AZ ÉLETPÁLYA
AZ ÉLETPÁLYA
A nyelvjárások iránti érdeklődés nálunk akkor kezdett megélénkülni, amikor a nemzeti irodalom virágzásnak indult, a nyelvújítás a tájszavakban látta egyik forrását és nem utolsósorban felfedezték a népköltészet alkotásait; tehát a XIX. század első felében. A Tudományos Gyűjteményben és más folyóiratokban megjelent egy-egy tanulmány, mely valamely vidék, népcsoport nyelvi jellegzetességeiről adott hírt. Az érdeklődés különösen a palócok és a székelyek iránt nyilvánult meg, de legtöbbször csak külsőségek megállapításáig jutott el. Mégis jelentős mennyiségű tájszó gyűlt össze, és ez lehetővé tette, hogy Vörösmarty Mihály 1838-ban a Magyar Tudós Társaság kiadásában megjelentesse a Magyar Tájszótárt.
1872-ben indult meg a Magyar Nyelvőr, éppen abban az évben a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötete is napvilágot látott. Az ezután következő évtizedeket lehet a magyar nyelvjáráskutatás első fellendülésének, sőt virágzásának tekinteni. Nemcsak a Magyar Nyelvőrben, hanem később a részben innen átvett Nyelvészeti Füzetek tanulmányaiban, de más folyóiratokban és kiadványokban is jelentek meg szógyűjtemények, hangtani feldolgozások, ritkábban alaktani, sőt néhány esetben mondattani megfigyelések is. Mindezek alapján Balassa József jeles munkájában (A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése. Bp., 1891.) már arra vállalkozhatott, hogy a legjellemzőbb nyelvjárásainkat elkülönítse és jellegzetességeiket megállapítsa. Szinnyey József szerkesztésében 1893–1901 között megjelent a Magyar Tájszótár, mely nagyjából 1890-ig dolgozta fel az addig közzétett vagy kéziratban hozzáférhető tájszavakat, illetve azok gyűjteményeit.
Századunkban, különösen 1910 után a népnyelv iránti érdeklődés hanyatlani kezdett. Az 1904-ben megindult Magyar Nyelvben a tájnyelvi közlések fokozatosan háttérbe szorultak, annak ellenére, hogy az első kötet célkitűzései között ezt olvashatjuk: „Különös gondot fogunk fordítani a népnyelv és az egyes nyelvjárások megismerésére és ismertetésére.” De már 1913-ban a Nyelvtudományi Társaság olyan határozatot hoz, hogy helyszűke miatt a tájszavak közlésétől a Magyar Nyelvben el kell tekinteni. Igaz, hogy néhány nyelvtudós, így elsősorban Gombocz Zoltán századunk első évtizedében is hangoztatta a nyelvjáráskutatás fontosságát, a népnyelvi szótárak kiadásának szükségességét, de ez nem járt sok eredménnyel, és éppen Gombocz állapította meg 1927-ben: „Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben nyelvtudósaink érdeklődését szinte kizárólag a magyar nyelvtörténet és a finn-ugor összehasonlítás problémái kötötték le.”
Az 1930-as években viszont a népnyelvkutatás nagy megújulásának lehetünk tanúi. Ez nem valami magában álló jelenség, hanem szorosan összefügg a falukutató mozgalommal, a népi írók sikereivel, a népi műveltség kutatásának és felhasználásának kérdésével, általában a nép, e korbeli megfogalmazás szerint a parasztság felé történő fordulással. Ebben az évtizedben fejti ki Csűry Bálint is munkásságának nagyobb részét, alapít új intézetet, hallgatóiból viszonylag rövid idő alatt iskolát teremt, melyben elsősorban az ő munkái jelentik a példaképet.
Csűry Bálint 1886. február 13-án Bálint napon született a Szatmár megyei Szamoshát egy kis falujában, Egriben, és a régi szokás szerint ezt a keresztnevet kapta. Édesapja, Csűry Miklós, kis földön dolgozott, édesanyja, Kádár Julianna, hamar meghalt, és nehéz körülmények között hagyta családját. A kis Bálint visszahúzódó természetű gyerekként nem vett részt a csínytevésekben, de még a hangos játékokat is elkerülte. Nagyon megviselte édesanyja halála, és gyermekkorában gyakori fejfájások gyötörték. Egy faluközösségben élt, a rokonok környezetében, beszélte a Szamoshát nyelvjárását, ismerte a szokásokat, bevonták a legfontosabb ház körüli munkákba, éppen úgy, mint a mezőn is végezte mindazt, ami a vele egykorú gyermekek feladatát jelentette. A négy elemi osztályt falujában végezte el, és már ekkor az iskola büszkeségeként emlegették, akinek feltétlenül tovább kell tanulnia, mert szellemi képességei ezt mindenképpen javallották.
A Szamoshát tehetséges gyermekei, köztük számos parasztgyerek is, elsősorban a szatmárnémeti Református Kollégiumban végezték a középiskolai tanulmányaikat. Ez a nagy múltú, a XVII. század első évtizedeiben alapított intézmény hagyományaiban, szellemében, tanítási módszerében a sárospataki, a pápai és a debreceni református kollégium sorában helyezkedett el. Nemcsak nagyszerűen felkészült tanárok tanítottak itt, hanem olyan osztály- és iskolatársai mutattak példát, mint egyik legjobb barátja, Vajthó László, a későbbi jeles irodalomtörténész, a pedagógus, akivel már az önképzőkörben együtt dolgoztak. Ő 1976-ban, a kilencvenedik év határán így emlékezett vissza Csűry Bálint diákkorára:
„Apja, kicsiny házikó s némi föld birtokosa, csak a legszükségesebbekkel látta el, s Bálint nem is vágyott többre. Akkoriban húsz koronáért már teljes ellátást kapott egy igénytelenebb diák, ha harmadmagával vállalta. Neki nem esett terhére ez, otthon is, este is a könyveket bújta. S könyvei – sajátjai – ugyancsak megszaporodtak már a felső két osztályban, instruktorkodásból. Ez ugyan nem volt ínyére, de hát másként nem juthatott volna hozzá kedvenc íróihoz. A szerzett pénzt, nem csekély összeget a gimnáziummal szemközti sarki könyvesbolt nyelte el. Így szerezte meg Bálint hamarosan az akkoriban virágzó két sorozat, a Magyar Könyvtár és Olcsó Könyvtár sok-sok számát, de egyéb drágább köteteket is. Így jutott máris számottevő világirodalmi ismerethez. Kiváló latin és görög [sic!] volt; németül nem beszélt, szemével megtanult belőle annyit, hogy nehezebb szövegekkel is megbirkózott. Műveltségénél talán szerénysége volt nagyobb. Emlékszem, milyen komolyan emlegette osztályvizsga után, hogy szívesen megelégedne elégséges bizonyítvánnyal is, csak túl lenne már az érettségin. Természetesen színjelesen végzett.”
Ez a rendkívüli szerénység jellemezte nemcsak gimnazista korában, hanem egyetemi évei idején is, és ezzel magyarázható, hogy érzelmeit, mely a szülőföldhöz, a korán elhunyt édesanya fájó emlékéhez kapcsolódott, versben kívánta kifejezni. Műfordításai és költeményei közül alig-alig ismerünk néhányat, pedig azoknak nemcsak az önképzőkörben volt nagy hírük, hanem később a kolozsvári egyetemen magántanárként előadó Palágyi Menyhért (1859–1924) is nagyra értékelte őket, különösen egy Chtorus Misticus című filozófiai versről nyilatkozott nagy elismeréssel.
Azért érdemes egy pillanatra költői alkotásainál megállni, mert itt is megnyilatkozik rendkívüli érzékenysége és befelé fordulása, filozofáló hajlama. Költeményeit annyira magánügynek tekintette, hogy alig látott belőlük valami napvilágot. Érzékenysége – amint a csaknem öt évtized egyre sűrűsödő ködén – még manapság is áttetszik, még fokozott mértékben megnyilatkozott környezetével kapcsolatban.
Úgy határozott, hogy továbbtanulásra nem a budapesti, hanem a szerényebb kolozsvári egyetemet választja, már csak azért is, mert az anyagilag is kedvezőbbnek tűnt. A két fiát taníttató, nagyon szerény jövedelmű édesapjának ez is nagy megerőltetést jelentett. Csűry Bálint egyetemi hallgató korában szigorú beosztással élt. Nem járt sohasem kávéházba, és került minden zajos összejövetelt, pedig évfolyamtársai egy-egy áldomásra szívesen össze-összegyűltek.
Egyetemi éveiben legnagyobb hatást kétségtelenül Zolnai Gyula (1862–1949) gyakorolta rá, aki 1906-tól tanított a kolozsvári egyetem magyar nyelvtudományi és finnugor tanszékén. Valószínű tőle kapta a nyelvjáráskutatás területén is az első indíttatást. Zolnait ugyan elsősorban a nyelvtudomány történeti ágának művelőjeként tartjuk számon, hiszen többek között az ő érdeme az Oklevélszótár megjelentetése, de fiatalabb korában egy nagyobb összefoglalást készített a mátyusföldi nyelvjárásról (1891); az elsők között ismerte fel a székely és a nyugati magyar nyelvjárások közötti egyezéseket; foglalkozott a csángókkal, Kolozsvár nyelvjárásával. Mindez azt sejteti, hogy a fiatal Csűry Bálint tőle ismerhette meg a nyelvjáráskutatás kérdéseit. Kapcsolatukról a szemtanú Vajthó László ezt vallja: „Kollokviumokra, vizsgára készülni nem láttam soha [ti. Csűry Bálintot]. Zolnai Gyula professzor mindjárt felismerte a tehetségét; egy szemináriumi előadásakor úgy nyilatkozott, hogy legszívesebben maga mellé ültetné a katedrára. Nála voltaképpen csak egyszer vizsgázott Bálint, a szakvizsga már csak meghitt eszmecsere keretében folyt le a tanár és tanítvány között, aki már javában túlesett az írás tűzkeresztségén.”
A másik kiemelkedő nagy nyelvtudós, Gombocz Zoltán (1877–1935) gyakorolt még rá mély hatást. Kapcsolatuk 1908-ban kezdődött, amikor Csűry a Nyelvtudományi Társaságba kérte, még mint egyetemi hallgató, felvételét. Gombocz Zoltán, a társaság titkára, sok hasznos tanáccsal szolgált az alig egy évtizeddel fiatalabb pályatársnak, különösen abban az időben, amikor hét éven keresztül (1914–1921) a kolozsvári egyetem tanáraként működött. Ez a barátság megmaradt Gombocz haláláig. Rá, mint a legnagyobb magyar nyelvtudósra emlékezett vissza előadásaiban Csűry. Utolsó munkája Gombocz mondattanának sajtó alá rendezése volt, mely különös elmélyülést kívánt, hiszen az eredeti kézirat egyetemi előadásnak készült, és ezért sokszor csak egy-egy szó utalt valamely kérdésre, és ezt kellett kerek egésszé formálnia. Csűry azonban úgy érezte, hogy Gombocztól olyan sokat kapott, hogy hagyatéka e részének sajtó alá rendezésével szolgálja azt meg. Teljesen elkészült a kézirattal, de a nyomdába adásban halála megakadályozta. Hasonlóképpen baráti és munkatársi viszony alakult ki közte, Melich János és Paizs Dezső között. Levelezésük még sok tudománytörténeti érdekességet rejt.
A költőnek induló Csűry Bálint egyetemi évei alatt nagy érdeklődést tanúsított a magyar irodalom iránt. Dézsi Lajos (1868–1932) a kolozsvári egyetemen elsősorban a régi irodalom kérdéseivel foglalkozott. Ezeket az előadásokat nagy élvezettel hallgatta a történeti kérdések iránt is annyira fogékony fiatalember. Ebben az időben magántanárként a kolozsvári egyetemen előadásokat hirdetett Voinovich Géza (1877–1952), aki Arany Jánosról tartott kollégiumához olyan relikviákat, kéziratokat hozott magával, melyekhez mint az Arany-hagyaték kezelője a Magyar Tudományos Akadémián hozzájuthatott. Ez, az egyébként konzervatív és száraz előadását nagyon vonzóvá tette. Egyszer azonban az ugyancsak magyar irodalmat előadó Palágyi Menyhértet (1859–1924) nevetségesnek mondta, ettől kezdve Csűry nem jelent meg többet óráin.
Palágyi Menyhért nemcsak irodalmi, hanem természettudományi ismeretekkel is rendelkezett. Előadásaiban, de különösen szemináriumán elsősorban azokat a kérdéseket mutatta be, mellyekkel éppen foglalkozott. „Bálint rajongó híve lett – írja Vajthó, hamarosan barátságot is kötöttek. A filozófus azonnal felismerte leghívebb hallgatója költői tehetségét, s komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy első kötetét maga adja ki bevezető tanulmánnyal. Kivált egy Chorus mysticus című, hosszabb lélegzetű filozófiai költemény ragadta meg tetszését. Bálint boldogan mesélte nekem, hogyan áradozott a professzor a vers szépségeiről, eszmegazdagságáról, sűrű bólintgatásokkal, kézszorításokkal. Sajnos a végzet kegyetlen humora közbekontárkodott, Bálint érettebb költői alkotásai nem láthattak napvilágot.” Ugyanis egy idő múlva Palágyi előadásai elmaradtak, Csűry leveleire nem válaszolt, aki ezt úgy magyarázta, hogy költeményeit mégsem tartja jónak, és ezért – tudomásunk szerint nem is írt többet verseket.
A fiatal Csűry mindig erőteljesen érdeklődött a filozófia iránt, ezért nagy tisztelője és buzgó hallgatója volt Bőhm Károly (1846–1911) filozófusnak, a kolozsvári egyetem tanárának, annyira, hogy a tiszteletére kiadott emlékkönyvben egy tanulmányt is írt (A nyelvtudomány ismeretelméleti vizsgálata. Besztercebánya, 1913.), melyet e téren első szárnypróbálgatásnak lehet tekinteni.
Zolnai Gyula, Gombocz Zoltán, Palágyi Menyhért gyakorolták tudomásunk szerint a legmélyebb hatást Csűry Bálintra egyetemi évei alatt, de ehhez még hozzá kell számítani a század eleji Kolozsvár tudományos környezetét (az Erdélyi Múzeum Egyesület Könyvtára, Múzeuma, Levéltára), mely annyi kiváló magyar tudós kibontakozását segítette elő. Kétségtelenül mindez hozzájárult kutatói egyéniségének kialakulásához, melynek első jeleként már egyetemi hallgató korában kisebb közlései, tanulmányai jelentek meg a magyar nyelvtudomány, közelebbről a nyelvjáráskutatás köréből.
Csűry Bálint református vallásban nevelkedett és ebben tanult a szatmárnémeti kollégiumban is. Tudjuk azt, hogy Kolozsvárt már egyetemi hallgató korában a Református Teológián tartott előadásokat a nyelvjáráskutatásról, mert e fontos munkának a falun élő református papokat szerette volna megnyerni. Így természetesnek látszik, hogy oklevelének megszerzése és rövidebb németországi utazása után, mellyel nyelvtudását igyekezett megerősíteni, 1910-ben a Kolozsvári Református Kollégium Gimnáziumának lett tanára.
A Kolozsvári Református Kollégium már 1622-ben nevelte diákjait, majd Bethlen Gábor akadémiai rangra emelte. 1656-ban a Farkas utcai templom mellett épült fel az öreg Kollégium, mely jelenlegi formáját a múlt század első éveiben nyerte. Sok jeles diák került ki innen nagyszerű tanárok keze alól, akik közül a XVII. században Apáczai Csere Jánost név szerint is megemlítjük. Nagy történeti értékeket is őrző könyvtára, az iskolára vonatkozó, de más kérdéseket is dokumentáló levéltára a kutatás számára bőséges lehetőségeket biztosított. Ilyen környezetbe került a fiatal latin–magyar szakos tanár, aki különösen az előtte kitárulkozó könyvtárat igyekezett birtokába venni.
Ebben az időben sokszor harminc órát is tanított hetente, és különösen magas volt óráinak száma, amikor a háborúba elment kollégákat is helyettesíteni kellett. Ebben az időben oktatási és pedagógiai elméleti-módszertani kérdések is foglalkoztatták. Így a középiskola reformjához fűzött értékes javaslatokat (A középiskola reformjához. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 47/1914, 470–477.). A fiatal, de már véglegesített tanárokat székfoglaló előadással iktatták be, Csűry is tartott ilyet, és ebben összekapcsolta a nyelvtudományt az oktatással, sok, mais megszívlelendő kérdést vetve fel (Nyelvtudomány és pedagógia. Tanári székfoglaló értekezés. A Kolozsvári Református Kollégium értesítője az 1913–14. iskolai évről. Kolozsvár, 1914. 11–30.)
Húszéves korában már javában gyűjti, később rendezi a Szamosháti Szótár anyagát, rendszeresen ír nemcsak a kolozsvári, hanem a fővárosi szakfolyóiratokba is, különösen a Magyar Nyelvbe és a Magyar Nyelvőrbe. Az 1918-ban bekövetkezett hatalomváltozás és a kisebbségi sorsba való kerülés, a nyelvvizsga fenyegető réme azonban valósággal megbénítja. 1919–1921 között szinte semmit sem publikál, megáll a szótár anyagának gyűjtése és rendezése. Végképp nem találta a helyét, állandóan komor gondolatok foglalkoztatták. Ebből az elkeseredésből 1920-ban kötött házassága emelte ki, amikor szülőfalujában a református pap leányát, Magoss Erzsébetet feleségül vette. Ez számára bizonyos társadalmi felemelkedést jelentett faluja szemében, és önmagának is belső megerősödést nyújtott. Egyetlen fiuk, Csűry István (1921–1981), a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának főigazgatójaként hunyt el.
1921-től újra munkához lát, és nemcsak nagyszámú óráit látja el hihetetlen lelkesedéssel és pontossággal, hanem sok kisebb-nagyobb cikket, tanulmányt publikál a nyelvtudomány, az irodalom, a néprajz területéről, hiszen a nagy terhet jelentő kisebbségi élet a királyi Romániában megkövetelte, hogy minden írástudó ember ne csak a maga szakterületén dolgozzék. 1924-ben egy Vőfélykönyvet adott ki, melyben a kalotaszegi, a székelyföldi, tiszaháti és a szamosháti lakodalom menetét és verseit ismerteti, úgy, hogy azt a lakodalmakban fel tudják használni (Magyar lakodalom. A „Magyar Nép” Könyvtára. Kolozsvár). A csángók között végzett kutatásának eredménye nemcsak nyelvtudományi jellegű, hanem sok néprajzi adatot is megörökít. Ezeket egy külön füzetben adja ki (Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Tudományos Füzetek 27. Kolozsvár, 1930.). Még ennél is nagyobb hatásúak a különböző tartalmú könyvismertetései, melyekkel fontos kiadványokra hívta fel a figyelmet, és Így a magyar könyv terjesztését Erdélyben elősegítette. Csak 1924-ben 11 recenziót adott közre az Erdélyi Irodalmi Szemlében és a Pásztortűzben. A könyvek egy része Magyarországon vagy külföldön jelent meg, és bemutatásukkal fel kívánta hívni rájuk a figyelmet, hogy az erdélyi tudósok, írók, az átlag értelmiségi olvasók ne szigetelődjenek el az európai műveltség áramlatától.
Gimnáziumi tanársága mellett vállalta a kollégium könyvtárának gondozását is, és itt szövődött barátsága Brüll Emanuellel (1884–1951), aki elsősorban irodalomtörténész, könyvtáros volt, és nyelvművelőként szolgálta az erdélyi magyar nép műveltségét, miközben magyart és németet tanított a Református Gimnáziumban. Ez az idő az, amikor Csűry a könyvtár viszonylagos védettségébe húzódik vissza. Ott dolgozik, és sokszor késő éjszaka, éjfél után is világos az ablaka, mely mögött tanulmányait írja, egyre gyarapodó céduláit, feljegyzéseit rendezi. Ebben az időben köt tanítványi barátságot Szabó T. Attilával, az erdélyi magyarság kimagasló nyelvtudósával, aki így ír Csűry életének e korszakáról: „Csűry munkássága élő cáfolata annak a téves felfogásnak, amely a középiskolai tanárt képtelennek tartja tudományos munka folytatására. Az ő anyaggyűjtése, tudományos munkássága, adatanyagának felkutatása középiskolai tanárságának idejére esik. E munkát nemcsak a tanítás miatti helyhez kötöttsége és a tanítással való elfoglaltsága, hanem előbb a világháború, majd a rá következő évek sok-sok nehézsége, zaklatása nehezítette meg. De Csűry akaratereje, céltudata győzött…”
Kiterjedt munkáját még kolozsvári tanársága idején több oldalról elismerték. Így tagjai közé választotta az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Irodalmi Társaság, Budapesten a Magyar Nyelvtudományi Társaság alapító tagjai közé iktatta és elnyerte a Sámuel Kölbert-díjat, majd a Szily jutalmat. A Magyar Tudományos Akadémia 1927-ben nyelvjáráskutatása és történeti búvárlatai elismeréseként levelező taggá választotta. Rá három évre a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magántanári habilitációt nyert a népnyelvkutatás témakörében. Ebben az időben már úgy ismerték, mint a magyar nyelvjáráskutatás legkitűnőbb szakemberét.
Ekkor kapott meghívást a debreceni tudományegyetem magyar és finnugor tanszékének vezetésére, mely Pápay József (1873–1931) jeles finnugor tudós halálával megüresedett. Csűry sokáig gondolkozott az ajánlat elfogadásán, mert abban az időben azokat, akik Erdélyt és az ottani magyarságot nehéz helyzetükben elhagyták, a közvélemény elítélte. Az ő esetében azonban más volt a helyzet, hiszen rá várt idekint nemcsak a saját gyűjteményének sajtó alá rendezése, hanem ennél lényegesen több: a népnyelvkutatás országos megszervezése. Éppen ezért hosszabb ideig tartó tusakodás után mégis úgy döntött, hogy átveszi a debreceni tanszék vezetését. Ezt az Erdélyben maradó barátok, munkatársak és általában a közvélemény megértette, hiszen így az erdélyi magyar nyelvjárásgyűjtésnek is többet tudott segíteni. Ha nem is olyan gyakran, de azért továbbra is küldött cikkeket, ismertetéseket az erdélyi magyar folyóiratoknak, a kapcsolatokat pedig tovább is nagy szeretettel ápolta.
Csűry Bálint nem könnyű feladatra vállalkozott, hiszen gimnáziumból egy csapásra egyetemre került, a kisebbségi elzártságból egy viszonylagos szabadságba, olyan körülmények közé, ahol a nemzetnek egy feltörekvő rétege az új műveltségét a népi kultúra felhasználásával, továbbfejlesztésével kívánta megvalósítani. Egy olyan közegbe, ahol ezen olyanok fáradoztak, mint Bartók és Kodály, illetve más vonatkozásban Györffy István. Egyszerre sok feladatot kellett megoldania, de mindenekelőtt a tanszéket kellett meg-, illetve átszerveznie úgy, hogy elődje, Pápay József finnugor irányzatából is minél több megmaradjon.
Pápay József a Zichy Jenő-féle expedíció tagjaként 1898–1899-ben egy évet töltött az északi osztjákoknál azzal a feltett szándékkal, hogy Reguly Antal megfejthetetlennek mondott szövegeit értelmezni fogja. Rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie, hiszen az osztjákok bizalmatlanok voltak vele szemben, mert a kizsákmányoló cári orosz államhatalmat vélték mögötte felfedezni. Mégis azzal érkezett haza, hogy megfejtette a Reguly-féle szövegek nagyobb részét. A részletekbe menő jelentésén kívül életében egyetlen kötete jelent meg. Váratlan halála megakadályozta, hogy a szakadatlan munkával kiadásra előkészített „kb. 1200 lapra terjedő szövegét” maga kiadhassa. Pápay előadásaiban jelentős helyet foglalt el a finnugor nyelvtudomány, bár a szakdolgozatokból kitetszik, hogy elősegítette a nyelvjárási és nyelvtörténeti munkák szakdolgozatként történő vállalását is. Mindebből az következett, hogy Csűrynek finnugor irányú ismereteit ki kellett egészítenie, hiszen magát a finn nyelvet is elő kellett adnia.
A tanuláson kívül a finn nyelv elsajátítására legalkalmasabbnak látszott, ha hosszabb időt tölt az általa annyira szeretett Suomiban. Összesen három nyáron tartózkodott ott, és hogy e tartózkodás milyen gyümölcsözőnek bizonyult, az egy Artturi Kannistóhoz intézett leveléből is kiderül: „A mi csángó kiadványunk eszembe juttatja azokat a gyönyörű napokat, melyeket Veled és veletek a felejthetetlen Karjalában töltöttem. Mindig emlékezni fogok ezekre a szép időkre azért is, mert finnországi tartózkodásom sohasem volt csupán kellemes időtöltés, hanem mindig egyszersmind munka is a finnugor nyelvtudomány céljaiért. Meg kell mondanom még azt is, hogy Finnországban minden barátomtól sokat tanultam, és mindig nagyon hasznos benyomásokkal és ösztönzésekkel tértem haza.” Mindezek kétségtelenül bizonyítják, hogy finnugor nyelvészeti ismereteinek továbbfejlesztése milyen nagy feladatot jelentett számára, és ő ezt is, mint mindent, amihez hozzáfogott, nagyon komolyan vette.
Nagymértékben lefoglalta idejét előadásainak elkészítése. Általában heti 9 órát tartott, de időnként ez 11-re is emelkedett. Minden előadását félíves lapokra leírta, és olyan lassan olvasva adta elő, hogy azt közönséges írással le lehetett jegyezni. Nem volt lebilincselő előadó, de logikusan felépített előadásait nagy érdeklődéssel hallgattuk. Kéziratát sokszorosításra rendelkezésre bocsátotta, sőt a már legépelt kéziratot átnézte és javította. Sajnos a jegyzetekből jóformán semmi sem maradt fenn, akkor még nem tudtuk, hogy azok milyen értéket képviselnek.
A főkollégiumát – ami általában heti három órát jelentett – mindig reggel nyolckor kezdte, majd az órák után a hallgatóival történő foglalkozás és a hivatalos ügyek intézése következett, ezek befejezésével többnyire gyalog sétált haza, keresztül a Nagyerdő csücskén, hogy ezzel a mindennapos mozgásnak is eleget tegyen. A főkollégiumai: hangtan, alaktan, mondattan, jelentéstan, a magyar szókincs kérdéseiről szólottak, lehetőleg úgy, hogy négy év alatt abból minden tanítványa mindent hallgatott és abból kollokválhatott. Csak aki maga is csinálta, tudja azt, hogy ennyi előadás elkészítése milyen rendkívül nagy feladat. Az előadásai sorában különös fontosságú, hogy A népnyelvi gyűjtés módszere című kollégiumára csak az 1935–1936-os tanév II. félévében került sor; majd a nagyhatású összefoglalását: A népnyelvi búvárlat módszerét is megjelentette. Ez az első olyan munka, mely képzett nyelvészeknek tudományos alapon ad útmutatást.
Magának a tanszéknek a szervezetét is ki kellett építenie. Elsőként Papp Istvánt (1901–1972), aki abban az időben az egyik debreceni középiskolában tanított, kérte fel magántanárságra, aki ennek történetét négy évtizeddel később így mondta el: „Nem volt alkalmam arra, hogy közvetlen tanítványai sorába lépjek, de munkássága, életműve követendő példaként lebegett mindig előttem. Az akkori magyar nyelvészek sorában az ő tudományát, emberségét és magyarságát tartottam a legtöbbre. S úgy látszik, Csűry is nagy figyelemmel kísérte tudományos munkásságom fejlődését, kibontakozását. Maga üzente, hogy magántanárként szívesen látna a debreceni egyetemen. E sürgetés eredményeként végül megjelentem nála, s megállapodtunk a témakörben: »Nyelvemlékeink, különös tekintettel a magyar nyelv történetére és földrajzárat.« Szóval: a magyar nyelvtudomány teljes egészében s a háttérben az általános nyelvészet problematikája.” Valóban, Papp István ezen a területen működött, tartott előadásokat és ezt igyekezett megvalósítani, amikor 1952-ben átvette az egykori Csűry-tanszék vezetését.
Csűry másik magántanára N. Bartha Károly (1888–1956) Kolozsvárt végezte az egyetemet, és innen ismerték is egymást. Elsősorban néprajzi, illetve nyelvjárási kérdésekkel foglalkozott, különösen a debreceni iparok, mesterségek vizsgálata terén ért el jelentős sikereket, és ezek szókincsét (pl. fésűsmesterség, gubacsapás stb.) is összegyűjtötte. Ez a munkássága vezette el Csűryhez, aki mellett elsősorban néprajzi jellegű előadásokat tartott.
A két tanársegéde Végh József és Bakó Elemér nemcsak a tanszék mindennapi munkájában, hanem a nyelvjáráskutatás irányításában is közreműködött, éppen úgy, mint a gyakornokok: Bartha Katalin, Ruszkay Endre, Szabó István, Nagy Jenő, Balassa Iván, Imre Samu, Kovács István és mások.
Csűry Bálint világosan látta, hogy azokat a széles körű feladatokat, melyek a nyelvjáráskutatás területén jelentkeztek, egy egyetemi tanszék nem tudja megoldani. Ezért éveken keresztül mindent elkövetett, hogy erre a célra egy külön intézményt hozzon létre. Végre 1938-ban sikerült, és – igaz – szerény anyagi eszközökkel, de megalakult a Magyar Népnyelvkutató Intézet. Ez különböző feladatokat kívánt ellátni: „…a rendszeres magyar népnyelvkutatás állandóvá tétele s a magyar nyelvatlasz munkálatainak megindítása.” E vállalkozásról Bárczi Géza ezeket írja: „Csűry Bálint gondolt egy nagy magyar nyelvatlasz készítésére is, de – kétségtelenül helyesen – ehhez előbb szükségesnek vélte kísérletképpen, tapasztalatok gyűjtésére, egy kisebb, regionális atlasz készítését 1937–38-ban Szamoshát és Bihar megye tájnyelvi térképeinek gyűjtését tervezte és indította meg.” A kérdőívben nemcsak szóföldrajzi jellegű kérdések, hanem hangtaniak, alaktaniak és mondattaniak is bekerültek. „A gyűjtés eredménye állítólag néhány füzet volt, ezek azonban elkallódtak, s így a végzett munkáról, annak minőségéről nem alkothatunk képet… Bárhogy álljon is a dolog, Csűry egyéb elfoglaltsága miatt, de talán egyéb, nem világosan felderíthető okokból ez a vállalkozás elaludt.” Egy másik feladat Bihar megye földrajzi neveinek összegyűjtése, melyet 1937 és 1938 nyarán már 8–8 egyetemi hallgató végzett, és a községek többségében be is fejezett. A feldolgozás során úgy tervezték, hogy „az élő földrajzi neveket levéltári kutatások alapján egészítik ki”. Ebből azonban csupán néhány falu összegyűjtött helynévanyaga jelent meg.
A másik feladat, a határokon túl, illetve szórványokban élő magyarok nyelvének rendszeres kutatása, mely ekkor már a csángók között, a kalotaszegi és a szilágysági falvakban, továbbá Burgenlandban, Szlavóniában és az egykori Nyitra megyében egyaránt sikereket ért el, és ezek szakdolgozatok és doktori disszertációk formájában jelentkeztek.
Egy további munkával kapcsolatban leszögezi: „A harmadik feladatkörünk a debreceni eredeti cívisnyelv szókincsének szótári feldolgozása. Ezzel olyan célt tűzünk magunk elé, mely a magyar nyelvjárásbúvárlatban egészen új.” Mindezek a munkálatok már az 1930-as évek közepén megindultak, és 1938-tól a megalakult Népnyelvkutató Intézet ezek számára lehetőséget biztosított, így azok kikerültek az Egyetemi Magyar Nyelvészeti Szeminárium hatásköréből. Sikerült nemcsak új helyiségeket szerezni, de szerény, különálló költségvetést is biztosítani, melyre bizonyos külső, tehát nem egyetemi támogatások is befuthattak.
Csűry a nyelvatlasz-munkálatoknak rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított. Ezért kérdőívét Erdélybe is eljuttatta. Itt akkoriban még korlátozottabb lehetőségek között, az államhatalom gyanakvó közegei és nem utolsósorban pénzhiány akadályozta a munkát. Mindezek ellenére nagy erőfeszítéssel eredmények is születtek. Éppen a Kolozsvár környéki nyelvatlaszon munkálkodók különösen 1940 után a maguk kutatási területén: Kolozs, Szilágy, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyék egyes pontjain felhasználták, illetőleg másokkal is felhasználtatták – amint azt 1944-ben Szabó T. Attila megállapította. (Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke Néprajzi Térképe”-ből. Szerk. Szabó T. Attila. Kolozsvár, 1944.) Tudjuk azt, hogy a kérdőív segítségével gyűjtött anyag a mutatványon kívül sohasem került kiadásra, de az ebből származó ismeretek, tapasztalatok ott lappanganak az erdélyi – egyelőre meg nem jelent – többféle nyelvjárási térképekben, éppenúgy, mint a Magyar Nyelvjárások Atlasza munkálataiban is, többek között olyan formában, hogy a gyűjtést végző nyelvjáráskutatók közül három: Imre Samu, Végh József, Keresztes Kálmán Csűry-tanítványként kezdte nyelvtudományi pályafutását. Az sem lehet véletlen, hogy az első nyelvjárási tájatlaszt a mai határainkon belül Végh József készítette el.
Csűry tudatában volt annak is, hogy a népnyelvkutatás igazi áttörést és sikert csak akkor tud elérni, ha megfelelő orgánummal rendelkezik, melyben közölni lehet az elért eredményeket. Ezért 1939-ben megindította a Magyar Népnyelv című évkönyvet, melyben legjobb tanítványain kívül hazai és külföldi munkatársak tanulmányait kívánta közreadni. Két kötet jelent meg szerkesztésében, a harmadik már a róla szóló nekrológot is tartalmazta. Ezen a címen összesen hat kötet látott napvilágot, közvetlen utóda a Magyar Nyelv járások címen éppen a 25. kötetig jutott el.
A népnyelvkutatás olyan mértékben foglalkoztatta, hogy ennek érdekében a halk szavú, visszahúzódó tudós előadásokat tartott, vezetőket keresett fel, a rádió segítségét is igénybe vette, hogy mozgalmát az egész országra ki tudja terjeszteni. Igazolja ezt az a felterjesztése, amit 1937-ben az országos felsőoktatásügyi kongresszus elé terjesztett:
„Mindenki, akinek szívén fekszik a magyar nyelv és nyelvtudomány ügye, fájdalommal látja, hogy a külföld magasszínvonalú, rendszeres népnyelvbúvárlata mellett mennyire hátramaradt a magyar népnyelv búvárlata. Mindnyájan érezzük, hogy népnyelvi búvárlatunknak rendszeressé, állandóvá tétele tovább már nem halasztható. Össze kell fognia tudományos társaságainknak, egyetemeinknek a magyar nyelv állandó, rendszeres búvárlata, a magyar nyelvatlasz megteremtése ügyében. Tudományos társaságaink mindent megtettek és megtesznek e téren, amit erejük enged. De munkájuk csak akkor lehet eredményes, ha egyetemeink teljes erővel támogatják őket. Az egyetemek segítő munkája nélkül e fontos feladat megoldására gondolni sem lehet.
Miben áll az egyetemeknek e támogató munkája? Abban, hogy e népnyelvi kutató munkára az egyetem képezzen ki nyelvjárásbúvárokat, s ezeket a kiképzett népnyelvi gyűjtőket és búvárokat tervszerűen foglalkoztassa.
Ezek alapján a következő javaslatokat terjesztem elő:
1. A magyar nyelvészeti tanszékek mellé megfelelő évi átalánnyal szerveztessék magyar nyelvjáráskutató intézet, mely foglalkozzék a magyar népnyelvi gyűjtés, feldolgozás és a magyar nyelvatlasz munkáival.
2. A belföldi ösztöndíjak egy része minden évben arra fordíttassék, hogy a népnyelvi búvárlatra kiképzett és arra alkalmas abszolvált egyetemi hallgatók egy évig meghatározott területen népnyelvi búvárlatot végezzenek professzoruk ellenőrzésével.
3. A tanárvizsgálati követelmények közé ismét vétessék föl a magyar nyelvjárások rendszeres ismerete.”
Ez volt tehát az a kísérlet, amikor Csűry a nyelvjáráskutatás megszervezését országos szintre akarta emelni.
Ugyanakkor azt is érezte, hogy az egész népnyelvkutató mozgalmat az ún. népi mozgalomhoz kell kapcsolnia. Ezért a Magyar Népnyelv beköszöntő szavait így kezdte: „Napjainkban Európaszerte uralkodó tudományos mozgalom a népiségtudomány. Társadalomtudományi vonatkozásaiban nálunk is keltett ez a mozgalom bizonyos érdeklődést, de egyéb téren, értve ezt különösen a magyar népnyelv búvárlatának rendszeressé tételére, sajnos, annál kevésbé.” Éppen ezért úgy érezte, hogy különböző tudományokkal, így elsősorban a néprajzzal kell kapcsolatot teremtenie, itt is főleg Györffy Istvánnal, akivel rövidesen jó barátságot kötött. Györffy nagyra becsülte Csűry munkáját, melyről 1939-ben ezt írta: „Egyetemeink közül csak a debreceni foglalkozik tájnyelvi gyűjtéssel, de ennek munkáját is megbénítja az anyagiak hiánya.” (A néphagyomány és nemzeti művelődés. 16.) A két professzor megállapodott abban is, hogy 1939-ben a kiskunhalasi Táj- és Népkutató Táborban népnyelvkutató csoportot is létrehoznak, melynek vezetésére Csűry két tanársegéde, Végh József és Bakó Elemér vállalkozott. Ez az együttműködés, igaz, megvalósult, de Györffynek ebben az évben bekövetkezett halála megszakította azt.
Hogy Csűry élete utolsó éveiben milyen közel került felfogásában, gondolkodásában Györffyhez, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az országban halála után az első megemlékezést a debreceni egyetem tartotta, melyen a központi előadást Csűry mondta: „Györffy István és az új nemzetnevelés” címen. „Intézetünk ezzel az ünnepéllyel akart áldozni Györffy István emlékének. Azt tartottuk méltónak, ha munkával, a táj- és népkutatás problémarendszerének ismertetésével, a magyar népi műveltség és Györffy István új nemzetnevelési elveinek népszerűsítésével hódolunk a nagy halott emlékének” – írja egykorú jelentésében. A következő évben pedig Csűry elgondolásának megfelelően, de már halála után „Györffy István népnelvi szókincsgyűjtő versenyt” rendeztek, melyen tíz hallgató vett részt, és 10 340 szócédulát nyújtott be. Ezek nagyobb része nemcsak nyelvjárási, de néprajzi szempontból is komoly értéket képviselt.
Debreceni nyolc évének második felében Csűry már sokszor betegeskedett, nemcsak magas vérnyomással, hanem erős fájdalmakkal is küszködött, de mindezt tanítványai, sőt családja előtt is igyekezett eltitkolni, és munkáját úgy végezte, mintha teljesen egészséges lenne. Éppen befejezte Gombocz mondattanának kéziratát, és Pestre akart utazni, hogy azt kiadásra átadja, amikor ebben agyvérzése megakadályozta. Két hétig élet és halál között lebegett, végül is a betegség győzött, és 1941. február 13-án, éppen ötvenötödik születésnapján, Bálint napján meghalt.
Halálát a debreceni és általában a magyar nyelvjáráskutatás nagyon megsínylette. A rövidesen bekövetkezett háborús események a munka folytatását alig tették lehetővé. Az 1950-ben újra meginduló nyelvjáráskutatás, ha fel is használta Csűry munkáit, tapasztalatait, de természetszerűen más célokat is tűzött maga elé.
