ÉLETÚTJA
ÉLETÚTJA
Entz Ferenc 1805. december 6-án Sümegen született. Atyja Pápáról származott és Zala megyét mint főorvos szolgálta. Nyolchónapos fia maradt árván, midőn hivatása teljesítése során–32 évesen – a napóleoni hadjáratból visszatért katonaság közt kitört ragályos betegségnek lett áldozata. Rövidesen, alig hároméves korában édesanyja is meghalt. A korán árvaságra jutott Entz Ferenc nagyszüleihez, Pozsonyba került. Atyai nagyapja molnár, anyai nagyapja pedig tímár volt.
A két családnál, de többnyire az anyai nagyanyjánál, Pilleréknél töltötte gyermekségét és a serdülő éveit.
A győri árvaház 80 forintos segélyével végezte közép- és felsőfokú tanulmányait. A gimnáziumot Pozsonyban fejezte be. Pozsony, a koronázó főváros nemcsak kulturális és gazdasági központ volt, hanem korábban kertészete is vezető volt az országban. Hajdanában a nyugatra irányuló kivitelben számottevő szerepet játszott a pozsonyi kora nyári gyümölcs. Entz iskoláskorában a pozsonyi cseresznye még híres volt, s erre későbbi írásaiban is gyakran utal. Az első kertészeti hatások Pozsonyban érték. 1825-ben Pestre ment, ahol orvosi tanulmányokat folytatott Stáhly, Schuster és Haberle professzoroknál. A gyakorlati tanfolyamot Bécsben fejezte be 1831-ben a világhírű Reimann, Wattmann és K. Hartmann vezetése alatt, és ott is nyerte el 1831. augusztus 4-én orvosi oklevelét. Az 1831-es bécsi kolerajárvány idején az egyik külső kerület osztályos orvosa lett. A járvány megszűnte után Batthyány Fülöp alsó-ausztriai uradalmainak orvosi teendőit látta el. Rövid időre Csehország északi, Szászországgal határos tartományába ment praktizálni. Csakhamar keresett orvossá vált, s több helyről kapott igen hízelgő ajánlatokat, de Entz csak hazájában és hazájának óhajtott élni, s ezért ismét Batthyány Fülöp szolgálatába lépett, és enyingi uradalmában vállalt állást. Egy évig Európa különböző országaiban járt tanulmányúton, majd a három megyére (Veszprém, Tolna és Somogy) kiterjedő uradalom középpontjában, Mezőkomáromban telepedett le. Rövidesen Veszprém vármegye is tisztiorvosává választotta.
Mezőkomáromban elsősorban orvosi hivatásának élt, de a már Pozsonyban jelentkező kertészeti érdeklődése mind erőteljesebben foglalta le szabadidejét. Már Csehországban, gyakorló orvos korában, is sokat foglalkozott a gyümölcstermesztési kérdésekkel. Orvosi képzettsége különösen a vegytan és élettan területén jelentett komoly segítséget a kertészet elméleti kérdéseinek megértésében. Mezőkomáromban faiskolát, mintakertet és -szőlészetet alapított, az elméletet a gyakorlattal párosítva. Az orvos Entz Ferencből, szinte észrevétlenül, itt alakult ki a kertész Entz Ferenc. Megfigyeléseit szűkebb környezetén kívül a hazai és külföldi szaklapokban tette közzé. A kertészeti mellett orvosi megfigyeléseit is közölte. 1847-ben elnyerte a Stáhly-díjat A Sió mentében előforduló betegségek, s azok biztos gyógyításáról c. pályázati dolgozatával.
1836-ban vette feleségül Lengyel Lujzát, akitől hat gyermeke: s fia és 1 lánya született. A három elsőszülött fiú még kisgyermekként meghalt, majd később követte őket édesanyjuk is. 1848-ban a háromgyermekes özvegy megnősült, Tilbeth Máriát vette feleségül. 1848 őszén a Mezőkomáromon átvonuló horvát csapatok orvosi berendezéseit, gyógyszertárát tönkretették. Puszta életüket mentve Pestre költöztek. A szabadságharcban honvéd főorvosként vett részt, ezért 1849-ben eltiltották az orvosi működéstől. Új megélhetés után kellett néznie. Aesculap táborát otthagyván, teljesen a kertészet, a gyümölcstermesztés és a szőlészet művelésére tért át.
1849 őszén Arányi Lajos, Frivaldszky Imre és Málnay orvosokkal együtt elhatározták, hogy Pesten egy faiskolát létesítenek. 4 holdas telket vettek a Csömöri úton, a mai Állatorvostudományi Egyetem területén, majd mellette még egy 2 holdas területet, egy villaszerű épülettel. Entz Ferenc itt, a Rákos száraz homokján hozta létre Pest legnagyobb haszonkertészetét. Kiváló terményei nevét országszerte elismertté tették.
Kertészeti szaktudását meg akarta osztani az egész nemzettel, ezért írta rendszeresen cikkeit a Gazdasági Lapokba. Iskolát is alapított – magánemberként – a Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintézetet (a mai Kertészeti Egyetem ősét és jogelődjét). Iskolája pár év alatt közismertté vált országszerte, és az államhatalom évi rendszeres támogatásban részesítette. Hosszabb távon azonban nem tudta ehhez az anyagi feltételeket biztosítani, ezért 1858-ban, amikor az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, a budai országos szőlőiskola mellé vincellérképezdét is szervezett, megpályázta az új iskola igazgatói állását. Az OMGE igazgatói választmánya kinevezte a Vinczellér és Kertész képző Gyakorlati Tanintézet igazgató tanárává. Entz Ferenc korábbi iskolájának berendezéseivel és tanítványaival együtt 1860 nyarán költözött át Budára.
A Gazdasági Lapokban megjelent kertészeti és szőlészeti írásai nagy érdeklődést váltottak ki. Ezért ezeket önálló kiadványként is megjelentette 15 kötetben, 1854 és 1859 között Kertészeti füzetek címmel. Több kötetét rövidesen újabb kiadásban kellett kiadnia olyan gyorsan elfogyott. Ez a munka szolgált egyúttal iskolájában a tankönyvül is. Rendszeresen a budai tanítóképző fiataljait oktatta, de vasárnapokon minden érdeklődőnek tanfolyamszerűen ismertette a kertészet elméletét és gyakorlatát.
Kertészeti munkássága elismeréseként 1858. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Székfoglalóját 1859. március 14-én A bor zamatos alkatrészeinek képződéséről címmel tartotta.
A magyar szőlészet és borászat elmaradottsága s ugyanakkor nagy nemzetgazdasági jelentősége figyelmét az ötvenes évek vége felé mind inkább magára vonja. 1860. fordulópontot jelent Entz Ferenc kertészeti működésében. Korábban a gyümölcstermesztés és a kertészet volt fő érdeklődési területe. De az OMGE iskolájában a magyar földbirtokosság érdekeinek megfelelően a szőlőtermesztés és a borászat kerül az oktatás homlokterébe. Így Entz Ferenc közel a 60. életévéhez, ismét új tudományterületet volt kénytelen megismerni. Igaz, a mezőkomáromi éveiben foglalkozott szőlészettel és borászattal, de most már nem a „családi” szükséglet kielégítésére, hanem az egész ország elmaradt, szinte középkori állapotokban tengődő termelési ágának reformálására kellett felkészülnie. Az államhatalom és az OMGE minden segítséget megadott Entz Ferencnek e felkészüléshez. 1863-ban a helytartótanács az Európa legfejlettebb szőlészetével és borászatával rendelkező Francia- és Németországba küldte tanulmányútra. 1864-ben a „Congres international d’horticulture” rendezvényein Brüsszelben, 1865-ben pedig Hollandiában a „Congres international de botanique et d’horticulture” amszterdami kiállításán vett részt mint a nemzetközi zsűri tagja, és előadást is tartott: Mi a növények tulajdonképeni feladata a természet háztartásában? címmel (az egész osztrák birodalomból egyedül őt hívták meg hivatalosan). Hollandiai útja alkalmával szakított időt a gallizáció (értelmezését lásd a 193. lapon) tanulmányozására is. Tanulmányútjairól bő és részletes – amennyire az üzletféltő külföldiek engedték – adatait és tapasztalatait gazdasági folyóiratainkban és könyvekben ismertette.
1865-ben a bécsi Kertészeti társulat választotta levelező tagjává. Az osztrák–porosz háború miatt 1866-ban nem mehetett külföldre, de kihasználva az időt, egy népszerűsítő munkát írt a Pozsony vidéki Gazdasági Egyesület pályázatára. Az újabbkori magyar gazdával a 100 aranyas fődíjat nyerte el.
A hatvanas és hetvenes években, több szakértővel egyetemben állami megbízásból, rendszeresen tanulmányozta a magyar bortermő vidékeket. E felmérő tanulmányai a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium közleményeiben külön kötetekben jelentek meg.
A magyar szőlészet és borászat fejlődése érdekében Somssich Pál támogatásával külön önálló magyar szőlészeti szaklap megindítását határozta el 1869-ben. A Borászati Füzetek szerkesztését 1870-től önállóan látta el, a lap kiadása és fenntartása is gondot és anyagi áldozatot követelt tőle. A hazai szőlőtermelők nehezen akarták elfogadni Entz tanításait, így a lap fennmaradása kérdésessé vált. A kormány támogatásával 1874-ben Entz Ferenc Borászati Lapok címmel újjászervezte újságját, mely 1944-ig mintegy 75 éven át szolgálta a magyar szőlőtermesztés és borászat ügyét.
A borgyártás és -hamisítás nem csillapodó hullámai még 1875-ben is tollat adtak a kezébe, és Az újabban felmerült borkérdések megoldásához címmel egy szenvedélyes hangvételű röpiratban védelmezte a gallizációt és a petiotizációt (értelmezését lásd a 194. lapon).
Látási zavarának súlyosbodása egyre jobban nehezítette munkája elvégzését, bár tanítványa, Angyal Dezső nagyon sokat segített idős tanítómesterének. A napi levelezés ellátása mellett Entz, Angyal Dezsőnek mondta tollba a Borászati Lapok szerkesztésével kapcsolatos teendőit is. Szembetegsége miatt 1876 januárjában nyugdíjaztatását kérte. 1876. augusztus végén nyugalomba vonult és kölcsönből vett promontori szőlőjében továbbra is munkával töltötte napjait. Pár hónapi pihenés után azonban 1877. május 9-én szélhüdés következtében elhunyt.
