A TUDOMÁNYOK „ÖSSZHANGZATOS FEJLESZTÉSÉÉRT”. A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
A TUDOMÁNYOK „ÖSSZHANGZATOS FEJLESZTÉSÉÉRT”.
A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
Már az előző fejezetben szükségszerűen érintettük Csengery akadémiai tudományszervező munkásságának néhány mozzanatát, ezt a fejezetet átfogóbb tudományirányítási elképzelései ismertetésének szenteljük .
Csengeryt 1865-ben választotta szülőföldje, Bihar megye parlamenti képviselőjének. Megválasztása utáni beszédében saját politikai helyzetének előnyeit abban látta, hogy a „két nagyfontosságú hazai intézet – a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Földhitelintézet – ügyeinek vezetésére bír némi befolyással, s honnan mintegy obszervatóriumból a legjobb alkalma van figyelemmel kísérni a nemzet szellemi hiányait és anyagi bajait” (CsAÖM Bp., 1884. IV. 270.). Az államférfiúi és tudománypolitikusi szerep tehát – ahogyan Széchenyi szelleme és a centralista iskola hagyományai diktálták – továbbra sem válik kétfelé Csengery gondolkodásában. E szemlélet tükröződik abban a tudománytörténetileg ma már klasszikusnak tartott beszédében is, amelyben a Mathematikai és Természettudományi Bizottság megalapítását szorgalmazta. A felszólalás előzményeihez tartozik, hogy az 1850-es évek legfontosabb tudományelméleti vitája, az Uj Magyar Muzeum című periodikum hasábjain folyó elvont, a természettudományok és a humanióriák közötti hierarchiát boncolgató, szükségszerűen csak sértődéseket eredményező „két kultúra” polémia ráébresztette Csengeryt a hazai természettudományok tarthatatlan elmaradottságára. Már Szőnyi Pál tanintézetében barátságot kötött a tantestület neves természettudósaival, és szinte alapító tagnak számított a Királyi Magyar Természettudományi Társulatban is. Így – filozófia töprengések helyett – a gyakorlati tudományszervezés útjára lépett, és mindenekelőtt az elhanyagolt diszciplínák erőinek tovább tarthatatlan szétforgácsoltságát igyekezett megszüntetni. Úgy vélte, hogy a természettudományok fejlődésének előmozdítása is az Akadémia elsődleges feladata, amelyet a testület társadalmi presztízse és viszonylag elfogadható anyagi ellátottsága jelentősen elősegíthetne. Az egész magyar tudományosság szempontjából „sorsdöntőnek” tartja a tudománytörténet Csengerynek az Akadémia 1860. májusi összes ülésén* elhangzott beszédét. (Vekerdi László: Természettudományok. Kézirat, 1974. II. 28.) Jellegzetes mentalitását illusztrálja talán alábbi idézetünk is: „A tudományok mezeje szintúgy megkívánja a nagy beruházásokat, mint a földbirtok… . Vannak a tudományos működésnek egyes ágai, melyeknek mívelését, előbbrevitelét s lehető kifejlését mindenekelőtt hazai tudósainktól várjuk. Ilyen a természettudományi osztályt illetőleg, hazánk földjének, égalji viszonyainak, virányának és állatvilágának ismertetése, szóval minden oldalról kimerítő természettudományi leírása. Oly munka ez, melyre vállalkoznunk a nemzeti becsület és saját anyagi érdekeink egyaránt késztetnek … azon beruházás, mely a hazai föld természettudományi ismertetésére fordíttatik, nemcsak a tudományt, hanem a nemzet iparos és gazdasági érdekeit is előmozdítja.” Csengery elképzelése szerint az akkor még csak a tervezők fejében létező Akadémia-épület adott volna otthont a begyűjtött ásványok, anyagok, tapasztalati észlelések kísérletes és elemző feldolgozását lehetővé tevő laboratóriumok számára. „…látom immár – így Csengery – és pedig nem messze jövőben, mikor az állam részéről évenkénti segélyezéssel dotált akadémiában observatorium, nagyszerű physikai terem és vegyész laboratórium lesz minden szükségesekkel fölszerelve, s a nemzet tekintélyesebb tudósai, biztosítva anyagi gondok ellen, az ifjabb erők segédkezése mellett, tisztán tudományuknak élve töltik napjaikat … Meg vagyok győződve, ismervén mezei gazdaságunk újabb ésszerű irányát, hogy nemcsak tudományos szempontból hasznos, hanem egyszersmind jövedelmező lenne e beruházás.” (Szerkesztői bevezetés, mint történelmi vázlat. Mathematikai s Természettudományi Közlemények 1861. I.) Csengery konstrukciója a központilag, állami erőforrásokból finanszírozott és intézeti hálózatban művelt nemzeti tudomány igen korai gondolati előképének tekinthető, melynek megvalósulása a szűk anyagi lehetőségek és nem utolsósorban a megfelelő létszámú és képzettségű szakembergárda hiányában mintegy évszázadnyi késést szenvedett.
Havonta egyszer az osztályok együttesen összakadémiai kérdéseket vitattak meg.
Csengery előterjesztését az Akadémia „közhelyesléssel” üdvözölte, és az általa körvonalazott feladatok szabatos meghatározására külön bizottságot szervezett. A szervező bizottság szakmai munkájában Csengery már nem vett részt. Amíg a természettudományok modern akadémiai műhelyének felállításán gondolkozott a neves szakértői gárda, Csengery a „berendezkedés”, vagyis a pénzeszközök megszerzésén fáradozott. Mint a képviselőház pénzügyi bizottságának előadója, elintézte, hogy 1872-től az állami költségvetés 5000 forintos támogatásban részesítse az új szervet. Petzval Ottó, Szabó József, Jedlik Ányos, Stoczek József, Eötvös Loránd és a többiek így nem kis részben Csengery akcióinak is köszönhették, hogy tevékenységüket többé-kevésbé megfelelő körülmények között folytathatták. Csengerynek valószínűleg abban is szerepe volt, hogy a bizottság igen hamar túljutott a szerveződéssel járó kezdeti zavarokon, és 1860-ban egyszerre nyolc diszciplína – állattan, növénytan, ásvány- és földtan, őslénytan, meteorológia, vegytan, magasságmérés és építészet – művelésére vállalkozhatott. A bizottság támogatására fordított akadémiai majd országos juttatások jó helyre kerültek. Csengery az Akadémián kitűnő szellemi légkört és megfelelő lehetőségeket teremtett, és az eredmények sem maradtak el. (Rangos kiadványainak jegyzékét közli Fráter Jánosné: A Magyar Tudományos Akadémia állandó bizottságai 1854–1949. – Az MTA Könyvtára Kiadványai. Bp., 1974. 292–293.)
A Statisztikai Bizottság – 1872-től Nemzetgazdasági Bizottság – alapítása is Csengeryhez fűződik. 1860 májusában a II. Osztály ülésén jelentette ki, hogy időszerűvé vált egy állandó statisztikai bizottság szervezése, miután az Akadémiától a nemzet immár elvárja, hogy jóval többet foglalkozzon ezzel az általa kulcsfontosságúnak tekintett diszciplínával. Ezúttal is azzal érvelt, hogy az ország közállapotainak megismerése: nemzeti érdek. A bizottság munkájában Csengery – alapító tagként – haláláig részt vett, s barátaival – Weninger Vincével, Trefort Ágostonnal, Lónyay Menyhérttel, Keleti Károllyal, Hunfalvy Jánossal – és másokkal együtt tudománytörténetileg nagy értékű tevékenységet fejtett ki. A bizottság jelentős statisztikai anyagot gyűjtött össze és értékelt ki, számos – ma már klasszikusnak számító – kézikönyv kiadását gondozta. Az Akadémia nemzetgazdászainak szorgalmazására és nyomására jött létre 1871-ben a Statisztikai Hivatal is.
A legnagyobb hatású szervező munkát azonban Csengery a harmadik általa alapított bizottságban, a Könyvkiadó Bizottságban fejtette ki. Az akadémiai tevékenységét jellemző átfogó tudománypolitikai koncepció és a megvalósításához vezető „aprómunka” egysége itt figyelhető meg legjobban. „A tudományok terjesztése nagy feladatának minden irodalom csak úgy felelhet meg, ha a tudományos munkák lehetőleg olcsó áron adatnak. Más nagy nemzeteknél az olvasóközönség nagy száma teszi ezt lehetővé. Mindazonáltal még ezen nemzeteknél is nem csekély áldozatra van szükség, a tudományok terjesztése végett. Angliában, Amerikában és Németországban is társulatok alakulnak e célból … Hazánkban a tudományok terjesztése végett még inkább szükséges áldozatot hozni. Kiáltóan sürgeti ezt irodalmunk szegénysége tudományos munkákban, s tanáraink, tanítóink, tanuló ifjúságunk nagyobb részének s általában középrendünk míveltebb részének korlátolt anyagi ereje. S áldozatot hozni mindenekelőtt hivatva van éppen az az intézet, amelyért a nemzet annyi áldozatot hozott s áldozatot hoznak egyesek naponkint” – mondta Csengery az Igazgatótanácsban, az Akadémia könyv- és folyóiratkiadását illető bírálatában. Hiába születnek fontos tudományos eredmények, ha hiányoznak vagy rosszul működnek azok a csatornák, amelyeken keresztül a tudományos ismeretek valóságos hatótényezővé válhatnak. Az Akadémia szinte alapítása óta próbálkozott a megfelelő kiadói tevékenység kialakításával, valójában azonban szervezett és rendszeres publikációs munkát nem folytatott.
Amikor Csengery 1872. január 22-én az összes ülésen javaslatot tett egy önálló Könyvkiadó Bizottság megalakítására, már sikeres könyvkiadó szakembernek számított. Az Akadémiával szinte szimbiózisban élő Kisfaludy Társaság egész munkáját átszervező „hatos” bizottság tagjaként a könyvkiadással és a társaság pénzügyeivel foglalkozott. Bekerült a Shakespeare Összes Művei kiadása állandó szerkesztő bizottságába is, ahol Jókaival, Arannyal, Szigligetivel, Szász Károllyal, Lukács Móriccal dolgozott együtt. Itt Csengery javasolta hogy a fordításokat „széptani bevezetésekkel” lássák el, az egyes kötetek végén magyarázatok, jegyzetek kapjanak helyet. A nálunk azelőtt nemigen alkalmazott apparátus bevezetése és egyéb technikai jellegű észrevételei mutatják, hogy képes volt az átlagolvasó várható vagy létező igényeinek megfogalmazására és magas színvonalon történő kielégítésére. Ezenkívül lap- és folyóiratszerkesztői tapasztalatai, egyéb könyvkiadói munkái révén jó kapcsolatai voltak az írói és könyvüzleti társadalommal is.
Alakuló ülését 1872 márciusában tartotta meg a Kautz Gyula, Pauler Gyula, Nendtvich Károly, Szily Kálmán, Frankl (Fraknói) Vilmos, Szabó József és Arany János főtitkár összetételű Könyvkiadó Bizottság. Csengery elnökölt, Arany a jegyzőkönyvet vezette. Csengery – már az első ülés főszereplőjeként – az Akadémián valósággal „eretnekségnek” számító „tanokat” fogalmazott meg és kanonizált. Az Akadémia történetében először, keresztülvitte, hogy akadémiai bizottság Akadémián kívülieket is tagjául választhasson, és hogy a „nagyobb magyar tudományos társulatokkal, melyek a tudomány terjesztésével foglalkoznak, kapcsolatot létesíthessen”. Ezzel óhajtotta elérni, hogy az ország szerkezetileg szétforgácsolt tudományos publikációjában a „rendszer és egyöntetűség” elve alapján egyfajta szelektív tudományfejlesztés valósulhasson meg. Az ő szavaival: „…nehogy ugyanazon szakra több munka írassék egyszerre, más szak pedig, hol a hiány égető, mellőztessék.” Legfontosabb tudományos intézményeink: a Kisfaludy Társaság, a Természettudományi Társulat, valamint a Mérnökegylet és a Magyar Orvosi Egyesület, siettek részt vállalni ebből az úttörő jelentőségű munkából. Csengery elgondolásai nyomán az Akadémia ily módon koordinációs bázisa lett a hazai tudományos könyvkiadásnak, és ezt a szerepét kiadója révén részben napjainkban is megőrizte.
A bizottság kezdetben – megbízhatónak és megfelelőnek tekintett tőkés partnerek igénybevétele útján – próbálta tevékenységének mindennapjait megszervezni. Ezen az úton azonban az amúgy is mérsékeltnek ígérkező haszontól eleve elzárta magát. Ezért az Igazgatótanács – ismét Csengery kezdeményezésére – a bizottság háromévi munkája után saját könyvkiadó vállalatot, az Akadémia első tőkés vállalkozását hívta életre. (Az Akadémia könyvkiadásának ez a rendszere, amely egy vezető tudósokból álló elnökségi bizottságból és az ennek „rendeléseit” teljesítő kiadóból tevődött össze, a legutóbbi időkig a Csengery által kidolgozott elképzeléseken nyugodott.)
A „könyvkiadó vállalat” (= vállalkozás) Csengery találmányának tekinthető. Miután hosszasan tanulmányozta az Akadémiához beadott és kiadásra elfogadott kézirat útját, rájött, hogy az lényegesen – akár hetekre – lerövidíthető. Az Igazgatótanácsnak bebizonyította, hogy a megfelelő apparátus hiánya okozza a „kéziratok eltévedését”, a „korrektúrák visszatartását”, a nyomdai, könyvkötői kezelés lassúságát és egyéb panaszokat. A teljes Főtitkári Hivatal átszervezésével külön Könyvkiadó Hivatalt szervezett, melynek fő profilja a bel- és külföldi terjesztés volt. Itt történt az előjegyzések regisztrálása és az előfizetők számára a könyvek postázása is. Szervező munkájában Csengery a legapróbb részletek szabályozására is figyelemmel volt. Minden egyes munkafázishoz naplót szerkesztett, amelyekbe a nyomdásztól a könyvkötőig mindenki köteles volt beiktatni a kézirat beérkezésének és továbbküldésének dátumát, majd aláírásával hitelesíteni a bejegyzést. A „kézirat eltévedésének” panasza egy csapásra megszűnt. A Könyvkiadó Bizottság magánkiadóktól való közvetlen függésének felszámolása a közönséggel való szorosabb kapcsolatfelvételt és több bevételt eredményezett – annak ellenére, hogy Csengery javaslatára az árakat változatlanul igen alacsonyan tartották: 3 forintért átlag 50 ívet lehetett vásárolni.
A szervezeti kérdések mellett Csengery behatóan foglalkozott az akadémiai könyvkiadás tematikai problémáival is. Javasolta, hogy évenként kibocsátandó ún. ciklusokat állítsanak össze. Három tudományszakba: történelmi, irodalmi és jogtudományi sorozatokba rendezték a kiadványokat. Ugyanakkor gondja volt arra is, hogy a természettudományok szakirodalmának kiadása ne szenvedjen sérelmet. Csengery javaslatára az Igazgatótanács elhatározta, hogy az Akadémia a Természettudományi Társulat erkölcsi és anyagi támogatásával segíti e területek könyvkiadását. Az akadémiai segítség nyomán a Természettudományi Társulatnak módjában állt 150 ívenként 21 forintról 15 forintra csökkenteni árait. Csengery az Akadémia meglevő, szűk anyagi lehetőségeit igyekezett a testület saját kiadványainak gondozására koncentrálni. Noha e koncepció helyességét az Akadémia III. Osztályának tagjai is elismerték, mégis nehéz volna tagadni, hogy az Akadémia éledő természettudományos orientációja – legalábbis részben – emiatt torpant meg, illetve a társadalomtudományi profil hegemóniájának trendje jelentősen megerősödött.
A Könyvkiadó Bizottság tevékenységének első évtizede a magyar művelődéstörténet jelentős epizódja. Az első „ciklus” aláírási felhívására – melyet természetes, hogy Csengery fogalmazott meg – a tudományos irodalom terén példátlanul sok, közel 4000 előfizetés futott be. A Magyar Tudományos Akadémia, „feladatát nem látja kimerítve, s a mi kulturális viszonyaink között nem is láthatja, a tudománynak szakszerű s csupán szakkörök érdeklődésére számító mívelése által. Nemcsak gazdagítani törekszik a nemzet szellemi kincsesházát, hanem a szónak minél igazibb értelmében nemzeti tulajdonná tenni azt. Munkássága ennélfogva a tudományok önálló mívelése mellett, a tudományos ismeretek terjesztésére, a tudományos előadás művészi és népszerű formájának kiképzésére is irányul. A Könyvkiadó vállalattal erre a nagy, nemzeti jelentőségű célra törekszik”. (MTAKK Bibliogr, 4.- r. 9.)
A Vallás- és Közoktatási Minisztérium éléről a régi elvbarát, Trefort, a Csengery által vezetett akadémiai bizottság helyét és szerepét az alábbiakban foglalta össze: „…jelentős eredeti művek létrehozása mellett, a külföldi tudományos irodalmak idevágó termékeinek átültetése által igyekszik a magyar olvasó közönség szellemi látkörét szélesbíteni, a tudomány újabb vívmányait közönségünkkel is megismertetni s formailag is terjeszteni, példányokat szolgáltatván egyszersmind tudósainknak és íróinknak is, mikép kelljen a tartalmat, nyomasztó ridegség és szárazság nélkül, szép alakja által kedveltetni meg nem csak a szakemberekkel, hanem a nagyközönséggel is … A m. tud. Akadémiát s elsősorban Méltóságodat [ti. Csengeryt – Sz. Gy. T.], mint indítványozót és a könyvkiadó bizottság irányadó elnökét, ezért a legteljesebb elismerés illeti meg.” (MTAKK Bibliogr. 4- r. (9/1.)
De ha tudománypolitikai törekvéseinek alapelveiről szóltunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a látszólag apró gyakorlati intézkedéseit sem, amelyek összességükben mégis azt az érzést kelthették, hogy Csengery nélkül az Akadémia hovatovább egyszerűen „életképtelen” lenne. Már másodelnöksége első évében vasszigorral követelte meg az osztályelnököktől, hogy osztályaik tartsanak „költségvetési értekezleteket”, és ezeken együttesen készítsék elő tudományos terveikkel összehangolt anyagi igényeik pontos pénzügyi tervét. (Akadémiai Értesítő 1871. 323.) Valószínűleg Csengery az első polgári tudománypolitikus Magyarországon, aki a tudományok tervezhetőségét hangoztatta.
Minden számlát felülvizsgált, alapos ellenőrzés nélkül még filléres összegeket sem utalványozott. Tóth Lőrincnek, az akadémiai pénztárnoknak – egyébként jó barátjának – például nem adta meg a kifizetési engedélyt a házban folyó aranyozási munkákért, mert sokallta a festő, Teuchert Károly által követelt 1240 forintot. (Akadémiai Értesítő 1871. 252.) Igazgatósági ülésen terjesztette elő, hogy az udvar sarkában levő, úgynevezett „elnöki lépcső” – ma a könyvtár kézirattárához vezető lépcsők – előtti járdát ki kell javítani, mert a víz a „fal felé folyik”. (Ma is nedvesedik ott a fal.) Erre a munkára hajlandó volt kiutalni 133 forintot és 36 krajcárt. (Az 1871. okt. 15-i igazgatósági ülés jegyzőkönyve: MTAKK)
Ő volt az, aki sikerrel tiltakozott, amikor a „város” az Akadémia palotájára távirdavezetéket akart szerelni, mint ahogy ő volt az is, aki a szolgák bérét kérés nélkül is felemelte. Ügyelt az udvar és a palota előtti terület téli hóeltakarítására, nyári fellocsolására, és persze Csengery szerkesztette az évi nagygyűlések ültetési rendjét is. Gondja volt rá, hogy ilyenkor haragosok véletlenül se kerüljenek egymás mellé, s a rövidlátók közelebb üljenek a táblához. Íme egy levélrészlet 1865-ből, mindezek illusztrációjául: „…ha a II. és III. csoport székei az elnökséggel szembe (a hallgatósággal háttal) fordíttatnának, mind az egyenkénti beosztás célszerűbben történhetne, mind a hallgatóság felé nyúló középút mellőzésével még néhány ülést lehetne nyerni.” (Ültetési rendjét másolatban közli: Gergely Pál: Arany János és az Akadémia. Bp., 1957. 149. – A levél MTA kézirattári jelzete: 1409/1865.)
Tudományszervezői munkásságának teljes spektrumát érzékeltetni lehet, felderíteni aligha. Tudjuk, hogy az Állat- és Növénykert megalapítására indított mozgalomban tevékenyen részt vett, sőt annak részvényesei közé is tartozott. Pénzzel is támogatta a Műcsarnok építkezését. Csengery irányította a Kisfaludy Társaság anyagi ügyeit 1860 és 1866 között. Amikor túlterheltsége miatt erről a társadalmi állásáról leköszönt, a titkár, Greguss Ágost külön levélben kérte, hogy vonja vissza lemondását, mert a Társaság egyszerűen nem nélkülözheti pénzügyi szakértelmét. (OSzK Fol. Hung. 1665/124.) Hogy a Kisfaludy Társaság csekély jövedelmeihez személyesen is hozzájáruljon, Csengery még 1877-ben lemondott akadémiai rendes tagsági fizetéséről a Társaság javára. (OSzK Fol. Hung. 1665/ 128.)
A tudományokat is pártoló pénzközpont, a Földhitelintézet megteremtéséhez vezető hitelelméleti-közgazdasági munkája mellett a magyarországi önsegélyegyleti és szövetkezeti mozgalom is elindítójának tartja. Csengeryt keresték meg a vidéki szövetkezeti takarékpénztárak is, hogy tanácsait kikérjék. (Szövetkezetelméleti szerepére lásd: Szövetkezeti Szemle 1897. szept. 1.)
Tudományelméleti beállítottságával kapcsolatban sokáig tartotta magát az a sajátos szemlélet, hogy éppen az „ős”-centralista Csengery az elitkultúra arisztokrata mentalitású teoretikusa. Ezek a vélekedések egyrészt nyilvánvaló félreértésből adódhatnak, másrészt e roppant méretű tevékenység nem kellő ismeretéből fakadhatnak. Az azonban tény, hogy az Akadémia egész életében szívügye volt. Az Akadémiának, a tudományosság csúcsszervének tudománypolitikai jelentőségét nagy fontosságú – természetesen ezúttal is nemzetközi tapasztalatokra, vizsgálatokra támaszkodó – tanulmányban fogalmazta meg. (A tudományos akadémiák, különösen a magyar tudományos akadémia. In: A magyar közoktatás és közmívelődés némely főbb kérdéseiről, Csengery Antaltól. 203–241.)
Olyan gondolatokat vet fel elsőként a hazai tudományos közélet nagy nyilvánossága előtt mint a konferenciák, nemzetközi tapasztalatcserék szükségessége, a tudós anyagi gondoktól való felszabadítása, a munkamegosztásra épülő tudományos munka előnyei, az interdiszciplinaritás elvének alkalmazása, a tudománytervezés előnyei vagy a tudományos beruházás áttételesen jelentkező profitja, az alkalmazott és alaptudományok összefüggései, a tudomány bevezetése az államigazgatásba. „Ha igaz is, hogy egyes tudósok viszik előre a tudományokat: ki fogja tagadni, hogy a tudományok mívelőinek folytonos érintkezése, eszmecseréje olyan tudományos légkört teremt, mely a tudományok fejlődésére már magában is kedvezőleg hat? Az ilyen társulások közelebb hozzák az új erőket a régi tekintélyekhez; tervszerűleg vezetik, buzdítják, irányozzák, egyszersmind ellenőrzik a tudományos munkásságot: kijelölik a kutató ész elé a tudományok újabb problémáit, koszorúikkal, jutalmakkal is buzdítván a tehetségeket azok megoldására; s bírálataik, a melyeknek alaposságát a több oldalú megvitatás biztosítja, gyorsabban és biztosabban állapítják meg mind az eredményt, mind a tévedést. Említsem-e még a társulatok és egyesülések hasznosságát, különösen olyan föladatokra nézve, a melyek csak munkafölosztással létesíthetők, s a melyeknél kis erők is nagy szolgálatokat tehetnek olykor nagyobb tehetségek vezetése mellett? … Csak rendkívüli fáradság, olykor egy egész élet központosított munkássága mutathat fel eredményeket. S honnan vegyen a tudós erőt e kitartásra, ha a megélhetés napi gondjai nyomják: ha semmi jutalomra nem számíthat munkássága után; sőt e munkásság eredményeit közölhetni sincsen kilátása?” – kérdezi ingerülten.
„Minél inkább teszi szükségessé napjainkban a tudományok beható mívelése a munkafelosztást: annál szükségesebb, hogy legyenek a tudományos munkásságnak olyan központjai, ahol az egyoldalú szakmíveltség minden lépten kénytelen éreztetni az emberi ismeretek ez érintkezéseit, e kölcsönös hatását. Így emelkedhetnek a tudomány szűk látókörű bureaucratái is általános szempontok magasságára. De a kölcsönös ellenőrzés sincsen haszon nélkül a tudomány különböző ágainak mívelői között.” (Csengery elnöki beszéde az MTA 1878. jún. 16-i közgyűlésén.)
