BUDENZ NYELVTUDOMÁNYI MUNKÁSSÁGÁNAK CÉLJA ÉS MÓDSZERE
BUDENZ NYELVTUDOMÁNYI MUNKÁSSÁGÁNAK CÉLJA ÉS MÓDSZERE
Már láttuk, hogy Budenz nem csupán a finnugor nyelvek összehasonlításával, hanem leírásukkal is foglalkozott. A mondottakat azzal kell kiegészítenünk, hogy a már említetteken kívül írt Budenz egy olyan leíró nyelvtant is, amely a hazai finnugor nyelvtudomány egyetemi oktatása szempontjából nagyon is maradandó értékűnek bizonyult. Ez a nyelvtan finn nyelvtana volt. Első formájában Rövid finn nyelvtan (alaktan) és olvasmányok címen 1873-ban, „második, mondattani résszel bővített kiadás” alakjában Finn nyelvtan olvasmányokkal és szótárral címen, 1880-ban látott napvilágot, s Szinnyei József átdolgozásában kilenc javított kiadást ért meg. Utolsó kiadása 1926-ban jelent meg, s egy ideig még ezt követően is használatban volt egyetemeinken.
A finnugor nyelvek leírása terén, azaz a leíró nyelvtan művelőjeként – nemzetközi viszonylatban nézve – nem járt Budenz töretlen csapásokon, hiszen zürjén, cseremisz, votják és erza-mordvin nyelvtanával – lényegesen más jellegű anyagot dolgozva fel – megelőzte őt az észt F. J. Wiedemann, vót és moksa-mordvin nyelvtanával pedig a finn Ahlqvist. Magyar viszonylatban azonban Budenz vállalkozása mind a feldolgozott anyag minősége folytán, mind pedig azért, mert korábban nálunk alig ismert nyelveket mutatott be, tudománytörténeti szempontból méltánylást kíván. Finn nyelvtana pedig még finn szemmel nézve is számottevő volt, amint ezt a finn Setälä sorai bizonyítják: „Ez a munka kétségkívül felülhaladja minden elődjét mind tudományos felfogásra, mind pedig tárgyalása módját tekintve, s hatással is volt azokra a nyelvtanokra, melyek azóta Finnországban láttak napvilágot” (NyK. 1894: 96.). Azok között a finn nyelvészek között, akikre Budenz nyelvtana hatott, Setälä elsősorban önmagát említi, de utal tanárára, A. Genetzre is, akinek iskolai tankönyvként használt hang- és alaktana a múlt század végéig a legjobb volt a maga nemében, legalábbis alaktani részét tekintve.
Leíró jellegű nyelvészeti munkásságából nyilvánvaló, hogy Budenz tisztában volt azzal: a nyelvek megismerését nem egyes elemeik összehasonlítása jelenti, hanem mindenekelőtt leírásuk. Hogy mennyire világosan látta a leíró és a történeti nyelvtan szükségszerű különbözését, s hogy elvszerűen is elengedhetetlennek tartotta a kettő közti határ megvonását, kiderül A magyar szóképzés tárgyalásához című cikkéből (Nyr. 1872: 4.). Ebben kifogásolja a régibb magyar grammatikák azon eljárását, hogy a magyar képzők tárgyalásában nem tesznek különbséget kihalt és élő képzők között, és a nyelvtörténetbe tartozó tényeknek a nyelvleírás körébe tartozó tényektől való elhatárolását állítja követelményként grammatikusaink elé: „ . . a leíró grammatikától azt kívánjuk, hogy megkülönböztetve mutassa föl a nyelv szókincsében a mozgó és nyugalomra jutott elemeket” (i. h. 8.). Más szóval ez az igény azt jelenti, hogy Budenz annak a megteremtését kívánja, amit ilyen elnevezéssel illet: „magyar leíró tudományos grammatika” (i. h. 7.), s ennek kapcsán meghirdeti a szinkrónia és a diakrónia szétválasztásának szükségességét. Budenz e megnyilatkozása ékes cáfolata annak a manapság terjesztett alaptalan állitásnak, mely szerint az ún. „hagyományos” nyelvészet képviselői még csak nem is tudták azt, hogy a nyelvnek nemcsak múltja, hanem jelene is van.
Érdemes felfigyelni rá, hogy Budenz nemcsak a nyelvtörténet és a nyelvleírás elhatárolását tartja szükségesnek, hanem egy módszertani elv alkalmazását is kívánatosnak jelzi a leíró nyelvtanok írói számára. Sürgeti tudniillik a funkcionális magyar nyelvtan megteremtését. Ez az igénye azon észrevétele kapcsán merül fel, hogy magyar grammatikáink elhanyagolják az alak mellett a funkció megvilágítását: „Grammatikáink szólnak ugyan az egyes képzőknek nem csak elválaszthatóságáról, hanem a mennyire tehetik, azoknak értelemmódosító rendeltetéséről (functio) is; noha ez utóbbit illető meghatározásaik gyakran elég soványak, néha épen csak a szónak holmi alaki minőségét fejezik ki, mint p. o. az ilyenek: ’-l (al, el, ol, öl) nagyon termékeny képző, melylyel átható igék alakulnak (kaszál, tréfál, csókol stb.); ’-k (ak, ek, ék) képez főneveket (fark, vétek, kerék, ajak stb.)’ … De még a legtöbbet mondókból sem igen tanulunk többet az illető képzők jelentőségéről a nyelv életében, vagyis a nyelv összes szóképzési tehetségéhez mily mértékkel való járulásukról, mint a mennyit p. o. egy könyvnek becses tartalmáról … annak czímlapja vagy talán tartalomjegyzéke tudat velünk. Kétség nélkül van különbség képző és képző között azon szerepre nézve is, melyet a nyelv folyó életében játszik. Míg némelyik … az összes szókincset valóban határtalanul képes szaporítani, addig más némelyiknek a munkája csupán egynéhány szóra szorítkozik, mintha maga a nyelv annak további használtatásáról egészen lemondott volna” (i. h. 4–5). Aligha tévedünk, ha Budenz e szavait úgy értékeljük: tőlük már csak egy lépés van hátra a képzőmorfémák gyakoriságát mutató statisztikák igényléséig!
De Budenz nemcsak a nyelvek időbeli rétegződöttségével volt tisztában, hanem tudta azt is, hogy földrajzi rétegződöttségükkel is messzemenően számolni kell. Látja, hogy a nyelvek nem egységesek, hanem nyelvjárásokra tagolódnak, amelyek sokszor – például a finnugor nyelvek esetében – lényegesen különböznek egymástól.
Ezért a nyelvek megismeréséhez nélkülözhetetlennek tartja nyelvjárásaik minél alaposabb megismerését is. Ez magyarázza, hogy a gondjaira bízott Reguly-féle cseremisz anyagnak nagy értéket tulajdonít, s úgy nyilatkozik, hogy annak „minden elszórt porcikáját” ki kell keresnie és felhasználhatóvá kell tennie (NyK. 186: 398.). Amikor moksa- és erza-mordvin nyelvtanát írta (megjelent 1877-ben), a nyelvi anyaggal szemben való beállítottsága már némileg más volt. Ekkor már szilárdan meg lévén győződve a magyar nyelv finnugorságáról, anyagát nemcsak a nyelvleírás tárgyának tekinti, hanem – mint maga mondja – célja a mordvin nyelvet egyszersmind „az összehasonlító ugor nyelvtanulmány” egyik anyagrészleteként is ismertetni. Majd pedig azt is kijelenti: „Végre az összefoglaló tárgyalás annyiban előkészület is a mordvinnak más ugor nyelvekkel való összehasonlítására, a mennyiben nagyrészben már a még egységes mordvin alapnyelv, vagyis mindegyik jelenleg ismeretes mordvin nyelvváltozatnak jóval régibb phasisa, ily módon kifejthető” (NyK. 13:2.). Ámde ennek ellenére sem kétséges, hogy Budenz mordvin nyelvtana – éppúgy, mint cseremisz nyelvtana is – leíró nyelvtan, amelyben az összehasonlító nyelvész beállítottsága édeskeveset, illetőleg egyáltalán nem zavar bennünket. Úgy vélem, hogy a nyelvleírásról Budenz hasonlóképp vélekedett, mint mestere, Th. Benfey, aki F. Bopp zsenialitását és érdeklődését a nyelvek iránt egyoldalúnak minősítette azon okból kifolyólag, hogy az előbbi csak a nyelvek összehasonlításban mutatkozott meg, az utóbbi pedig csak annyiban irányult a nyelvek sajátságaira, amennyiben azok valami általánosabbhoz voltak viszonyíthatók.
Eltért Budenz nézete Boppétól a kérdésben is, hogy a nyelvjárások mennyire értékesíthetők az összehasonlító nyelvészet szempontjából. Nem ért ugyanis egyet a nyelvjárásoknak Boppnál és követőinél tapasztalható elhanyagolásával. Vallja ugyan, hogy egyik vagy másik nyelv régibb formája sokkal többet adhat az összehasonlító nyelvészetnek, mint amennyit adhatnak a szóban forgó nyelv élő nyelvjárásai, de megjegyzi: „Mindazonáltal a régi, bár magában fontosabb anyagnak ily előjogosításában bizonyos egyoldalúságot kell látnunk … .” (Emlékbeszéd Benfey T. felett. 8.). Mindezt figyelembe véve azt kell mondanunk, hogy Budenz a nyelvtudomány célkitűzéseit és az összehasonlító nyelvészet forrásait illetően lényegesen helyesebb és modernebb álláspontot képviselt, mint az összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapítójaként ismert F. Bopp (1791–1867).
Az összehasonlító nyelvtudomány területei közül Budenz munkássága elsősorban az etimológiára és az alaktanra irányult, mivel azonban tisztában volt azzal, hogy a tudományos értékű etimológiának megfelelő hangtani ismeretekkel kell párosulnia, figyelme állandóan kiterjedt a nyelvek hangtanára is. Viszonylag rövid élete folyamán sajátosan mondattani kutatások végzéséhez alig jutott hozzá, de hogy mennyire vizsgálandónak tartotta a nyelvek mondattani sajátosságait is, kiviláglik például abból, hogy szükségesnek tartotta Reguly feljegyzéseiből kiadni moksa-mordvin példamondatait (NyK. 1877:110–33.). Közlésüket azért ítélte fontosnak, mert megvilágítják a moksa-mordvin nyelvtani alakok használatát, szó- és mondatkötési viszonyait, s tekintélyes mennyiségük folytán olyan értéket képviselnek, mint az összefüggő szövegek (Reguly ilyeneket nem jegyzett fel). Itt kívánnak említést még azok a fejtegetései (NyK. 1866: 19.), melyekben a magyar vonatkozó mellékmondatok keletkezését kérdő mondatokból, s egyben az aki, ami utótagját kérdő névmásokból magyarázza meg.
Az összehasonlító nyelvtudomány céljáról Budenz A magyar és finn-ugor nyelvekbeli szóegyezések című, már említett tanulmányában nyilatkozik: „Az összehasonlító nyelvtudománynak … teendője az, hogy az egyes csoportbeli nyelvek összehasonlítására szorítkozva ezekből lehető biztosan az egész csoport alapnyelvét reconstruálja vagyis az egész csoportnak még fenmaradt ősi nyelvkincsét (a tőszók összegét) összeszerezze, a szóknak olyan alakjait határozván meg, melyekből az egyes nyelvekben fenmaradt változataik kielégítőleg magyarázhatók, s hasonlóképen kinyomozza, hogy az egész csoportban fenmaradt nyelvalakokból (szóképzés és szóragozás) mi és mily hangalakkal volt már meg, mielőtt az egyes nyelvek külön fejlődésnek indulva egymástól elváltak. Ilyen úton a külön csoportok egyes nyelvei helyett, melyeket csak fejlődésük legújabb korából ismerünk, egy-egy nyelvet nyerünk, mely a fejlődésnek aránylag sokkal korábbi pontján áll, s melyben az egész nyelvcsoport egyes tagjaiban föltünő különbözések elenyésznek” – írja Budenz 1867-ben (NyK. 6:377–8.).
Amikor Budenz az összehasonlító nyelvészet célját így határozza meg, természetesen nem valamilyen új, eredeti nézetet nyilvánít, hanem a korabeli indoeurópai összehasonlító nyelvészet célkitűzését teszi magáévá. Elvi álláspontjának megfogalmazásában könnyű felismerni jól ismert kortársának, August Schleichernek (1823–1868) a felfogását, melyet Einleitung in das Studium der indogermanischen Sprachen című művében (5. kiadása 1908-ból) Delbrück így ismertet: „Überall sucht er [ti. Schleicher] zu entscheiden, ob eine Form in der Ursprache oder in einer Einzelsprache entstanden, und ob ein Laut, wenn er an einer bestimmten Wortstelle aus der Urzeit stammt, noch seine ursprüngliche Beschaffenheit oder eine veränderte habe. Er legt sich stets die Frage vor, wie eine Form oder ein Laut in der Ursprache ausgesehen habe, und kommt also notwendig zu einer Rekonstruktion dieser Ursprache” (93.).
Budenz összehasonlító módszerét elsősorban az úgynevezett hangtörvényekhez való viszonya szabta meg. A rokon nyelvek tő- és egyéb morfémái körében fennálló szabályos hangmegfelelések felderítésére és figyelembevételére a maga kutatási területén Grundzüge der griechischen Etymologie című etimológiai szótárában Georg Curtius már 1858-ban gondot fordított, de a „hangtörvények” érvényessége körének kérdését csak az újgrammatikusok élezték ki igazán, köztük elsőnek Karl Brugmann és Hermann Osthoff Morphologische Untersuchungen című, 1878-tól 1890-ig megjelent, közösen írt művükben. Ebben hirdették meg mintegy új dogmaként a „hangtörvények” kivétel nélküli érvényességének tanát. Budenz tisztában volt a „hangtörvények” fogalmával; Szóegyezések című munkájában világosan megmondja, hogy rokon nyelvek etimológialag azonos szavai között „aránylagos eltérés”-nek, azaz szabályos hangmegfelelésnek kell mutatkoznia (NyK. 1867:376.). Ugyanitt azt is tudtunkra adja, hogy „…a legtöbb esetben az eredeti ősi szót már csak többé-kevésbé eltérő hangalakkal tartották fenn az egyes finnugor nyelvek, melyeknek megfelelését helyesen föl kell ismerni…” (uo. 380. l.). De mindennek ellenére sem állíthatjuk, hogy a „hangtörvények” érvényét ő úgy fogta fel, mint az újgrammatikusok. A híres finn nyelvtudós, E. N. Setälä, szemére is vetette Budenznek: „Legfőbb kifogásunk – írja – Budenz álláspontja ellen az, hogy nézete szerint ugyanazon hang vagy hangcsoport egészen különböző módon változhatott el, noha az illető hangok előfordulásának föltételeire nézve semminemű különbséget nem lehet kimutatni” (NyK. XXIII, 339.). Setälä igazát bizonyítják a MUSz. olyan szócikkei, mint a te és a tavasz címszavaké. Az előbbinek finn megfelelőiében, a sinä névmásban, helyesen *t-> s- változást tesz fel a szerző a rákövetkező i előtt. Ámde ugyanezen változással akkor is számol a finnben, amikor a feltevése szerinti t-t nem i, hanem veláris magánhangzó követte, s így tavasz szavunkat – helytelenül – a finn suoja ’enyhe idő’ szóval is egybeveti, noha a finnben az eredeti t- az i-n kívül minden más magánhangzó előtt megmaradt (vö fi. touko ’(tavaszi) vetés; nyári gabona’ ~ m. tava-sz; fi. tunte- ’ismer’ ~ m. tud; fi. teke- ’tesz’ ~ m. te-sz, stb.). Bizonyos azonban az is, hogy Budenz módszere a Szóegyezések megírása után lényegesen tökéletesedett. Amíg az utóbbiban elő-előfordul palatális hangrendű magyar szavaknak (pl. kerget, kevély, költ) veláris hangrendű finn szókkal való egyeztetése, addig a MUSz. szerzője már ügyel arra, hogy palatális hangrendű magyar szókat csak (eredetileg is) ugyanilyen rokon nyelvi szókkal, veláris hangrendűeket pedig csak (eredetileg is) veláris hangrendűekkel vessen össze.
Amikor a MUSz. jelzett módszerbeli fogyatékosságát elismerjük, ugyanakkor azt is meg kell mondanunk: Budenz nem elvtelenségből kifolyólag, hanem józan meggondolás alapján mellőzte a MUSz-ban a hangtörvények szigorú alkalmazását. Véleményét kifejtette és megokolta egy ismertetésében, melyet F. Mistelinek Lautgesetze und Analogie című, 1880-ban megjelent folyóiratcikkéről írt: „Hangtörvények következetessége [nemcsak az indogermán nyelvekben, hanem] más nyelvekben is tapasztalható s az illető külön nyelvészetek nem mellőzhetik módszerükben ez alapelvek alkalmazását. Csak az a kérdés, vajjon minden más nyelvkörben is oly szigorú és kivétel nélkül való-e a hangtörvények következetessége, mint az említett újabb iskola az indogermán nyelvekre nézve állítja? S nem [kell-e] inkább azt a lehetőséget is megengedni, hogy a valóban működő hangtörvény részletes föltételeit még kellőleg föl nem ismerhettük” (NyK. 1879: 469.). Úgy vélem: a maga szempontjából mind Setälänek, mind pedig Budenznek igaza van. Természetes, hogy az etimológia területén szükség van szigorú módszertani elvek alkalmazására, mert ha ezt mellőzzük, az etimologizálás a képzelet játékává válik. Ámde az is bizonyos, hogy ha szófejtéseiben Budenz a finnugor nyelvek korabeli, nagyon korlátozott ismerete mellett a hangmegfelelés szabályszerűségének elvét oly szigorúan alkalmazta volna, mint tették az újgrammatikusok, és kívánta Setälä, akkor hiányoznék a MUSz-ból több olyan szócsaládosítás és szóegyeztetés, amelynek helyességét – a rokon nyelvi anyag csekély mennyisége és hangtani szempontból való megbízhatatlansága miatt – Budenz még csak ösztönszerűleg megsejteni tudta, de szabályos hangmegfelelések bemutatásával bizonyítani még nem.
Tudjuk: ahhoz, hogy egy etimológiát helyesnek fogadhassunk el, nem elég az egymással egybevetett szók hangtani megfelelésének az igazolása, hanem szükség van jelentésbeli viszonyuk tisztázására is. Budenz nem is mulasztotta el e körülmény hangsúlyozását. Már a Szóegyezésekben (NyK. 1867:380–1.) kijelenti, hogy csak olyan tőszókat tekinthetünk a finnugor alapnyelv szókészletébe tartozóknak, amelyek a finnugorság két fő ágában nemcsak egyeztethető alakban, hanem egyszersmind egyeztethető jelentéssel maradtak fenn. A jelentés szempontjából egymástól többé vagy kevésbé eltérő szavak etimológiai összetartozását Budenz más nyelvekből kimutatott jelentésbeli analógiákkal kívánja bizonyítani (MUSz. Előszó. V. l.), azaz rámutat más finnugor, illetőleg nem finnugor nyelvekből olyan – azonos vagy hasonló – jelentésváltozásokra, mint amilyeneket az egyeztetett finnugor szavak körében feltesz.
Budenznek azon igen lényeges módszertani újításáról, hogy az egybetett szavak számára közös finnugor alapnyelvi alakot rekonstruál, s a különnyelvi fejlemények egymáshoz való viszonyát az ezen alapalakból való továbbfejlődés eredményeként magyarázza meg, a Magyar–Ugor Összehasonlító Szótáráról szóló fejezetben (l. 70.) már szólottam.
A Budenz műveiben érvényesülő nyelvészeti módszerről összefoglalóan azt mondhatjuk: a finnugor nyelvészet korábbi és Budenz korabeli képviselőinek módszeréhez képest lényeges haladást jelent, de alkalmazója, ti. Budenz, újgrammatikusnak nem mondható. Az azonban, hogy nem alkalmazta az újgrammatikusok szigorú módszertani elveit, jórészt magától értetődő, hiszen Magyar–Ugor Szótárának tetemes része már meg volt írva, sőt részben ki is volt nyomva akkor, amikor Morphologische Untersuchungen című művükben Brugmann és Osthoff az újgrammatikusok elveit elsőnek kifejtették.
