A gyümölcstermesztő
A gyümölcstermesztő
A XIX. század elején hazánkban árutermelő jellegű gyümölcstermesztésről nem lehet még beszélni. Ehhez hiányzott a felvevő piac. A szőlőkben köztesként voltak a gyümölcsfák. Gyümölcsösöket csak szilvából telepítettek, inkább a dombvidékeken. Az alföldön elvétve lehetett találni gyümölcsfát. Winterl Jakab, a pesti egyetem vegytan és növénytan professzora a pesti homokon, Tessedik Sámuel pedig Szarvason a szikes talajon próbálkozott gyümölcsös telepítésével. Tessedik kísérlete a főként nyugati faiskolákból származó oltványokkal és csemetékkel először teljes csődöt mondott, mert a pár ezer eltelepített fából csak néhány maradt meg 3 év múlva. A megmaradt fák mind hazai származásúak voltak. Ezek szaporítása és telepítése járt sikerrel.
Nyugati példák nyomán megkezdődött hazánkban is a gyümölcsfajták tanulmányozása. Leibitzer János a századfordulón kezd a gyümölcsfajták gyűjtésével, majd a hazaiak tanulmányozásával foglalkozni. Főként a felvidék fajtáit gyűjti össze, majd megfigyeléseit (118 gyümölcsfajtát írt le) németül közli több könyvben és a Patriotisches Wochenblatt für Ungern hasábjain.
Munkái nem nagy hatást gyakoroltak a magyar gyümölcstermesztésre, egyrészt német nyelve, másrészt helyi megfigyelései miatt.
A német és osztrák faiskolák fajták tömegével árasztották el az országot. Az új nevek nem jelentettek gyakran új fajtát, hanem csak az alkalmi faiskolai árus élelmességét. Így a zavar a fajták között megnőtt. A megoldás kezdetét a hazai faiskolák, majd a magyar nyelvű faiskolai katalógusok megjelenése jelenthette. Minden faiskola egy gyümölcsészeti központ volt, jelentősége nem pusztán kereskedelmi. Ilyen volt Bodor Pál kolozsvári, Bazalicza Mátyás pereszlényi, Urbanek Ferenc majtényi, Wölfel József kőszegi faiskolája.
Ezek a faiskolások kitűntek ugyan a fajtaismeret és a fajták terjesztése terén, a magyar gyümölcsészetet azonban egyikük sem ismerte. Egyre égetőbben jelentkezett egy országos gyümölcstermesztési központ megalakításának igénye, egy olyané, amely felismeri a kivezető utat a rendszertelenségből és a külföldtől való függéstől, hogy a magyar gyümölcstermesztés elméletileg és gyakorlatilag megújulva rátérhessen a korszerű kibontakozás útjára.
Entz Ferenc e munkafeladat ellátásában alkotott maradandót. A pozsonyi és európai tapasztalatai és az orvostudományi karon szerzett természettudományi tanulmányai lehetővé teszik, hogy mezőkomáromi, majd pesti gyümölcstermesztési gyakorlata alapján az egész ország számára példamutató tanácsokat adhasson.
Zichy Miklós 1842. március 2-án alapítványt tett a Magyar Gazdasági Egyesületnél, hogy azok, akik a magyar gyümölcstermesztés felvirágoztatása érdekében rendkívülit alkotnak, kellően jutalmaztassanak. Entz Ferenc 1843-ban elnyerte e kitüntetést, „mivel a gyümölcstenyésztést nem csak tudományosan és szenvedéllyel, hanem nagy kiterjedésben is űzi, ’s szomszédságában részint lelkes példája, részint oltóágak osztogatása s csemeték eladása által ezen iparágat érdemteljesen terjeszti”.
Először a gyümölcstermesztés fontosságát igyekezett a magyar társadalommal megértetni, mert abban „a szép a haszonnal olvad egybe”. „Eddig – írja 1841-ben – hazánkat a puszta falvak jellemzik és a kertek hiánya, pedig a gyerekek mohón rágódnak a vadalmán és körtvélyen, viszont az emberek gúnymosolya fogadja azt, aki a gyümölcstermesztés előnyeiről beszél.” Entz az egész ország nyilvánossága elé tárta azokat a – többnyire az emberek magatartásában található – okokat, melyek hátráltatják a gyümölcstermesztés elterjedését. Közülük igen súlyosnak találta az előítéletet és a tudatlanságot. Általában az emberek a kedvezőtlen talajadottságra, környékre, időjárásra hivatkoznak, ha pedig valaki mégis megpróbálkozik gyümölcsfa-telepítéssel, ügyetlenül végzi azt. Ha külföldről hozott gyümölcsfákkal telepít gyümölcsöst, a termést ellopják, a fákat összetörik, ledíbolják. Megoldásként ajánlja az észak-csehországi vagy a württembergi gyakorlatot: mindenkinek van több fája, még az utak mellett is gyümölcsfák vannak, s így senki sem lopja el a másét, mivel bőségben él a sajátjával, mert „a boldog férj közömbös az idegen hölgy bája iránt, s kinek saját kertjében elég gyümölcse van, bizony nem szívesen mászik át a szomszéd kerítésén”. Ez tökéletesebb megoldás, mint a csősz vagy a kerülő. Súlyosbítja a helyzetet még az általános részvétlenség is, ugyanis a gazda költőinek, a kertész pedig prózainak találja a vele való foglalkozást. Hiányzik az érdeklődés, a rokonszenv. Ugyanakkor a külföldi kertésztársulatok névsorainak gyakran egyharmada hazánkfia. Magyarországon nincs szükség gyümölcsre, viszont kiállításokon a jobb almafajta 25 db-jáért 2–3 pengő forintot, egy őszibarackért 10–20 krajcárt, jobbacska téli körtéért 6–10 krajcárt fizettek. Végső következtetése az, hogy magunkban kell keresni a hibát, mert a magyar föld a gyümölcstermesztésre kiválóan alkalmas. Ezt bizonyítja a magyar szőlőtermesztés sikere is, hiszen végeredményben a szőlő is gyümölcs.
A szabadságharc után a gyümölcstermesztés más irányú hasznosságát tárta fel Entz. Gondolatai, okfejtése, sok tekintetben ma, más társadalmi és gazdasági körülmények között is elfogadhatóak. Érvelése a következő:
a) A gyümölcstenyésztés életrendi fontossága: tárgyalja a gyümölcs étrendi hatását, szerepét a nyári melegben és télen, valamint a gyümölcsital és -befőtt jelentőségét. A gyümölcstermesztéssel együtt járó testmozgást szembeállítja az elpuhult életmóddal. Húszévi gyakorló orvosi és gyümölcstenyésztői munka alapján javasolja: „…azt tanácsolom, hogy legyen szíves elhinni, miszerint valamint minden robot kellemetlen teher, úgy ellenkezőleg minden szabad természetben önként gyakorlott testi foglalkozás, kellő arányban szellemivel felváltva, valóságos fűszere az életnek, mellyel semmiféle más érzéki inger nem vetekedhetik…” Ezért ott kell hagyni a pipafüstös tekézést, egyoldalú sétát, úszni, korcsolyázni, lovagolni, vívni kell, majd „vegyetek kertet. Dolgozzatok, ássatok, ültessetek, üres óráitokban, s ha majd egykoron a saját kezeitekkel ápolt lugas árnyában, virágzó egészségben élvezitek a gyümölcsöt”, megértitek a pomológia életrendi fontosságát.
b) A gyümölcstenyésztés erkölcsi fontossága: Az a nép, amely nagy mértékben tenyészti a gyümölcsöket, egyszersmind vagyonos, józan és erkölcsös. Az üres órák felhasználásakor nagyon kedvező az egészség, a jólét és az erkölcsiség gyarapítására a gyümölcstenyésztés.
c) A gyümölcstenyésztés anyagi haszna: A gyümölcstenyésztés jövedelmezőségét nem vonják már kétségbe, de hiányzanak még a termesztés azon gyakorlati ismérvei, melyek a jövedelmezőséget fokozni tudják. Nem ismerik a köztestermesztést (erre több példát mutat be), azt sem, hogy az olyan földeken, amelyeken fekvésük vagy más éghajlati, illetve egyéb adottságuk miatt mást nem lehet termelni, a gyümölcstenyésztés jövedelmező lehet.
Szemléletesen hasonlítja össze az érchegységi csehek gyümölcstermesztését a magyarokéval. A csehek szorgalmasabbak, s a rosszabb földjeiken is többet termelnek, mint mi a jobbakon, így gazdagabbak is. Ott nincsen parlag terület, csak gyümölcsös. Téli almájukat és körtéjüket a szentpéterváriak fogyasztják (vízi úton szállítják oda), ma amikor vasút van, az export lehetőség egész Magyarország számára biztosított, csak termelni kell.
Az indolentiánkat kellene feladni – írja –, s akkor nem fordulhatna elő, hogy az őszibarack a pesti piacon többe kerül, mint egy több száz mérföldről idehozott narancs!
d) A gyümölcstenyésztés a népek míveltségi fokmérője: „Egy-egy nép míveltségi állásának valódi fokmérőjét a keblében elterjedt reál-tudományok összege képezi.” Entz Ferenc a reáltudományokon az anyagi világnak minden oldalú, egészen az erők, okok és eredmények taglalatába ereszkedő ismeretét értette. Az élet nélkülözhetetlen kellékeit a földművelés biztosítja, tehát a nép fejlettségét jellemezheti a földművelés fejlettsége is. Ezen belül viszont a hasznosnak a széppel való összeköttetését jól példázza a gyümölcstermesztés. Így logikailag a gyümölcstermesztés fejlettsége is lehet fokmérője a nép műveltségének. Ezt mutatja Csehország, Belgium, Anglia stb. példája. Nálunk hihetetlen nagy az eltérés a kastély és a pór háza között, törekedni kell tehát a különbség csökkentésére.
Gyümölcstenyésztői munkáját orvosi működésével egyidőben kezdte meg. Mezőkomáromban faiskolát létesített. Vizsgálta a külföldi és hazai gyümölcsfajtákat, és az utóbbiak felhasználása mellett döntött. A magyar gyümölcsfajták felkutatása, leírása a kezdeti lépéseknél tartott ez idő tájt. Ismerték a szamosháti almákat, a dunántúli cseresznyéket, a besztercei szilvát és rokonsági körét, egyes hazai duránci őszibarackokat, a magyar kajszit és nyári körtéinket. A legtöbb hazai fajtának azonban még nem volt, vagy téves volt neve. A fajták azonosítását Oberdieck módszerével, a próba vagy fajfákkal kezdi meg. Minden gyenge növésű alanyú kifejlett fára 100-nál több fajtát oltott, s így kis területen gyorsan össze tudta hasonlítani az egyes fajtákat. Felvetődött a próbafákon folytatott megfigyelései során, hogy bár minden fajta éli a sajátságos életét, mégis nehézséget okoz a sok rokon fajta együttes virágzása. Megjegyzi, hogy többet kellene törődni az experimentációval, mert nem elég csak átvenni a külföldi eredményeket. Az utóbbiak más ökológiai viszonyok között jöttek létre, így félrevezethetnek. Egy sor feladatot saját magunknak kell a saját viszonyainknak megfelelően tisztázni.
A rákosi száraz homokon létesített faiskolájával Pest központi helyét és a kedvezőbb közlekedési viszonyokat kívánta felhasználni. Úgy gondolta, hogy e faiskola látogatottsága nagyobb lesz – hála az országos jelentőségű tavaszi és őszi vásároknak –, mint a vidékieké volt. Abba is reménykedett, hogy ha valakinek innen szerzi az oltványokat, azok az ország bármely pontján sikeresen megerednek, mert csak jobb körülmények közé kerülhetnek. Mezőkomáromi gyümölcs- és szőlőgyűjteményét, mintegy 1000 fajtát telepítette át ide. A faiskola nem messze volt attól a helytől, ahol körülbelül fél évszázaddal korábban Winterl létesített gyümölcsöst. Entz az 1000 fajtájából csak azokat javasolta telepítésekre, melyeket jól ismert, illetve amelyek a termőhely viszonyainak megfeleltek. A fajtáknak csak mintegy felét szaporította, de csak kis hányadát tartotta alkalmasnak kiültetésre. A különleges igényű fajtákat 5–10, a hazai szükségletre alkalmasakat több száz példányban szaporította.
Faiskolai termelési nézetei a növényélettan alapos ismereteiről adnak számot. Felveti a „vadoncczal”-(alannyal) kapcsolatosan, hogy sajnos a nemes fajta kiválasztására ugyan nagy gondot fordítanak, de az alannyal nem törődnek. Pedig a rossz talajt a megfelelő alany kiválasztásával lehet a gyümölcstermesztésre alkalmassá vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni. De ettől függetlenül úgy kell tekinteni a vadoncra, mint „mellyben a nemes ág gyökeret vervén, tápszereit benne feltalálja: a vadoncz e szerint az ojtóágra nézve nem egyéb, mint valódi szoptatós dajka”. Ezért az erdőkből nem a göcsörtös, idős vadat kell kivenni, hanem magvetés útján kell hozzájutni a megfelelő vadonchoz.
Igen sokat foglalkozik a különböző szaporítási módokkal. Oltásnál alapvetőnek tartja a minél kisebb sebfelület kialakítását és a megfelelő növényi részek egymáshoz illesztését. Felveti, hogy szoros összefüggés van a hasíték oltás és a kevésbé ízletes gyümölcsfajták elterjedése között hazánkban. E fajták ugyanis azért terjedtek el Magyarországon, mert nálunk a hasíték oltás dívott – könnyen megtanulható és végezhető –, a nemes ízletesebb fajták azonban ilyen nagy sebzés esetén nem hajtottak megfelelően, míg a külterjes fajták hajtásnövekedése elfogadható volt. Fel kell tehát váltani a hasíték oltást más oltásmóddal. (Sajnos az Alföldön még e század harmincas éveiben is a hasíték oltás dívott a Gyümölcsoltó Boldogasszony körüli oltásoknál.) A szemzést és párosítást ajánlja mint a legmegfelelőbb oltásokat. Kedvezőnek tartja a hajtó szemzést, főként a csonthéjasoknál. Tapasztalatai szerint a vesszők így jobban beérnek. A szemzés előnyének tartja, hogy könnyen végezhető és erőteljes fejlődést biztosit.
Szaporításra alkalmasabbnak véli a szabadban való oltást, mert így a fa, mivel nem kerül kedvező, mesterséges körülmények közé, a gyümölcsösbe kiültetve szebben fejlődik. Gazdaságossági meggondolásokból szobában is végezhető az oltás, azonban kedvező avagy kedvezőtlen voltát a későbbi kinti körülmények befolyásolják. Öntözhető, agyagos talajon elfogadható a szobában oltás, míg nem víztartó, száraz talajnál, öntözés nélkül ez elvetendő.
Azt, hogy erős hidegben trágyával takarják a fákat a veremben, elrettentő megoldásnak tartja, mert a trágya melege élettani folyamatokat indít meg a fákban, melyek később a hideg hatására negatívakká válnak: elfagyhat a növény. Legjobb takaró szerinte a föld, erre falombot, szalmát szórni az egerek miatt nem tanácsol.
A faiskolai munkákkal kapcsolatban hangsúlyozza: a legfontosabb a pontosság. A helyszíni rajz szinte minden egyedre terjedjen ki, és lehetőleg két példányban készüljön. Az oltványok jelölése rendkívül fontos, mert még egy pomológus sem tudja a fajtaváltozatokat pontosan felismerni. Egy faiskola hírét, becsületét többek között a pontosság biztosítja.
Entz Ferenc megismerte az ország egész területének kertészetét. Kertészetében a gyümölcsfajtákat nemcsak morfológiai, hanem, mivel orvos volt, élettani szempontból is vizsgálta. Tapasztalatai alapján adta ki a jelszót „Kevés, de értékes fajt ültetni!” Alig tucatnyi alma és nem több körtefajtát ajánlott, míg a csonthéjasokból még kevesebbet.
Akkoriban még tombolt Magyarországon a fajtagyűjtés szenvedélye: gyümölcsösben és szőlőben igyekeztek minél több fajtát összezsúfolni, a változatosság jeligéjével. Sokan hevesen támadták Entz Ferencet a fajtacsökkentés miatt. A maga csendes módján ellenfeleinek kötekedve válaszolt: „Magyarországon többen vannak, kik a pomológiában néhány oskolával többet végeztek, mint mi, és eszünk ágában sincsen csak álmodnunk is arról, hogy mi azok számára fogyasztanók tentánkat. Soha se keressék ezek, az inyőknek megfelelő azon tápot a mi egyszerű sorainkban, mellyet nekik egyedül csak a szakunkbéli angol, franczia vagy talán német literatúra nyújthat. Mi egyszerűségünkben a magyar Pomona számára írunk.” Majd így indokolja, hogy csak kevés fajtát ajánl a magyar termesztőknek: „Tágítsak a választottak számára nézve? Nem én! Sőt a csontárok [csontár = csonthéjas gyümölcs] dolgában még szűkebbre vonandom a közt. Ti Croesusok, kik már száz számra bírjátok a nemes gyümölcsfajtákat, persze keveslitek, hogy egy vagy pláne féltucat fajról van szó: ámde sokalja-e ezen számot azon hazánkfia is, a ki csak most kezdi meg telkein sűrű dudvái írtását, hogy vidéke ezen csekély számú vendégeit illően installálhassa?” A magyar gyümölcstermesztés még sokáig nem fogta fel e sorok proféciáit, az elvetett mag csak igen lassan csírázott, s még lassabban szökött szárba. De végül mégis ezen az alapon épült fel a magyar üzemi, majd a szocialista nagyüzemi gyümölcstermesztés.
Miközben megkezdte a gyümölcsfajták megfigyeléseit, különös gondot fordított a magyar gyümölcsfajták származásának módszeres felderítésére is. Sajnos kora erős hatást gyakorolt rá, mert igen sok jellegzetes magyar fajtát, téves úton elindulva, török eredetűnek vélt. A Sikulai almát például a török iga emlékének tartja, amely az Arad megyei Sikula község határában található törökök által telepített faaggastyánokról terjedt el hazánkban. Ő tesz említést először az irodalomban a gellérthegyi fügékről, mint a török megszállás hagyatékáról. Hatása e téren is jelentős volt, s hosszú idő múlva sikerült csak tisztázni a magyar gyümölcsfajták származását.
Az almafajták közül Entz egy tucatra valót ismertetett és ajánlott. A nyugati fajták közül két almát, a Téli arany parment és a Londoni pepint javasolta. Legjobbnak a Téli arany parment tartotta. El is terjedt, és csak a vértetű elleni harcban bukott el századunk első és második évtizedében. A magyar almák közül elsőként ismertette részletesen a Magyar rozmaringot, a Szercsikát, a Sikulait és a Téli piros pogácsát. A Téli piros pogácsa kitűnően bevált az alföldi homokon, Entz korában zsákban hozták a pesti piacra. Ez képviselte akkor itt az ALMÁT-t a városi vevők számára: „Almát vegyenek, almát! hangzott számos torokból fülembe, midőn minapában a gyümölcspiaczon végig ballagtam. – A krumpli módjára zsákban szállított almatöredék nem vonta volna magára figyelmemet, de egy hang a rekedtek között olly tiszta ezüstcsengéssel ütötte meg fülemet, hogy azonnal, az ezüst vonzerejénél fogva, a kiáltozóhoz fordultam; és íme, egy mentébe burkolt, csinos veres csizmás menyecske állt előttem. – Menyecske? E szó és tárgy kétértelménél fogva ismét vonzó erővel hatott rám, s azért nyomban szóba ereszkedtem véle. – Hát millyen almát árulsz hugom? Kérdém tőle. – Millyen almát? hát csak almát, hisz látja az úr. – No de az almának csak van neve, valamint neked is, én mind kettőt szeretném megtudni tőled. – No hát pogácsa-alma, hisz ha pogácsa-alma nem volna, alma sem volna, felelé hetykén a menyecske, a körül levő vásárosok pedig, ebbeli járatlanságomon gúnyosan mosolyogtak. Tehát csak a pogácsa-alma az, mi népünk közt az alma fogalma alatt ismeretes leginkább, a többi mind zérus előtte.” Bár hozták a Téli piros pogácsát még Bereczki idejében is szekérszámra Horvát- és Stájerországból, de a XX. századra már jellegzetes kecskeméti almaként lett ismeretes hazánkban.
A körtefajták közül szintén tizenkettőt ismertetett. Világosan felismerte, hogy a magyar gyümölcstermesztés egyik nagy hiánya a mi viszonyaink közé illő téli körtefajta. Entz koráig a körte termését a nyári gyümölcsök közé sorolták, s mint téli gyümölcsöt csak elvétve ismerték. Feladatául tűzte ki, hogy a legjelesebb téli körtefajtákat a magyarsággal megismerteti. Ez azonban nem valósult meg. Feltehetően a kellő tapasztalat hiányában, tévesen javasolta az Alföldre a nyári körtefajták mellett az olvadékony őszi és téli körtefajtákat is. Részletesen leírta a nemes Kármánkörte mellett a Hardenpont téli vajkörtét (Ferdinánd trónörökös néven), a Császár körtét – dicsősége párhuzamos a Téli arany parmenével –, a Diel vajkörtét, Vilmos körtét – elsők között hozatta be hazánkba. Tőle ered az Egri körte elnevezés is.
Entz korában a gyümölcsfák között legelterjedtebb a szilva volt. Az ország egyes területein erdőket alkotott. Az egyetlen gyümölcsfajta volt, amely ipari cikké vált: szilva aszalvány, lekvár és szilva pálinka nemcsak a hazai, hanem a külföldi piacokon is közismertségnek örvendett. Bár a szilva igen elterjedt volt, ez mégsem jelentette egyúttal a rendszeres gondozását is. Entz Ferenc pontosan körvonalazta az évenkénti bő termés érdekében szükséges eljárást. Oltványok telepítését javasolta. Alanyként a dobzó szilvák különböző, az egyes vidékeken legjobban fejlődő példányait ajánlotta. A szilvafajták közül ötöt javasolt termesztésre, természetesen mint legkiválóbbat, a Besztercei szilvát. Legkedveltebb a Zöld ringló volt. Entz a szilva jóságának non plus ultrájaként tartotta a Zöld ringlót. A kökényszilvák között a Sárga mirabellát ismerteti és javasolja kortársai figyelmébe.
Jövedelmezőség szempontjából igen fontos gyümölcsnek tartotta az őszibarackot. Hírneves volt az egri, baranyai és a Balaton melléki őszibarack. A nemesebb fajtákat addig csak a nemesség kertjeiben lehetett találni, ők viszont a felesleget nem értékesítették. A vasút bekapcsolásával hazánk lehetőségei tetemesen növekedtek az őszibaracktermesztés vonatkozásában is. Hirdette, hogy ott terem igazán jól az őszibarack, ahol a szőlő is. Közvetlen feladatként az őszibarack igényeinek megismerését és a termesztésének megtanulását jelölte ki. A kezdeti lépések lassan indultak, az igazi fellendülés csak a filoxéra vész után elparlagosuló szőlőterületek őszibarackkal való hasznosításával alakult ki. Az őszibarackfajták közül 3 magvaválót, 2 duráncit, 1 kopaszbarackot javasolt. A két duránci magyar fajta Thilda és Mezőkomáromi duránci. Véleménye szerint a francia barackokkal is versenyképesek e fajták. Az utóbbit a Mayerffy Ferenctől kapott magvetésből Entz Ferenc szelektálta 1836-ban. Jó szemét és szelekciós hajlamát bizonyította e fajta, amely az 1950-es évekig szerepelt termesztésünkben.
Európában a kajszi igazi hazájának Magyarországot tekinti. A magyar kajszi jóságát világviszonylatban is kiemelkedőnek tartja. Mivel magról is megtartja a fajta azonosságát, Entz Ferenc megkockáztatja, hogy a bibliai mondában Éva Ádámot nem almával (mert az akkor még ízetlen és fanyar volt), hanem kajszival, sőt magyar kajszival csábította el. Az északi megyék kivételével az egész országban javasolja termesztését. Két fő betegségeként a mézgásodást és a gutaütést említi. A betegségek alapvető okának a hirtelen időjárásváltozást tartja, az alany és területi kitettség mellett. Hat kajszifajtát ajánl termesztésre, közöttük a Magyar kajszit, Nancyt és az Ananászt.
A „bogyárok” ismertetésénél Tóthfalusi Miklós ötletes meghatározását veszi át, mely ma bogyósok elnevezéssel ismeretes. A szamóca termesztésénél a háromévi átültetést tanácsolja avval a megjegyzéssel, hogyha valaki vízzel rendelkezik, július végéig feltétlenül fejezze be az ültetést. Nagy általánosságban – eltekintve a frigó szamóca termesztéstől – több éves művelés esetében ma is ilyen javaslatot lehet adni. Jogosan fakad ki Entz Ferenc kora gyümölcstermesztői ellen, amikor azok a külföldi, gyakran a tőlünk északabbra levő németek, csehek tanácsait kritika nélkül vették át. Ezzel csak természettudományi alapképzettségük hiányát bizonyították, ugyanis a hidegebb és más ökológiai viszonyok eljárásainak receptszerű másolása hiba, sőt bűn volt. Mindenkinek a körülményekhez alkalmazkodva kell a munkát végeznie – hangsúlyozza.
A magyar szokástól teljesen elütő szemléletre mutat rá egy kis történettel: Egy angolnak ellopták az új szamócafajtáit a földjéről. Az angol levonta a következtetést és ősszel minden szomszédjának adott az új szamócafajtából palántát. Indoka a következő volt: „Legyen kinek kinek, és nem fogja kivánni a másét!”
Külön az általános termesztéstechnológiát kevésbé tárgyalja Entz Ferenc. E kérdések többnyire egy-egy gyümölcsfaj részletes ismertetésekor vetődnek fel, vagy a fajta taglalásánál kerülnek pontos megvilágításba. E módszer igen célravezető volt, mert eljárásait mindig kellő természettudományi alapozottsággal, élettani szemlélettel indokolta. De némelyik termesztéstechnológiai kérdés boncolgatásába általánosságban is belemélyed. Ezek közül csak az ültetéssel és metszéssel kapcsolatos nézeteire térnék ki.
Az őszi és tavaszi faültetés közötti különbség tárgyalásánál egyértelműen az őszi előnyeit emeli ki. Rámutat, hogy a gyökerek fejlődése később fejeződik be és korábban kezdődik, mint a föld feletti részeké. Így a téli időszakban az ősszel elültetett fa gyökerei tetemes előnyt szereznek a tavaszival szemben. Részletesen ismerteti az egyes gyümölcsfajoknál a kort is, ami megint alapvetően befolyásolja a fa eredését. Általános szabályként elmondja: a növény életének két szakasza van: az egyéniség kifejlődésére szolgáló idő (a növény eltűr mindent, ültetés, metszés stb.) és a fajfenntartás ideje (az első virágrügyek megjelenésével kezdődik; átültetés, nagyobb beavatkozás veszélyes ilyenkor). A kertésznek csak fiatal növényeket szabad átültetnie.
A metszésnél is alapvetőnek tartja a növény életszakaszait. A metszés követelménye, hogy a természet és az ember célja azonos, egybehangolt legyen. Ugyanis mindkettő megfelelő és bőtermőfát kíván kialakítani. Így az autogenezis biztosítva van. A továbbiak során a metszés erősségét egyes tényezők erőteljesen befolyásolják. Más a szükséglet az alma termésűeknél, mint az őszibaracknál. Az almák őslakosok Európában, így idomultak a klímához, nem kell tehát annyira metszeni őket később, csak ritkítani. E nézete ellentétes volt az akkori hazai elméletekkel. A törpe alanyú gúla, katlan és redélyfák erősebb és rendszeresebb metszést kívánnak. De ne a francia rajzos útmutatás és az angol acélból készült metszőkés legyen a lényeges, hanem az ésszerűség, mert „nagyobb bennünk a majmolási ösztön, mint a gondolkozási hajlam”. (E megjegyzése nemcsak a korának szólt!)
A csonthéjas növényfajok egy része, a szilva és a cseresznye nálunk honos, míg az őszibarack nem. Tehát utóbbit alakítani, befolyásolni, védeni kell a metszéssel is egész élete során. A csonthéjasoknál a rügyek egyévesek, hogy a fák ne kopaszodjanak fel, metszeni kell azokat. Viszont a metszés során vigyázni kell a mézgásodásra, és arra kell kényszeríteni a fákat, hogy a törzsükön ismét termőágakat alakítsanak ki.
A metszés egyik főszabálya szerinte: „Rövidre mess akkor, ha hosszú hajtásra szorultál. Hosszúra hadd meg, ha rövid hajtással beéred.” Javaslatai ma is igazak.
Entz Ferenc maradandót alkotott a gyümölcstermesztés területén.
A fajtakérdésben meglátásai igen előretekintőek, a mának is szólnak. A természettudományi alap az élettannal magyarázatot ad a tennivalóknak és a receptúra kertészeti felszámolásában megteszi az első lépéseket. Faiskoláiban a magyar ökológiai viszonyoknak megfelelő gyümölcsfajtákat ő termeszti elsőként tömegesen. A száraz alföldi klíma számára kialakítja a gyümölcstermesztési eljárásokat. Pestet az ország gyümölcsészeti központjává teszi (faiskolájával és iskolájával). Kora társadalmában tudatosítja a gyümölcstermesztés anyagi, erkölcsi, életviteli stb. előnyeit.
