A BÖLCSÉSZET TANÁRA ÉS TÖRTÉNETÍRÓJA

Teljes szövegű keresés

A BÖLCSÉSZET TANÁRA ÉS TÖRTÉNETÍRÓJA
Amikor 1851 novemberében Erdélyi János elfoglalja tanári katedráját Sárospatakon, nem tekinti véglegesnek a professzorságot, átmeneti állapotnak ítéli. A pataki főiskola, egyéb református kollégiumokhoz hasonlóan, „kegyes anya”, igazi „alma mater” ezekben az években. Nemcsak a volt honvédeket bújtatja, megmentve őket a kényszerű besorozástól, a császári seregben való szolgálattól, hanem menedéket ad kompromittált embereknek, mint Erdélyinek Patak, Arany Jánosnak Nagykörös.
Erdélyi helyzete azonban másként alakult, mint Aranyé. Erdélyi nem őrzi, nem őrizheti meg elszigeteltségét, kevésbé tudja megteremteni nyugalmát és fenntartani pesti kapcsolatait. A kor és a főiskola érdeke parancsol vele. Írói terveit hanyagolja, hogy teljes mellel szálljon szembe az összbirodalmi érdekeket szolgáló iskolai tanácsosokkal, védve az anyaiskola autonómiáját, nyilvánossági jogát, ugyanakkor harcolva az iskola korszerűsítéséért. Pataknak szüksége volt Erdélyire: a legnagyobb tekintélyű tanár a császári tanügyi hatóságok legveszedelmesebb ellenfele. Következetesség és erély, ugyanakkor okos taktikázás jellemzi ezt a harcot azokban az években, amikor a kassai törvényszék elé való idézés vagy lefogatás valóságos és állandó veszélyként lebeg a hozzá hasonlóan makacs emberek feje felett. Bizalmatlanság, gyanakvás, a főiskola bezárásával való fenyegetőzés fertőzi a levegőt. Elegendő volt pl. a közigazgatói beidézéshez, ha egy-egy professzor vagy nagydiák Kossuth-szakállt vagy Kossuth-kalapot viselt.
És mindezen körülmények között, állandó harcban, bizonytalanságban készül fel a tanárságra és szaktárgyára. Átgondolja pedagógiai céljait, kialakítja elveit és módszerét. Nevelésről c. jegyzetében rögzíti felfogását. Pedagógiai optimizmus hatja át. Felismeri nevelés és társadalom kapcsolatát. Vallja, hogy minden ember képezhető és nevelhető, társadalmi hovatartozástól függetlenül. Vallja azt is, hogy nem elegendő az iskolai nevelés; nevel az élet, a „társadalmi összhatás”, és mindenkinek élete végéig kell önmagát nevelnie. „A tudomány, művészet és közhasznú ösmeretek terjesztésének annyi módja van a mai világban az irodalom fejlődése és a sajtó munkássága által, hogy minden ember örökös tanítvány és a kor, melyben élünk, az előkelően anyaginak mutatkozó színezet dacára is valóságos szellemiség kora minden tekintetben.”
Erdélyi a „szemlélődő”, „spekulatív” – mint ő nevezi –, azaz a hegeli böcsészettel foglalkozik. Helyzetét nehezíti, hogy arról a filozófusról tart kollégiumot, akit másfél évtized, a „hegeli pör” első menete óta halottnak tekintenek a protestáns iskolákban, azóta, mióta Warga János, Szeremley Gábor (Erdélyi elődje) és Tarczy Lajos „leverettek”. A pesti tudományos életet antihegelianizmus uralja, Szontagh Gusztáv és Hetényi János egyezményes bölcsészete.
A fennmaradt tanári jegyzetek tanúsága szerint a bölcsészetet Hegel szellemében adja, az egész hegeli rendszert azonban nem tárgyalja. A szemlélődő bölcsészet történeti fejlődésében c. jegyzete tankönyvet pótol. A filozófia történeti fejlődésének nagyvonalú vázolása a Fenomenológia ismertetésével kezdődik. Tájékozottságával, Hegel gondolatvilágának helyes értelmezésével, valamint világos, érthető nyelvével a kor filozófiai irodalmából magasan kiemelkedik. Erdélyi írásai mai szemmel olvasva is elgondolkoztatók és eszméltetők. A Fenomenológia friss, életteli magyarázatával, perspektivikus tárgyalási módjával láthatóan közelebb áll Erdélyihez, mint a jegyzet második fele, a ridegebb, már-már szőrszálhasogató Logika. Ezért sikerül kevésbé a Logika bemutatása.
Belevész a skolasztikus, bonyolult fejtegetésekbe. Kortársaihoz hasonlóan Erdélyi sem látja, hogy a Logika valójában ugyanazon kérdésekkel foglalkozik, mint a Fenomenológia első, nagyobb fele, de míg ez utóbbi a rendszernek dióhéjban való bemutatása, addig a logika és az azt követő Természet és Szellemfilozófia a rendszer aprólékos kifejtése ezer meg ezer útvesztőjével együtt. A Logika előadásakor Erdélyi a teljes hegeli szöveget veszi alapul.
A jegyzet – miként az előadások – általában az egész filozófiában tájékozatlan vagy abba épp csak belekóstoló ifjak tananyagául szolgál, az ő igényeikhez alkalmazkodik. Alapszövegek, amelyeket a tanár – a margón szereplő nevek és szavak után ítélve – gazdag példatárral egészít ki. Erdélyi tanárként nem mindenki előtt népszerű. Nem tartja be a tanmenetet, nem szorítja a lusta diákot a tanulásra. Akit azonban érdekel a tárgy, azt magával ragadja. Kitűnő, színes előadó, akinek óráit más osztályok diákjai is látogatják. Kialakul körülötte egy kör, amelynek tagjai megértik és megkedvelik a filozófiát. Erdélyi János órái inkább előadások, mint „leckék”. A jegyzetek lapszéli emlékeztetőiből következtethetünk arra, hogy mennyi mindenről beszél: utazási emlékeiről, korábbi és legújabb olvasmányélményeiről. Képzőművészeti kitérőket tesz, metszetekkel, az antik szobrokról készült másolatokkal illusztrálja szavait. Történeti példákat hoz hazai események magyarázatához, eszmetörténeti fejtegetésekbe bocsátkozik, az anyagban nem szereplő filozófusokat, műveket mutat be. A korban hallatlanul széles körű ismeret- és műveltséganyaggal fűszerezi a sokak számára száraznak tűnő filozófiai órákat. Kitágítja hallgatói látókörét, és kívánatos ízelítőt ad filozófiából, általában a művészetekből, történelemből.
Filozófiai stúdiumai során formálódik benne néhány cikk témája, de még hallgat. Elsősorban az foglalkoztatja, mi lehet az oka a hazai szellemi élet, filozófiai gondolkodás elmaradottságának. Azt a korabeli, unos-untalan hangoztatott nézetet, mely szerint a magyar nép, a magyar szellem nem alkalmas a bölcsészeti tanok befogadására, hazugnak és ostobának ítéli. Bizonyos, hogy volt már mondanivalója korábban is. Talán tovább is hallgat, ha nem kér tőle több ízben cikket Toldy Ferenc. Erdélyinek nincs kedve megszólalni a bölcsészettel ellenséges szellemi közegben, annál kevésbé, mert hegeliánus: „…mióta efféle cikkelyeket írok, soha sem írtam más, mint hegeli szellemben éspedig eleinte akaratomon kívül, később aztán rendszeresen is” – mint Toldynak bevallja. Miután Toldy ennek ellenére is megnyitja az Új Magyar Múzeumot az általa „nem pártolt iránynak”, Erdélyi ismét hitet tesz Hegel mellett: „Én igértem, s nem adtam cikket – írja Toldy sürgetésére –, mert féltem, hogy többször hallva Kegyed nyilatkozatát Hegel s más efféle bölcsészek ellen, kedvetlenül fogok vétetni; mert mi tűrés-tagadás! nekem Hegel szellemében kell szólnom minden tétova nélkül.” Azzal tisztában van, hogy érzékeny pontokat fog érinteni, ezért óvatosan nyúl a darázsfészekbe egy Horváth Cyrill munkásságát méltató cikkben. Hegel nevét nem mondja ki, „egy nagynevű idegen bölcsészről” beszél. Nem elsősorban Horváth filozófusi értékelése a jelentős itt, hanem az, hogy az Akadémia hivatalos lapjában, az Új Magyar Múzeumban visszapillant a hazai Hegel-recepcióra, és Hegel filozófiáját a korábbi torzításokat korrigálva mutatja be. Cikke a hegeli perújrafelvételt hirdeti: az első frontális támadás a levertnek kikiáltott „berlinizmus” zászlaja alatt – és ami a legfontosabb – Erdélyi filozófusi munkásságának nyitánya. Fölényes, sziporkázóan szellemes hasonlatokkal, metaforákkal teli kis írása alkalmas arra, hogy érdeklődést ébresszen Hegel iránt. Goethe, Schiller, Shakespeare műveire hivatkozva, gazdag ismeretanyagra támaszkodva mutatja meg, hogy a „homályosnak” kikiáltott Hegelt követve is lehet világirodalmi távlatokban gondolkozni és Hegelről szépen, érthetően magyarul írni. Kis cikkében azt bizonyítja, hogy a magyar gondolkodás nem idegen Hegeltől, mint hangoztatták. Mindez „ügyesen kitalált fölfedezés”, „alig több ráfogásnál”. A magyar szellemnek, folytatja, „se több, se kevesebb nem való, mint ami benne van, olyan mint a fű, melyet közmondás szerint kalapáccsal se lehet leverni szent György nap után; annak ki kell belőle fejleni, az utat tör magnak kényszerűleg”. Mi található tehát bölcsészetileg a magyar nyelvben? – teszi fel a kérdést. Vajon nyelvünk alkalmas-e elvont és mély igazságok kifejtésére? Igen, hangzik a válasz: „…nemzeti nyelvünkben annyi bölcsészeti elem van, mennyi elég útmutatásnak, irányadónak. Sőt, merem állítani, hogy van annyi, mint a németben, csakhogy mi el vagyunk babonázva, mint a mesék elátkozott hercegei, a mozdulatlanságra, s ha bölcsészeink eddigelé többet gondolnak vala nyelvünkkel, jobban sikerül nemzetileg bölcselkednünk, míg most légbe mondjuk a szót”.
Horváth Cyrillel foglalkozó írásában alapigazságot mond ki. Azt, hogy Hegel és általában a filozófusok megértetésének, magyar nyelven való megszólaltatásának sikere nagymértékben azon fordul meg, miként fogalmazunk. Erdélyi az első, aki a hegeli pör nyelvkínzó, durvaságig fajuló polémiái után először tolmácsolja szépen és érthetően a német tudóst. Saját példájával igazolja, hogy nyelvünk alkalmas még a legelvontabb filozófiai eszmék bemutatására is. A magyar nyelv nevében tiltakozik az ellen, hogy pusztán a nyelvre való hivatkozással lemondjunk a világ nagy, iskolateremtő mestereinek megismertetéséről. A filozófia egyetemessége nevében szólal fel „minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen”.
Erdélyi Jánost a nemzet sorskérdései már a szabadságharc előtt – különösen nyugat-európai utazása alatt és után – foglalkoztatják. Már akkor tervezi egy „nagy mű” megírását. Arra keresi a feleletet: milyen is népe, mi tartotta meg a magyart századok óta nyelvi elszigeteltségében, átvészelve annyi háborút és veszedelmet? Mi a rendeltetése a Duna–Tisza vidékén? A vizsgálódás 1844-ben szomorú következtetésekhez viszi: fennmaradását a nemzet mindez ideig „az esetnek”, azaz a véletlennek köszönheti, hisz urai nem igen törődnek vele. A gondolatsor következő szeme az önismeret, a nemzeti önismeret igénye, amely a nép gondolatvilágának, specifikumának vizsgálatához vezeti.
1843-ban a népköltészetet teszi ebből a szempontból elemzés tárgyává. Ekkor elsősorban a „státusférfinak” ajánlja a néppel való ismerkedést, az „érdekegyesítés” plebejusi értelmezése szerint. 1845-től kezdve gyűjti és tanulmányozza a közmondásokat, népi szólásokat. A szabadságharc bukása után filozófiai stúdiumaiból következően a filozófia területére viszi át érdeklődését. Szomorú a kép, amit maga körül lát: az ország vezetőiből, az értelmiség nagy részéből hiányzik a filozófiai és történeti gondolkodás, általában a szellemi erőfeszítés igénye. Tunyaságot, szellemi lomhaságot tapasztal mindenütt, alig néhányban él csak az igény a századokon át továbbélő előítéletek, gondolkodási sémák felülvizsgálatára, önmagunk és múltunk reális és józan, mindig csak a tényekre alapozott helyzetfelmérésére. Következmény a jogi gondolkodás, az örökös „disztingválás”, ahelyett, hogy mélyebben gondolkoznánk, „spekulálnánk”. Álomvilágba ringatjuk magunkat ahelyett, hogy végre szembenéznénk a valósággal, mint írja.
Tudósi hitvallásként fogadható el A hazai bölcsészet jelene c. művének következő részlete: „…csak a tények és meggyőződések szigorú egybefoglalása viheti oda műveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önismeretté világosíttassék fel, s egész történeti életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.” A kép, amellyel újabb kutatásainak célját magyarázza, felejthetetlen. Történeti, művelődéstörténeti munkákat olvasott – írja –, „…s már-már történetíró lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészet-történeti dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelébb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak s nem találtam.”
Ezt a szemet, amely a magyarság gondolkodásmódjáról vall, az ötvenes években a filozófiában keresi tovább: előbb a közmondásokra terjed ki figyelme, a nép észjárását, gondolkodását vizsgálgatja, később a hazai bölcsészet jelenét, legvégén a hazai bölcsészeti múltat kutatja, ugyanazzal a plebejus történelemszemlélettel, a fejlődés, a történetiség, és a tények tiszteletben tartásával. Erről így ír: „Helyezzük be hát magunkat bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már.”
A magyar bölcsészeti életet az ötvenes években az egyezményes filozófusok, az ún. sajátos, magyar filozófia megalkotói uralják, akik az életrevalóság, a népszerű előadás és a nemzetiség hármas jelszavával, mindmegannyi előítélettel, akadályozzák a hazai filozófia előrehaladását. Ezeknek az akadályoknak az elgördítését, vagy legalábbis felmutatását tűzi célul A hazai bölcsészet jelenével. 1856-ban veszi fel azt a szálat, amelynek gombolyítását két évvel korábban megkezdte és abbahagyta.
A hazai bölcsészet jelenét vizsgálva elmarasztalja az egyezményes filozófia szűken értelmezett, prakticista gyakorlatiasságát, mások szolgai követését. A filozófiától nem várhatunk „közvetlen hasznot s társadalmi befolyást”. Szontagh és Hetényi nem ismeri tehát a filozófia természetét, a tudomány lassú, de annál tartósabb hatalmát: „A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint nem készít távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem akarja lámpásba tenni, hogy utcai kóborlókat vezetgessen haza vele. Mert hová lennének akkor a világtenger utazói?”
Erdélyi azt teszi, amit ajánl Szontaghnak és Hetényinek. Felülemelkedik a nemzeti elfogultságokon és egyetemes művelődéstörténeti szempontból vizsgálódik. A nemzeti hibákat keményen bírálja, elismeréssel szól azonban azokról az erőkről, amelyeket mozgósítva a magyar bölcsészeti gondolkodás tudományos téren a külfölddel egyenrangú féllé válhat. Megérteti a hegeli építmény rendszerét és lényegét. Hegel nyomán, Hegelhez kapcsolódva hisz a fejlődésben, szerves folyamatosságot lát az eszmék kifejlődésében, párhuzamot az egyes szellem és az egyetemes emberi szellem fejlődése között. Felfogásának megfelelően vallja, hogy a történelem is szerves fejlődés, és nemcsak „részletesség, töredékesség”, tények halmaza. „Mint nem puszta vak eseményt látunk a természetben immár, úgy kell kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának tükörévé.” Tükröt lát a történelemben és az egyes eseményekben, amelyekben megmutatkozik a mozgató és irányító szellem, az, ami forr egy kor vagy nemzet mélyében. Erdélyi a hegeli objektív idealista rendszer pályáján marad, a történelmi erők mozgatóját a szellemben látja, de felismeri az események közötti kapcsolatokat, a történelmi fejlődés szükségszerűségét. A korábbi Herder-ösztönzések, amelyeket a hegeli filozófiai stúdiumok kiteljesítettek, vezetik először arra, hogy a filozófiát, miként az irodalmat is, történeti kialakulásában, korával és körével szoros kapcsolatban lássa. Egyik sem „…mausoleum, melyben mumiák tartatnak, hanem tiszta életelv, mely folytonos nyilatkozásaiban előhozza az ind, héber, görög, keresztyén világnézetet s alakítólag foly be vallás- és művészetre, az összes életre, bizonyságot tevén önmagáról rendesen, valahányszor az emberi lélek és tudalom egyre magasabb fokozatain odafejlődik az idő, hogy egy eszme úgy szólván megérik és átömlik az egészen”. Következésképp a filozófia fejlődésében, miként az általános fejlődésben, szerepük van a nagy szellemeknek, de a filozófia minden művelőjének is, mert hiszen „valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s állíták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát”.
Éppen ezért a magyar filozófia megújulásának útját nem kereshetjük sem az egyezményesek prakticista, gyakorlati bölcsészetében, sem pedig idegen nagyok szolgai utánzásában, hanem saját magunkban, a nemzet múltjában, a múlt megbecsülésében. „Tudom én, hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az emberiséggel. Tudom, hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger a folyók éltetője, a folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással a kettő: nemzet és emberiség, folyók és tenger. Tudom, hogy a vízcsepp természete nem más, akár Tiszábul, akár Rajnábul meríttessék, de mégis a Tisza délre foly, a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a hazai bölcsészet neve alatt értek? Úgy vagyon! mert az egész csak hasonlítás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti múltunk összeállításábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával, elevenségével; és ki fogna tűnni a munkarészlet, melyet a magyarság elméje vőn a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség, mely reánk, mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.
Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s méltatlan magához! Vajha előítéleteink földet veszítsenek a bölcsészet mezején s adassék ellenkezőleg tám az önismeretnek és a nemzeti tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi életrevalósága szellemünknek, hogy ha rátelt az idő, szert foga rendesen a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt-hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről, s amit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.”
Az idézett szavak, A hazai bölcsészet jelenének utolsó mondatai, foglalják magukba Erdélyi János soron következő munkaprogramját: a hazai filozófiai gondolkodás önállóságának kimunkálását. Az önálló filozófián nem a Szontagh-Hetényi-féle „nemzeti bölcsészet”-et érti, vagyis az erőltetetten hazai elméletek kidolgozását, helyesebben német filozófusok tanításainak „magyarítását”, a „viszketeg különcségeket”. Érti rajta azt az eredeti hazai filozófiai gondolkodást, amely az európai bölcsészet nagy gondolatainak és a hazai bölcsészeti múltnak együttesében, szintézisében teljesedhet ki.
A bölcsészet hazai helyzetének felmérését elvégezte 1856-os tanulmányában. Ezután kerít sort a múlt „bölcsészeinek”, azon biztató kezdeteknek feltárásához, amelyek a XVI. és a XVII. században a magyarországi gondolkodás területén szép eredményeket igértek. Erdélyinél a „bölcsész” szó magyarázatot követel. Mindazokat így nevezi, akik akár csak egyetlen művel jelentkeztek is. Ahogy minden népdalban értéket látott – egy szerény adalékot a nemzeti költészet alapjának kiteljesítéséhez –, ugyanúgy a XVI. és XVII. század minden „bölcsésze” rakott – „kicsinyje, nagyja” – akár csak egyetlen gondolatot, egyetlen téglát az alapra, amelyen a magyar filozófia csarnoka felépülhet.
A régi magyar „bölcsészek” megismerése érdekében Erdélyi áttanulmányozza a XVI. és XVII. századi magyarországi teológiai, filozófiai irodalmat, hogy nagyobb sugarú körben takaríthassa be az elődök termését. Azok a hagyományok érdeklik elsősorban, amelyek a kor előre mutató irányzataihoz csatlakoztak, és azok a bölcsészek, akik európai szintre emelték korukban a magyar bölcsészeti gondolkodást, megteremtve ezzel a fejlődést, a továbbhagyományozás lehetőségét. Ezen a téren Erdélyi a szó szoros értelmében úttörő munkát végez. Semmiféle előtanulmány nem áll rendelkezésére. Levéltárakban, kézirattárakban, könyvtárakban gyűjti össze a XVI–XVII. századi Hollandiában és Németországban megjelent disszertációkat, az egyes írókra vonatkozó irodalmat, életrajzi adatokat, a kéziratban maradt műveket. A forráskutató tudós végigtanulmányozza mindazt az egyháztörténeti, történeti, irodalom- és filozófiatörténeti anyagot tartalmazó forrásmunkát, valamint az egyes nagykönyvtárak, egyházi gyűjtemények katalógusait, a folyóiratokat, amelyek eligazítást adhatnak. Tíz éven át gyűjti az anyagot. Ebből áll össze a Magyar bölcsészek negyedrét, 646 oldalnyi kéziratos, betűrendes lexikona, az egyes szerzők életrajzára és munkáira vonatkozó adatokkal. „Adolf Mihály, erdélyi. Írt de fine demonstrationis…” indul az első, míg az utolsó lap, a 323/b. levélen Zeller János Ferenc jezsuita nevével fejeződik be. E nélkülözhetetlen segédkönyv elkészültével foghat hozzá A bölcsészet Magyarországon c. nagy szintéziséhez, amely a hazai filozófiai gondolkodásnak, a magyar szellemi élet történetének teljes monográfiája. Három kötetre tervezi.
Az elsőt, amelyet előkornak tekint, Apáczai koráig vinné, a másodikat az Akadémia megalapításának évéig, Széchenyi István fellépéséig tervezi, a harmadikban a kortársi, az 1825-tel nyíló korszak eredményeit fogná egybe. Az elképzelt szintézisből az első rész készült el A bölcsészet Magyarországon a Budapesti Szemle 1865–1867-es évfolyamában, amely önálló kötetként 1884-ben jelent meg a Filozófiai Írók Tárában, Bánóczi József kiadásában és előszavával. Az egyes fejezetek – előtanulmányok – közlése 1857-ben indul meg a Sárospataki Füzetekben. Laskói Csókás Péternek a XVI. század második felében kifejtett munkássága a hazai bölcsészeti tevékenység korai indulását bizonyítja. Cáfolja azokat, akik későbbre teszik a bölcsészet iránti érdeklődés kezdetét. Szepsi Csombor Márton Europica Varietas c. művének méltatása a magyar nyelv filozófiára való alkalmasságát, gazdagságát illusztrálja. A karteziánus Apáti Miklós munkásságán, amelyet Erdélyi nagyra értékel, mutatja a fejlődést, amelyen a magyar gondolkodás a Laskói Csókás Péter fellépését követő száz évben keresztülment.
A folytatás „az eperjesi főiskola bölcsészeti triászának”, Bayer Jánosnak, Ladivér Illyésnek és Zabán Izsáknak – mint Erdélyi írja a neveket – bemutatása. (Az első kettő elkészült, Zabáné (Czabán, Zabanius) azonban csak terv maradt.) E tanulmányok az eperjesi evangélikus kollégium szellemi műhelyét dolgozzák fel. Mindhárom tudós a kor leghaladóbb gondolatait tolmácsolja. Körükben talál visszhangra Bacon empirizmusa és Gassendi materialista atomisztikája. A következő előtanulmányok – Apáczai és Felfalusi munkássága – a modern európai tudományosság terjesztőit, a magyar kartéziánusokat üdvözlik. (Az Apáczai-tanulmány akadémiai székfoglalója, így a többinél kidolgozottabb.) Az egyes fejezetek, résztanulmányok kiadásától Erdélyi azt reméli, hogy velük feltámaszthatja az érdeklődést „a tudomány embereiben”, valamint a protestáns lelkészekben és tanítókban a hazai tudományosság múltja és a haladó szellemi hagyományok iránt. Azzal is elégedett lenne, írja, ha műveivel „…ifjabb elmékben valamely ingert támaszték a hazai tudományosság iránt… ha eme felmutatott tudományosság, melyről semminél több ismeretünk alig volt, nevelte a nemzeti szellemben való bizodalmat”.
A bölcsészet Magyarországon nemcsak a tudósi kitartás és szorgalom példája, amellyel a legapróbb jelenségeket is összegyűjtötte, hanem nagyszabású kísérlet egy történetbölcseleti alapon álló magyar művelődéstörténet elkészítésére. Az egyes korok fontos kezdeményeit, az előremutató tanokat felismerő, rendszerező, koncepciózus, bátor, megfelelő kritikával és az ügy iránti nagy szeretettel készült munka, amelynek gazdag anyaga számos tanulsággal szolgál. Tanulságául és igazolásául azoknak a megállapításoknak, amelyeket Erdélyi korábban A hazai bölcsészet jelenében megfogalmazott, hogy bár szinte minden „habütése” elért ugyan hozzánk a külföldi szellemi mozgalmaknak, de magunk általában nem sokat adtunk „lelkünk elevenségéből a tudományhoz”, amely végül is „hasznavehetetlen jószág gyanánt rajtunk száradt, mint a gyalázat”. Ezt a gondolatot illusztrálja a nagy gyűjtemény, mert valóban, hol ez, hol amaz a filozófiai iskola vagy irányzat találta meg útját hazánkba. Igazán termékenyítőleg századokon át mégsem hathatott, mert mostohák voltak a hazai körülmények, s mert jobbára csak másolgatók voltak a filozófia művelői. Erdélyi munkája ma is forrásértékű, és bizonyítéka a tények igazságát tisztelő, azt érvényesítő tudományos felfogásának.
Arra a párhuzamra, amely Erdélyi népköltészeti és bölcsészeti munkássága között több vonatkozásban volt, utaltunk korábban. Van azonban olyan ismétlődés a tudós érdeklődésének irányváltozásában, ami figyelmét a népi ereklyéktől, a népköltészettől elfordítva más irányba terelte. Az ellentéteket összebékítő, azokat összegező gondolkodásmód az 186o-as évben figyelmét a magyar bölcsészet jelene és múltja vizsgálatától más tájakra vezeti. Határainkon túl tekint és szembenéz azokkal a filozófiai áramlatokkal, amelyek új, frissítő elemként hathatnak hazai tudományosságunkra, így pl. az empirizmus és a materializmus.
Az 1850-es évektől a magyar tudományos élet – hasonlóan a némethez – fogékonnyá válik a természettudományos módszerek és törekvések iránt, mint Sőtér István és R. Várkonyi Ágnes kimutatja. Nálunk is feltámad az igény az egzakt módszerek tanulmányozására, empirikus úton haladva a kísérleti és leíró módszer kimunkálására. Az induktivizmus és a szigorú tudományos módszeresség jogos igénye azonban a Világos utáni évek depressziós légkörében gyakran bizonyos konzervatív célzatú elméletellenességgel, a fellengzős teóriáknak a szűkösen értelmezett „reálpolitika” nevében való elutasításával jár, így pl. Szontagh Gusztávnál, akinek kisszerű prakticizmusát és provinciális szemléletmódját éppen Erdélyi tette megsemmisítő bírálat tárgyává. Erdélyi Jánosnál, miután nyugat-európai utazásáról 1845-ben hazatért, láthatóak a gyakorlatiasságra, az egzaktságra és objektivitásra mutató igény jelei, ezeket azonban háttérbe szorítja a Hegel-stúdium. Az 1850-es években Erdélyi, akit az 1851-től tanulmányozott hegeli filozófia élménye hatalmában tart, úgyszólván távol kerül a pozitivista korszellemtől, vagy legfeljebb az anyagfeltáró munka fontosságának tudatosítása révén érintkezik azzal. Hegelianizmusa európai viszonylatban megkésett jelenségnek tekinthető. Igaz, hogy termékeny ösztönzéseket köszönhet Hegelnek, ami nem változtat azon a tényen, hogy ebben az időben az önkényes konstrukciókban bővelkedő hegeli filozófia inkább akadályozója, semmint segítője a tudományok előrehaladásának.
Erdélyi János tehát bizonyos késéssel kapcsolódik vissza ehhez a polgárosodás és az ipari fejlődés szüksége diktálta alapvető koráramlathoz, amelynek európai térhódítását a Comte és J. St. Mill gondolatrendszereire való hivatkozás érzékeltetheti a legvilágosabban. Ez a szellemi légkör teszi időszerűvé Bacon örökségét, akinek műveit Széchenyi István már a harmincas években tanulmányozta. 1849 után nálunk elsőként Eötvös írja zászlajára Bacon nevét A XIX. század uralkodó eszméiben. Erdélyi az 1850-es évek végén fordul Verulami Bacon, az angol empirizmus nagy egyénisége felé, összefüggésben munkásságának irányváltozásával. Erről a Bacontanulmány mellett a konkrét anyaghoz tapadó irodalomtörténeti részletkutatások előtérbe kerülése is tanuskodik. Ő maga érzi, hogy neki, aki a „bölcsészetben nemrég az idealizmusnak tette magát szószólájává”, magyarázatát kell adnia ebbeli fordulatának, újabb munkásságának, és azt meg is teszi: „…itt az ideje alább hagyni a föllengéssel s alább ereszkedni a bölcsészeti állapotok kezdetéhez, becsülni a tapasztalást.” Bacon iránti érdeklődését elsősorban két könyv keltette fel: Macaulay Lord Baconja (London, 1855.) és Kuno Fischer Franz Bacon von Verulam (Leipzig, 1856.) c. műve. Mellettük tanulmányozza Rémusat, Whewell, Schelling, Buhle és Brucker műveit is. Alapszövegként Bacon Opera omniajának egy 1694-es lipcsei kiadása szolgál, amelyet 1859–1860 telén tanulmányoz. Szükségesnek tartja, hogy visszanyúljon magához a műhöz, mert tapasztalta a közvetítés megbizhatatlanságát. Ezért olvassa, jegyzeteli az angol szerzőt és ismerteti olyan alapossággal műveit, hogy „Baco magából legyen megítélhető, mert mennél többféle színes üvegen (értsd: angol, francia és német közvetítés) láttuk őt, egyszer másszor, főkép a német irodalom által, mely tisztelet, becsület, de kritikai irányának többet áldoz gyakorta, mint a jól értett igazságszeretet mindig helybenhagyhatná, pl. mikor föl sem veszi, vagy csillagig emeli Bacot”. Erdélyi elismeri, hogy a magyar tudományosság sokat köszönhet a német közvetítésnek, de elkényezteti a magyart, leszoktatja arról, hogy maga válasszon, maga törekedjék megismerni az újabb és újabb szellemi áramlatokat, és – ugyancsak fontos meglátás – a fordítás letörli az eredeti művek hamvasságát, rongálja tartalom és forma egységét, harmóniáját, mint a bevezetésben összegezi gondolatait.
A részletes ismertetésre, az alapos jegyzetelésre elszánja magát azért is, mert jól látja, hogy – ugyanúgy, mint a negyvenes években az akkori irányzatoknál – most is jóval többen beszélnek Baconról, mint ahányan ismerik, pedig az igazság elfogulatlan keresése és felmutatása csak a forrásokhoz való visszanyúlás segítségével biztosítható. Ezen célkitűzések jegyében kerít sort előbb a tudós és államférfi életének bemutatására, majd művének igen alapos ismertetésére, tolmácsolására, végül pedig értékelésére és hatásának kimutatására a magyar tudományosságban. Ez utóbbi résszel Erdélyi már nem készül el. Ami a tanulmányból és a hozzá készült jegyzetekből megállapítható: Erdélyi mindvégig a szigorú tudományosság szerint jár el, forrásaira gondosan hivatkozik. Munkájáról Csengery Antalnak így ír: „Én tehát magamat, mint a magyar bölcsészeti műveltség fürkészője, azon tanulmányok után, melyeket ez ügyben tettem, a bölcsészeti tudományosságunkat a külföld ebbeli haladásával egyenlő fejlődésben találtam, Verulami Bacorul írok valamit, épületest is, bőven is. E részben sok fáradságot kelle tennem egy rossz latin kiadás szerint, mely itt kapható. Bacot e télen végig tanulmányoztam, lap szerint kijegyezgettem, a sok materiale nyakamra nőtt. Ha még hozzá veszed, hogy Macaulay rövid essai-jén kívül más monográfiákat (Fischer Kuno, Remusat) és történetírókat is kötelességemnek tartottam átolvasni, segédül venni, meg fogsz bocsátani, ha késem. Egyébiránt a magyar ember – késik.”
A Bacon-tanulmányt kénytelen félretenni: „a rektorság foglal el iszonyúan” – mint 1861 májusában írja. Csengerytől újabb haladékot kér, és jelzi, hogy az év őszéig nem tudja megírni a III., a befejező részt, de bízik abban, hogy „nem sok idő múlva szabad leszek és talán kipótolom a mulasztást”. Erre azonban nem kerül sor. Betegsége ebben is megakadályozza, mint a magyar bölcsészet múltjának megírásában. Az 186o-as években egy-két kisebb íráson kívül többet nem foglalkozik a filozófiával. 1863-tól, az irodalmi tanszék elfoglalásától kezdve érdeklődése előterébe ismét az irodalom kerül.
Erdélyi Jánosnak, a bölcsészet tanárának, tudósának és történetírójának munkássága – még töredékességében is – a XIX. századi magyar filozófia egyik legnagyobb teljesítménye. Erdélyi hegeli alapon áll, az ő gondolatait interpretálja, azokat azonban a hazai viszonyokra alkalmazza, saját egyéniségén átszűrve, önálló módon képviseli. A magyar tudományos filozófiai gondolatok általa jutnak először igazi önállóságra. Nagy érdeme, hogy széles látókörével, nagy tudásával, határozott célkitűzésével új fejlődésnek veti meg alapját.
Ő az első, aki a hegeli filozófiát és általában a filozófiai fejtegetéseket olyan szép, érthető nyelven írja, mint azt A hazai bölcsészet jelene c. munkája ékesen példázza. Fordulatos, zamatos, a népi bölcsességet sűrítő, közmondásokból merítő nyelvével olyanok kezébe is eljuttatja a bölcsészetet, akik emlékezve az 1830-as évek végének kiábrándító filozófiai nyelvére, soha nem vettek volna kézbe filozófiával foglalkozó művet. Greguss Ágost korán észrevette és értékelte Erdélyi érdemeit e téren: „Hegel úgy írt németül – írja Greguss –, hogy német olvasói közül csak nyelvénél fogva is vajmi kevesen élvezhetik, Erdélyi úgy szólaltatta meg a hegeli bölcsészetet magyarul, hogy igazán magyarul szól, s ha meg nem értik, bizonyára nem a nyelven múlik.”
Erdélyi a magyarországi bölcsészet terén ugyanazt az alapozó munkát szerette volna elvégezni, mint amit a népköltési gyűjteménnyel, a népköltészet elméletének magyarázásával végzett. Itt is az alapot rakta, a messzi múltból, a hazai bölcsészet romjai közül szedegette a téglákat, a „bölcsészek” műveit és a közmondásokat, amelyeken majd magasba emelkedhet a magyarországi filozófia csarnoka. Erre utalt Arany János, amikor halála hírét hallva, róla megemlékezett. A filozófia csarnoka, „kisded pantheona” mint Arany mondta – nem épült fel, de az alapok lerakásában Erdélyi János múlhatatlan érdemeket szerzett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages