TUDÓS ÉS POLITIKUS KELET-EURÓPÁBAN
TUDÓS ÉS POLITIKUS KELET-EURÓPÁBAN
A Nemzetközi Politikatudományi Társaság 1985. évi XIII. Világkongresszusán az egyik neves előadó, Karan Singh indiai kutató és politikus mondotta, hogy – eltérően az európai modelltől – Indiában a politikai gondolkodó általában politikusként is fellépett. Gandhi nagysága egyaránt megmutatkozott politikai ideológusként és mozgalmi vezetőként. Olyan ez – folytatta –, mintha Marx vezette volna az orosz forradalmat.
A probléma azonban – Karan Singh kissé elnagyolt megállapítását is felbontva – szélesebben fogalmazható meg. Éppen Marx és az orosz forradalom idézett példája jelzi, hogy a kelet- és kelet-közép-európai periféria, eltérően a nyugati centrumtól, végül is ugyanúgy összekapcsolta a nagy formátumú politikai gondolkodót és a politikailag is cselekvő embert, mint ahogyan ez Gandhi alakjában megvalósult. Lenin gondolkodói teljesítménye éppen a társadalomelemzésre épült politikatudományban volt a legnagyobb, és ez alapozta meg politikai teljesítményét is. A fiatal Erdei Ferenc meglátta ezt a sajátosságot, kissé „sajátosan” fogalmazva: „…Marx Angliában várta a proletárforradalmat, és Lenin Oroszországban megcsinálta! Egyáltalán Lenint felfogni legkevésbé egy marxista képes… Igazában azt hiszem, az a nemzedék fogja fel, amely kirgiz vagy kisorosz mivoltából Lenin országában lett kultúremberré. Sommásan: Marx egy jó svádájú kötözködő és kellemetlen zsidó, aki a tőke–munka, szellem-anyag polaritást visszájára fordította, viszont Lenin zseni és orosz, aki fölfogott mindent a világból, és hazája felől a végtelenig fejleszthető alapokat rakott le. És közben harcolt, és a harcban használta azt is, amit Marx csinált. De ezenkívül mi mindent még!!!” Nem tartozhat most ide természetesen Marx és Lenin teljesítményének elemzése és értékelése (Kulcsár 1986, 395–420; Kulcsár 1987, 280–284.), Erdei Ferenc azonban olyan történeti helyzetet ismert fel, amely nem csupán megérteti a Gandhi- és Lenin-típusú gondolkodók-politikusok gondolkodói és cselekvői egységét, hanem kulcsot ad egyúttal saját tevékenysége, tudósi és politikusi alkata és sorsa megértéséhez is.
E történeti helyzet több évszázados kényszert jelent a történeti megkésettség behozására, a centrumtól való lemaradásnak – legújabban a világrendszer egészéhez való alkalmazkodásból következő adaptációval is összefüggő, olyan politikai eszmekör és ennek megfelelő politikai cselekvés kialakítására, amely képes a modernizációnak a kelet- és kelet-közép-európai régió fejlődési sajátosságaira, a centrumtól eltérő társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyokra támaszkodó modelljét kibontani. Ebben a történeti helyzetben, amelyben a megkésett és/illetőleg mássá fejlődés mellett a világ különböző perifériáin más és más további tényezők, jelenségek is hatottak; esetenként meghatározó mértékben – pl. a koloniális uralom Európán kívül, vagy az idegen birodalmi keretek Kelet-Közép-Európában, illetőleg a birodalmi szerkezettel párosult küldetéstudat Oroszországban – minden eltérés mellett néhány tényező közös. Éspedig a törekvés a felzárkózásra, a veszélyeztetettség tudata (akár mint nemzeti vagy kulturális identitást érintő, akár mint politikai veszélyeztetettség), a szándék a forradalmi vagy forradalmi mértékű cselekvésre. Ezek alakították ki végül is a régiók történeti-kulturális arculatát, sajátos lehetőségeit és szükségleteit a politikai ideológiában is kifejező gondolkodókat és politikai vezetőket, akikre általánosan jellemző az endogén tényezőkre és lehetőségekre támaszkodó, a társadalmi változást szolgáló modellépítés, a külső minták (korábbi és kortársi) elfogadóival és puszta követőivel szemben.
Az ilyen típusú gondolkodó-cselekvő politikus alkat sorsának megértésében még egy sajátos – egyéni sorsukban gyakran tragikus – momentummal is számolni kell. Forradalmi törekvésüket tükröző és irányító politikai eszméik a kívánt és várt győzelmüket is jelentő fordulat után, a társadalomalakítás új és kemény feltételei között nem egy összetevőiben megkérdőjeleztettek. Éspedig annál inkább, minél erősebbek a külső környezeti, napjainkban már egyre inkább globális méretűvé váló hatások, amelyek az esetleges szituációtól függő erősséggel befolyásolják a „belső” társadalomalakító tevékenységet.
Mind ebben, mind pedig más összefüggésben a „méretek” és az összetevők természetesen különbözhetnek. Gandhi és Erdei Ferenc összehasonlítása szinte minden szempontból abszurd lenne, kivéve a történelem produkálta azonos vonásukat: a periférián felnövő, az adott viszonyokon tényleges cselekvésükkel is változtató tudós-gondolkodó-politikus mivoltukat.
Kérdés azonban, hogy ebben az összetételben milyen tudományághoz kapcsolódik Erdei Ferenc tudósi-kutatói munkája?
Mint ismeretes, ő „közgazdásznak”, éspedig „agrárközgazdásznak” tartotta magát, ám teljesítménye a szociológiában tűnik a legnagyobbnak. Aligha feledkezhetnénk meg azonban településtudományi, közigazgatási, szervezéselméleti tudományos munkásságáról. Mindegyik tudományágat érintő tevékenységében ott találtunk valami többletet is, valamit szinte mindegyik másik érintett tudományágból, s valamiféle sajátos politikai elemet. Nemcsak ez utóbbi momentum mondatja azonban velem, hogy ha valami összefogja Erdei Ferenc tudományos munkásságát, az egyes tudományágakban elért eredményeit, akkor ez az a szempont, amely ma elsősorban a politikatudományban található: a politikai viszonyok, lehetőségek és mozgások mögötti történeti-társadalmi tényezők, jelenségek és folyamatok feltárása.
Tudósi és politikusi pályájának olyan egybefonódását állítja elénk Erdei Ferenc életműve, hogy a kettőt lehetetlen elválasztani. Az elválasztással mindkettő megértésének lehetőségét kockáztatjuk. Az pedig természetes, hogy annak a folyamatnak – a magyar társadalom megkésettségét és ennek következményeit legyűrni kívánó modernizáció folyamatának, amelyből mint alapból érthető meg mind politikusi, mind pedig kutatói teljesítménye – történelmi összefüggései, nemkülönben az éppen adott jelen körülményeihez való kapcsolódása olyan feltételrendszert alkot, amely kulcsot ad az életmű egyes szakaszainak elemzéséhez.
Nem gondolta ezt másképpen Erdei Ferenc sem. Mint ismeretes, maga is készült életpályája értékelő felvázolására, műveinek, e művekből kivett szemelvényeknek olyan példázó-elemző összeállítására, amely a múltba visszatekintő szerző megjegyzéseit, reflexióit is tartalmazná. Alig 61 éves korában bekövetkezett halála megakadályozta ebben, csak a vázlat és néhány részlet készült el. Utólag állította össze a kötetet néhány történész segítségével testvéröccse, Erdei Sándor. Tanulságos ez az összeállítás. Rövid összefoglalásunk számára különösképpen. Erdei Ferenc ugyanis – a fennmaradt vázlat szerint – valóságos „mátrixba” helyezte teljesítményét, amelynek egyes celláit a világtörténelem, a hazai történelem (politikai és gazdasági-társadalmi) legfontosabb eseményei, a saját „pálya” jelentős állomásai és azok a témák alkotják, amelyekkel az adott időszakokban foglalkozott.
A saját pálya és a magyar társadalom alakulását alapvetően befolyásoló folyamatok valóban nem választhatók el egymástól. Már az induláskor egybefonódott összefüggés ez. Erdei Ferenc számára – saját vallomása szerint – alapvető élménye volt, hogy parasztnak született. Élete folyamán, ifjúkorában, nyugat-európai útja állomásain s nem utolsósorban műveiben birkózott ennek a létnek igazi tartalmával, kötöttségeivel, perspektívája problémáival, majd alakításának napi és távlati gondjaival. Ez a paraszti lét azonban sajátos volt. A kelet-közép-európai régió parasztságát és körülményeit közvetítette számára, amelyeket a megkésett fejlődés, az elmaradás formált mássá a nyugat-európai centrum földművelőinek társadalmához képest. Ennek a másságnak a legfontosabb vonása pedig ahogyan éppen Erdei Ferenc ismerte fel – a társadalom alá való szorultság volt. Olyan állapot, amely sajátos paraszti társadalmat alakított ki és tartott életben még századunk harmincas éveiben is. Ennek a társadalomnak és a „nagy” társadalomnak kapcsolatrendszere több irányban is működött ugyan, de bizonyosfajta egységét (minden belső differenciáltsága ellenére) és különállását, bizonyos értelemben saját törvényűségét még nem vesztette el. Ez a társadalom vagy megkötötte azt, aki beleszületett, vagy ki kellett törni belőle, ami egyúttal a kötelékek megszakítását is jelentette. Teli volt elmaradottsággal és belső szépséggel, egyszerre ébresztett tehát elvetést és nosztalgiát.
Álljon itt magának Erdei Ferencnek vallomása a Parasztok című művének bevezetőjéből: „A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban, ahol nevelkedtem, a makói kertekben és szántóföldeken, amelyek parasztmunkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót. Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszt törvények szerint, de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha. Egyszer hangzott el a szó a szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg.
Fölső iskolás voltam már, és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: »Jól van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?« Az ütő megállt bennünk, s a bűn nehéz tudatában apám is, aki pedig régen föllázadt már sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felelni: »Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik éppúgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?« – »Nem!« – zúgta rá a nagyapám, és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát.
Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni.
Annak születtem, és hosszú éveken át úgy éltem ezt a sorsot, hogy nem tudtam határait, csak kemény törvényeit ismertem. Ötéves alig voltam még, amikor egy hűvös hajnalon apám kiparancsolt az ágyból, s a malacok mellé állított, hogy legeltessem őket a tanyagyepen. Szúrósan nyilalltak szemembe a korai napsugarak és úgy kapkodtam a lábam a harmatos fűben, mint a libák a tarlón. Fáztam, a lábam szára égett a deres harmattól, sírni szerettem volna, olyan kegyetlennek éreztem apám kemény parancsát. De aztán fölszáradt a harmat, átmelegült a tiszta reggeli levegő és a malacok barátságosan rágcsálták körülöttem a füvet, reggeli időre úgy mentem már be a tanyába, mint aki kiállott egy próbát, s boldog voltam, mikor anyám azzal vett az ölébe, hogy jól van kisfiam, ember lesz belőlede. – Úgy értette, hogy paraszt, s én is úgy értettem, hogy abban az életben akarom megállni a helyemet, amely úgy kezdődik, mint az én hajnali pásztorkodásom.
Hajnali fölkeléssel éltem attól kezdve a napjaimat. Hamarosan lovat vezettem az eke előtt, magot szórtam a barázdába, fényesre csutakoltam reggelente a lovakat, szalmakötegeket raktam aratáskor a kévék alá, végtelen hosszúságú kukoricasorokba álltam könnyű kis kapával, és szénát raktam a kocsira magasan, mint az emelet és boldog voltam, amikor a hepehupás úton keresztül baj nélkül behajtottam az udvarra.
Az őszi szántást pedig halálom órájáig nem felejtem el. Bágyadtan tűztek már a napsugarak, s a magasra nőtt kórószárakon az ökörnyál zászlaja lengedezett. A föld puha és omlós volt. A nyári termés hulladékai enyészetre készen hevertek az eke előtt, a fényes vas hangtalanul temette őket a sírba és párát lehelő friss fekete hantokat fordított föl. Nem fáradtam el, nem éheztem meg és nem teltem be soha evvel a munkával. Paraszt voltam, és úgy éltem együtt a föld életével, mint ezer és millió más paraszt.
A falukból összetevődő mezővárosok élete úgy vett körül, mint nyugodt nagy tó: tükrén játszódott le minden élményem és vágyam. Este öblös cserépkantákkal mentünk a kútra s ott játékos beszédekkel évődtünk lányok és legények között; harangszó után kiültünk a kiskapuba és távoli bölcselkedésekkel kísértük a világ nagy eseményeit. Férfikorom felé mutató vágyaim is a paraszttörvények mentén támadtak föl. Szívmelegítő tervezgetésekkel okoskodtam ki, milyen lovaim lesznek, hol bérelem ki a tanyát, amelyen a magam gazdája leszek. Kiterveltem, milyen forgó szerint termelem a búzát, takarmányt, hagymát és kukoricát, és hogyan emelek szót a gyülekezetben, ahol parasztok jönnek össze. Azt is kiszínezte a fantáziám, hogy milyen asszony lesz mellettem Biró Pannából, s milyen eleven és ügyes gyermekek népesítik majd be a déli tanyaudvart.
Apám szándékai vittek az iskolába, s nagyapám sötét tekintete kísért utamon. Olyan világ tárult elém ezen az úton, amelynek az ízei megkeserítették az addig való paraszt békességet. A melegítő paraszt élmények kísértetekké fagytak, és attól kezdve két világ közt hánykódtam szomjú lélekkel.
Baromi erőlködéssé fajult a forró nyarak munkája és félállati vegetálássá alacsonyodott a meleg gőzt lehelő parasztélet. Amikor pedig meztelen szögességével jelent meg előttem az úr és paraszt mostoha testvérisége, a lázadás forró hevülete buzdult föl bennem: nem, így élni nem lehet és nem méltó emberhez.
Azt hittem akkor, hogy én magam, ruhám és gondolkozásom révén áttörtem a paraszt törvényeket, s nincs más hátra, mint hogy szabad erőkifejtéssel szolgáljam többi paraszt véreim fölszabadulását. Csak amikor tiszta európai tájakra vitt jósorsom, akkor tudtam meg, hogy csalóka képzelődés ez és sem parasztnak lenni, sem parasztállapotból kiemelkedni nem olyan egyszerű, mint ifjúi fantáziám elképzelte.
Nyugati városok utcáin ért el utolsó parasztélményem, amikor azt hittem már, hogy régen nem vagyok paraszt. Egy rettenetes kéz lerántotta a leplet, ami addig jótékonyan takarta az igazságot. »Paraszt vagy« – égette a fülem dobhártyájára egy kegyetlen istenség s ez most nem legyökeresedés és biztonságérzés volt, hanem kegyetlen ítélet és ítéltetés, bélyeg: »paraszt vagy«, s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az mind tiltva van előtted. Minden: a tenger és a hegyek szépsége, a mindent ismerés mámora, a mezők és az ég szabad szemlélete, egyszóval minden, amit úgy hívnak, hogy szabadság. Paraszt vagy, lenyűgözött és kipányvázott.
Ezzel a lesújtó élménnyel váltottam meg a jogot igazán arra, hogy tudjam és elmondjam: mit jelent parasztnak lenni. A paraszt és nem paraszt világok határán való istenkísértő küszködések világították meg idilli parasztéletem értelmét és oltották belém az olthatatlan vágyat: nem lenni parasztnak. A paraszt népek közt való bolyongásaim pedig megadták a feleletet arra, hogy hogyan viselik parasztsorsukat azok a milliók, akiknek nem adatott meg az egyszeri lázadás kínja és gyönyörűsége.
Ha én beszélek parasztokról, magamról és magunkról beszélek, s ha érthető a nyelv, amelyen szólok, a civilizált világ fölszínén élő ember számára, elmondhatom életünk rideg titkait és keserült szívünk minden vágyát, és elmondhatom minden panaszunkat a napsütésben élők felé. Könnyen csordul a pohár, amely színültig telt keserűséggel.
Jó, hiszen mi is tudjuk azt, hogy lehet paraszt módon élni, több az, mint az állat vegetálása. Jól tudjuk, hogy a szigorú törvényű parasztközösség biztos és bölcs formája az együttélésnek, s az ember ember már, ha ilyenben adatott élnie. Nem pillanatonként elviselhetetlen sors ez, s jobb, mint ínséges proletárnak lenni gazdagok kapujában vagy pincéjében. Azt is tudjuk, hogy a szellem is él félhomályú hajlékainkban, hiszen minden szerszámunkon művi gond nyoma van rajta, és hogy mi az, művekkel élni, azt mi tudjuk legjobban.
De azt ki mondja, hogy miért kell parasztnak lenni akkor is, amikor már van jobb szerszám a föld fölhasogatására, mint lovaink által vont ekénk, s amikor jobb energiaforrás ezer van, mint karunk inai, s amikor városban is lehet élni, nemcsak puszta falukban vagy elhagyott tanyákon? És arra ki ad feleletet, hogy miért élünk akkor is a szigorú közösség hínárjai között, amikor az ember életének szabadságos szép formái is vannak már a világon? És azért ki kárpótol bennünket valaha, hogy mi akkor is csak szerszámainkra lophatjuk rá szellemünk alkotásait, amikor szerte a világon nagy művek élnek a maguk törvényei szerint s emberek élnek szabadon velük?
Próbáltunk mi már ezerszer fölhágni az élet magasabb grádicsára, de mindannyiszor visszataszított okos vagy oktalan akarat. Csak gyümölcseinket és jobbra való fiainkat fogadták el tőlünk, kit vérének elhullatására, kit fajtájának megtagadására. Ha mi magunk akarunk mindenestől fölemelkedni arra a másik életszintre, ezer tőr fogad, s a bélyegünket hiába próbáljuk lemosni, nem megy, és ha menne, újakat igyekeznek ránk festeni, vagy a régit előhívni.
Hány századon keresztül voltunk belenyugvó és dolgos parasztok! Mennyi gabonát és leölni való állatot hordtunk a városok kövére, hogy magunknak csak a férgese maradt és hány millió gyermeket adtunk életre-halálra, hogy csak az árnyékuk jött vissza.
De most már lázadunk: legszebb faluinkban nem születik gyerek: minek, hogy szolga legyen, vagy szabadnak mondott paraszt, amikor mi tudjuk, hogy parasztként élni nem érdemes; népes vidékeinkről ezrek és milliók kelnek föl a hajósíp szavára és új világ felé hajóznak, ahol, mondják, nincsenek parasztok; legnyomorultabb testvéreink megtagadják a régi isteneket és szektákba verődve, kegyesebb atyákat formálnak a maguk képére, s azokhoz menekülnek eszelős hitükkel; gyermekeinket seregestől adjuk az iskolákba, ahol annak a másik életnek a tudományát tanítják, s nem nyugszunk belé, hogy elszakadjanak tőlünk: követeljük, hogy velünk maradjanak és segítsenek bennünket föl a napvilágra.
Ám ha kemény és illetlen így a szó, beszélhetünk úgy is, mint akinek nem fáj ez a sors – hiszen annyit fájt már, hogy megkeményedett a szív –, elmondhatom életünket a fölszíni világ nyelvén is.
Kimondhatom a szót lágyan, könnyen és derülten. Jó ízek futnak össze a szájban, könnyed vágyakozás kél a szívben, s a képzelet idilli tájakat rajzol az enyhülő szemek elé. Széles tetejű faház ül az Alpok oldalán, fehér havasok vetnek rá árnyékot és széjjel előtte levegős völgyek nyílnak. Tehenek legelnek a réten halk szavú kolomppal, s derült és elégedett emberek forgolódnak körülöttük. Végtelen szőnyegként virágmezők borítják a földet és fapapucsos szótlan emberek babrálnak a töveken. Odébb mezei házakból fehér fejrevalós asszonyok integetnek. Sötét vízű tavak mellett fehér derekú nyírfák hajladoznak, apró barna tehénkék rázzák a fejüket a laposan járó nap felé, és kastélyos tanyaházakban nagy, szőke emberek szorgoskodnak.
Kimondhatom a szót keményen és hűvösen, s keleti tájak elevenednek meg rá. Fekete birkák cserkésznek a havasok alatt és subás emberek kukoricakenyeret esznek a fakalyiba előtt. Piros kötős asszonyok dohányleveleket szednek a széles völgyekben, szikkadt arcú emberek meg vízikerekeket hajtanak árkolt veteményföldeken. Ezek is parasztok.
És kimondhatom a szót akart nyugalommal és lázadás nélkül való fájdalommal. Tágas grófi szérűn rongyos koldussereg siratja a termést, gubás részeg emberek pántlikás kocsin mennek követválasztásra, boltíves épület udvarán görnyedve állnak kucsmás öregek és ékes viseletben meddő menyecskék páváskodnak fülledt levegőjű faluk házai között. – Ezek is parasztok.
Akárhogy mondom ki a szót, egy értelem rejtőzik benne mindig a fölszíni világ embere számára: furcsák, idegenek, titokzatosak és nyugtalanítók.
Mindent szeretne kivallani ez az írás: amit én éltem át, amit a magyar parasztság átélt és amit egyáltalán a parasztember és a paraszttársadalom átélt. A vallomás kétfelől szab határt magának. Az egyik oldalon – mivel az egészről akarja lefejteni a titkot – csak általánosat mondhat, olyat, ami a mindennapi jelenségek fölött is érvényes, a másik oldalon pedig – mivel az átélt sorsról akar számot adni – csak az európai parasztról tud érthetőt mondani. Lehet, hogy az ázsiai és afrikai társadalmaknak és civilizációknak is vannak parasztjai, azt azonban csak az idegen szemlélő szemével mondhatja el az európai ember, akkor is, ha paraszt.
Ez hát az írás szándéka; íme a parasztsors úgy, ahogy kérdés és felelet annak az embernek, aki benne él: nekem magamnak, nekünk parasztoknak és nekünk európaiaknak.” (Erdei 1973, 5–10.)
Ez a vallomás azonban nem lenne teljes a mű befejezésében írt mondatok nélkül: „Tagadom a parasztsorsot, és hiszek az emberben, aki paraszt… Nem lehet parasztországot építeni. Ha egyszer paraszt egy ország, akkor ott épp olyan naptalan az ég, mintha fölötte volna egy másik, amelyik elveszi tőle a fényt. Az építés és a szabadság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt.” (Erdei 1973, 212.)
Sokan észrevették – akkor és azóta is –, hogy Erdei Ferenc ezzel a munkájával nem csupán feltárt, de elszakadt: nem ugyan a parasztságtól, de a hozzá kapcsolódó illúzióktól. Ám Bibó István megfogalmazása ad valóban kulcsot nem csupán ehhez a könyvéhez, hanem szinte az egész életművéhez: „Az egész mű hitelének a legnagyobb erőssége az, hogy amennyire történeti és társadalmi analízis, ugyanannyira személyes vallomás is.” (Bibó 1940, 505. old.)
Erdei Ferenc korai ifjúkori művében ott élt tehát az a magatartás, amely tudós és politikus számára egyaránt nélkülözhetetlen: a nosztalgiától, az illúzióktól való elszakadás bátorsága. És ezt fogalmazta meg élete végén is a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusán: „A történeti valóság megismerése sokszor illúziókat rombol. Egyéni és partikuláris (csoport- és apparátusbeli) szubjektivitásokba ütközik, s a valóság olykor általános elvi tételeinkkel vagy éppen nagyon tisztelt eszményeinkkel is szembekerül. Mindezt el kell viselni ahhoz, hogy igazi ismerethez és önismerethez jussunk és szocialista politikánkat a történeti realitások ösvényein vezethessük.” (Erdei 1980, 232.)
Az illúzióktól való elszakadásnak, az illúziók rombolásának, vagy másképpen mondva: a létező mítoszok racionális megmagyarázásának, értelmezésének, „kibeszélésének” – illetőleg ami ezzel egyet jelent: eloszlatása kötelességének, bár ez sokszor és sok helyütt problémaként jelentkező „feladat” Közép-Kelet-Európában – különös jelentősége van.
Történetileg igazolt, hogy az előítéletté vagy éppen a mítosszá vált és kövesült ismeretek hatékonyan tartják vissza az emberi gondolkodást, nehezítik, esetenként időlegesen megakadályozzák a tudomány fejlődését még akkor is, ha a mítosz elemeiben – legalábbis egykor – helyes ismereteket tartalmazott. És nem kevésbé meggyőzően igazolja a történelem azt is, hogy az illúzióra és mítoszra vagy éppen nosztalgiára épült politika zsákutcába visz. Az illúzió és a mítosz persze sokféle formában megjelenhet. Kötődhet egyéni érzésvilághoz, egyének vagy csoportok nosztalgiájához, azzá válhatnak magukat túlélt ideológiai elemek, rögződhetnek a nemzeti tudatba, és sorolhatnám még a formákat. Általában azonban – és ezt is jól látta Erdei Ferenc – érdektartalmuk is van, réteg-, szervezet-, csoport- és egyéni érdekek fűződhetnek hozzájuk. Az illúziók, a mítoszok tudományos megközelítése, különösképpen eltakarításuk az ismeretek fejlődésének vagy a reális politika kibontakozásának útjából, tehát többnyire nem csupán absztrakt elvek, nézetek, berögződött érzések elleni küzdelmet jelent, hanem valamilyen formában és mértékben érdekeket is érint, érdekeket is sérthet.
Az igazi tudós és a jó politikus személyiségét egyaránt jellemzi a szembenállás az illúziókkal, a mítoszokkal (még akkor is, ha az utóbbi esetleg eszközként kénytelen használni őket). Ha pedig a tudós és a politikus egy személyben ölt testet, mint Erdei Ferenc alakjában, akkor a tudósi, a kutatói törekvések eredményei, a kutatói mítosz- és illúziórombolás segítik a politikust is a történelmi realitások felismerésében és a realitásoknak megfelelő cselekvési módozatok kimunkálásában.
Erdei Ferenc élete utolsó – és igazában már csak halála után „létrejött” – munkájának előszavában írta, hogy egész életében készült arra, ami 1945-ben bekövetkezett „az egész világon is, e hazában is”. S amit azóta tett, „az is mind annak a folytatása, szükségszerű vagy alkalomszerű folytatása, amit 1945-ben tett, s amire a megelőző években készült.” (Erdei, 1974, 7. old.) Tudósi és politikusi alkatának, életpályájának kulcsa tehát – saját szavai szerint – az 1945 előtti időszakban keresendő.
Ez a Magyarország azonban éppen a politikai illúziók és vágyálmok országa volt. A hosszú távú, történeti realitásokkal szemben állott az egész „neobarokk” társadalom és vezetése. A bukott – önmagukban is számos vonatkozásban illúziókra épülő – forradalmak után megmaradt munkásmozgalom politikája (ahogyan belső vitái is jelezték) könnyen beleesett a vonzó, de az adott szituációban aligha reális elgondolások csapdájába. S végül „a világ válságos alakulásának” hatásai közt valamiféle kiutat kereső gondolkodó-író nemzedék, amelyről Németh László azt írta, hogy ez a „nemzedék csinálta meg a magyar világnézetet”, sem tudott reális, politikai alternatívát kimunkálni. Ahogyan Erdei Ferenc 1943-ban írta egy előadásvázlatában: „valóságos történelmi esemény, mégsem lett politikai mozgalom”. (Erdei 1984, 458.) Ennek a sikertelenségnek is szakaszai vannak. A harmincas évek politikai rendszere egyszerűen nem adott lehetőséget, mert nem tűrt igazi alternatívát. A későbbi időszakban pedig a külső politikai viszonyok változtatták illúzióvá a korábbi törekvéseket. „A magyar világnézetet csináló” nemzedék „kiindulópontja még az volt, hogy szabad elhatározásunktól függ: milyen lesz a társadalmunk… A történelem azonban – ahogyan Németh László folytatta az iménti gondolatát a fejünkre nőtt, s együtt csinál az egész Európának jövendőt. Sokkal kevesebb lesz, amit választhatunk és sokkal több, amit készen kapunk.” (Németh 1980, 796–797.)
Hogy adott történeti helyzetekben hol vannak az illúziók és hol a realitások, melyik és mennyire követhető, mik a belső fejlődés tényezői, és hogyan értékelhetők a külső környezet viszonyai és hatásai, természetesen a „felismerőtől”, a gondolkodótól és a cselekvőtől is függ. Éppen ezért lényeges kötődése, nosztalgiái, sőt a benne élő „mítoszok”, mint ahogyan tudása, ismeretei, képzettsége is. Kelet-Közép-Európa története, az itt élő kis országok és nemzetek reális feltételei gyakran szültek illúziókat és mítoszokat. Nemegyszer még a továbbélést segítve is. Ismét Németh Lászlóra kell hivatkoznom, az Áruló c. drámájára, amelynek szemléletét többen is úgy értékelték, hogy a kis nemzet nem ismerheti el vereségét, árulóra van szüksége, s ilyet talált a magyar nemzet is Görgei Artúrban, aki illúziók nélkül cselekedett egy illúziót nem tűrő szituációban.
A kérdés azonban messzebbre visz. Vissza kell térnünk a bevezetőben jelzett történelmi problémához: az elmaradás, a másság kérdéséhez és következményeihez. Ezek közül is különösen jelentős a tudós és a politikus helyének és lehetőségeinek kelet-közép-európai összefüggéseiben (még akkor is, ha a kérdést végül is csak Erdei Ferenc alakjával, tevékenységével összefüggésben próbálom is megválaszolni) – a társadalomtudomány, különösképpen a politikusan gondolkodó kutatók történetszemléletének egy sajátos eleme, a tudatos társadalmi változás külső és belső „mintájának” és tényezőinek jelentősége és az ebből adódó politikai felfogás.
