CSENGERY A REFORMKORBAN
CSENGERY A REFORMKORBAN
Amikor Csengery élete első országgyűlésén, 1843-ban Pozsonyban megjelent, a reformküzdelmek utolsó szakasza köszöntött be. Ezt azonban a sodró események sűrűjében természetesen nemigen lehetett érzékelni. Ügyvédi oklevelén a tinta nem régen száradt meg, mégsem jellemezte őt az ifjú értelmiségiek, főleg jurátusok és ügyvédek forradalmi „karzat” – hevülete, korlátokat nem ismerő szenvedélyes osztrákgyűlölete. Személyisége idegenkedett a túlzások bárminemű fajtájától. Csakhogy az ilyen alkat a lázas idők Magyarországán ritkaságszámba ment. Korántsem véletlen tehát a hasonló mentalitásúak egymásra találása. Szalay László, az ekkor már ismert nevű jogtudós felfigyelt rá, és társaságába is bevezette. Csengery ekkoriban országgyűlési tudósításokat írt a Pesti Hirlap, az ellenzék lapja részére. Később Henszlmann Imrével, majd önállóan vezette a hírneves orgánum országgyűlési rovatát.
Amikor Kossuth Lajos – akinek Csengery tehát politikai pályafutásának kezdetén lényegében munkatársa volt – 1844-ben kénytelen volt megválni a Pesti Hírlaptól, a szerkesztői szoba egy egészen másfajta ellenzékiséget megtestesítő típus képviselőjének, Szalay Lászlónak jutott.
Különös változás volt ez az ellenzéki politika menetében is. Szalay László a maga minden radikalizmustól mentes modorában, az arisztokrata Eötvös Józseffel, a „jónevű” Csengeryvel, valamint az egyetlen „polgárral”, Trefort Ágostonnal sokkal mélyebb átalakulás érdekében forgatták a propaganda fegyverét, mint az őszinte pátosztól hevülő Kossuth.
Kossuth lényegében 1846 óta az általános választójog elismert híve volt. Amikor a választójogi törvény végül is 1848 tavaszán elkészült, kialakításában Kossuthnak döntő szerepe volt. Kossuth radikális bírálói – köztük például Petőfi – azonban éppen azt kifogásolták, hogy az új politikai hatalom szempontjából legfontosabb jogalkotás a feudális állam addigi kivételezettjeinek, a puszta születési jog alapján politikailag is kedvezményezett nemességnek továbbra is választójogot biztosít. Ugyanakkor a nem nemesek köréből kikerülő és többséget képviselő új választópolgárok mégis cenzus szerint verbuválódtak. Abszolút számokban ez a mozzanat nem bizonyulhatott döntőnek, hiszen a birtokos nemesség a vagyoni cenzus mércéjén ugyis átjutott volna. A „törvények szelleme” azonban – különösképpen a választójogi kérdésekben – mindig perdöntő elvi magatartást is képvisel. Ezért van jelentősége annak, hogy a polgári jogegyenlőség elve Kossuth választójogi elképzeléseiben mindenképpen csorbát szenvedett. (Vö: Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Bp., 1977. 120.)
A népszerűségben utolérhetetlen exszerkesztő búcsúcikkében „idegen kezeknek”, „szobatudósoknak” nevezte az új gárdát, akiket „jóakaró, becsületes, tudós kezeknek” titulált ugyan, viszont ezzel az akkori olvasók számára kifejezetten pejoratív beállításban tüntette fel őket.
És kezdetben úgy is tűnt, hogy Kossuthnak igaza lesz. A Pesti Hirlap két nagy tudós elméje, Szalay és Eötvös képtelen volt engedményeket tenni a stílus, a közérthetőség, az emészthetőség és a népszerűség kedvéért. Írásaik tartalmilag mélységesen átgondolt, kitűnő elemzések, tudós tanulmányok, melyek ugyanakkor a realitás talaján maradva, az irónia fegyverével hadakoztak az elavult megye intézményének fenntartása ellen. Viszont ez a stílus – értelmiség hiányában – egyszerűen nem találhatott értő fülekre. Az újságolvasásra éppen Kossuthtól szoktatott nemzet hamarosan kezdett elfordulni a centralista Pesti Hirlaptól. A bajokat tetézte, hogy az ellenzéken belüli, kardinális kérdésekben folytatott polémia már az ellenzék ütőképességét veszélyeztette, és ez a tény is a reakció, a kormány pozícióját, egységét erősítette.
Ebben a kritikus helyzetben -Szalay László kérésére – a 23 (!) éves Csengery Antal vette át a hanyatlását előfizetői számának vészes csökkenésén érzékelő Pesti Hírlapot.
Csengery szerkesztősége egyaránt bír sajtó- és politikatörténeti jelentőséggel. Már a vezetés kézbevételekor nagy hatású cikksorozatba kezd Töredékeszmék a községek rendezése körül címmel. (Pesti Hirlap 1845. április 20–25.) Ezeknek a cikkeknek a centralista taktika kialakulása idején az adott különös fontosságot, hogy a neuralgikus „megye”-fogalmat kikerülve érvelt a közigazgatás tekintetében szabad községek elve mellett. Az arisztokratikus megyével – végre olvasói számára is közérthető modorban – egy nálunk újszerű gondolati szálon elindulva magyarázta, hogy decentralizálni kell a helyi kérdések végrehajtási ügykörét, viszont a „nagy dolgok”, az országos kérdések eldöntéséből a partikularitás erőit ki kell zárni. Ezt az össztársadalom érdeke diktálja és kívánja így. „A szabad községi rendszer első láncszem, mely a család után az embert a státushoz fűzi, s tanítván mások javáért is tenni, áldozni, – ezáltal a hazafiságnak, szabadságnak elemi iskolája mindenütt.” (Pesti Hirlap 1845. május 22.)
A cikksorozat a Pesti Hirlap hangvételében is változás nyitánya volt. Csengery „irányát” a konfrontáció éleinek tompítása, az együttműködésre kész erők közötti megegyezés keresése, a kompromisszumra való törekvés, röviden: a konstruktivitás jellemezte.
Pedig személy szerint Csengery nem volt könnyű helyzetben. A demokratának, a feudalizmusra jellemző születési előjogok ellenzőjének ismert Kossuth a fiatal Csengeryt azzal próbálta lejáratni, hogy „nemtelen” vidéki ifjúnak nevezte. Csengery ekkor lemásoltatta armalisát és minden kommentár nélkül elküldte Kossuthnak. (Márki Sándor: Magyar Irók Élete. Figyelő 1879. 232.) Hogy az eset valóban megtörtént, ezt egy báró Eötvös József későbbi gúnyos, célzatos mondatai is igazolják. „Ezek az urak, ha a francia forradalom napjaiban élnek, az osztályok közötti egyenlőséget hihetőleg az által akarták volna létesíteni, hogy minden embert bárói vagy grófi címmel ajándékoznak meg.” (Idézi: Beksics: I. m. 150. – Egyébként ettől az egy esettől eltekintve Csengery Antal ősi, nemesi származását – elvből soha, semmilyen formában nem említette.)
1845-ben Itáliában tett körutazást Szalay és Eötvös társaságában. Az élmény, a tartós együttlét Csengery fejlődését nagyban segítette. Noha nem volt olyan teoretikus elme, mint társai, hármójuk közül leginkább ő tudott a közönséghez szólni, bonyolult gondolatokat egyszerű formában, vonzóan közreadni. Szerkesztése alatt a Pesti Hirlap ezért lett élénkebb, érdekesebb, változatosabb. (Vö: Kosáry Domokos: A centralisla Pesti Hirlap. A magyar sajtó története. I. Szerk.: Kókay György Bp., 1979, 766.) Ügyesen választott munkatársakat is. Meghívta Pákh Albertet, akivel a szatíra hangja is a lap hasábjaira költözött. A laphoz „bedolgozott” – Timon álnéven – Madách Imre is. Hívására a magyar politikai publicisztika talán legfelkészültebb művelője, Kemény Zsigmond is „elszegődött hozzá”. Csengeryre később is jellemző maradt, hogy a véleménykülönbségek publikálásának híve volt. Keményre is azért volt szüksége, mert Szalay és Eötvös jogtörténeti, államigazgatási nézetei Kemény sajátos optikáján keresztül még mélyebb, egyszersmind azonban sarkosabb alátámasztást nyertek. Csengery ugyanakkor eljárt a Nemzeti Színházba is, és remek színikritikusnak bizonyult. (Várdai Béla: Csengery Antal mint Shakespeare-kritikus. – Magyar Shakespeare-tár Bp., 1911. IV. 312. Színikritikáinak egy része: Csengery Antal összegyűjtött munkái. (A továbbiakban: CsAÖM) A politikai cikkek közé az olvasót „üdítő” közleményeket iktatott, melyek közül számosat maga írt. Újságírói tehetsége itt, e lapnál bontakozott ki leginkább.
Az időszak publicisztikájában szerkesztői magatartása ugyanakkor modellértékkel bírt. Korábban a magyar újságolvasó először megnézte a cikk alján a szerző nevét, és csakis azután döntött, hogy az írást elolvassa-e, vagy sem. Csengery azonban arra törekedett, hogy a politikából – és annak egyik legfőbb eszközéből, a sajtóból – száműzze a „személyes” elemeket. Az volt a sokszor hangoztatott véleménye, hogy nem „neveket”, hanem „ügyeket” kell szolgálni. Saját cikkeit ezért csak jellel, vagy – a londoni Times mintájára – még inkább jelzés nélkül adta nyomdába, így jórészt pusztán visszaemlékezése nyomán bizonyíthatjuk szerzőségét. „A haladási ügy egyik napszámosának tekintem magam, írói dicsőséget nem kerestem; a szerkesztő, ha föladatának teljesen meg akar felelni, kénytelen fölolvadni lapjában.” – vallotta. (CsAÖM V. 422.) Csengery a „névtelen” újságírással egy érettebb, fejlettebb politikai közélet megteremtésére tett kísérletet, amelyben már nem a lenyűgöző egyéniségek hipnózisa, hanem elvi meggyőződés rendezi az erőket. Vérbeli centralista módjára gondolkodni tanította közönségét, nem pedig arra, hogy vakon megbízzék ünnepelt vezetőinek ítéleteiben.
Ami a Csengery-pályakép e korai szakaszában leginkább megejtő, az világnézetének fiatal korát meghazudtoló rendkívüli és később sem módosuló megalapozottsága. E pálya ívét lehetetlen az ilyenkor szokásos „korai”, „középső” vagy „kései” szakaszokra bontani. Sem eszmei, sem stiláris-filológiai bázison nem tudunk korszakhatárokat kijelölni Csengery életművében.
Ilyen fiatalembernek ismerte meg őt az ifjú Jókai Mór is: „Csengery Antal, halovány arczával izomteljes homlokával, Széchenyi István arcának ifjabb kiadása. Ő nála szoktunk összeülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt köztünk az igazi grand seigneur, a Pesti Hirlap szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti köz kedvességre. Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a theát, s tudott nekik mindig themát adni, amiről vitatkozzanak, a bel- és külpolitika, a társadalmi eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga álláspontját, a miben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldalúvá vált.” (Jókai Mór felolvasása 1872. február 11-én. – A Kisfaludy Társaság Évlapjai. Új Folyam VII. 1872. 244–245.) Jókai őt említi harmadikként Petőfi és Arany mellett, az „ifjú irodalom”, a „fiatal Magyarország” mozgalmának létrehozói között.
Csengery újságíróként, a korszak legnépszerűbb politikai lapjának szerkesztőjeként elért döntő politikai érdeme azonban az ellenzék frakciókra szakadásának megelőzése volt. Hajlékonyabb szerkesztői stílusával visszaszerezte lapja Kossuth alatt élvezett népszerűségét, sőt az előfizetők száma ismét túllépte az ötezret. Egy belső politikai kompromisszum kovácsaként elérte, hogy a lap a – centralista állameszményekkel leginkább összeegyeztethetetlen – megyerendszer támadását majd csak akkor folytatja, ha a megyei jogköröket helyettesítő alkotmányos garanciák megjelölésére is képes lesz.
Csengery szerkesztői szobája egyébként nyitva állt Pest irodalmi életének jellegzetes szereplői előtt. A Szép utcai házban levő „redakcióban” olvasta el Petőfi a csak a centralisták által megrendelt és olvasott nyugati lapokat és folyóiratokat.
A hagyományainál és lehetőségeinél fogva is előbb és gyorsabban szerveződő politikai konzervativizmussal szemben az ellenzéknek is mielőbb közös elvi platformra volt szüksége. A Pesti Hirlap 1846. évi újévi számában ezt az igényt Csengery vezércikke fogalmazta meg. A puszta tény mögött azonban felmérhetetlen szívósságot, erőfeszítést kell feltételeznünk, ha még Eötvös és Trefort, Csengery legjobb barátai is szavukat adták, hogy efféle programokat hirdető orgánumba soha többé nem írnak. Még nagyobb tette Csengerynek, hogy rövidesen azután Eötvöséket is esküjük visszavonására bírta. Csengery – nevezzük nevén – taktikázásának nagy része van abban, hogy az ellenzék levetkőzte önpusztító, túl gyakran befelé irányuló harci kedvét, miközben a centralista program egyre szélesebb körben hódította híveit. Sőt, Eötvöst magát is rábírta annak belátására, hogy az ellenzék a következő országgyűlésen elérendő parlamenti többségére való tekintettel ne kockáztasson polémiát később is megoldható részproblémák fölött. Csengery az ellenzék táborában olyan toleráns vezéregyéniségnek bizonyult, olyan politikus szerepét töltötte be, aki kapcsolatot talált a politikai konzervativizmus legtekintélyesebb, tudományosan legmegalapozottabb és együttműködésre kész reprezentánsaival, elsősorban Dessewffy Emillel. Ugyanakkor azonban az ellenzéken belüli, ennek különböző alakzatai közötti súlyos és végzetes konfrontáció elkerülése, számos válságának elsimítása is rugalmas, mégis elvi komolyságot tükröző egyéniségének köszönhető. Ez az a jellegzetes Csengery-vonás, amely egész életében, így majdani Deákpárti vezetőként is egyedi specifikuma maradt. Sajnálatosan ritka példaként a magyar politikai közélettörténetében.
