AZ AKADÉMIÁN
AZ AKADÉMIÁN
Csengery Antalt a Magyar Tudós Társaság még a szabadságharc előtti utolsó tagválasztó ülésén – 17:10 arányban – a Történettudományi Osztály belföldi (levelező) tagjául választották meg. (Az ellenszavazatok nagy számának jelentősége ekkoriban csekély, a jelölők és nem a jelölt ellen irányult. A matematika fejedelmét, Gausst például akadémiánk csak 12:11 arányban fogadta kültagjai sorába.)
Csengery 1847-ben 25 éves fiatalember. Nagy tekintélye azonban évei számát is pozitívumnak tüntette fel. Éppen ezért az Akadémián nem is annyira eddigi, mint várható szolgálataiért vették figyelembe személyét. A nagygyűlési jegyzőkönyv bejegyzése szerint „Csengery Antalt, ki a napi történetet kezelvén hírlapjában, az által többféle hasznos szolgálatot is tehet az akadémiának”. Erre azonban a felgyorsult politikai események egyelőre még nem adtak lehetőséget.
Csengerynek nemcsak akadémiai, de egész tudománypolitikai pályafutására nézve döntőnek bizonyuló mozzanat adott különleges indíttatást. 1858-ban ugyanis – rendes tagságán kívül – akadémiai jegyzőnek is megválasztották. Ez a tisztség korántsem korlátozódott a régi Akadémián az ülések jegyzőkönyvének vezetésére. (A Csengery által betöltött jegyzői pozíció – a mai Akadémia szervezetét alapul véve – a főtitkár, a főtitkárhelyettesek és a hivatalvezető ügykörének jelentős hányadát magában foglalta.) A régi Akadémián még természetesen maga a jegyző is akadémikus volt, és e funkciójánál fogva szavazati joggal rendelkező, aktív tudósként is szükségszerűen jelen volt minden fontos akadémiai eseményen. Miután így az Akadémián művelt tudományszakok mindegyikével kapcsolatban hallathatta szavát, a mindenkori akadémiai jegyző az egész Akadémia legbefolyásosabb emberei közé számított, aki bármely akadémiai „klikk”, elkülönülésre hajlamos csoport bizalmát bírta, és birtokában volt a legfontosabb információknak is. Csengery Antal jegyzői tisztsége révén részt vett és javaslataival hozzá is járult az Akadémia döntéseinek megalapozásához. Nagy gyakorlatot szerzett a tudományos élet szervezésének minden színterén, gazdag tapasztalatokra tett szert a tudományos adminisztráció esetleges buktatóinak elkerülésével kapcsolatban. „Kiegyenlítő” egyénisége révén nemcsak a közismerten „nehezen kezelhető” tudósok közötti ellentéteket, feszültséget, sértődéseket tudta tompítani vagy elsimítani, de több jel utal arra, hogy az egyes érdekcsoportok közötti együttműködést úgy volt képes alapvető kérdésekben megteremteni, hogy azoknak talán fogalmuk sem volt róla.
Csengery kedvelt harci terepe ezúttal is a háttér volt: továbbra is a kulisszák mögött érezte magát igazán elemében. A népszerűtlenné vált Toldy Ferencnek, az egykor nagy hatalmú és befolyásos akadémiai titkárnak például valószínűleg Csengery tette lehetővé, hogy az Eötvös-, Csengery-, Arany-féle Akadémián is több kezdeményezésnél főszerephez jutott. Csengerynek így sikerült elkerülnie a vitát elsősorban magával Eötvössel. Közben gondoskodott arról is, hogy a voltaképpen általa elindított folyamat végrehajtási fázisában Toldy Ferenc már ne juthasson szóhoz. Kérdés persze, hogy etikus e az efféle eljárás? Mindenesetre hatékonynak bizonyult. Toldy például remekül és hatásosan fejtette ki Indokolt indítványában, hogy az Akadémia nem zárkózhat el többé a tudományok terjesztése (= mai szóhasználatban: népszerűsítése) elől. Ez volt Csengery nagyon határozott véleménye is. Az elnök, Eötvös József viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az Akadémia működésében a hangsúly elsősorban a tudomány művelése legyen. Miután ezúttal az akadémiai todománypolitika elvi kérdéséről volt szó, Csengery nem kívánta kockáztatni sem az apparátuson belüli esetleges egyenetlenséget, sem a valóban szűkebb volumenű egyébként alapszabály-ellenes – Eötvös-féle koncepció végső győzelmét. Ezért kénytelen volt Toldyval „kikapartatni a gesztenyét”, miközben Toldy is kevésbé érezhette a mellőzöttség keserűségét. Hozzátehetjük, hogy a tudományművelés és -terjesztés viszonyának alapszabályszerű megfogalmazása a két területet egyformán fontos kérdésként kezelte. Miután az Akadémia volt az ország egyetlen olyan tudományos fóruma, amely még leginkább utat tudott találni a „tömegekhez” – legalábbis a lassan formálódó középosztályhoz – Csengery a magyar tudományosság adott, szegényes intézményi rendszerében nem tekinthetett el az Akadémia ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő funkciójától. Kora Akadémiájának legkevésbé „akadémikus” irányítója volt.
Akadémiai jegyzőként Csengery gyakorlatilag önállóan, a titoknok (= főtitkár) közvetlen segítőjeként tevékenykedett. (Az első jegyző Czuczor Gergely volt, majd Toldy Ferenc és Szalay László következett. Csengery tehát barátjának, Szalaynak a nyomába lépett. Vö: Gergely Pál: Az Akadémia Levéltára az MTA Könyvtárának Kézirattárában. – Az MTA Könyvtárának Kiadványai. Bp., 1958. 5.)
Czuczort fogsága, majd a híres Szótár munkálatai akadályozták, de Toldy és Szalay hamarosan jegyzőből titoknok lett, ezért a jegyző pozícióját az Akadémián a titoknoki megbízatás „előszobájának”, személyét az Akadémia 4. emberének tekintették. (Őt csak az elnök, a másodelnök, régiesen: előülő, másodelőülő, valamint a titoknok előzhette meg befolyásban, az akadémiai ügyek fölötti áttekintés lehetőségében.) A jegyző – akinek a kijelölésére a titoknok tett javaslatot – az irattár (levéltár) „birtokában volt”, ő vezette a legfontosabb tudományos ülések jegyzőkönyveit is. Csengery jegyzőkönyvei csak Aranyéhoz hasonlíthatóak: szép és lényegre törő, szabatos stílusú, precíz szövegek kerültek ki keze alól.
Az 1869. évi nagy jelentőségű Alapszabály – mely kisebb változtatásoktól eltekintve voltaképpen a felszabadulásig érvényben maradt – nagymértékben Csengery munkája. Legfontosabb elvi vívmánya az Akadémián a kormány politikáját képviselő Igazgatótanács hatáskörének megnyirbálása. Az igazgatótagok – akik általában nem vagy ritkán voltak egyszersmind a testület rendes tagjai is – a tisztán tudományos kérdésekben többé nem hallathatták szavukat, hivatali illetékességük az anyagi problémákon túl nem terjedhetett.
(Alapszabályok. Pest 1869. V. rész 23. §. Ezt a §-t a 28. § „szájbarágásszerűen” megismétli, hangsúlyozva, hogy a pénzügyi kimutatások, számadások megvizsgálása, a palota-gondnok, illetve az akadémiai ügyész utasítása és ehhez hasonlók képezik az Igazgatótanács feladatát. A rendelkezést még 70 év múlva is változatlanul vette át az 1936-os Alapszabály. Az MTA Alapszabályai. Bp., 1936. V. rész 27. §.) Csengery azonban különösen anyagi kérdésekben nem óhajtott teret engedni az esetlegességnek, a szakszerűtlenségnek. Az első adandó alkalommal, 1870-ben az igazgatótagok közé választatta magát. Ez példátlan eset volt a testület történetében: ő volt az első olyan rendes tag, akit – miután végigjárta a tagsági fokozatokat – egyúttal igazgatótagnak is megválasztottak. Az Igazgatótanács hagyományosan az ókonzervatív arisztokrácia akadémiai „támaszpontja” volt, ennek megfelelő politikai magatartás képviseletében. Csengery belépése ide: a centralista Akadémia-vezetés további térnyerését jelentette. De Csengery itt sem állt meg. A tudomány irányításában Apponyi, Cziráky, Széchen grófoknak és a konzervatív, aulikus politika más prominens képviselőinek a szerepe még tovább csökkent, amikor – szintén Csengery ösztönzésére – az Akadémia financiális ügyeinek intézését díjmentesen „átvette” a Földhitelintézet. Ez sem volt véletlen: az ország egyik legfontosabb pénzközpontjának éppen Csengery volt a vezértitkára. A tudományművelés feltétele, a gazdasági adminisztráció szakszerűsítése, az alapítványtételek vasszigorral – sokszor peres úton – történő behajtása rövidesen megerősítette az Akadémia pénzügyi helyzetét. A palotaépítkezés óriási adósságaiból rövidesen aktívum lett, a gyarapodó letétek folyamatosan növelték a testület számára felhasználható, tudományos célokat szolgáló tőkék kamatait. Csengery „találmánya” volt, hogy a letétet szinte soha nem költötték el, hanem értékpapírokba fektették és csak kamatait használták.
A Földhitelintézet és Csengery pénzügyi „hatalomátvétele” korántsem volt formális: 1869 után nagyobb összegű számlákkal az Akadémia régi levéltárában (RAL) nem találkozunk, még az évi akadémiai költségvetéseket is előzőleg a pénzintézet könyvelői állították össze az előadó, Csengery útmutatása szerint. Ő maga egyébként akadémiai szolgálataiért soha nem fogadott el tiszteletdíjat, a tudományok fejlődésének elősegítését „társadalmi munkának” tekintette.
Csengery Antal azonban nem sokáig győzte a jegyzői tisztség erős figyelemkoncentrációt, időt, sok-sok vitát igénylő feladatainak ellátását. Az igazgatás módszereinek meggyökereztetése után figyelme a közvetlenül tudományos kérdések felé fordult. 1858-tól töltötte be a jegyzői tisztet. Még Szalay László titoknoksága alatt – miután az ügyrend szerint a jegyző a titoknok akadályoztatása esetén annak tisztét is viseli – Csengery egy éven át titoknok is volt. Ő szervezte meg Arany János Pestre költöztetését, akinek akadémiai „szálláscsinálója”, főtitkárrá választásának megszervezője volt. Aranyt Csengery „tanította be”. Főtitkársága idején Csengery és a koszorús költő szinte teljes mértékben közösen dolgoztak: az 1865 és 1879 között keletkezett sok-sok ügyirat őrzi kettejük együttes munkájának nyomát.
Csengeryt 1871-ben választotta az Akadémia másodelnökévé. Az elnöki tisztség ettől kezdve szinte „fölöslegessé” vált, rá is lépett arra az útra, amely átmenetileg az akadémiai elnökből a reprezentatív közjogi méltósággá váláshoz vezetett. Csengery másodelnöksége alatt minden feladat terhét levette az elnök – a Csengery által nem sokra tartott Lónyay Menyhért – vállairól.
Operatív munkája mellett a testület 4 tudományos szakbizottságának, a Történettudományi Bizottságnak, a Könyvtári Bizottságnak, a Könyvkiadó Bizottságnak és a Nemzetgazdasági Bizottságnak volt tagja. Javaslatára született a Mathematikai és Természettudományi Bizottság is, amelynek azonban nem lett tagja. (Csengery akadémiai szereplése folyamán még csak 7 szakbizottság működött, ebből háromnak éppen Csengery szorgalmazta az alapítását, négynek hivatalból tagja, kettőnek pedig nemcsak tagja, de program és irányadó elnöke volt. Igazgató tanácsi tagként azonban az összes akadémiai bizottság pénzügyei fölötti betekintési és véleményezési joggal rendelkezett. Akadémiai funkcióit szemlélteti alábbi felsorolásunk:
Tagsága
levelező tag: 1847.
rendes tag: 1858.
igazgatótag: 1870.
jegyző: 1858.
másodelnök: 1871.
rendes tag: 1858.
igazgatótag: 1870.
jegyző: 1858.
másodelnök: 1871.
Bizottsági részvétele
A Történettudományi Bizottságban 1859–80: tag
1878–80: elnök
A Nemzetgazdasági Bizottságban
1860–80: tag
A Könyvkiadó Bizottságban
1872–80: elnök
A Könyvtári Bizottságban
1875–80: tag
1878–80: elnök
A Nemzetgazdasági Bizottságban
1860–80: tag
A Könyvkiadó Bizottságban
1872–80: elnök
A Könyvtári Bizottságban
1875–80: tag
