MINT TUDOMÁNYSZERVEZŐ, TANÁR, SZERKESZTŐ ÉS EMBER
MINT TUDOMÁNYSZERVEZŐ, TANÁR, SZERKESZTŐ ÉS EMBER
Egy 1872. december 30-án írt levelében azt írja Budenz a finnugor nyelvek neves finnországi kutatójának, Otto Donnernak, hogy a finnugor összehasonlító nyelvészet megalapítása még a jövő feladata, mert e nyelvek öszszehasonlítása még nem folyik rendszeresen (l. Mémoires de la Société Finno-ougrienne LXXI, 114.). Egyetérthetünk Budenz ezen megállapításával, de sietnünk kell megjegyezni: a hiányzó rendszeresség hamarosan jelentkezni kezdett a hazai finnugor nyelvészeti munkálatokban, s ez éppen Budenz érdeme. A korábbi alkalom- és ötletszerűség helyére ugyanis ő vitte be a tervszerűséget. Ehhez egyebek közt az Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága nyújtott neki több-kevesebb lehetőséget.
A nyelvtudományi kutatások tervszerűbbé tételének fontosságáról Budenz 1861-ben tartott lev. tagi székfoglaló előadásában szólott részletesen: „Ha e tárgyban [az uráli és az altaji nyelvek kutatása terén] itt-ott … valami munka tétetett, … ezek egyes és elszórt töredékek, melyek bármily becsesek lehetnek is magokban, nincsenek egy közel álló közcél felé irányozva, s nem hasonlítanak oly részlet-operátiókhoz, melyek egy nagy munkaterv egészének kivitelére gondosan kijelölve s kitűzve volnának … bizony még árva gyermek nálunk a magyar–altaji nyelvtudomány, mely ápolókat keres … Csak legyen meg aztán elfogadott alkalmas és főleg kivihető terv is, mely szerint a munkások közreműködjenek. Ez iránt alantabb már némi általános képzeletemet fogom kifejezni” (MAkadÉrt. 1861: 159–60). Elgondolásai között szerepelt itt egy összehasonlító altaji hang- és alaktan, majd pedig egy uráli-altaji összehasonlító nyelvtan és szótár. Ezek a tervek Budenz korában persze nagyon túlzók voltak, de ezt hamarosan maga Budenz is felismerte, s a Szóegyezésekben már lényegesen szerényebb és reálisabb programot terjeszt a hazai nyelvtudomány munkásai elé: „…a magyar összehasonlító nyelvtudomány még nem tűzte ki magának azon föladatot, mely különben azon bebizonyított tényből, hogy a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsoporthoz tartozik, parancsolólag következik. E föladat nem lehet más, mint tüzetesen azon nyomozásokat (kutatásokat] megtenni, melyek a finn-ugor nyelvcsoport egységes alapnyelvének visszaállítására (reconstruálására) kívántatnak. Ehhez hasonló, de külön föladat a mongol-mandzsu-török alapnyelv visszaállítása. A magyar nyelvtudományra nézve előbbre való és sürgetőbb az első, noha rá kell érnie a másikra is: de semmiképpen nem kell a kettőt összezavarni. Ily föladatot tűzve ki magának, egyszersmind működése biztos és határozott irányt nyer, s nyomozásai kiemelkednek az alkalmiasság és összefüggéstelen részletiesség jelleméből” (NyK. 1867: 380.). Ezen program szerint tehát az altaji nyelvek kutatásához képest már előjogot nyer a finnugor nyelvek kutatása, s ennek épp a Szóegyezések volt az első jelentős eredménye.
Budenz azonban nemcsak a korabeli finnugor nyelvtudománnyal törődött, hanem annak jövőjéről is gondoskodni kívánt. Tisztában volt azzal, hogy mint minden szellemi kezdeményezésnek, úgy egy új tudományos igazságnak és irányzatnak is ahhoz, hogy kifejlődjék, megizmosodjék, hatni meg érvényesülni tudjon, fiatal hívekre van szüksége. Ehhez persze meg kellett ismertetni az új igazság mibenlétét, s propagálni kellett célkitűzéseit. Ezért Budenz, amikor őt a pesti egyetem 1868-ban az „altaji” összehasonlító nyelvészet magántanárává fogadta, nagy lelkiismeretességgel és alapossággal fogott hozzá oktatói munkájához, így igyekezve tudományszakja iránt az ifjúság körében érdeklődést kelteni. Miután 1872-ben végre is kinevezték „az altaji összehasonlító nyelvészet” nyilvános rendes tanárává, előadásain az egyes finnugor nyelvek közül legnagyobb elmélyedéssel és kedvvel a finnel foglalkozott. Említett finn nyelvtanát is hallgatói számára állította össze 1893-ban. Sokáig gyűjtötte az anyagot egy finn–magyar–német szótárhoz is, de ennek tervéről később lemondott, s anyagát átengedte tanítványa, Szinnyei József számára (Szinnyei finn–magyar szótára 1884-ben jelent meg). Előadásain a balti-finn nyelvek közül a finnen kívül még az észtet ismertette, s huszonöt éves tanári működése idején sort kerített nemcsak valamennyi többi finnugor nyelvre, hanem még a szamojédra is. Az ún. ugor–török háború győzelmes befejezése után progjamjába iktatta több altaji nyelvnek, mint pl. a csuvasnak, jakutnak, mongolnak és a mandzsunak a megismertetését is. Feljegyzéseiből az derül ki, hogy olyan nem kötelező előadásain, mint pl. A magyar nyelv viszonya a törökhöz, Az altaji nyelvcsoport jellemzése, 20–30 hallgató vett részt rendszeresen.
A hazai finnugrisztika helyzetének alakulása szempontjából alapvető fontosságú volt az a tény is, hogy Budenznek sikerült beiktattatni szaktudományát a magyarszakos egyetemi hallgatók tantervébe, minek folytán a finnugor nyelvészet a tanárképzés keretein belül vizsgatárggyá vált. Így a tanárvizsgálati szabályzat egy ideig megkívánta, hogy a magyar szakos tanárok összehasonlító nyelvészeti tanulmányaik alapjául a finn nyelvben bizonyos fokú ismereteket szerezzenek, s ennek megtörténtéről az ún. alapvizsgán számot adjanak, majd pedig finnugor összehasonlító nyelvészeti tanulmányokkal is foglalkozzanak, s ezen ismereteik megszerzését az ún. szakvizsgán bizonyítsák. Az 1880-as években ez a tanulmányi rend módosult ugyan, s a finn meg a finnugor nyelvészeti tanulmányok az alapvizsga előtti évekre szorultak vissza, de a finnugor stúdiumoknak a magyar szakos tanárjelöltek tanulmányaiban való szereplése még így is nagy jelentőségű volt, mert egyrészt lehetőséget adott a finnugor nyelvészet képviselőinek arra, hogy a jövendő középiskolai tanárokat a magyar nyelv rokoni viszonyaira vonatkozólag is felvértezzék bizonyos alapismeretekkel, másrészt így a tudományos utánpótlást jelentő fiatal kutatók kiválasztása és kiképzése sokkal szélesebb keretek közt volt megvalósítható, mint lett volna az esetben, ha a finnugor nyelvészet csak szabadon választható tantárgy lett volna. A finnugor tanulmányokban elmélyedő hallgatók érdeklődését persze korántsem mindig az összehasonlító nyelvészet kötötte le. Némelyeket közülük csak a finn nyelv szépsége ragadta meg, s a finn irodalom értékei vonzották. Közülük többen később műfordításokkal gazdagították irodalmunkat, s nekik köszönhetjük, hogy a finn népköltészet és irodalom hazánkban egyre nagyobb mértékben ismertté vált. Mások mint tanárok vagy közművelődésünk más munkásai a finn népi erények ismeretét terjesztették el a tanuló ifjúság és a nagyközönség körében, s ezáltal a magyar-finn barátság alapjait vetették meg. Magát Budenzet – akkor, amikor a finnugor nyelvek közül épp a finnt tette meg ún. kötelező tantárggyá – több szempont vezérelte. Egyrészt ez volt az a rokon nyelv, amelyet – nyelvjárásaival együtt – legjobban ismertünk, másrészt a finn irodalmi nyelv fejlődésének és a finn irodalomnak a tanulmányozása sok tanulságot ígért a magyar nyelv és irodalom tanulmányozása szempontjából is. Tekintetbe vette Budenz azt a körülményt is, hogy a finn népköltészet is általános érdeklődésre tarthatott számot, a finn nyelvű nyelvészeti irodalom eredményeit pedig az akkori fogalmak szerint a magyar nyelvészek sem hagyhatták figyelmen kívül (vö. NyK. 1894: 343.) A finnugor nyelvtudomány egyetemi oktatásának Budenz alkotta keretei lényegében egészen századunk közepéig megmaradtak.
Arról, hogy Budenz milyen módon és milyen tekintetben hatott tanítványaira, az utóbbiak számos írásbeli megnyilatkozása tanúskodik. Belőlük az világlik ki, hogy Budenz rendkívül sikeres tevékenységet fejtett ki az egyetemen mint tanár, pedagógus és ember. Meg tudta nyerni magának a fiatal generációkat, felkarolta őket egyetemi tanulmányaik során, sőt fenntartotta velük a kapcsolatot s mellettük állt később is, amikor már kikerültek az egyetemi auditóriumokból az élet sodrába. De Budenz nemcsak mint tanár tudta ambicionálni és szervezni tanítványait. Tudományos érdeklődésük fenntartásában, fokozásában és irányításában jelentős része volt annak a körülménynek is, hogy 1879-ben átvette Hunfalvy Páltól a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának folyóirataként megjelenő Nyelvtudományi Közlemények szerkesztését, s így gondoskodni tudott tanítványai kutatómunkája eredményeinek tudományos közkinccsé tételéről is, az első zsengéktől elkezdve a fejlett kutatók tanulmányaiig egyaránt.
A Nyelvtudományi Közleményeket, mint ismeretes, Hunfalvy Pál alapította 1862-ben. Hunfalvy szerkesztői működése idején e folyóirat arra törekedett, hogy a hazai érdeklődést a nyelvtudománynak szinte minden ága iránt kielégítse. Amikor Budenz 1879-ben a szerkesztést átvette, ő úgy látta, hogy a hazai nyelvtudomány helyzete az eltelt tizenhat év alatt lényegesen megváltozott, úgyhogy szükség van a Közlemények tárgykörének szűkebbre vonására. Elgondolásait az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságában terjesztette elő és fogadtatta el; nyomtatásban csak halála után tette közzé őket Simonyi Zsigmond (NyK. 1893: 6.).
Az új szerkesztési alapelvek meghatározásakor Budenz abból indult ki, hogy az élő magyar nyelv és nyelvjárásai kutatásának immár van egy külön folyóirata, a Magyar Nyelvőr (megindította Szarvas Gábor 1872-ben), s eldőlt már a magyar nyelv rokonságának a kérdése is. A továbbiakban elsősorban az uráli és az altaji, az előbbiek közül különösképpen a finnugor nyelvek jelen állapotának feltárására és történetük sokoldalú megvilágítására van szükség. Így vált a Budenz szerkesztette Nyelvtudományi Közlemények egy időre a finnugrisztikának nemzetközi vonatkozásban is legjelentősebb orgánumává, amely foglalkozott más nyelvcsaládokba tartozó nyelveknek a finnugor nyelvekre gyakorolt hatásával is, helyet adva ugyanakkor az általánosabb érdekű nyelvi kérdések fejtegetésének is.
Tervszerűség vezérelte Budenzet mint szerkesztőt is. Amikor 1878 végén átvette a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztését Hunfalvy Páltól, előterjesztést készített a folyóirat jövendő szerkesztési elveiről, s azt elfogadtatta a Nyelvtudományi Bizottsággal. Kiviláglik belőle, hogy szerkesztésen Budenz olyan céltudatos, aktív tevékenységet értett, mely a munkatársak időben történő mozgósításával járt együtt. Ezt olvashatjuk ki ugyanis következő soraiból: „Inkább attól kell tartanunk, hogy majd szűk lesz a folyóirat eddigi kerete, ha majd jobban megindulnak a széles körbeli mindenféle munkák, ha t. i. többé nem várjuk azok esetleges megtermését, hanem lehetőleg egyenesen rá is hatunk megtermésükre, azaz a képes erőket foglalkoztatva azokat kellő egymásutánban megtétetjük” (Közölte Simonyi Zs.: NyK. 23: 7.).
Beletartozott Budenz szerkesztői programjába tudományos viták indítása is. Mint vitapartner kemény, veszedelmes ellenfél volt. Ragyogó logikájával fölényesen megcáfolta a könnyedén odavetett, megalapozatlan állításokat, szelíd iróniájával pedig nemegyszer szinte nevetségessé tette a téves állításai mellett makacsul megmaradó s az érveket szenvedélyes kirohanásokkal pótoló ellenfelet. Nem hátrált meg a származásukkal vagy társadalmi helyzetükkel hatni óhajtó vitapartnerek előtt sem. „A tudomány el nem ismerhet senkiben is infallibilis tekintélyt, s nevetségessé válik az, ki nagy fenyegetődzéssel maga magának követel ilyet” – írja Feleletül Brassai S[ámuel] úrnak (NyK. 1866: l.)
A Közleményeknek Budenz szerkesztésében megjelent nyolc kötete gazdag tartalommal valósította meg új szerkesztője programját. Valóban nagymértékben gyarapította a finnugor nyelvek jelenére és múltjára vonatkozó ismereteinket, de amellett bevonta a folyóirat kutatási körébe a szamojéd nyelveket is, megismertetett olvasóival több altaji nyelvet, sőt a Közlemények lapjain tette meg első lépéseit a hazai modern fonetika is. Mindezt tudományunk fejlődése szempontjából jelentős tényként kell elkönyvelnünk – különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Közlemények első kötetének megjelenését még kb. másfél évtized választotta el az újgrammatikusok fellépésétől. Igaz: a Th. Aufrechttől és A. Kuhntól alapított Zeitschrift für vergleiehende Sprachwissenschaft (később: … Sprachforschung) tíz évvel megelőzte a Nyelvtudományi Közleményeket, de a K. Brugmann és W. Streitberg szerkesztésében meginduló Indogermanische Forschungen (Zeitschrift für indogermanische Sprach- und Altertumskunde) első kötete csak harminc évvel később, 1892-ben hagyta cl a sajtót. Gyorsan tükröződik a Közleményekben a nyelvtudomány fejlődése is. Brugmann és Osthof 1878-ban kezdte meg említett, Morphologische Untersuchungen című, korszaknyitó munkájának kiadását, s Budenz Ugor Alaktana már 1884-től követi, azaz csak néhány évvel később jelenik meg részletekben a Közlemények 18–23. kötetében. De a haladottabb nyugati nyelvtudománynak nemcsak a hatása gyors, hanem a színvonala is magas annak az alkotásnak, amelyben a hatás jelentkezik.
