MUNKÁSSÁGÁNAK ÁTTEKINTÉSE
MUNKÁSSÁGÁNAK ÁTTEKINTÉSE
Csűry Bálint munkásságának döntő többsége a magyar nyelvtudományhoz, azon belül is jórészt a dialektológiához kapcsolódik. Nemcsak a nyelvi tények, hanem a nyelv alakulásának története és az erről szóló munkálatok is nagymértékben érdekelték egész életében. Így első munkájában a nyelvújítás kérdéséhez fordul, amikor Teleki József gróf mint nyelvész című tanulmányát először a Magyar Nyelvőrben, majd a Nyelvészeti Füzetekben (55. sz.) 1909-ben közreadta. Teleki József (1790–1855) a Magyar Nemzeti Múzeum pályázatára két munkát is beküldött. Az egyikben a magyar nyelv tökéletesítéséről ír új szavak és szólások segítségével, a másikban „egy tökélletes magyar szótár”-ról értekezik. Csűry érzékeli, hogy Teleki munkájából korának, az 1810-es évek második felének felfogása csendül ki: „nyelvében él a nemzet”. A nyelvnek olyan erőt tulajdonítottak, mely képes az egész nemzetet megmenteni. Éppen ezért ápolása nemzeti kötelesség. Telekit a nyelvtudomány addig alig ismerte, mert későbbi munkássága során főleg mint történészt, a Hunyadiak-korának kitűnő kutatóját tartották számon. A szótárak kérdését vizsgálva Csűry úgy látja, hogy Teleki sok olyan elgondolását papírra vetette, melyet a századforduló táján a Nagy Szótár tervének újra való felelevenítésekor fel lehet használni. „Ha van is benne néhány ma már szükségtelen, vagy inkább tárgytalanná lett kívánalom, ez csak azt bizonyítja, amit Teleki nem fejezett ugyan ki, de a kívánalmak kijelentésével csak megerősített: hogy az ilyen művek nemcsak nemzetek, hanem korok szerint is különböznek.”
A finnugor összehasonlító nyelvtudomány története is érdekelte, és ehhez a témához többször is visszatért. Írt többek között Huszti András nyelvhasonlításáról, aki már az 1730-as évek közepe táján a vogulokat a magyarok közeli rokonának tartja (MNy, 18: 100–102). Adatokat közöl Otrokocsi Fóris Ferenc nyelvhasonlítási kísérletéről, illetve Torkos József magyar–vogul összevetéséről (MNy. 21: 192–194.). Közreadja Gyarmathy Sámuel egy ismeretlen levelét Göttingából (MNy. 25: 258.). Pápay Józsefről tartott emlékbeszéde (Debrecen, 1935.) nemcsak a nagy osztják kutató működését tekinti át, hanem a finnugor kutatások történetének számos kérdésére is rávilágít. Ezeket és néhány más közlését a mai kutatástörténet is számon tartja.
A doktori értekezése, Az ige 1910-ben jelent meg a Nyelvészeti Füzetek 63. számaként. Mondattani alapon keresi nagy mennyiségű adat segítségével az ige eredetét, melyről megállapítja, hogy tulajdonképpen metafora. A megelőző felfogások felsorolását a görög szerzőkkel kezdi, majd átvált a magyarokra, és Sylvester Jánostól kezdve mindenkit megszólaltat, aki csak említette a kérdést. Ezek után a filozófusok következnek, akik közül láthatóan Kant és Wundt gyakorolta rá a legnagyobb hatást. A dolgozatot azonban ma már aligha tekinthetjük többnek, mint egy kitűnő elme gyakorlatának, éppen úgy, mint a már említett A nyelvtudomány ismeretelméleti alapvetését, mely 1913-ban látott napvilágot.
Mindenesetre a későbbiekben, feltehetően Gombocz Zoltán hatására, szakított a nyelvfilozófiai problémákkal, és ugyancsak neki tulajdonítható, hogy életének egy korszakában a jelentéstan kérdései foglalkoztatták. Már 1918-ban Szily Kálmán emlékének ajánlva ír egy kisebb cikket a jelentéstanról, de akadémiai székfoglaló előadását is e témakörből választja: Érintkezésen alapuló névátvitel (Bp., 1929.), mert úgy érezte, hogy a Magyar Tudományos Akadémián egy inkább elméleti jellegű tanulmánnyal illendő bemutatkoznia. Itt Gombocz Zoltánnak 1926-ban megjelent Jelentéstanára hivatkozik, mert „E munka óta van tisztább fogalmunk a szavak jelentésének értelméről is”. Hangsúlyozza, hogy Wundt, aki a képzettársítás kérdéseiről írt, nem tért ki „az egymás utáni érintkezésen alapuló jelentésváltozás”-ra. Adattárát a népnyelvből, az irodalmi nyelvből éppen úgy merítette, mint a nyelvemlékekből. Az egyidejű és az egymás utáni érintkezésen alapuló névátvitelt egyaránt tárgyalja, és tanulmánya végén ezt írja: „…azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy az érintkezésen alapuló névátvitel a nyelv teremtő tényezői közt nem kicsinylendő helyet foglal el. Ha esztétikai jelentőségében nem is versenyezhet az asszimilációs és komplikációs névátvitellel, azért a stílusművészet eszközei közt is megvan a maga helye és szerepköre.”
Dialektológiai feldolgozó munkásságának nagyobb része földrajzilag két területhez kapcsolódik. Az egyik Szamoshát és környéke, a másik a moldvai csángók települései. Természetesen az előbbi lényegesen nagyobb mennyiséget foglal el publikációiban, és ez nem is csoda, hiszen élete nagyobb részét az azzal való foglalkozás töltötte ki. Egymás mellé téve a közreadott dolgozatokat egyre jobban megerősödött az az érzésem, hogy a Szamoshát egész nyelvtani rendszerét fel akarta vázolni, és ebben is elsősorban a hangtani kérdésekre vetette a súlyt. Ezek közül érdemes néhányat megemlíteni.
Nasalisatios jelenségek a szamosháti nyelvjárásban (MNy. 22: 336–340.; 23: 74.) című tanulmányában arra hivatkozik: Gombocz Meyerrel végzett kísérleti-hangtani vizsgálatai során arra az eredményre jutott, hogy a magyar nyelvben, amennyiben a hangképzésben nem következik be szünet, úgy a két orrhangú mássalhangzó között elhelyezkedő magánhangzó orrhangúsodik. Csűry azonban ennél tovább ment, és más fonetikai helyzetekben is megfigyelt orrhangúsodást a szamosháti nyelvjárásban. Ha a magánhangzóra orrhangú mássalhangzó s erre spiráns vagy liquida következik, akkor az orrhangú mássalhangzót nem ejtik, az előtte levő magánhangzó pedig nazalizálódik: háfa (hámfa), asszőság (asszonyság). A továbbiakban megállapítja, hogy „két orrhangú mássalhangzó nem csupán egy, hanem két közrefogott magánhangzót is teljes mértékben asszimilál”. A Magyar Nyelvatlasz hatalmas anyagát áttekintve Imre Samu Csűry állításainak és megállapításainak helyességét a Szamoshátra vonatkoztatva nem vonta kétségbe, de ezeket írja: „A Csűry-iskola egyes tagjai által egy időben szinte a nyelvterület minden részén következetesen jelölt hosszú (ő, ě, ă stb.) forma azonban semmiképpen sem általános, még a Tiszántúlon sem, csupán az egyik lehetséges szélső megoldás. Kivételesen ritka a denazalizálódott forma (asszo, ippe) is. Ebben a kérdésben még inkább szükséges volna az összevető gépi elemzés a megnyugtató eredmények eléréséhez.”
Csűrynek Horger munkájában tűnt fel az a megállapítás, hogy az északkeleti nyelvjárásterületen, de Erdélyben is a szótagzáró l, r, j előtt a magánhangzó megnyúlik. Ezzel kapcsolatos megfigyeléseit a Szamoshátról egy rövid dolgozatban adta közre (MNy. 32: 222–224.).
Eredményeit így összegezte: „…a szótagzáró l, j és r elszigetelt szóvégen és tőlük elütő mássalhangzó előtti helyzetben megegyeznek abban, hogy az előttük levő rövid magánhangzó megnyúlik. De ugyanezen mássalhangzók hosszú változatainál eltérő jelenségek lépnek föl. Az rr előtt megnyúlik a rövid mássalhangzó, maga az rr pedig általában megrövidül. Az ll és jj előtt és egyszerű szón belül az a, e, i, o, u, ö, ü megmarad rövidnek, illetőleg, ha hosszú volt, megrövidül.” A Magyar Nyelvatlasz felmérései szerint ez a jelenség a Tiszától keletre általánosabb, de kettős hangzóval kapcsolatban csak Szabolcs-Szatmárból és Bereg egyes pontjairól vannak rá adatok.
Mássalhangzónyúlás, ikerítődés a szamosháti nyelvjárásban (MNy. 33: 141–151; 201–206.). A tőhelyzetben és a suffixumhelyzetben jelentkező mássalhangzónyúlást külön tárgyalja, és már nemcsak történeti, hanem földrajzi szempontokat is érvényesít. A mássalhangzónyúlás szabályszerűségeit elemzi a különböző hangtani helyzetekben, és megállapítja, hogy olyan fonetikai gócok lehetnek, melyekben az ikerítődés a legtöbb esetben létrejön. „Az ikerítődés kérdése mindenesetre megérdemelné, hogy népnyelvünk búvárai nagyobb figyelmet fordítanának rá.”
Magánhangzók elisiója a tiszaháti és ugocsai nyelvjárásban (MNy, 25: 163.; 143. kk) mutatja, hogy a kérdéseket mennyire változásaiban vizsgálta: „Az elisio jelensége a szamosháti nyelvjárásban is megvan, de már pusztulófélben. A szamosháti nyelvjárás északi szomszédjaiban: A TISZAHÁTON és UGOCSÁBAN azonban ottani tanulmányutam alkalmával (1909-től 1914-ig) még nagyon jól megfigyelhettem a magánhangzókivetés jelenségét.” A legjellemzőbb példák felsorolása után, az addigi irodalom alapján megkísérli annak megállapítását, hogy az elisio nagy területen ismeretes, de nem jellemző valamely nyelvjárásra. A történeti adatok azt bizonyítják, hogy a XVI. században gyakorinak mondható és a magyar nyelv legtöbb dialektusában meg lehetett találni, mint erre számos példát is hoz. De már kiveszőben levő hangtani jelenség, melynek úgy látszik, az egész nyelvjárási területen azonos szabályszerűségei lehettek.
Már több alkalommal utaltam arra, hogy Csűry munkásságára milyen nagy hatást gyakorolt Gombocz Zoltán. Azt hiszem, hogy a hangok ejtésének szájpadlásrajzzal (palatogramm) történő műszeres vizsgálatában is ilyen kapcsolatot mutathatunk ki. A Szamosháti palatoprammok (Nyelvtudományi Közlemények 50: 64–70.) Gombocz módszerével többek között azokat a hangtani jelenségeket vizsgálja, melyeket már eddig is feldolgozott tanulmányaiban vagy amelyeknek megvizsgálását tervbe vette. Így többek között foglalkozik a nazalizációs jelenségekkel, melyek szerint a szamosháti nyelvjárásban két orrhangú mássalhangzó között, de más esetekben is, a magánhangzó nazalizálódik. Ezzel a sok nehézséggel járó és nem mindig pontos eredményekhez vezető eljárással Csűry a későbbiekben nem kísérletezett.
Csűry arra törekedett, hogy amennyire az lehetséges, bevonja a történeti adatokat. Ezt bizonyítja A szamosháti nyelvjárás felső nyelvállású magánhangzóínak története (Magyar Népnyelv 1: 7–21.). Mindjárt bevezetőben megállapítja, hogy a „Felső nyelvállású magánhangzóink (i, í, u, ú, ü, ű) mennyiségi változásainak történetével alig foglalkozott a nyelvtudomány. Nyelvjárástanulmányaink e kérdést nem vizsgálták módszeresen sem leíró, sem történeti szempontból. Végh Józsefnek évkönyvünkben meg jelent módszeres tanulmánya végre világot derít e magánhangzók állapotára a békési nyelvjárásban.” Ebből a dolgozatból nemcsak az derül ki, hogy a nyelvjáráskutatásnak milyen nagy szüksége van a történeti adatokra, hanem az is, hogy nagy elővigyázattal kell azt végezni, mert a történeti adatok földrajzi hovatartozása nem mindig állapítható meg pontosan. A szamosháti nyelvjárás e~é-féle hangjainak története (Magyar Népnyelv 2: 3–14.), melyet kinyomtatva éppen csak hogy kézbe vehetett. Csűrynek ez a dolgozata azt bizonyítja, hogy felismerte azt a jelenséget, amely az egyes északkeleti nyelvjárásokban máig megőrződött; a köznyelvi é fonémának két típusú realizációja lehet, s ez a két realizáció történeti alapon jól megkülönböztethető. De kénytelen megállapítani, hogy „a különféle, gyakran egymásnak ellentmondó jelölésmódok rendkívüli nehézzé teszik az eligazodást a XVI. század előtti é fejleményei között”. Utolsó dolgozatában is feltűnik a régi barát és mester emléke: „Az é jelölést Gombocz Zoltán tanácsolta nekem kolozsvári egyetemi tanár korában a nagyon zárt é hang számára. Ez a jelölés nyomdatechnikai szempontból is nagyon alkalmasnak bizonyult.”
Csűryt hosszú időn keresztül, mondhatjuk, élete végéig, foglalkoztatta a hanglejtés kérdése, melyet a Szamosháton, a székely nyelvjárásokban és a moldvai csángoknál egyaránt vizsgált, és az ismereteit igyekezett történeti irányba is elmélyíteni. Eredményeit végül is nemcsak magyarul (A mondathanglejtés. Debreceni Szemle 9: 105–109.), hanem németül is összefoglalta és kiadta (Die Satzmelodie im Ungarischen Leipziger Vierteljahrschrift für Südosteuropa I. Heft 3: 52–68.). A magyar nyelvben viszonylag kevés ilyen vizsgálat folyt, csupán Gombocz Zoltán és Tolnai Vilmos ilyen irányú kísérletei állottak rendelkezésére. Az utóbbi ötvonalas ábrázolását alakítja át a maga kutatásainak megfelelően. „Kimutatja – írja Végh József –, hogy az erősségi és magassági változásokban, tehát hangsúlyban és hanglejtésben egyaránt szerepelnek értelmi és érzelmi tényezők. A kísérleti fonetikusok pontos felvételeket készítenek a hanglejtésről, de a lélektani kapcsolatokat figyelmen kívül hagyják. Csűry ezeket a szempontokat is érvényesíti, a hangmenetek és melódiák lélektani kapcsolatait is kutatja.”
Kisebb-nagyobb dolgozatainak, adatközléseinek sora jelent meg a csángókkal kapcsolatban, de úttörő jellegét tekintve ezek közül kiemelkedik A moldvai csángó igealakok (MNy. 28: 22. kk.) című tanulmánya, melynek csak egy előzményét ismerjük, Erdélyi Lajosét, aki a háromszéki nyelvjárás igealakjairól írt. Csűry különös részletességgel foglalkozik a be nem fejezett és befejezett történésű igealakokkal, és megállapítja, hogy funkciójukban nincs köztük alapvető különbség. Majd az igeragozást tekinti át olyan bőséges példatárral, hogy az minden részletében előttünk áll. Ez a dolgozat az azóta megjelenő és különböző nyelvjárásokból származó igeragozási feldolgozásoknak mintául szolgált.
Csűry Bálint megbízást kapott a Magyar Nyelv szerkesztőségétől, hogy egy nagyobb terület nyelvjárásáról összefoglalást készítsen. Így írt a Felvidékről, elsősorban a palóc dialektusról tanulmányt, természetesen csak az eddig már megjelent irodalom alapján (Magyar Nyelv 34: 273–279.), melyhez hangtani és alaktani kérdésekről térképeket is mellékelt. Ez a megbízás azt is bizonyítja, hogy Bárczi Géza elnevezésével élve Csűry volt a nyelvjárások első „katedrás professzora” Magyarországon, és a kérdésben a legnagyobb áttekintéssel rendelkezett.
Egy időszakban Csűry az Erdélyi Múzeum Egyesület Levéltárából számos, főleg XVI. századi levelet, oklevelet másolt le, melynek nemcsak nyelvészeti, hanem sok esetben történeti, művelődéstörténeti jelentősége is volt. Ezeket csak részben adta közre elsősorban a Magyar Nyelv és más folyóiratok hasábjain. Jelentős nyelvtörténeti kérdést dolgozott fel: Károlyi Gáspár bibliafordításának nyelvi hatásához címen meg jelent dolgozatában. A Biblia nemcsak a református egyház szószékeiről, a prédikációkon keresztül gyakorolt nagy hatást a magyar lakosság egy részének nyelvére, hanem olyan népkönyvként élt a falvakban, mely nagyon sok házban előfordult. Különösen télesti összejöveteleken sokat olvastak fel belőle, ezért hatása kétségtelenül jelentős volt a magyar nyelvjárásokra. E munkájában Csűry inkább csak megmutatta az ilyen irányú kutatások lehetőségét, de mint annyi más kezdeményezését, ezt is érdemes lenne tovább folytatni.
Lehetne még sorolni azokat a kisebb-nagyobb közléseket, melyek az irodalomtörténet, művelődéstörténet, könyvtörténet egy-egy kérdését világítják meg. De úgy érzem, hogy külön ki kell emelnem azokat az írásait, amelyek a nyelvhelyesség kérdésével foglalkoznak. Megírta a román környezetben élő erdélyi magyarság egy-egy nyelvromlási jelenségét, s később a Magyarosan című folyóirat munkatársaként javítja a „bántó idegenszerűségeket”.
