TÖRTÉNETÍRÁSA

Teljes szövegű keresés

TÖRTÉNETÍRÁSA
Csengery Antalnak talán egyetlen igazán nagy ambíciója volt: vérbeli történetíró szeretett volna lenni. És nem is csak egyszerűen az események hű krónikása, hanem – barátja, Szalay László produkciójához hasonlóan – az egész addigi magyar történelem egyfajta korszerű átértelmezését óhajtotta megvalósítani. Környezetében bizonyára sokan és sokszor hallhatták ezzel kapcsolatos gondolatait. Gyulai Pál Emlékbeszédében külön is megemlíti, hogy Csengery nagy mennyiségű jegyzetanyagot állított össze magának készülő történeti könyvéhez, de ennél többre azután nemigen futotta idejéből. 28 éves korában azonban még láthatóan mindennél jobban fűti a magyar múlt újszerű számbavételének eszméje. (Heckenast még előnyös szerződést is ajánlott neki egy négykötetes munkára.) „Mit én írnék, nem fogná igen sok új adattal gazdagítani a történeti irodalmat. Annál több új combinatio fogna lenni. S a tények, események egy magasabb nézet szempontjára emelve. Világtörténeti fontosságát és hanyatlását taglalnám nemzetünknek. Történetét írnám kelet és nyugat s az európai polgáriasodás tényezői befolyásának.” (CsAHIF 424.) Végül – a Pesti Naplóban – egy esszésorozat született az elgondolásból, a „Kelet” polgáriasodási tendenciáiról. Korántsem történeti dolgozatokról van szó, de, mint ahogy utaltunk rá, módszertani kérdéseket illetően egészen modern, nálunk akkoriban újszerű elemek hasznosítását fedezhetjük fel bennök.
Eötvös főművének, A XIX. század uralkodó eszméinek … talán Csengery az első olvasója. Ezzel kapcsolatban írja apjának: „Ki feladatát – a politikát tovább fejleszteni – megfejtené, s az emberiség előbbvitelére a jelen kínos helyzetből utat jelölne, anélkül, hogy a szocialisták és communisták létesíthetetlen álmaiba esnék – valódi jótevője lenne e kornak. De a feladat rendkívül nehéz. Olyan mindazonáltal, melyet e kornak okvetlenül meg kell oldania. Azt, ami jó, egyesek nem fogják formulázhatni … A dolgok természetéből lép elő az új rend. Ily munkáknak, mint az Eötvösé, mégis megvan tudományos becsén kívül is a nagy érdeme. Az, ami a kritikának. E szempontból szeretem én a socialistákat és communistákat is.” (CsAHIF 428. – Kiemelés tőlem Sz. Gy. T.) Csengery soraiból kitűnik, hogy a történetírótól kora kritikájából kiinduló, aktuális, érvényes politikai prognosztikát követelne. Erre készül maga is, mint ahogy ebből a szempontból próbálja értelmezni az eötvösi „uralkodó eszméket”. Csengery azonban túlontúl praktikus elme ahhoz, hogy a történelem mint társadalomtudomány által feltárt múltbeli események faktográfiájával beérhetné. „A múltban sok tanulság van a jelenre. Én azért tanulom oly szorgalmasan a történetet” – fejtegeti. Nehéz eldönteni, hogy aktív politikusként igyekezett-e hasznosítani kétségtelenül óriási történeti ismeretanyagát, vagy ennek az ismeretanyagnak a birtokában alakította történetileg kiérlelt politikai programját.
„Ha bennem, a történetíróban pártembert kerestek, mindig csalatkozni fogtok. S nektek is kevesebb szenvedéllyel kell tanulni a múltat!” – figyelmezteti családját. (CsAHIF 435.) Csengery a történetírót kicsit „mindenhatónak” gondolta. Úgy vélte, hogy a történetíró – a múlt alapos ismerője – a legjobban diagnosztizálhatja a jelen betegségeit, és persze ő az is, aki a hatékony orvosságot is azonnal felírhatja.
„Polybot (ti. Polybiost – Sz. Gy. T.) tanulom – az első, időszerint első – pragmaticus történészt” – üzeni apjának. (CsAHIF 438.) A történetíró által átélt – jelenbeli, egyúttal azonban – történeti pillanat kialakulásának okai és a várható fejlemények érdeklik.
Miért a magyarok az egyetlen népvándorlást túlélő etnikum a Duna-Tisza medencéjében? – kérdezi. „Az első magyar államférfiúé”, Szent Istváné az érdem – szól Csengery válasza István királyt az európai helyzet szinte „centralista” tudatosságú ismerőjének tünteti fel. „Államférfiúi bölcsesség kellett az érdekek es körülmények fölfogásához. István bírt e bölcsességgel, s a kegyesség szózatán kívül, e tényezőnek kell tulajdonítanunk, hogy a magyar nép nem jutott a hunok és avarok sorsára.” (CsAÖM III. 183.) Csengery szerint István király az adott történeti szituáció, a pillanat alternatíváját ismerte fel; ezért kormányozhatta népét a helyes útra. Saját korában hasonló horderejű sorsfordulót lát.
Miért sikerült az angol és a németalföldi polgári forradalom? Miért nem sikerültek ilyen tiszta formában másutt e forradalmak? Ezek a kérdések éppen Csengery jelenének, az abszolutizmus Magyarországának legtorokszorítóbb problémái, melyekre a megoldást Macaulay könyvében találja meg. A megfelelő politikai vezérszemélyiségnek és munkatársainak hiánya okozta a magyar tragédiát – sugallja. Az angol esszéista történésziskola legnagyobb alakját nemcsak ő olvassa, élményét siet megosztani közönségével. Macaulay írásainak nagy részét ő „magyarítja”. Az idézőjel indoka, hogy a „fordítás” szó nem fejezné ki Csengery teljesítményét. Nem angol tudásán múlott, alighanem állandó pénzzavara húzódik meg a mögött, hogy a magyar nyelvű két kötet az eredetinek csak – igaz, azonos terjedelmű – ismertetése. (Macaulay: Anglia története II. Jakab trónralépte óta. I–II. Pesten, 1853–1854) Csengery teljes mértékben azonosul az angol történész nézeteivel: ezúttal sem tartja szükségesnek, hogy az ott olvasott gondolatokat a maga neve alatt, külön is interpretálja. Az 1850-es években Macaulay szinte Csengery Bibliája volt. Még saját fiát is Macaulay hőséről, Orániai Vilmosról keresztelteti Vilmosnak. (A keresztapa Eötvös József volt, a gyerek rövidesen meghalt.)
A két Thierry – Augustin és Amadée – esszéi voltak további kedves olvasmányai. Nézeteiket ő népszerűsítette először a Pesti Naplóban. Ezeket a történészeket tartja Csengery a kortárs világ legnagyobb gondolkodó géniuszainak. Macaulay-ben szerinte a „szobrász és anatómus” egyesült, hogy tudományos hitelességű, de esztétikailag is gyönyörködtető mű születhessen. Úgy véli, hogy „a költészet és bölcselem ezen egyesítése a csatornán innen csak egyetlen történetírónak sikerült hasonló mértékben”. Augustin Thierryről van szó, aki szintén képes arra, hogy „a kútfők közvetlen tanulását, s a tények bölcseletét”, „az okokat nyomozó gondolkodást” művészi erővel párosítsa. (Vö. Macaulay és Thierry Ágoston. CsAÖM III. 3–12; Thierry Amadé, Lord Macaulay. Uo. 171–184.) Olyan stílusművészek ők, akiknek azonban történetírói hűsége „az ellenséges bírálók tűzpróbáját is kiállotta”. (CsAÖM III. 213.) Ők mutatták meg, hogy „a való történetet szintoly kellemesen meg lehet írni, mint a költői elbeszélést; s a való élet eseményeit akkép rendezhetni a pontosság hiánya nélkül, hogy a képzelem alkotta tények egybefűzésének minden értékével bírnak … oly tiszta, tartalmas és velős, telistele mély gondolatokkal, nagy szempontokkal és nevezetes megkülönböztetésekkel”. (CsAÖM 214–215.)
Csengerynek, akinek történetírói mivoltáról inkább csak valamilyen módon „továbbadott” olvasmányélményeiből, nyilvánosságra hozott, de nem a nyilvánosságnak szánt leveleiből vagy barátai elejtett közléseiből és persze remekbe szabott esszéiből értesülhetünk, mégis téves „polcot” jelölt ki a modern magyar historiográfia. Nem indokolt az ízig-vérig polgár Csengeryt mint a liberális szerzőket bálványozó centralistát a romantikus nemesi történetírást, a nemesi historizmust szolgáló gondolkodónak ábrázolni. A minden pátosztól mentes Csengerytől, hűvös, már-már az önkínzásig objektivitásra törekvő alkatától mi sem állt volna távolabb, mint akár az adatözönbe fullasztott, száraz német pozitivizmus vagy a „féllábbal” a mesék világához tartozó „kurucos” iskola. (Nem beszélve Csengery aktuálpolitikai credójáról, amely az örökös tartományok nélkül Magyarország jövőjét – a „pánszláv” környezetben – el sem tudta képzelni.)
Csengery valójában a liberalizmus eszmekörében fogant történeti esszé hazai képviselője, esszéirodalmunk egyik úttörője. Önálló történeti mű ugyan alig maradt utána, viszont olyan „szakmai” fogásokat vezetett be a magyar történetírás gyakorlatába, olyan stíluskövetelményeket fogalmazott meg, amelyek megtermékenyítőleg hatottak a polgári történetírás legnagyobb alkotóira is. Esszéista elhallgatását 1860-tól a lassan ébredő politikai közélet személyét máshová szólító hívása, nem pedig – mint egyes szerzők vélik – elvi bizonytalanság, ideológiai problémákkal való küszködése és ezekkel szembeni alulmaradása okozta. A történetírónak csendre, nyugalomra, a békés alkotómunkát lehetővé tevő anyagi függetlenségre, és – mindenekelőtt – szabad időre van szüksége. Csengery számára ezeket a feltételeket nem adta meg a sors. Az irodalomtörténet azonban helyesen becsüli fel az életműnek ezt a szeletét, amikor esszéit a műfaj legjobb darabjai közé sorolja.
Mint „szaktudós”, Csengery Antal az Akadémia történészei között foglalt helyet. A legkorábban alakult szakbizottságban, az 1854-ben létesített Történettudományi Bizottságban jelentős, de inkább tudományszervezői szerepet töltött be. E műhelynek egyébként 1878-tól haláláig elnöke is volt, így – ha pozícióban gondolkodunk – a magyar történésztársadalom egyik legfontosabb személyének számított. Annál is inkább, hiszen ő a Magyar Történelmi Társulat igazgató választmányában is hallathatta szavát. Elnökségének első évében a Történettudományi Bizottság kebelén belül azonnal szervezeti reformok kezdődnek: ezt Csengeryvel kapcsolatban talán már hangsúlyozni is fölösleges. A bizottság munkáját módosító intézkedések közül azt a máig is érvényes gyakorlatot emeljük ki, hogy lehetővé tette nem akadémikus szakértők bevonását is esetenkénti feladatok megbeszélésére és megoldására. Ezek a „segédtagok” – egyelőre csak tanácskozási joggal ugyan – de jelentős mértékben segítették a tudományművelés soron levő kérdéseinek demokratikus megoldását. (Vö. Almanach 1879-re. 114–115.)
Csengery azonban a Történettudományi Bizottság munkájának menetére nem gyakorolt olyan maradandó, a tudománytörténet feljegyzésére érdemes hatást, mint a többi bizottságéra. Úgy hisszük, ez a tény érthető is. Olyan előadó mellett, mint Toldy Ferenc, majd – éppen az ő elnöksége idején – Fraknói Vilmos, Csengery inkább teret hagyott a nála hozzáértőbbeknek, és ezúttal is inkább az anyagi lehetőségek megteremtésére korlátozta aktivitását. A Történettudományi Bizottság maga éppen a kiadványok tekintetében valóban hatalmas munkát végzett. Talán nincs az időszakban még egy tudományos alkotóműhely Magyarországon, amelyik máig keresett és alapmunkának számító művek ehhez fogható mennyiségét produkálta volna. Az időszak a magyar forrásfeltárás és okmánykiadás úgy tűnik, soha vissza nem térő – fénykora volt. (Részletesen lásd Fráter Jánosné: I. m. 200–216.)
A Magyar Történelmi Társulat megalakításakor Csengery szervezőként és teoretikusként egyaránt főszereplő lett. Nem kis része van abban, hogy a Társulat nem vált egyfajta „történész-akadémiává”, – volt ilyen elképzelés –, hanem a klikkszerű bezárkózás helyett a széles közönséghez vezető útra lépett. (Glatz Ferenc: A Magyar Történelmi Társulat megalakulásának története. Századok 1967. 251.) Figyelme arra is kiterjedt, hogy barátjánál, a „mindenható” Andrássy Gyulánál – hivatalosan és nem hivatalosan – szorgalmazza az udvari levéltárban (Hofsarchiv) magyar történettudósok alkalmazását. Történettudomány és politika tehát még akkor sem vált ketté gondolkodásában, amikor – élete végén – már csak ez utóbbival foglalkozhatott. (MTAKK MS 5304/147.)
Csengeryben a hegeliánus szemléletű történészi látásmód és a társadalmi folyamatokat világméretű meghatározottságukban is érzékelő politikus egysége nem bomlott fel a pálya utolsó, 1860 és 1880 közötti évtizedeiben sem. A politika elé bocsátott sorompók felhúzásának időszakában azonban Csengeryre nézve is változott a „szereposztás”: a történelem főszereplőinek tanulmányozása után – Deák Ferenc oldalán – maga is a főszereplők közé lépett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages