelent, ámde nem szabad elfelejtenünk, hogy ez már olyan előmunkálatokra támaszkodhatott, amilyen például Franz Bopp 1833-tól 1852-ig hat részben megjelent Vergleichende Grammatikja volt, azok az előmunkálatok viszont, amelyekre Ugor Alaktanát Budenz alapozhatta, mind anyaguk mennyisége és minősége, mind pedig a bennük alkalmazott összehasonlító módszer tekintetében messze elmaradtak a Schleicher rendelkezésére álló anyag mögött. Nagy figyelemre méltó Budenz teljesítménye az okból is, hogy az úgynevezett alaktan az ő idejében még inkább csak kivételesen volt a nyelvészeti kutatások tárgya. Legalábbis a XIX. század indoeurópai nyelvtudománya ugyanis a hangtant és az etimológiát az alak- és a mondattani kutatásokkal szemben előnyben részesítette.
