AZ ÉLETÚT ÁLLOMÁSAI
AZ ÉLETÚT ÁLLOMÁSAI
Erdei Ferenc hagymatermelő makói parasztcsaládban született 1910. december 24-én. Ez a társadalmi háttér, amelyet maga rajzolt meg, s idéztük e könyv bevezetőjében is, egyszerre ismertette meg – vagy talán helyesebben mondva: egyszerre ültette belé – a közös paraszti világot, kultúrát, társadalmi helyzettudatot, és ugyanakkor – már a családon belül is – e társadalom belső konfliktusait. Kijutása ebből a világból – és egyúttal kötődése is hozzá – saját rendkívüli tehetségén kívül az apai tudatosságnak köszönhető. Apja világos elgondolással nevelte úgy mindkét fiát (a fiatalabb fiú Erdei Sándor író, aki 1984-ben halt meg), hogy tanuljanak, de egyúttal állandó részvételükkel a paraszti munkában, e társadalom gondjaiban biztosítsa, hogy tudásukat saját szűkebb társadalmuk felemelkedésére fordítsák.
A makói gimnáziumi évek után a szegedi Ferencz József Egyetem Állam- és Jogtudományi Karára iratkozott be, ahol olyan – a két világháború között kivételesen modern szemléletűnek számító – professzor tanítványa lehetett, mint Horváth Barna, aki a jogbölcselet mellett szociológiai tudásanyagot is adott, illetve Surányi Unger Tivadar, a közgazdaságtudomány tanára. Az egyetemi hallgató Erdei Ferenc 1931-ben a Királyhegyes szociográfiája c. írásával országos folyóiratban, a nagy tekintélyű Századunkban tűnt fel, s a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjaként folytatott társadalomkutató munkájában a kutatás máris összefonódott a politikai tevékenységgel. Ám nem az illúziókat kergető romantikus „falumentés” formájában, hanem a tudományosan megalapozott társadalomalakító törekvésekben.
Többen is elemezték már ezt a korszakát – l. az Erdei Sándor által írt életrajzot vagy Huszár Tibor könyvét – most csak annyit kell még megjegyezni, hogy a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma és a körülötte csoportosuló idősebb és fiatalabb értelmiségiek (köztük különösen a Bibó család: id. Bibó István, a szegedi egyetemi könyvtár igazgatója és fia, a már akkor is elmélyülten gondolkodó politológus, ifjabb Bibó István) körében politikai és szakmai, a szociográfiát és szociológiát érintő vitáknak lehetett részese. Ezekben az években – miközben 1932-ben a fennálló társadalom elleni izgatásért a szegedi katonai börtönt is megjárta – formálódott ki tudományos és politikai karaktere. A harmincas évek első felében megismerkedett Veres Péterrel, Féja Gézával, egy hónapos ausztriai gyalogtúráján a nyugati parasztság világába is betekinthetett. Visszatérve a makói hagymásszövetkezetben munkálkodott, majd ismét Nyugat-Európába, Németországba, Svájcba, Hollandiába utazott az ottani szövetkezetek tanulmányozására.
Messze többet jelentettek azonban ezek a nyugati utak, különösen az utóbbi. Öccséhez, Erdei Sándorhoz, de apjához és barátaihoz is írt levelei, naplói adnak számot belső világának alakulásáról, paraszti voltának az ellene való küzdést is magában foglaló tudatosodásáról, a hazai állapotok elleni küzdelem szükségéről. Mint oly sok korábban „peregrináló” magyarban, őbenne is erősödött a szeretet a „csunyácska haza” iránt: a jobbítás, az átalakítás szükségességének eltökéltségével. Lenin parasztságról, szövetkezetről szóló írásai pedig – amelyekkel 1936-ban Berlinben ismerkedett meg – az utat is jelezték, az elmaradottságból való kitörés kelet-európai lehetőségét.
Visszatérését követően a makói helyi politikai küzdelmekbe kapcsolódott be, és főleg a szövetkezeti mozgalomról írt cikkeivel ismét országos szinten, a Válasz hasábjain megjelenve egyike lett azoknak a fiataloknak, akik körül a népi írói mozgalom kikristályosodott. Jelentős szerepe volt a Márciusi Front kialakulásában. Részint akkor még nem publikált, részint már meg jelent írásai jelzik azonban szociográfiai-szociológiai munkásságának erősödését, elmélyülését. 1937-ben két kiadásban is megjelent a Futóhomok a Magyarország felfedezése c. sorozatban, 1938-ban pedig már a Parasztok is napvilágot látott. Innen szinte megszakítatlan publikációinak sora: településszociológiai könyveivel, 1942-ben pedig A magyar paraszttársadalommal már mint a magyar szociológia legmagasabb színvonalú művelőjeként mutatkozik meg. 1939 magánéletében is forduló. Ekkor lépett – rövid életű első után – másodszor is házasságra: Majláth Jolán történész lett a felesége, akitől később két gyermeke, András és Sára is született. S ekkor hagyta el – a makói hagymásszövetkezetben folytatott, végül kudarccal járó politikai küzdelmek után – szülővárosát. Apjával, aki már korábban Szigetszentmiklósra költözött és öccsével együtt mezőgazdasági munkát folytatott, s ha kapcsolatai Makóval nem is szakadtak meg, tevékenysége – kutatói, írói és politikai munkássága – egyre inkább országos méretűvé vált. Az 1939-ben Makón megalapított Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjeként, a párt lapjának, a Szabad Szónak állandó munkatársaként a kibontakozó népfrontpolitika harcos egyénisége lett. Kapcsolatba került a baloldali pártokkal és reprezentánsaikkal, köztük az MKP fiatal értelmiségi tagjaival. Móricz Zsigmond lapjába, a Kelet Népébe dolgozott, vitázott a Győrffy Kollégiumban, segítette népfőiskolájának munkáját és közben tovább folytatta tudományos kutatásait.
Tudományos és politikai érésének egyik jelentős momentuma a Magyar Élet Könyvbarátainak Társasága (Püski Sándor) és a Soli Deo Gloria református diákszövetség által 1943 augusztusában Szárszón rendezett konferencián tartott előadása. Ennek az előadásnak „vonala” és természetesen későbbi politikai tevékenysége már egyenesen vezetett odáig, hogy 1944 októberében öccsével, Erdei Sándorral együtt a Magyar Front megbízásából átment a frontvonalon, és előbb Makón, majd Szegeden mint vezető politikus kapcsolódott be az új Magyarország megteremtésének munkálataiba.
Mint parasztpárti politikus a Délmagyarország felelős szerkesztőjeként kezdte a munkát, s közben részt vett az ideiglenes nemzetgyűlés előkészítésében, a földrefom tervezésében.
1944. december 22-én az ideiglenes kormány belügyminisztere lett s most már, mint a Nemzeti Parasztpárt egyik legfelsőbb vezetője, a földreform munkálatait is irányította. 1945 novemberétől néhány évre elhagyta a kormányt, s előbb a Nemzeti Parasztpárt alelnökeként, majd főtitkáraként, 1948. szeptember 9-től pedig államminiszterként vett részt a koalíciós idők politikai küzdelmeiben, egészen addig, míg az 1949. február havában megalapított Magyar Függetlenségi Népfront létrejöttével a Nemzeti Parasztpárt is megszűnt. Ugyanezen év júniusában mint földművelésügyi miniszter folytatta kormányzati munkásságát. 1956-ig volt igazságügyi miniszter, éspedig 1953–54-ben, amidőn elindult a korábbi idők törvénytelenségeinek felülvizsgálata, majd ismét földművelésügyi miniszter, illetőleg miniszterelnök-helyettes lett. 1956. november negyedikét még mindig kormányzati funkcióban s mint a szovjet csapatok parancsnokságával tárgyaló kormánydelegáció vezetője érte meg. Így került rövid időre letartóztatásba is. Ekkor és a konszolidáció időszakában – saját vallomása szerint – átgondolta politikai pályafutását, s „úgy látta, hogy ezután az ismeretek folytonos kiegészítésével, ellenőrzésével és rendszerezésével szolgálhat legtöbbet a közösségnek… Ahogy a mezőgazdaság szocialista átszervezésének kezdetén belső kényszertől hajtva vállalta a politikai funkciót, úgy most hasonló indítékok késztették a tudományos munkára”. (Erdei 1974, 653.)
Erdei Ferencet a Magyar Tudományos Akadémia 1948-ban levelező tagjává, majd 1957-ben rendes tagjává választotta. 1957 januárjában a Mezőgazdasági Üzemtani Intézet igazgatója, amelyből később a ma is működő Agrárgazdasági Kutató Intézetet fejlesztette ki. Agrárgazdasági kutatómunkája végzése, új kutatói nemzedék felnevelése és munkájuk irányítása mellett 1957 decemberétől 1964 márciusáig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkáraként is tevékenykedett. 1964-ben a népfrontmozgalom fejlesztésében látott az országot is mozgósító és a demokrácia fejlődését is elősegítő politikai erőt, és így lett 1970 márciusáig a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára. Ebben az időszakban sem hagyta azonban abba tudományos és tudományirányító munkáját. Az agrárgazdasági és szövetkezeti kutatómunka mellett a szervezéselmélet fejlesztésére is vállalkozott, és jelentős szerepet töltött be a szociológia hazai elfogadtatásában és fejlesztésében. Sokféle elfoglaltsága mellett – mint az MTA Szociológiai Bizottságának elnöke – odaadóan segítette a szociológiai kutatások fellendülését, elméleti problémáinak megoldását.
1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia új arculatát kialakító reformmunkálatait irányította és lett ennek az Akadémiának első főtitkára. Sajnos rendkívül rövid időt tölthetett el ebben a funkcióban: 1971. május 11-én meghalt. Akadémiai munkája e rövid idő alatt is óriási jelentőségű volt: nem csupán szervezeti tevékenysége folytán, hanem olyan tudománypolitikai elveket is megfogalmazott, amelyek máig hatóan is segítik a társadalomtudományok hazai felvirágzását. A magyar társadalom és a magyar tudomány sokat köszönhet Erdei Ferencnek, de a legtöbb okuk az emléke előtti tisztelgésre talán éppen a társadalomkutatóknak van.
