POLÉMIÁJA IPOLYI ARNOLDDAL

Teljes szövegű keresés

POLÉMIÁJA IPOLYI ARNOLDDAL
Csengery nagy hatású akadémiai működésének, sőt egész tudománypolitikai szerepének olykor negatív emlékképei nem kis részben Ipolyi Arnolddal folytatott egyoldalú vitájával magyarázhatók. (Egyoldalú, mert a bírálatra Ipolyi nyilvánosan sohasem válaszolt.)
Az akadémiai rendszabályok értelmében a tagválasztást követő székfoglaló előadás „szentelte” fel a tudóst akadémikussá. Csengeryt 1847-ben választották levelező tagnak, de csak 1855-ben – hosszú tépelődés után – vállalkozott a székfoglalóra a Történetírási Osztályban. „Engem már rég geníroz helyzetem, melyben a megtiszteltetést, az Académia részéről, … részvétlenségem és visszavonulásom által, meg nem becsülni látszatom. Ön bizonyosan ért engem, s méltányolja eddigi hallgatásomat, mi inkább önbizalmatlanság eredménye” – írta Toldynak, az Akadémia titkárának. (MTAKK Toldy F. iratai 5. k. 85.) Felolvasásában Ipolyi Arnold Magyar Mythologia (Pest, 1854.) című könyvével kívánt foglalkozni. A könyvet barátaival – Hunfalvy Pállal, Keménnyel, Regulyval – alaposan megvitatták, megjelenését a magyar tudományosság eseményének tartották. Mindazonáltal helyesnek vélték, ha Csengery az Akadémián „az eszmék rectifikálása körül lendíthetne valamit”. (Uo.) Maga Csengery voltaképpen nem is készült „vitára”. „Bár Ipolyit ismertetem, inkább fejtegető, mint polémicus” lesz az előadás – jelezte Toldynak is. A felolvasás azonban nemcsak az évtized tudományos vitájává nőtte ki magát, de máig gyűrűznek hullámai. A 130 éves Ipolyi – Csengery-vita a magyar tudománytörténet talán legtöbbször „körüljárt” eseménye. Úgy tűnik azonban, hogy értékelésében előbbre lépés 1856 óta nem történt. 1956-ban Korompay Bertalan összefoglalta a vita „vitájának” addigi eredményeit, és máig érvényes konklúziókkal az „illetékes” diszciplína a néprajztudomány nevében le is zárta. (Korompay Bertalan: Ipolyi és Csengery. Ethnographia 1956. 320.) Meghatározta Ipolyi főművének tudománytörténeti értékeit is, mikor az impozáns méretű kötetet és szerzőjét az ősi magyar hitvilágkutatás úttörőjének nevezte. De Korompay annak idején Csengery kritikáját is kellő megvilágításba helyezte. Észrevételeit sorra véve megállapítja, hogy művelődéstörténeti evolucionizmusa és a „kész” mitológia helyett a „kölcsönzés” és „beolvadás” elméletét hangsúlyozó kifogásai alapján Csengery alapos tanulmánya képviselte az etnográfia pillanatnyi világszínvonalát. Ezért – mondja Korompay – a magyar néprajz joggal tekinthet úgy Csengeryre, mint aki „nemcsak bontott, hanem épített is”. Csengery hipotetikus nézetei között emellett akadtak kitűnő meglátások is. Csengery lett az ősmagyar sámánizmus elméletének egyik meghirdetője, aki a finnugor és altáji kutatások programját akadémiai állásfoglalássá emelte.
Sajnálatos, hogy Korompay Bertalan volt az első és utolsó a vita eddigi hozzászólói között, aki valóban elfogulatlanul, tudományos objektivitással közeledett anyagához. Csengery szigorú kritikáját annak tekintette, ami, tehát nem feltétlenül „támadásnak”, hanem érdemi tudományos vitának. (Közvéleményünk mintha nehezen hinne abban, hogy a tudományos kritika nem rejt személyes indokokat.) Az Ipolyi-Csengery probléma gyökere is abban a tényben keresendő, hogy tudományos közéletünk mindig is képtelen volt a személyeskedés nélküli eszmecserére. Csengery olyan erővel, elmével, tetszetős érveléssel szállt szembe Ipolyival, olyan szaktudományos kérdéseket fogalmazott meg, amelyekre akkor a nálunk gyenge néprajztudomány nem találhatott helyes választ. Erről persze nem Csengery tehet. Ha polémiára is megfelelően felkészült tudós vitázott volna vele, a kialakuló párbeszéd elméletileg gyümölcsözőbb lett volna. Csengery hozzászólása a magyar néprajz fejlődésére így is jótékonyan hatott. A magyar etnográfia számos alkotóját ettől kezdve jellemzi a határozott törekvés: nagyobb figyelmet kell fordítani – elsősorban nyelvi anyagra támaszkodva – a földrajzi, történelmi kapcsolatokra. Csengery igen határozottan szögezte le: „A magyar nemzet legősibb történeteit nem kereshetjük sem a sémi, sem az indogermán népek közt.” (CsAÖM 1870. I. 57.) Mint ahogyan a nyelvészet őstörténeti szerepére is ő hívta fel a figyelmet: „A nyelvtudós … a történet fáklyájával kezében, hazai külsejében is fölismeri, ami nem a népies szellem ős terméke, csak meg van honosítva…” (Uo. 21.) Csengery hozzászólásának puszta ténye is önmagáért beszél: lényegében kívülállóként maradandó hatást gyakorolt etnográfiánk fejlődésére. Természetesen nem önálló kutatások alapján tette ezt, hanem kora élenjáró elméleti ismereteinek birtokában. Ez a nyitja Ipolyi pillanatnyi alulmaradásának is. (Ismeretes a legenda, amely „tud” arról, hogy a pap-tudós tűzre vetette volna értéktelennek tartott gyűjteményét.)
Korompay kitűnő tanulmányától eltekintve az Ipolyi-Csengery vita fejleményeit azonban máig valamilyen irányú elfogultság jellemzi. Ipolyinak és Csengerynek egyaránt akadtak kortársi és késői „jóakarói”. Csengery mellett inkább régebbi, Ipolyi mellett az újabb hozzászólók teszik le voksaikat. Eddig azonban – talán az egy Gyulai Pálon kívül – senki nem próbált a polémia közvetlen okának nyomára bukkanni, és azt misztifikálás helyett a maga egyszerűségében elfogadni. (Gyulai Pál: Bírálatok. Bp., 1911. 302.)
Csengery 1854 – a Magyar Mythologia megjelenése – előtt nem ismerhette a lelkes fiatal vidéki papot. Először az Uj Magyar Muzeumban olvasott róla és vállalkozásáról. Toldy, a folyóirat szerkesztője olyan lelkesen méltatta Ipolyi kötetét, hogy Csengery megvásárolta és gyorsan el is olvasta. Bírálata egyrészt azért keletkezett, mert ekkoriban a „mestereket”, Grimmet, Castrént, Wuttkét tanulmányozta. Ekképp felvértezve, Csengery elsősorban azt kifogásolta, hogy Ipolyi az élő néphagyományt közvetlen történeti forrásnak tekintette. Elismerte azonban, hogy a hiedelmek őrizhetnek valamit a magyarok pogány múltjából. Amivel nem értett egyet, az Ipolyi túlzása volt: szinte minden élő szólásban, babonában, közmondásban a magyarok ősmitológiájára utaló nyomot vélt felfedezni. Csengery mutatott rá, hogy ezek változatai a környező népeknél is fellelhetők. Az evolúció elvi harcosa, Csengery szerint egy nemzet történelmi haladását belső fejlődés és a külső kapcsolatok, hatások eredményezik. Ez a történelem törvénye – mondta Csengery –, amely alól miért lenne éppen a magyar kivétel. Ugyancsak elutasítja Ipolyinak azt a hipotézisét is, amellyel a magyarokat ősmonoteistáknak próbálja – egyébként szellemesen és nagy apparátussal – elfogadtatni. Csengery egyedül az adatgyűjtésért és nem az azokból leszűrt következtetéseiért méltányolja Ipolyit. Vagyis éppen a mai értékelések álláspontját közelíti meg. (A kutatások valójában Ipolyival ellentétes irányokba indulva vezettek eredményre. Összehasonlító nyelvészetünk, valláskutatásunk már régen nem keresi kultúránk gyökereit az ind kultúrkörben.)
A tényeknek az sem felel meg, hogy a társadalmi ranglétrán emelkedő Ipolyit Csengery ki akarta volna „engesztelni”. Mi szüksége lett volna erre a tekintélye csúcsára érkező Csengerynek, amellett, hogy alkatilag is képtelen lett volna ilyesmire? Az „engesztelés” eszméje olyannyira távol állt tőle, hogy a maga tanulmányát is év múlva – 1870-ben – a Történelmi tanulmányok és jellemrajzok kötetében ismételten és változatlan formában közreadta.
Csengery ugyanakkor tisztelettel közeledett Ipolyihoz, a tudóshoz, és civilizált formában érintkezett vele. Ebből Ipolyi első monográfusa, Pór Antal joggal és számára természetes módon következtetett Csengery szervilizmusára: hiszen e korszak közéletében is annyira elképzelhetetlen, hogy a tudományos kritika ne jelentsen egyúttal szenvedélyes, személyes és sírig tartó gyűlölködést. (Pór Antal: Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata. Pozsony–Bp., 1886.) Ami pedig a nevezetes „konfliktus” után az Ipolyihoz és Csengeryhez írott magánleveleket illeti, ezek vajmi kevés történelmi értékkel bírnak. A barát ilyenkor siet a vigasztalással, az ellenség a káröröm kifejezésével. Hibát követ el a történész, aki ilyen anyagból messzemenő következtetésekre jut.
Talán e fejezet kezdetéből is következtetni lehet arra, hogy van egy egészen köznapi mozzanata a polémiának, amelyre egyébként éppen Ipolyi kitűnő monográfusa utal. (Hoppál Mihály: Ipolyi Arnold. Bp., 1980.) „Bonyolult. németes szerkezetű, hosszú-hosszú mondatok teszik emészthetetlen kásaheggyé a Mythologia szövegét” – írja. (Uo. 40.) Hozzáteszi, s joggal, hogy filológusokon kívül nem akadna olvasó, akinek ebben a kötetben öröme telhetne. Olyannyira igaz ez, hogy nemcsak a filológusok nem ütik fel, de az utóbbi évtizedekben – elszórt utalásokon kívül – Ipolyi saját szakmabeli követői sem nyúlnak a források e valóban gazdag tárháza után. Tartalmi kifogásai mellett a monumentális kötet riasztó formai tulajdonságai is zavarhatták Csengeryt. (A lefordítatlan latin, német, francia nyelvű mondatok, rövidítések, a kibogozhatatlan, saját használatra készült .utalások, a szemrontó tipográfia a stílusművésznek tartott Csengeryt különösképp sérthette.) Ipolyira nézve kedvezőtlen volt az időzítés is: a nagy tekintélyű, veszedelmes vitázó Csengerynek éppen akkor került kezébe a könyv, amikor az Akadémián sürgősen produkálnia kellett székfoglaló előadását. Sokszor ilyen egyszerű a magyarázat. Utaltunk rá, hogy Csengery az „alkotás kerekdedségét s a kivitel egyszerű szépségét” a tudományos mű alapvető kritériumának tartotta. (CsAÖM III. Előszó. VIII. oldal.) Mint a tudománypolitika és a tudományos könyvkiadás irányadó személyisége, nemcsak tűzön-vízen át képviselte ezt a követelményt, de a száraz írásokat – magyarázat kíséretében ugyan – vissza is küldte.
Ipolyi vaskos könyvére – aligha tévedünk – azért vetette rá magát tőle szokatlan vehemenciával és nyilvánvalóan bizonyos adag negatív előítélettel, mert Csengery a tudományos irodalom számára nevelni, s nem attól elriasztani akarta az olvasót. A Mythologia félezer oldalnyi adattömege értéket képvisel: a XIX. századi Magyarország népi hitvilágának forrásgyűjteményét. Hogy nem merült el egészen a feledés homályában, az éppen Csengery „támadásának” köszönhető. Az „akadémiai offenzíva” azonban nem a magas tudománypolitika „cselszövénye”, hanem az Ipolyira nézve tényleg nagyon szerencsétlen véletlenek egybeesése volt.
Protestáns–katolikus felekezeti villongást, elvi történelemszemléleti antagonizmust a vita eredetileg nemigen tartalmazhatott. A Csengery-féle akadémiai felolvasás szövege semmiféle erre mutató célzást nem tartalmaz. A körülmények folytán – utólag – kapcsolódtak a két szereplőhöz a vita többé távolról sem tudományos célokért sorompóba szálló, szenvedélyektől fűtött folytatói. Az embernek is nagyszerű Csengeryt és Ipolyit mindez viszont már nem érdekelte. 1862-ben Csengery indítványára tarthatott Ipolyi nagygyűlési értekezést az Akadémián a középkori műépítészetről. Sőt az értekezésről egyenesen az akadémiai elnök, Dessewffy Emil kifejezett tilalma ellenére, mint az Akadémia által támogatott Budapesti Szemle szerkesztője, Csengery levélben kért a lap számára egy „tartalmas kivonatot”. „Ezt nem tilthatja be az elnökség … Talán így kelendőségét is előmozdítjuk” – írja. (Esztergomi Prímási Levéltár C. 177. Pest, 1862. jan. 20. – Dr. Prokopp Gyula szíves közlését itt köszönöm meg.)
Miután Csengery és Ipolyi között levelezés nem alakult ki, Csengery „szervilizmusára” e levélen kívül más adat nem maradt. Ipolyi tudományos karrierje azonban éppen a Csengeryvel folytatott polémia után kezdett felfelé ívelni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages