„PROFESSZORKODOM”
„PROFESSZORKODOM”
A berendezkedő abszolutizmus nyomában az „önálló” magyar politikai élet szünetelt. Csengery és a hozzá hasonló helyzetűek az irodalmi élet területén találtak megélhetést maguknak. Csengery önpusztító tempóban, éjjel-nappal dolgozott. Szőnyi Pál református „fitanodájában” 1850-től világtörténetet adott elő, olyan tantestület tagjaként, amely egyetemnek, sőt kisebb Akadémiának is beillett volna. Szorosabb értelemben vett tudományos tevékenysége életének ebben a periódusában vette kezdetét.
A 28 éves Csengery mindenekelőtt megint tanult, hogy taníthasson. Elsősorban oktatott és írt. Sokat írt, de tartani tudta saját színvonalát. Közben bátyját otthon, Biharban börtönbüntetésre ítélték. (Neki Pesten semmiféle bántódása nem esett.) Szűkös anyagi viszonyait jellemzi, hogy ekkoriban szinte szüntelenül költözésben volt. „Szállásomat ismét megváltoztattam. Igen alkalmatlan volt naponként sokszor föl- és lemászni három emeletet. S előbbi szobám télen szinte fűthetetlen fogott volna lenni” – írta haza, édesapjának. (CsAHIF 423.) De nemigen kesergett, derűs nyugalommal viselte el a megpróbáltatásokat. „Csak meg tudtam eddig eszem után élni. – olvassuk egy másiklevelében. – Igaz, fölösleget, mit félreteheték vala, nem szereztem semmit, ennyit nem is mertem volna ily viszonyok között igényelni. Egy napról más napra megélek szorgalmam után, ez nekem elég. S eddig meg volnék sorsommal elégülve. A téltől ugyan kissé félek, mert a fa drága, s az élelmiszerek ára is emelkedni fog.” (CsAHIF 425.)
1850 októberétől kezdett rendszeresen és magas szinten tanítani: meglévő pedagógus hajlamai csak elmélyültek Szőnyi kitűnő intézetében. Először csak történelmet adott elő. Új világtörténeti tankönyv megírásának gondolata is foglalkoztatta, mert a tanításhoz nem volt alkalmas kézikönyve. Órái – először csak neve hatására – népszerűek voltak, később egyenesen eseményszámba mentek. Szőnyi Pál (1808–1878) korszerű nevelési elveket vallott, iskoláját Pestalozzi szellemében vezette. Maga is tudósnak számított. Befolyása inkább a Királyi Magyar Természettudományi Társulatban érvényesült, de az Akadémiának is tagja volt. Tanintézetében neves akadémikus tudósok gyűltek össze, akiknek foglalkozásonként 1 pengő fizetést biztosított. Gyulai Pál, a vegyész Nendtvich Károly, a polihisztor Brassay Sámuel és persze Csengery Antal neve vonzotta a színvonalas oktatást kereső családok fiait. Az irodalmat Garay János tanította, az angol, a francia és német nyelvet és irodalmat kitűnő angol, francia és német származású tanárok adták elő. Szőnyi Pál tehát joggal büszkélkedett azzal, hogy tantestületét és intézetét „nem adná oda még az egyetemért sem”.
Csengeryt ugyanakkor az eszmélő irodalmi élet szervezői között is megtaláljuk. Az 50-es évek elejének legkomolyabb könyvüzleti vállalkozásából, az Ujabbkori Ismeretek Tárának munkálataiból nagymértékben kivette a részét: mintegy 20 ívnyi anyagot Csengery irt. A lexikon jellegű kiadvány erősen hazafias szemléletű szerkesztői természetesen nem mulasztották el, hogy a dicső közelmúlt főszereplői, köztük például az Aradon kivégzett tábornokok is megfelelő helyet és méltatást kapjanak a füzetekben. A generalkommandó meg is fenyegette a kiadót, hogy a vállalkozást betiltja. Csengery maga „tételként”, címszóként is szerepel a kötetben. Saját értékelése szerint: „Érdemem fölött dicsértetem.” (UIT II. 252–254. Idézett megjegyzése: CsAHIF 425)
Amint utaltunk rá, Csengery a tanítás mellett főként legnagyobb eredeti munkáján, a Magyar Szónokok és statusférfiak könyvén dolgozott az 1850-es évek legelején. „Ha tér volna, háromannyit tudnék dolgozni” – írja haza. Pedig így sem kevés, amit produkált. A megjelenő lapok mellett szerződésajánlatot kapott Heckenasttól egy négykötetes Magyarország története megírására. A munka végül soha nem készült el. „Nem ily viszonyok közt emelkedik ki a nagy történetíró, midőn az élet bajaival kell az embernek küzdeni … Hol vehet az én lelkem emelkedést ily körülmények között! Napszámosai lehetünk ily viszonyokban az irodalomnak és nem valami nagyot alkotók. De talán jőnek jobb idők, s én valóban stádiumaimnak élhetek. Addig csak egy kis tényező szerepét igénylem az irodalomban. Én is betöltök egy helyet, szaporítom azok számát, kiknek föladata nem dicsőség utáni törekvés; – mint más boldogabb nemzeteknél – hanem ha csak egy eszmével is hozzájárulni fajunk nemesítéséhez, míveléséhez, emeléséhez és megtartásához. Ilyennek ítélem én a föladatot, mit a sors rám mért; így ítélem meg a pályát, melyre állított. Csak a nemzet is méltányolni tudná irodalmát, az önfentartásnak ez egyik nélkülözhetetlen eszközét.” – írta egy levelében. (CsAHIF 426.)
Csengery valójában igényes irodalmi „aprómunkát” végzett, amelynek azonban politikai aktualitásánál fogva is nagy jelentősége volt. De egy „másik” Csengery is ekkor lép elénk. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat azért hívta meg választmányába is Csengeryt, mert – a társulat két évtizeddel később kiadott nekrológja szerint is – a „természettudományoknak nemcsak mívelője, hanem azok népszerűsítő irányának hazánkban egyik űttnrője és terjesztője is volt.” (OSzK Fol. Hung, 166/138. Kiemelés tőlem Sz. Gy. T.) A kiemelést az indokolja, hogy Csengery a növénytan oktatásán és a kertjében űzött botanikai kedvtelésein kívül a természettudományokkal valóban inkább csak azok népszerűsítőjeként került kapcsolatba. Az Ujabbkori Ismeretek Tárába írott közleményeit a szakma nagy elismeréssel fogadta, a tekintélyes Uj Magyar Muzeum Toldyék „tudós” orgánuma – Csengeryt külön is dícsérte „concise, velős, tartalmas” cikkeiért. (Uj Magyar Muzeum, IV. 237.) Ezek között a régebbi terméséből is találunk: az elszállásolás rendszeréről, a katonatartás elmaradott, feudális intézményeiről korábban is értekezett. A Háziadóról szóló írása: egyetlen hatásos centralista fogantatású és szellemű – esszé a megye, „az ólmosbotpolitika ellen”. A politológiai tanulmánynak is beillő munka 1848 áprilisi törvényeinél ér véget: „…a haza szólalt föl, s törvénybe lőn iktatva a közteherviselés.” (UIT IV. 217.) Alighanem az a tény is Csengery optimizmusát, a fejlődésbe vetett töretlen – és másokba is gyakorta lelket öntő – hitét tükrözi, hogy vállalta a „Lexikon” számára a Hegel címszó kidolgozását is. „Nem nehéz belátni, hogy korunk a születés vagy átmenet kora, új időszakra” – hangzik (Hegel kapcsán) a Bach-rendszer meglehetősen nyílt kritikája. „A magát képző szellem lassanként és csöndesen érik meg az új alakra, s az előbbi világ épületének egy részét a másik után feldolgozza.” (UIT IV. 221.)
Kortársaihoz szóló üzenetnek tartjuk a Horvátország címszóban leírt fejtegetéseit is. Csengery ezúttal arról értekezik, hogy a nemzetiségi kérdés kiélezése a forradalom politikusainak egyik nagy hibája volt. Ugyanakkor a pánszláv hisztéria veszélyeire is figyelmeztet. A horvátok és a magyarok történelmi kapcsolatainak megtartó erejére utal, és Zrínyi-idézettel támasztja alá mondanivalóját:
… mind magyar, mind horvát
Igazán, mert látjuk, szereti hazáját.
Igazán, mert látjuk, szereti hazáját.
(Az illyrizmus eredete és története Magyarországon 1848-ig. UIT IV. 174.) Az sem lehet merő véletlen, hogy a horvát-kérdésnek szentelt címszava mintegy felkiáltójel-ként éppen Jellasics kudarcával zárul.
A Szónokok és státusférfiak című könyve 1851-ben látott napvilágot: alighanem az év „könyvslágereként”. A kötet készletei a magas ár – 4 pengőforint – ellenére rövid idő alatt vevőre találtak. „Ritka könyvnek volt, már rég idők óta, ily kelete” – írja haza boldogan és büszkén Csengery. Bécsből és a korabeli könyvvilág Mekkájából, Lipcséből is érkeztek a német fordítást sürgető kiadótulajdonosok felszólításai. A könyv németül a következő évben meg is jelent, Csengery pedig egy második kötet készítéséhez fogott. Ez azonban végül nem jelent meg. Ugyanekkor Macaulay-t, az időszak leghíresebb esszéista angol történetíróját fordítja magyarra.
A liberális Macaulay a francia és angol forradalom elemzése útján próbálkozott érvényes, általánosítható törvényszerűségekig eljutni a társadalmi forradalmak sikerét vagy éppen kudarcát illetően. Nagy kísérletét a történetírók világszerte érdeklődéssel figyelték és tanulmányozták. Könyve a maga idejében a „művelt világ” visszatérő beszédtémája volt. Csengery fordítása 1853–54-ben, két kötetben jelent meg, ezt a két kötetet is pillanatok alatt felvásárolta a „pártoló” közönség. A Csengery-féle Macaulay-fordítás az időszak legnagyobb könyvsikere volt: 2500 példányt Magyarországon tudományos kiadványból addig még nem adtak el.
Irodalmi munkájához tartozott, hogy cikkei a Pesti Naplóban is egyre rendszeresebben tűntek fel. Anglia közigazgatása című cikksorozata – mint annak idején, 1848 tavaszán a Pesti Hírlapban – ismételt támadás a megyerendszer bürokratikus, számos feudális, középkorias elemet őrző intézménye ellen. (Pesti Napló 1851. április 5–10. és 11. száma) A közigazgatásról írt másik nagyobb lélegzetű tanulmánya is a centralista Pesti Hírlap hangsúlyait, stílusát, szellemét eleveníti fel. A centralista iskola politikusainak állásfoglalásait az önkényuralom időszakában Csengery fogalmazza meg újra és újra. Csengery és a (vele is lakó) Kemény Zsigmond a Pesti Napló „irányát” olyan mértékben módosították, hogy a lap élére a katonai cenzúra új szerkesztőt, Récsy Emilt, a pesti egyetem politológiatanárát helyezte. Csengeryék erre otthagyták a Naplót, a szerkesztő többszöri kérésére azonban később ismét a munkatársak között találjuk őket. (Angyal Dávid: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Bp., 1926. 59–60.) Csengery – ahogy ez már tőle megszokottá vált–nem írta alá a nevét: „y” és *** jel utal Napló-beli szerzőségére.
További nagyszabású cikksorozatai is feltűnnek a lapban, ezek közül nagy hatású és a gyakorlat által is felhasznált összefoglalása, a nyolcrészes Hitelintézet külön is említést érdemel. (A Pesti Napló 1854. január 4., 5., 6., 8., 10., 11., 12., 13-i számában.) A keleti ügy és kelet polgáriasítása című írásában Magyarország történeti fejlődését földrajzi helyzete felől próbálja értelmezni. Miután az a véleménye, hogy a fejlődés a „lenyugvó napnak útját követi”, azaz Nyugat szolgál modellül Keletnek, Magyarország nagy történelmi küldetését abban fedezi fel, hogy – „félúton lévén” – a nyugati értékek keleti közvetítője lehet.
A nyugati liberalizmus koráramlatának két vezető elméleti folyóiratát, a franciák Revue des deux Mondes-ját és – angolszász vonzalmai okán még szívesebben – az Edinburgh Review-t tanulmányozva jut Magyarországon is továbbgondolásra felkínálható témákhoz. A magyar historiográfiában sokáig egyedüli képviselője – igaz, nem saját eredeti, hanem átvett eszmék ihletésére – a geopolitikai, meteorológiai, sőt antropológiai adottságok és az eltérő történeti fejlődés specifikus jegyei közötti direkt megfeleltetések elveinek. Ő vezeti be közgondolkodásunkba azt az általánossá, sőt közhellyé merevedő doktrínát, hogy az emberi fejlődés „vegytiszta” modellje, viszonyítási alapja az atlanti partvidék társadalmainak többé-kevésbé töretlen, a világ többi részét évszázadokkal megelőző állapota. A nyugati polgári demokráciáktól, mint példától az eltérés mértéke objektíven – például kilométerben – is mérhető paraméterek függvénye. „Bármi meglepőek a különbségek, sőt ellentétek, melyeket földünk népeinek értelmi fejlettsége, és természeti tulajdonai mutatnak, a földabroszon kísérhetjük a fokozatos átmeneteket, melyek összekötik az ellentétes elemeket. Ez átmenetek annál érezhetőbbek, minél inkább közelednek a népek egymáshoz. A fokozat különbségei lassanként faji sajátosságokra vihetők vissza, s népek csoportjait látjuk előttünk, melyek közül mindeniknek vannak bizonyos egyéni sajátosságai, de amelyek csoportosan bizonyos rendszert képeznek, s közös jellemvonásokkal, melyek megkülönböztetik a szomszéd népcsoporttól. E jellemvonások nemcsak a különböző physikai körülmények eredményei, hanem egyszersmind a csoportozatokat, tömböket alkotó népek jelleméből és történetéből folynak.” (Pesti Napló 1854. március 11. Csengery szignója: M) Még a marxi gondolatra is ráismerhetünk, amikor a távolról sem marxista Csengery a „természet által kézenfogott” közösségek szinte végzetszerű fejlődésbeli elmaradottságáról értekezik. „Ha … az elfoglalt téren legnagyobb részt önként megtermi a föld, amire szüksége van a gyér népességnek, az emberek majd minden erőlködése nélkül, … az itt élők nincsenek azon természetes ösztönök hatása alatt, melyek ipart teremtenek és erélyt, mely a tovább-fejlődésre szükséges.” A múlt század közepén ezek a nézetek a stagnáló társadalmak elméletének első hazai jelentkezései. (Pesti Napló 1854. március 18.)
Noha mindenkor az írás jelentette Csengery számára az alkotás gyönyörűségét, ez nem jelentette azt, hogy lelkiismeretes „professzorkodását” egy pillanatra is elhanyagolta volna. Későbbi elméleti tanügyi törekvéseihez a gyakorlati tapasztalatok tárházául szolgált állandó munkahelye, a kitűnő középszintű protestáns fiúiskola. Feljegyzései között a didaktikai, neveléselméleti nézeteire vonatkozó cédulák nagy száma is mutatja, hogy a pedagógusi munkát is fő hivatásának érezte. Óráira készülve arra törekedett, hogy előadásában „világnézetet” találjon az ifjú. Tanítványaitól megkövetelte, hogy a „maguk eszén járjanak”, és „ne mások ítéletét ismételgessék”. Ugyanakkor azonban szigorúan megkövetelte diákjaitól a tények, adatok tiszteletét, alapos ismeretét. „Nagy része az ifjabb tanároknak … a tényeket csak mellékes dolguknak tekinti. Innen a felületessége a történeti tudásnak, mely hamar kész az ítélettel, s a jelen számára resultatumokat von, melyeknek megvalósítása lehetetlen” – írta egy noteszlapra még 1853-ban. (OSzK Fol. Hung. 1665/64–70.)
Hallgatóit – a protestáns oktatás régi hagyományainak megfelelően – önképzésre is igyekezett szoktatni. A gondolkodni tanító önképzőköri, diákköri mozgalom Csengeryre valósággal apostolként tekintett. Számos iskola diákköre hívta meg tiszteleti tagjául. Ezekre a felkérésekre Csengery rendkívüli komolysággal válaszolt: „…az önképzés útja az egyedüli pálya a tehetségek kifejtésére s azon eszközök megszerzésére, amelyek képessé teszik az ifjút, hogy mint férfiú, hasznos szolgálatot tegyen egykor nemzetének, sőt az emberiségnek. Elmúlt az idő, midőn egyedül bajnoki erővel, s hős bátorsággal a szívben kitűnő szolgálatokat lehetett tenni a hazának. Napjainkban a csaták sorsát is az értelem és tudomány dönti el. S nem kisebb áldozattal jár, sőt nehezebb feladat korunkban élni tudni a hazának, mint meghalni érte … Engem, aki közép és felső oktatásunk hiányait annyira érzem, kétszeres örömmel tölt el az ily célú körök keletkezése hazám tanulói közt.” (OSzK Fol. Hung. 1665/74.)
Csengery remek és nagy hírére méltó pedagógusnak bizonyult. Nevezetes évzáró nyilvános vizsgafoglalkozásairól a Pesti Napló többször is külön megemlékezett. A tudósítót meghökkentette az a szokatlan didaktikai módszer, hogy az előadó, Csengery Antal mindenfajta írásos segédeszköz nélkül, pusztán szóbeli magyarázatra és forrásfelolvasásra szorítkozott. A tanulók – szól a tudósítás – „hallgatták, jegyeztek, felfogtak, s ezáltal, midőn egyrészről sok bizatott a gyermek emlékezetére, más részről értelme, gondolkodó ereje épp oly mértékben vétetett igénybe.” (Pesti Napló 1851. július 26.)
Csengery több intézményben tartott ingyenes foglalkozást is. Török Pál, a pesti evangélikus teológiai tanintézet igazgatója egyháza szegénységére hivatkozva kér elnézést fizetésképtelenségéért. (OSzK Fol. Hung. 1665/79.) Ebben az intézményben egyébként – az évvégi nyilvános vizsga meghívója szerint Csengery „phisico-teológiát” és botanikát oktatott. (A vizsgáról ezúttal is a Pesti Napló számolt be: 1857, aug. 5.)
Nagy felkészültséget, komoly olvasottságot eláruló Pesti Naplóbeli cikkei mellett – mint jeleztük – népszerűsítő tudományos munkát is folytatott. A Magyar Nép Könyve című – Kemény Zsigmonddal közös – vállalkozása a selyemhernyó-tenyésztéstől a tejfogyasztás kedvező élettani hatásán át az ipari növények jövedelmezőségéig számos témában próbált hasznos ismereteket tudományos, ugyanakkor érdekes és olvasmányos formában közvetíteni. Ezek az írások minden bizonnyal Csengery saját olvasmányélményeiből születtek. (Magyar Nép Könyve. Szerkesztik: Csengery Antal és Kemény Zsigmond. Pest. Kiadó: Számwald Gyula. I–III. 1854–1856. Csengery – többek között – „a húsról, a csokoládéról, komlóról és a dohánytermesztésről értekezett”.)
Hasonló munkát végzett Friebeisz István füzetes sorozata, a Magyar nép könyvtára számára is. Itt is valószínűleg saját tanári jegyzeteiből kompilálta a Népszerű világtörténet című sorozatot.
Mindemellett ő rendezte sajtó alá a külföldről hazatért Eötvös József fő művét, A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című monumentális munka köteteit. (Vö. CsAHIF 440.)
És persze, mindenekelőtt helytállt munkahelyén, az iskolában is, Szőnyi Pál „beosztottjaként”. Büszkén írta haza, hogy tanítványai – 8 és 15 év közötti gyerekek – többet tudnak a nyilvános „közvizsgálatokon” az ámuló szülők legnagyobb elképedésére, mint „az egyetemi nagy diákok”. „Professzorkodom. Előadásom naponként erősebb. Tanítványaim felfognak, szeretnek … Az egyetemben is szándékom föllépni, mint rendkívüli magántanár.” – olvassuk egy levelében. (CsAHIF 439.) Pedagógiai sikereinek híre járt, nagy múltú intézetek – Debrecentől, Nagykőrösig – országszerte hívták. Egykori iskolája, Debrecen jogi akadémiája tanszékvezetőnek is felkérte. Kedvtelésként mindeközben növénytannal is foglalkozik. Mathias Schleiden (1804–1881) botanikai munkáit olvassa, barátja, Nendtvich Károly kémiai előadásain is szorgalmas hallgatónak számít. Rabul ejti a nálunk még új eszköz, a mikroszkóp. A precíz Csengery olyan méréseket végez, hogy éppen ezek alapján hívta meg a Természettudományi Társulat rendes tagjai sorába. (CsAHIF 444.) Anyagi viszonyai is normalizálódtak: fizetését 600 pengőben állapítja meg Szőnyi Pál.
A Szőnyi-féle iskolától 1858-ban vesz búcsút. Ekkor már Szőnyi is Csengery belső baráti köréhez tartozik. „Fogadja soha meg nem szűnő hála köszönetemet mindazért, mit intézetem és növendékeim szellemi üdvére nyolc éven át elkövetett” – írja az iskolától búcsúzó Csengerynek. (OSzK Fol. Hung. 1665/72.)
Csengery pedagógusi tevékenységét taglaló fejezetünk végére kívánkozik egy jellegzetes epizód. Ő volt az egyik szervezője, szorgalmazója, majd alapító tagja a magyar pedagógus társadalom első érdekvédelmi szervének, a Tanítók Segélyegyletének is. Halálakor a Segélyegylet elnöke, Zichy Antal és titkára, Lakits Vendel külön részvétlevélben köszönték meg az özvegynek Csengery aktív közreműködését. (OSzK Fol. Hung. 1665/120.)
