„AKIK A HALADÁSHOZ ÚTI TERVET ADTAK”
„AKIK A HALADÁSHOZ ÚTI TERVET ADTAK”
Meglepő lehet, hogy egy tudománytörténeti kötet címszereplője mint az országos politika befolyásos alakja lép elénk. Azonban a centralista csoport tagjának lenni: ez önmagában is tudományos felkészültséget, tudományos igénnyel és megalapozottsággal kialakított elvi bázist feltételezett. A centralisták a magyar politikatörténet első technokratái. Hivatásos politikusok ők, tudományos precizitással kidolgozott programok, a rombolás és építés megfelelő arányainak, a fejlődést szolgáló „beépített” mechanizmusok „mérnökei”. E körben elképzelhetetlen volt a pátosszal hevített retorika, nem volt divat az „öncélú” ellenzékiség, nem „bontottak le” semmit anélkül, hogy az annak helyére javasolt jobb megoldás precízen megrajzolt modelljét egyszersmind ne mutatták volna meg. A centralista politika: alapos, csendes, szívós, nem látványos, de érdemi és gyökeresen radikális politika volt. Talán ez a tény rejlik a mögött, hogy közgondolkodásunkban nemcsak a Kossuth-féle ellenzéki magatartás, de a konzervatív irányú politika is mindenkor nagyobb népszerűséget vívott ki magának, így reprezentánsainak neve is ma ismerősebben csenghet, mint a centralistáké.
A centralistákra már a reformkori magyar közvélemény is – természetesen fontos kivételektől eltekintve – kicsit idegenkedve, sőt némi értetlenséggel tekint. A helyzet sokáig nem is változott. Szekfű Gyula írásai után éppen napjainkban vet gyűrűket az állóvíz: a centralista politika, a 49-es „Békepárt” tagjainak, majd a kiegyezés „kovácsainak” egyre többen adják meg az utólagos elismerést. Különös, hogy az újabb irodalomtörténetírás a centralista csoport tagjait sokkal előbb méltányolta, mint a historikusok. Főként Sőtér István és Fenyő István, de mások munkáiban is, mind az etikus magatartás, mind a felelős, érett, fegyelmezett, taktikus, és nem utolsósorban tudományosan megalapozott, alátámasztott politikai gyakorlat modelljeként állítják elénk a kortársak által „doktrinérnek”, „szobatudósnak” csúfolt centralista iskolát.
Ha meg akarnánk ragadni a centralista gondolkodásmód lényegét, azt mondhatnánk, hogy az az optimum elérésére, a kompromisszumok kihasználására épített. Ez a politika a realitásokból indult ki. Azt elemezte, hogy adott viszonyok között milyen megoldások vezetnek sikerre, az ilyen alapállás azonban mindenekelőtt tudományos precizitást igényelt: tökéletesen kellett ismerni a valóságot, az örökölt múltat és az annak meghosszabbításaként értelmezett jelent. És ismerni kellett a jövőt is. Eötvös József, Szalay László és Csengery Antal – ők a centralista iskola, beltagjai” – azonban voltaképpen mégsem voltak igazán „futurológusok”. A magyar demokratikus átalakulás végcéljaként a nálunk még csak délibábként a távoli horizonton remegő, de Nyugat-Európában évszázadok óta kipróbált és többé-kevésbé beváltnak tekintett alkotmányos konstrukciók adaptációját jelölték meg. Az adaptáció persze számukra sohasem jelentett másolást. Ellenkezőleg: mindenkor a legmesszebbmenőkig figyelemmel voltak a helyi adottságokra. „A doktrinaireket a feltalálás dicsősége meg nem illeti. De – írja monográfusuk – az érdem mindörökre az övék, hogy a nyugati alkotmányos tanokat ők hozták Magyarországra, mint valamely itt idegen árut. Ők hozták azokat forgalomba s tették a nemzet elidegeníthetetlen vagyonává.” (Beksics Gusztáv: A magyar centralisták. Bp., 1882. 6.) „Akik a haladáshoz úti tervet adtak, nagy nemzeti átalakulásunkba rendszert öntöttek, a nagy körvonások apró részleteit kidolgozták, a sejtéseket világos tudattá tették, akik az eszmét megmagyarázták a nemzetnek: … tudósok voltak. Ő általuk szólt bele a tudomány nagy nemzeti átalakulásunk vezetésébe. A politikát és tudományt, ezen két ellenségesnek tekintett hatalmat ők fűzték először nálunk harmonikus egységbe. Az ő politikájukban volt először tudomány.” (Kiemelés tőlem. Sz. Gy. T. Beksics: I. m. G.) Csengery Antal – Szalay László és Eötvös József mellett – éppen e kis csoport három tagú magjához tartozott.
1844 nyarától kezdve formálódott a magyar politikai értelmiségnek egy számban kicsiny, súlyában és befolyásában jelentékeny műhelye. A „bedolgozók” esetenként változhattak, a három munkatárs, Eötvös József, Szalay László és Csengery Antal személye azonban az elvi alap állandóságát jelentették. Elnevezésük Szalaytól származik, ő vetette fel a „concentrikus magyar állam”, az „érdekek concentrációjának” eszméit. Lassan rajtuk is maradt a „centralisták” elnevezés.
A centralista kör gondolatmenete – igen vázlatosan – a következő volt. A modern jogrendszerekkel kísérletező nyugati államok példája tanúsítja, hogy a nemzetek „koncentrált” akaratát képviselő, azt végrehajtó, erős és korszerű kormányzatra van szükség. Olyan alapfeltétel ez, mely a XIX. század derekán választásra kényszeríti az országokat: vagy felzárkóznak a polgári államok közé, vagy minden tekintetben túllép rajtuk a történelem. A modern társadalom életét szervező kormány korrektségét intézményesen garantálni kell: erre való az erős parlament. Ez azonban mindaddig képtelen a kormányzat fölötti tényleges ellenőrzésre, amíg rendi jelleget mutat. Csakis a valódi népképviselet teheti az országgyűlést a nemzeti akarat egyetemleges és ezért ellenállhatatlan képviselőjévé. De ha végül megszületik az immár parlamentáris (azaz a parlamentnek felelős) kormány, annak intézkedéseit a társadalomra nézve parancsnak kell tekinteni. Magyarországon ennek alkotmányos jogi akadálya van: a megyerendszer, a nemesség önkormányzati szerve, amely partikuláris érvényű utasításokkal működteti saját magát, és persze tisztviselői sem „függetlenek”. A megye azért áll útjában a polgári haladásnak, mert a feudális szabadságok védelmében, ráadásul idegen elnyomó hatalommal szemben kovácsolódott sajátos magyar nemzeti csodafegyverré. A közteherviselés, a népképviselet, az országos érdeket megszólaltató, választott parlament mindaddig nem jöhet létre, amíg ennek az egyetlen osztálynak a csikorogva működő, csakis a megyeháza ablakának perspektíváját érzékelő, elavult intézménye fennáll.
A megye azonban a születésekor még pozitív nacionalizmus kor áramlatában „szentség”-számba ment, nemzeti ereklyének számított. Az ellene való agitáció egyelőre csakis elszigetelhette a centralistákat, akik a hazai politikai gondolkodás elitjeként, előreszaladva, olykor-olykor légüres térbe kerültek. Ezt természetes jelenségnek kell tartanunk, hiszen éppen a megyében szervezkedő politikai derékhad, a birtokos nemesség még saját vezérével, Kossuthtal is alig tudott lépést tartani.
A sajtófőnök Csengery a centralista politika taktikáját határozta meg. Sikerült „szalonképesebb csomagolásban”, visszafogottabban előadnia a csoport programját.
A tudós-politikus vagy – ha úgy tetszik – a politikus-tudós platonikus eredetű eszméjének megtestesüléseként emlegették. Csengeryben a „tudós” és a „politikus” – egymást kiegészítve és áthatva – megbonthatatlan egységet alkotott.
