BUDENZ, A MAGYAR NYELVÉSZ
BUDENZ, A MAGYAR NYELVÉSZ
Budenz első magyar tanítója az a Nagy Lajos volt, akivel még Göttingában ismerkedett meg, s akinek életpályája kolozsvári unitárius tanárként folytatódott. Első magyar olvasmánya Arany Toldija volt. Még Göttingában annyira vitte, hogy a magyar társalgást is megértette, ha tempója nem volt nagyon gyors. Pestre huszonkét éves korában, 1858. május 16-án érkezett, de már júniusban Debrecenbe utazott, hogy magyar nyelvtudását ebben a színmagyar városban tökéletesítse. Magyarországgal és a magyar nyelvvel való ismerkedését a következő évben Erdélyben folytatta. Különösen szíves fogadtatásra talált a híres művelődéspolitikusnak, Mikó Imre grófnak házánál, mely az akkori erdélyi irodalmi törekvések központja volt. Ide Gyulai Pál vezette be, aki egy pohárköszöntőjében még évtizedek múlva is lelkesen emlékezett meg arról, hogy mennyire osztozott Budenz az erdélyiek hazafiúi aggodalmaiban és reményeiben. Budenz erdélyi utazásának a célja a székelység nyelvének megismerése volt, mihez valószínűleg Hunfalvytól kapta az ösztönzést. Három hétig tartózkodott a Székelyföldön. Gyűjtött nyelvi anyagát még ugyanazon évben feldolgozta, s Adalékok a székely beszéd ismertetéséhez címen jelentette meg (Magyar Nyelvészet 1860.). Oly gondosan ismerteti benne a székely nyelvjárási sajátságokat, hogy értekezésének Horger Antal még egy fél évszázad múltával is nagy elismeréssel adózik (MNy. 1908: 198.). Ő mutatta ki elsőnek a Maros és az Udvarhely megyében lakó székelyek nyelvének eltéréseit Háromszék, Csík és Gyergyó székelyeinek nyelvétől. A Székelyföldet „az élő magyar nyelv classicus földjének” nevezi. Annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy a székely nép „nem egy század óta képezett külön egységes tömeget”, s nyelvjárási különbségei helyrajzi és településtörténeti körülményekkel magyarázandók. Van kis dolgozatának messzire mutató jelentősége is. Meghirdeti ugyanis benne a rendszeres magyar népnyelvkutatás fontosságát: „Az élő magyar nyelv valódi és beható ismeretének egyik főtényezője a népnyelvnek s táj szerint való különbözéseinek tanulmányozása” Érdeklődése a magyar népnyelv iránt nem lohadt le később sem; nyilvánvaló jele ennek egyebek közt az, hogy 1872-ben Szarvas Gábor társaságában meglátogatta Göcsejt és az Őrséget is.
Jóval nagyobb mértékben irányul azonban Budenz figyelme a magyar nyelv élő formái helyett annak múltjára. Ez természetes is, hiszen már négy évtizeddel hazánkba érkezése előtt megjelent Jakob Grimm Deutsche Grammatikjának az első része (1819), s attól kezdve a nyelvtudomány nagymértékben azonosult a nyelvek történeti szempontú vizsgálatával. A történeti szempontú kutatásnak viszonylag könnyű dolga volt az indogermán nyelvek területén s általában ott, ahol a vizsgálandó nyelveken tekintélyes korú és mennyiségű nyelvemlék állott a kutató rendelkezésére. Egészen más volt azonban a helyzet a finnugor nyelvek terén, mert ezek nagy többségének emlékei nem voltak, illetőleg amennyiben voltak, azoknak sem kora, sem mennyisége nem tette lehetővé azt, hogy segítségükkel a nyelvbúvár néhány évszázadnál mélyebbre hatoljon a múltba. Itt a nyelvek múltjának a felderítéséhez más eszköz nem kínálkozott, mint a hagyományos értelemben vett összehasonlító nyelvészet, mely lényegében nem egyéb, mint a történeti szempontnak a nyelvemlékeket megelőző időben való alkalmazása a nyelvek összehasonlítása útján.
Budenz a magyar központú összehasonlító nyelvészet művelésével érte el legnagyobb eredményeit. A Magyar–Ugor Szótáráról szóló fejezetben már olvashattuk, hogy munkája elsősorban a magyar szókészlet eredetének a tisztázására irányult. Szóösszehasonlítás útján mutatta ki, hogy nyelvünk szókészletének legrégibb rétege finnugor, illetőleg ugor eredetű. Kutatásaiban azonban – dícséretes módon – érvényesítette a szűkebb értelemben vett történeti nyelvvizsgálat eszközeit és módszereit is. A Halotti Beszédtől elkezdve a kódexek egész során át Pázmány Péter és Faludi Ferenc műveiig húzódik azoknak a régibb magyar (irodalmi) nyelvi termékeknek a jegyzéke, melyekre Budenz a MUSz. előszavában mint felhasznált művekre utal, nem is szólva a magyar nyelv olyan régi szótárairól, mint amilyenek Molnár Alberté (1621), Páriz Pápay Ferencé (1708) és Baróti Szabó Dávidé (1792). Hogy ennek az óriási régi nyelvi anyagnak a felhasználása Budenz részéről csak nagyon korlátozott volt, az természetes. Hiszen a MUSz. utolsó füzetének a megjelenésétől még majdnem egy évtized telt el a Magyar Nyelvtörténeti Szótár első kötetének megjelenéséig (1891). Így a MUSz. sok szócikkében, amint erre Szily Kálmán rámutatott (MNy. 1922: 91.), hiányolnunk kell a régi magyar nyelvi adatokat. Bizonyos azonban, hogy Budenz tisztában volt a szótörténet fontosságával, s összehasonlító szótárában a lehetőség határai közt támaszkodott is a nyelvtörténet tanúságtételére.
Noha Budenz elsősorban úgy ismert a nyelvészeti érdeklődésű közvélemény előtt, mint aki a magyar nyelv szókészletének finnugor eredetű elemeit mutatta ki, mégis vele indult meg szókészletünk török eredetű rétegének módszeres kutatása is (vö. Gombocz Zoltán, Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. 1912. 24.). Jelentés Vámbéry Á. magyar-török szóegyeztetéseiről című értekezésében (NyK. 1872: 128–134.) egyrészt elválasztja egymástól a magyar szókészlet biztosan török eredetű elemeit azoktól, amelyek legfeljebb csak a többektől feltett, de bebizonyítatlan „urál-altaji” nyelvrokonság esetleges jeleiként jöhetnek szóba, másrészt kimondja: „Egyes kölcsönvett török szóknak magyar alakja … eléggé határozottan azt is láttatja, hogy a törökségnek melyik része szolgáltatta főleg a magyarnak e kölcsönöket … Nem lehet többé kételkedni, hogy a magyar nyelv [köztörök z-vel szemben r-t tartalmazó törökségi jövevényszavait] már is r-es alakban vette át, még pedig ugyancsak közvetlenül a csuvas nyelvből, illetőleg a törökségnek azon már akkor jó idő óta külön vált részétől, melyből a Volga mellékén ránk maradt a csuvas nép és nyelv, s melyet bár ó-csuvas-nak nevezhetünk.” Számottevő érdemeket szerzett Budenz szláv jövevényszavainak kutatásában is, mert – amint erre nemrég Kiss Lajos (Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből. Szerk. Szathmári István. 1970. 48.) rámutatott – „elmélyült hungarocentrikus érdeklődéssel tanulmányozta MIKLOSICH munkáit, és észrevételeit közkinccsé tette (l. NyK. I, 306–16, II. 468–76, VI, 299–318.)”.
A magyar történeti hangtan terén Budenz legfigyelemreméltóbb dolgozata A’ magyar nyelvben hajdan megvolt kétféle hosszú e, azaz é- és ę-ről (Magyar Nyelvészet 1860). Azt mutatja ki benne, hogy a régi magyar nyelv magánhangzóállománya gazdagabb volt, mint a korabeli köznyelvé: a mai köznyelvi zárt é mellett használatos volt benne egy nyílt (hosszú) ę is, amely a XVI. században még általánosan ismert volt. Olyan szavaink, mint légy ’Fliege’ és légy ’sei!’, fél’ halb’ és fél’ sich fürchten’, szél Wind’ és szél ’Rand, Saum’ eredetileg nem voltak homonímák, hanem az első helyen említettek nyílt ę-vel hangzottak. Helyesen vélte Budenz, hogy e meglátása „szószármaztatásoknál nem lesz haszon nélkül való dolog”, hiszen eredeti é-vel hangzó szavaink é-jének pl. a finnben zárt e, eredeti ę-t tartalmazó szavaink magánhangzójának pedig nyílt ä felel meg, vö. vér ~ fi. veri, él ’leben’ ~ fi. elä-, de kéz (R.kęz) ~ fi. käsi, jég (R. jęg) ~ fi. jää.
Amivel Budenz a magyar történeti jelentéstant és összehasonlító alaktant gazdagította, annak zöme benne foglaltatik két fő művében: a MUSz-ban és az UA-ban. Jelentéstani érdekességük miatt mégis ki kell emelnünk a magyar igekötőrendszer kialakulásáról vallott nézetét, valamint néhány igekötőnk funkcióiról szóló fejtegetéseit (NyK. II., III., V.). Kimutatja, hogy pl. meg igekötőnk eredetileg konkrét irányt jelölő szó, mégpedig ’hátra, vissza’ jelentésű határozószó volt, ezen eredeti jelentése még a régi magyar fordítók tudatában is élt, s csak később vált absztrakt jelentésű szóvá, pontosabban a cselekvés befejezettségének jelölőjévé – olyan természetes észjárás folyamányaképpen, amilyen a német zurück ’hátra, vissza’ jelentésű igekötőnek a zu ’-hoz, -hez, -höz; -ra, -re’ elöljáróból és a Rücken ’hát’ szó régibb alakjából való kialakulását is magyarázza.
Bármily meglepő, mégis tény, hogy a német származású Budenzet érdekelték a magyar nyelvművelés kérdései, s velük kapcsolatban a nyelvújítás is. Hunfalvy Pállal és Gyulai Pállal együtt vetette fel az Akadémián egy nyelvművelő folyóirat megindításának gondolatát. Az eredmény a Magyar Nyelvőr megszületése lett. A nyelvújítási szavak megítélésében a Nyelvőr szerkesztőjével, Szarvas Gáborral volt egy véleményen. Szükségesnek tartotta, hogy az Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága az új szavak bírálatában vizsgálja meg, vajon megfelel-e az a szóalkotás szabályainak. Ugyanakkor azonban józan türelmességet is tanúsított: a korában már elterjedt, bár hibás képzésű, de a gyakorlati életben bevált szavak ellen, mint amilyen volt pl. az elnök szó, nem kardoskodott. A nyelvújítás tudományos szempontból is érdekelte. Az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságában tett kezdeményezés értelmében felszólítást tett közzé a Nyelvőrben (1881: 97.) elsősorban a harmincas és a negyvenes években keletkezett nyelvújítási szókra vonatkozó adatok gyűjtésére, azaz egy olyanszerű kezdeményezést karolt fel, amilyen később a Magyar Nyelvújítás Szótárában valósult meg tökéletesebb formában.
Érdekes az is, amit tudós tanítványa, Szilasi Móric ír róla és a Magyar Nyelvőrhöz való viszonyáról: „Nem épen általa indult meg a Magyar Nyelvőr, de bizonyos, hogy ő tőle s tanításaiból merített fontos alapvető, vezérlő eszméket, a melyek irányát s tartalmát megszabták … Budenz fedezte fel és kodifikálta a nagy igazságokat. Kissé homályos formában, különösen azok előtt, a kik a tárgyhoz keveset értettek. Szarvas Gábor finom logikájával, éles eszével megmagyarázta őket, úgy hogy mindenki megértette; megírta úgy, hogy mindenkinek gyönyörűsége tellett benne; alkalmazta őket s bővítette, úgy hogy új alkotások értékére emelkedtek.” (Emlékbeszéd Halász Ignác fölött. 1903. 6–7.).
Kiterjedt Budenz figyelme az iskolai nyelvtanokra is. Szó-taglalások című cikkében (NyK. 1867: 16) így nyilatkozik: „úgy hiszem, a m[agyar] akadémiai nyelvtudományi akár osztály, akár bizottság … bírálólag őrködhetnék az iskolai magyar nyelvtanítás felett, hogy az ne szentesítsen oly hibákat és ferdeségeket, amelyeket sajnálva látunk az irodalomban elterjedni, s hogy másrészt a nyelvtudományunk haladásából is már valami kevés az iskolai tanításba átszivárogjon” (16–7.). Halász Ignác, Simonyi Zsigmond és Szinnyei József nyelvtanírói munkássága a bizonyíték rá, hogy az első világháború előtti időben nyelvészeink megszívlelték Budenz intelmét, s munkásságukkal nemcsak a tudományos elméletet, hanem a gyakorlati életet is szolgálták.
Fontos tudnunk, hogy Budenz nemcsak megtanulta nyelvünket és őrködött tisztasága felett, hanem szükség esetén védelmezte is tájékozatlan, avagy nem eléggé széles horizontú, esetleg rosszakaratú külföldi nyelvészekkel szemben. Ilyen jellegű megnyilatkozásai általános nyelvészeti szempontból is értékesek. Előbb August Schleicher (1821–1868) jénai professzor bizonyos megállapításaival száll szembe: „A Németországban mívelt úgynevezett általános, de igazában indogerman szellemű nyelvtudomány eddigelé … főleg abban látta az árja (indogerman) nyelveknek az altajiakhoz képest tökéletesebb voltát, s ennélfogva fensőbbségét is, hogy amazokban van flexio [a tőbeli magánhangzó változtatásával járó ragozás], emezekben csak ragok agglutinatiója [változatlan tőhöz való hozzátapadása]. De mintha az még nem lett volna elég dicsőség, most újabban Schleicher A’g[ust] még azt is vindicálja az árja nyelveknek, hogy csak ő bennök fejlődött ki a névszó és ige megkülönböztetett kategóriáinak öntudatos és tiszta fölfogása … Schleichernek ezen állítása, ha igaz volna, valóban betetézné az árja nyelvcsaládnak a világ minden egyéb nyelvek fölött ragyogó díszkoszorúját, úgy hogy ezek az árják elől már elbujhatnának, mert ige és névszó megkülönböztetése nélkül, bátran lehet mondani, nem is volnának igazi nyelvek sem, hanem holmi zagyva szókeverékek” (NyK. 1867: 318). Budenz azonban rámutat: szó sem lehet arról, hogy a magyarban és a többi „altaji” nyelvben nem volna különbség névszó és ige közt, sőt Schleichernek a névszó és ige közti különbségről adott meghatározása is alapjában téves, tehát egész állítása tarthatatlan. – Még határozottabban emeli fel szavát azon, Schleicheréhez hasonló értékítélet ellen, mellyel az ismert bázeli nyelvész, Franz Misteli (1841–1903) kívánta alsóbbrendűeknek minősíteni az ún. agglutináló (ragokat, jeleket és képzőket nagyszámban felhasználó) nyelveket, köztük a magyart és a finnt is, valamint e nyelvek beszélőit. „Szerinte [ti. Misteli szerint] az agglutináló nyelvek … elejétől fogva bírnak az alakok szabályos egyformaságával … , úgy hogy azután a szellemnek már nem igen van dolga; … Az indogermánságban az elejétől fogva akadályokhoz és munkához szoktatott szellem soha meg nem szűnik … a nyelvanyagot átalakítani … Az a két másik nyelv (értsd: a finn és a magyar nyelv) … fárasztó szellemi munkától föl volt mentve, úgy hogy fejlődési menetre egészen képtelen; a mit tanúltak, azt el nem feledik, de nem tanulnak hozzá újat; innen van csekély míveltségi hatásuk is” – idézi Budenz Mistelit (NyK. 1879: 475.). De mindjárt rámutat: „…látjuk, hogy pl. a magyar nyelvben abban a kis korszakban is, a melyet létezésében elláthatunk, történt egynémi változás; a Halotti Beszéd írója talán még alig volt volna képes Misteli úr nyelvészeti elmélkedéseit ismertetni … s e változásokban talán csak jutott egy kis munka is az illető nyelvszellemnek vagy szellemeknek … ; fejlődésre képtelen nyelv, a milyennek Misteli a magyar és finnféle nyelveket állítja, csak az lehetne, a melynek népe nem élő emberekből, hanem lelketlen automatokból állana.” Lehet-e kételkedni benne, hogy e sorok írója nemcsak éles eszű tudós, hanem magyar érzésű ember is lett és maradt?
Ezen utóbbi tényt ismerték és elismerték egyébként kortársai is. Tudományos munkásságának 25 éves jubileumán, 1885. március 17-én, tisztelői, barátai és tanítványai melegen ünnepelték, s ez alkalommal Gyulai Pál mint az Akadémia egyik képviselője e szavakkal köszöntötte a jubilánst: „Engedjék, hogy poharamat Budenz barátunkra emeljem. Ünnepelték őt ma mindenféleképen: az egyetemi rektor mint kiváló tanárt, az Akadémia I. osztályának elnöke mint az összehasonlító nyelvészet legkitűnőbb bajnokát, tanítványai mint baráti vezetőt a tudományos pályán. Megkísérelem őt új címén ünnepelni: mint magyar hazafit, mint azon magyar tudósok és írók egyikét, kik az elnyomatás napjaiban küzdöttek a nemzetért. Ő akkor szerette meg nyelvünket, mikor azt üldözték, akkor csatlakozott hozzánk, mikor ellenségeink, de még egyes honfitársaink sem igen hittek jövőnkben. Magyar hazafi lett, élő bizonysága annak, hogy nem a közös eredet, nem a faj teszi a nemzetet, hanem a nyelv, az eszmék, érzések és törekvések közössége!” (NyK. L: 358.). Aki Gyulai Pál e szavait közölte s az egész ünnepély lefolyásáról beszámolt az utókornak, maga is Budenz-tanítvány volt: Petz Gedeon, a német nyelvészet tanára a budapesti egyetemen. Ugyanezen jubileum alkalmából elismerésben részesítette Budenzet a „hivatalos Magyarország” is, kinevezték ugyanis királyi tanácsossá. Miután a finnugor tanulmányok helyet kaptak a német egyetemeken, Budenz nagy tudományos érdemei szülőhazájában is tudatossá váltak. Az iránta érzett tisztelet külső megnyilvánulásaként a Societas Uralo-Altaica 1963 májusában tartott tudományos ülésszaka alkalmából kirándulást rendezett Göttingából Rasdorfba, s azon ház falán, amely Budenz szülőháza helyén 1954-ben épült, emléktáblával örökítette meg a falu híres szülöttjének nevét. Emléktábla hirdeti Budenz dicsőségét Székesfehérvár belvárosában, az Arany János utca 12-es számú ház falán is. Ebben az 1781-ben épült, copf stílusú házban lakott ugyanis Budenz 1858-tól 1860-ig.
