A FÉRFIKOR KÜZDELMEI

Teljes szövegű keresés

A FÉRFIKOR KÜZDELMEI
Erdélyi János 1835 szeptemberében verseket küld Bajzának. Ekkor merészkedik arra, hogy az igazi nyilvánosság elé lépjen. Bajza álnévnek hiszi a nevet, amikor közli a dalokat – az 1836-ra megjelenő Aurórában –, amelyek Kölcsey és Bajza modorában panaszolják az ifjú „árvaságát”, honvágyát a Hegyalja után, ahol boldog volt. A költő a vidám pataki diákvilágból, majd a kedves Kolosy-házból kiszakadva, Berzétén, egy kedvet, vendéget kergető, a gömöri hegyek közé temetkező, komor úrilakban, idegen ajkú nép között morzsolja napjait. A versekben kifejeződő érzés igaz, a modor idegen. A kritika és a közönség ennek ellenére felfigyel e „pehelykönnyű, lágy dalokra”, és „tapssal kíséri”. Az igazi sikert a Pórfiú hozza, különösen az ifjúság körében. Ebben már saját hangján szólal meg: a nemesi jogokból kisemmizettek nevében vádol és figyelmeztet, jaj az országnak, ha az anya, a nemesi nemzet nem öleli magához „nemtelen” fiait! A költő itt és a későbbi versekben utat tör, új kérdéseket vet fel, nálunk újszerű gondolatokkal és látásmóddal jelentkezik. Szokatlan erővel szól, és új műfajokkal kísérletezik.
Népdalaival, családverseivel divatot teremt. Saját költői munkásságára is érvényesek azok a sorok, amelyeket az 1836–1843 közötti költészetről írt: „…a haza és érdekei, a nemzetiség eszméje többször pendült meg, mint azelőtt,… szorosabb ragaszkodással a nap történeteihez, szóval a költészet mintegy kézenfogva kezdett járni az élettel, ez segíté amazt, az segíté ezt, tehát azon útra tért, melyen járnia legszentebb kötelessége.”
Az 1830-as években Erdélyi János költőként lép fel, és költőként választják 1839-ben a Tudós Társaság tagjai közé. Ő azonban már legnagyobb sikerei idején is másféle terveket forgat fejében. 1838-ban nem vesz részt a „tollcsatában”, amelynek harcias bajnokai, az ifjú literátorok, amikor Bajza, Vörösmarty és Toldy ellen fellépnek, nemcsak az Athenaeum szerkesztői, hanem az „Akadémia urai” ellen is lázadnak. Erdélyi sem ért egyet mindenben a triásszal, de a személyeskedő polémiáktól félti az irodalom egységét.
Közben ő maga is szervezkedik. Kazinczy Gáborral megalapítják az „Ifjú Magyarország” folyóiratát, Táborozások az élet és irodalom köréből, ill. Népbarát címmel. Erdélyi nagy olvasmányélménye ekkor Ludolf Wienbarg Aesthetische Feldzüge (Hamburg, 1834.) c. műve, amely a Junges Deutschland néven ismert írói csoport programnyilatkozata. Wienbarg Esztétikai táborozásaiban Erdélyi többet látott esztétikai leckéknél, többet, mint a radikális politikai nézeteket valló jung-deutsch írók csatározásait a megmeveredett német klasszicizmussal, az elaggott, „copfos”, filiszteri Németországgal. Elvbarátaihoz hasonlóan gyűlöli a zsarnokságot, együttérez a leigázott lengyelekkel, lelkesedik a francia forradalomért és lázong az ország társadalmi elmaradottsága ellen. És mindebben Wienbarg műve is segíti, az nyitja ki szemét. Miközben a német írót fordítja, ráébred „az irodalom politizálása” és a „mozgalomliteratúra” nagyszerűségére. Barátjával, Kazinczy Gáborral vágyaikban a feudalizmus romjaiból már új országot építenek, mégpedig az élet és irodalom összekapcsolását, elválaszthatatlanságát valló „modern” művek segítségével. Olyan műveket igérnek és kérnek lapjaik számára, amelyek „a szép tett” – pl. a francia forradalom – költészetét hirdetik, elűzik a maradiság előítéleteit, száműzik a tisztes unalmat és széles olvasótáborhoz szólnak. Álmuk azonban hamar összeomlik: a Szent Szövetség nyugalma felett őrködő cenzura betiltja a vállalkozást. A „veszedelmes, felforgató tanokat” hirdető írói csoport szétesik. Erdélyi is más úton készül tervei megvalósítására, de a Wienbarg-élményt nem felejti.
Írói pályájának fontos dátuma 1840 júliusa, amikor felhagy a nevelősködéssel, és végleg Pesten telepszik le. Nevelői évei alatt összekuporgatott vagyonkája megadja a lehetőséget, hogy végre „a maga ura és maga szolgája” legyen. Elhatározása végleges: elég a juratériából, csak az irodalomnak és az irodalomból él. A nagy elhatározás nem tart tovább félévnél, ismét „tanulja a törvényt”. A változás oka: szerelme költő-barátainak nővére iránt. Vachott Kornélia valóban tündérlány, „Titánia tündérke”, amint unokabátyja, Kossuth Lajos nevezte. Szépségéről Barabás Miklós portréja tanuskodik, páratlan lelki nemességének megnyilatkozásait levelei őrzik, éppúgy, mint a korban szokatlan műveltségét. A kékszemű, dús szőkefürtű Kornélia kedvéért az író hogy ne tűzné fejére „a prókátorság tövis koszorúját vagy inkább bogáncsfüzérét”, s mindezt „a nyomorú vigasztalásért, hogy rangom legyen a társadalomban, mely kedvét leli a szóban és a címben…” 1841. március 16-án kitűnően levizsgázik: „hites ügyvéd”. A plebejus „rangot és címet” kap, immár honorácior, tehát méltó Kornélia kezére. A tíz nappal később meg tartott esküvő a kor társadalmi eseménye. A kaposi parasztfiú és a nemes kisasszony házasságában a politikai haladást ünneplik: a „mésalliance” ezzel egyszeriben jelképi erejű, az érdekegyesítés gondolatának diadala; násznagyuk Kossuth Lajos, tanúik Fáy András, Ágoston József, az ellenzéki, nemrég még „nota” perbe fogott követ, Dubraviczky Simon, Pest megye első alispánja, valamint Heinrich Nepomuk K. János kapitány, Kornélia nagybátyja, a lónemesítés gondolatának propagátora.
Az 1841-es esztendő meghozza Erdélyi számára a boldogságot: gyermeksége óta először van újra meleg, szerető otthona, amelyben irodalmi terveket szőhet. Ekkor ölt benne testet a gondolat, amelyet Szemere Miklósnak írt levelében fogalmaz meg:
„Erős szándékom a magyar népdalokat valaha egy testben kiadni – írja –, azokat, amelyek szerző és idő s hely nélkül, vadvízként buzognak föl a nép költészeti szelleméből, mégpedig hangjegyekkel együtt, s e végre, mint felőle nézeteimet világ elé is bocsátandom, az első lépést azzal teszem, hogy a haza vidékeire némely barátim, vagy önmerőseimhez írok: szednék össze, mit a nép ajkáról letanulhatnak… Ebbe ugyan bele telik egy pár év vagy több is, de én nagy befolyásúnak remélem eredeti zene és népdalköltészetünk kifejlesztésére, annyival inkább, mivel ideje volna megszabadulni a német Lieber Augustin s más idegen fajú hangicsálások kórságátul.”
1841-ben Erdélyi ismét választás elé kerül: enged politikus, közéleti érdeklődésének és elfogadja a Pesti Hírlap „szerkesztősegédségét”, amelyet Kossuth felkínál neki vagy vállalja a bizonytalan írói jövőt. Kossuth ajánlata a fiatal plebejus írónak szól, aki részt vesz az ellenzéki ifjúság megnyilatkozásaiban: köszönti Széchenyit a fáklyás zenével felvonuló jurátusok nevében, tiszteleg Deák előtt és fogadja a diétáról megtért ellenzéki követeket. Erdélyi mégsem él a csábító lehetőséggel, félti függetlenségét, írói tervei megvalósulását. Elhatározásának helyességét nemsokára igazolja az idő: 1842 januárjában megkapja a Regélő Pesti Divatlap kiadói engedélyét, és Garay Jánossal együtt szerkesztő lesz. Az irodalmi lap nyilvánossága, 1843 januárjától pedig a Kisfaludy Társaság „titoknoksága” megadja a módot, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. A nagy művekre mégis várni kell.
1841 októberében szomorúság köszönt a házba: Erdélyi Mihályné hatvanegy éves korában meghal. Erdélyi már csak a halottól vehet végbúcsút, amikor Kaposra ér, már nem találja életben anyját. A súlyos gyászt enyhíti az öröm, amely a szülőket 1842. március 15-én kislányuk születésével éri, akit anyja és két nagyanyja nevére keresztelnek. Nyolc nap múlva Kornélia Zsuzsanna árva, Erdélyi özvegy, feleségét elragadja a gyermekágyi láz. 1844 tavaszán kisleányát is elveszíti. A csapások, a pótolhatatlan veszteségek súlyosan megviselik Erdélyit.
A predesztinációs tant elfogadó, sorsát vállaló férfi most, amikor harmincévesen mindenkijét eltemeti és teljesen magára marad, fellázad és perbe száll végzetével. Elhagyja az országot. Az a gondolat is foglalkoztatja, hogy többé talán vissza sem tér oda, ahol annyi bánat érte.
1844 áprilisa és 1845 júliusa között Bécstől Hágáig, Londontól Máltáig végigutazza Nyugat-Európát. Az utazás akkor az iskolai tanulmányok lezárását, a felkészülés befejezését jelenti, elsősorban arisztokrata és nemes ifjaink számára, akik vállalhatják az utazással járó tetemes kiadásokat. Világot látni mégsem sikerült mindenkinek, mert a vándorlegények vagy a protestáns lelkészek útja csak keveseknek volt járható. Erdélyi János Máriássy Bélát kíséri. Volt tanítványa fél év után hazatér, ő azonban folytatja útját. Nyelvtudása is segíti, hogy jól érezze magát, idegensége nem kínozza. A nap minden óráját kihasználja: Németországban az oktatással, az iskolarendszerrel ismerkedik, Franciaországban a polgári társadalmi berendezkedéssel. A francia politika és a társas élet elevensége, a naponta újságot olvasó köznép tájékozottsága fellelkesíti. Német- és franciaországi, angliai tapasztalatai a közéleti embert alakítják, Itáliában folytatott képzőművészeti tanulmányai az esztétikust formálják.
A művészetek, a tudomány és az irodalom nagyszerűsége mámorossá teszi, a sajtószabadság pedig felvillanyozza. Élményeiről úti leveleiben ad számot. A Pesti Divatlapnak, a Pesti Hírlapnak és az Életképeknek küldött tudósításai a műfaj legjobbjai közé tartoznak.
Erdélyi mégsem enged a csalogató igéreteknek, amelyekkel Párizsban marasztalják, állást és otthont kínálva. Hazatér, pedig itthon csak néhány barátja és feladatai várják. Anyanyelve, az irodalom és a népköltészet szeretete nagyobb erő, mint a gondtalan jövő igérete.
Pesten már az első napokban csalódás fogadja. A legszomorubb, hogy Kornélia öccsében, Vahot Imrében kell csalatkoznia. Erdélyi utazása előtt – rendezve dolgait – a Pesti Divatlapot ideiglenesen, utazása idejére átadta sógorának. Hazaérve kéri a lapot, Vahot azonban nem adja. Előbb hitegeti, majd húzza az időt, végül hazudik: angolnaként csúszik ki a kézből. Erdélyi feladja a harcot. Elege van a kétszínű és hitszegő igérgetésekből. Honi Lapok címen új folyóirat engedélyezését kéri. Próbálkozása megfeneklik a Központi Könyvvizsgáló Hivatal ellenállásán. Így 1845 júliusától saját orgánum nélkül marad. Munkakedve és munkabírása ezekben az években páratlan: a Honderű és a Pesti Divatlap kivételével a kor minden jelentős vállalkozásában dolgozik. A Kisfaludy Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja a Magyar Népköltési Gyűjteményt, melynek ő a kezdeményezője. 1847 januárjában elvállalja a Társaság kritikai orgánumának, a Magyar Szépirodalmi Szemlének a szerkesztését. A Szemle igényes kritikai fórum, fontos feladatot lát el, szükség van rá, mégis megszűnik. Az 1847-es esztendőben minden egyebet háttérbe szorít a politikai érdeklődés. A Szemle különösen megérzi az idők változását, mert a kritikát nem kedvelik az írók, s a közönséget sem igen foglalkoztatja az elmélet, megbukik a kor egyetlen színvonalas kritikai orgánuma.
Az író 1844–45-ben hét országot jár be, sokat tanul és lát, horizontja kitágul. Amikor hazatérése után friss szemmel néz szét az országban, elkeseredik. A nemesi politizálás szűklátókörűsége, az erők széthúzása, az iskolázatlan nép szegénysége és kiszolgáltatottsága éppúgy mellbe veri, mint a közönség műveletlensége. Egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy a polgári átalakulás előestéjén a legfontosabb feladat a polgári tudat kimunkálása, amelynek feltétele helyzetünk és önmagunk reális megismerése, a nemzeti önismeretre nevelés, a nép művelése. Int a demagógiától, éleszti a munka és a tudomány iránti kedvet, ostorozza a nemzeti előítéleteket, utazásra vagy legalább útleírások olvasására serkent, az elemző, kritikai látásmód fontosságáról értekezik, valamint a nyelvtanulás hasznáról, a politikai és társadalmi erők egyesítéséről, olcsó, nagy példányszámú könyvek kibocsátásáról. Teszi ezt publicisztikai írásaiban, kritikáiban, de szóban is, a nemesi reformellenzék társadalmi, valójában politikai fórumán: a Nemzeti, Pesti, ill. Ellenzéki Körben, amelynek választmányi tagja. Publicistaként és kritikusként unos-untalan ismétli az önismeret, valamint a tanulás hasznát, a tudomány szerepét egy nemzet életében. Bírálataiban és tanulmányaiban az egyszerű, az igaz, az élethez közeli, a valóságot követő esztétikai normát szabja meg: az „egyéni”-t a „reál”-t, szemben az „eszményi”-vel, az „ideál”-lal. Folytatja dramaturgiai, színházi tanulmányait. A 30-as évek végétől foglalkoztatja a színház, a dráma. A divat akkor őt is a drámaírásra ösztönzi. Történeti tárgyú darabjai azonban nem maradandó értékűek. Annál fontosabbak cikkei. A Bánk bánt író Katona József, aki drámaíróként az eszménye, drámabíróként is az maradt. 1846 nyarától a Nemzeti Színház mellett működő drámabíráló választmány jegyzője, 1848 június 1-től Bajza József utódjaként a Nemzeti Színház igazgatója. Erélye és szervező képessége nagy szerepet játszik abban, hogy a nemzet színháza nagyobb pusztulás nélkül vészelheti át a pénzügyi nehézségeket, majd a többször gazdát cserélt Pest ostromát, a háborús eseményeket.
Erdélyi Jánost Kossuth-hoz rokoni, baráti szálak kötötték. Barátságuk később megszakad, Kossuth táborából azonban nem válik ki. Bár ő maga municipalista, műveltsége, széles látóköre, kritikai, tudományos elemzésre hajló gondolkodása és idegenkedése a „sújtástól és vitézkötéstől”, a külsőségektől, közel viszi a centralistákhoz, elsősorban Csengery Antalhoz. Politikájukat azonban nem osztja.
Március 15. eredményei, az ifjúsága óta áhított polgári forradalom vívmányai, a közteherviselés, a jobbágyság eltörlése, valamint a sajtószabadság saját személyében érintik. A nemzetőrök közé áll. 1849 januárjában elvállalja a Respublica című napilap szerkesztését, amelyet barátja, egykori diáktársa, Szemere Bertalan alapított. A forradalom alatt megjelenteti Szabad hangok c. versgyűjteményét, ádáz osztrákgyűlöletének kifejeződését.
Világos után neki is menekülnie kell a felelősségre vonás elől. Felső-Zemplén egy távoli kis falujában, Cselejen húzza meg magát. Történelmi tanulmányokkal, elmélkedéssel telik ideje. Keserű önvád gyötri, úgy érzi, hogy nem volt elég tevékeny, bár örökké kezében volt a toll. Közben magyar és „tót” népdalokat gyűjt és sajtó alá készíti a Magyar Népköltési Gyűjtemény következő kötetét, a Magyar Közmondások Könyvét.
A Haynau-terror csendesedése után barátai biztatására Pestre merészkedik, hogy újra kézbe vegye az elejtett tollat, mert az a meggyőződése, hogy: „…mozogni kell, mert ez a mozgás mind tanúság mellettünk; ha nem írunk, akkor végünk, legfelsőbb helyen azonnal tudomásul veszik, mint irodalmatlan nemzetet néznek bennünket, tehát adjuk jelét abban, miben lehet, életünknek.” Amint alkalma nyílik, megjelenteti közmondás-gyűjteményét és folytatja gyűjtő munkáját. Abban a szellemben, mint a Közmondások Könyve végén közölt tanulmányában kifejti, amely a történelmi változások előtt áthatotta ezt a tevékenységét.
1851 augusztusában felszólítást tesz közzé a Pesti Naplóban Gyűjtsük a hazai népszokásokat!-címmel. A hatóság a cikket gyanúsnak találja, a szerzőt a lap szerkesztőjével, Bánffay Simonnal együtt haditörvényszék elé idézi és meginti, hogy „védjék magukat”. A vádat végül elejtik, Erdélyi mégis kénytelen meghátrálni. Miután nem számíthat a közönség támogatására sem, lemond dédelgetett tervéről, a népszokások gyűjtéséről, a Népköltési Gyűjtemény folytatásáról. Erősödik benne a meggyőződés, hogy el kell mennie Pestről: „Az én levegőm elfogyott, mi vinné hát énekemet?” – írja barátjának. Megélhetése sincs a szétesett, pangó irodalmi életű fővárosban. Leghelyesebbnek az látszik, ha elfogadja a sárospataki főiskola immár harmadszor megismételt hívását, és átmenetileg – elmegy professzornak Patakra. 1851 novemberében foglalja el filozófiatanári katedráját.
Erdélyi János nyugalmat és otthont remél egykori „anya-iskolájától”, ahol folytathatja munkáját és talán még családalapításra is gondolhat. Kilencévi özvegység után Pesten megismeri és megszereti a csallóközi birtokoslányt, Csorba Ilonát. Az anya nem örül a lánykérésnek. Odaígéri, de mégsem akarja adni Ilona kezét. Sokallja a távolságot Komárom és Patak közt, a vőlegény éveinek számát, szegénységét, és kicsinyli hivatalát. Ilona azonban legyőzi anyja ellenállását, és 1853 augusztusában Erdélyi Jánosné lesz. A sorsfordító évek alatt a világ nagyot változik, Erdélyi azonban marad a régi, a „tempós”, mint menyasszonyához írott szavai mutatják: „Ne higyje, hogy én dicsekedném a szegény születéssel; az nem érdem, éppen úgy mint gazdagon születni, de szintúgy nem bűn egyik sem. Mi a rokonságot illeti, én rá nem sokat adok, s életemben, bár sokkal találkozám, kit úgy hittak, mint engem, soha nem volt szenvedélyem az a nexus vagy családi összeköttetés keresése; de mégis tartozom magamnak, a természeti vérkötelékek szentségének annyi kegyelettel, hogy nőmet előre figyelmeztessem, hozzá szoktassam azon gondolathoz, minél fogva őt, szegényes, kevéssé válogatott öltözetű magyar ember is meg fogja talán látni, látogatni, mint férjének rokona, s ez… ne legyen aztán terhére vagy kellemetlen az én kedves feleségemnek.”
Az 1851-es évek első felében Erdélyi János érdeklődésének előterébe – új hivatalából következően – a filozófia kerül. Átbuvárolja a filozófia történetét, és alapos Hegel-stúdiumokba kezd. Pestről azonban nem szakad el, és folytatja nagyhatású irodalmi munkásságát: erélyesen fellép a Petőfi-epigonok, a külsőséget, a „kelmeit” hajszolók, a Petőfi örökséggel és a népköltészettel visszaélő költők ellen. Újra megszólal benne a poéta: versei a tragikus éveket, a pusztulást siratják. 1852-ben svéd, dán, norvég és skót balladákat fordít, új területre irányítva költőink figyelmét, megmutatva a hazai költészet kitágításának egyfajta lehetőségét. A filozófiai és irodalmi tanulmányok kiteljesítéseként dolgozik a hegeli esztétikára épülő „előtanulmányai”-n, melyek az 1854-es Új Magyar Múzeumban jelennek meg.
Amikor Erdélyi János elfogadja a patakiak meghívását, él benne a remény, már-már meggyőződés, hogy sikerülni fog a helyi erők egyesítésével Patakból és az egész Hegyaljából egy újabb kulturális és tudományos centrumot teremtenie. Első lépésként – a nyomda korszerűsítése érdekében – jól képzett nyomdászt hívat Patakra.
Somosi Jánossal és Hegedüs Lászlóval, két kiváló tanártársával együtt megindítják a Népiskolai Könyvtárt, hogy korszerű tankönyvekkel lássák el az iskolákat. A tankönyvek kibocsátásával az új kormányzat központosító és németesítő iskolapolitikája ellen veszik fel a harcot, mert kivédik a Thun-féle Entwurf fenyegetéseit. Az osztrák iskola-tanácsosok ezután nem hivatkozhatnak a főiskola elleni támadásaikban ürügyként a könyvek hiányára és az oktatás nem kielégítő színvonalára. Az iskola közigazgatójaként és országos tekintélyként Erdélyi sokat tesz a korszerűsítésért, és néhány társával együtt megakadályozza az állandóan fejük felett tornyosuló vihar kitörését: az iskola bezáratását. Tudja, hogy neki más feladatai vannak, de nem vonhatja ki magát a protestáns tanügyi bizottság munkájából, az iskola nyilvánossági jogáért folyó küzdelmekből, az általa javasolt és sürgetett Tanítóképző Intézet felállításáért, a „Testgyakorda”, a tornacsarnok felszereléséért vívott harcokból. Hadakozás közben, melyet tanártársaival, a világi és egyházi előljárókkal folytatott, sok sebet kap, de ejt is. Nem értik hihetetlen aktivitását, sokoldalúságát, azt sem értik, hogy miért nem fogadja el, miért nem nyugszik bele abba a szellemi légkörbe, amely a pataki tanárok nagy részét körüllengi. Erdélyit viszont bántja és ingerli a szellemi munkára való restség, a közöny, amellyel nap mint nap meg kell ütköznie. És miután, mint korábbi irodalmi vitáiban, ekkor sem rejti véka alá véleményét, sokak érzékenységét sérti. Helyzetéről – hosszú hallgatás után – 1860 februárjában panaszkodik Csengery Antalnak: „Sok küzdéssel, tusakodással jár az én életem. Visszaélések, kálvinista ízetlenségek, melyeket jól látok és nehezen tűrök, meg nem orvosolhatok, örökös hánykódásban tartják elmémet, kínozzák önbecsészetemet [!], s riasztanak visszafelé mindentől, amit kellene is cselekedni. Ez, tudod, gonosz egy lélekállapot, kivált nekem.” A kor éles szemű megfigyelőjének, Pálffy Jánosnak igaza lett. Ő már 1854-ben felismeri a veszélyt, amely Erdélyire Patakon leselkedik: „Erdélyi – írja a pataki évek tanúja – egyike azon nagyon kevés számú, becsületes, eszes, józan felfogású férfiaknak, tele kedéllyel, minőket az Isten csak jókedvében teremt néha. De nincs a maga helyén Patakon. Tanártársai között egy sincs, ki az ő lelke- és szellemének mérvét megüsse. Ő itt elparlagul vagy elkedvetlenedik, az ő helye Pest volna. Ő lelke mélyéből gyűlöli a zsarnokságot, s keze alól kikerülő tanítványai bizonyosan nem lesznek az osztrák barátai.”
Mindeme nehézségek közepette Hegedüs Lászlóval együtt 1857-ben megindítják a Sárospataki Füzeteket, hogy állandó tudományos fórum segítségével bekapcsolják Patakot és környékét az ország szellemi vérkeringésébe. Több éven át szerkeszti a lapot. Amikor 1858-ban újjászerveződik az Akadémia, Erdélyi Jánost a filozófiai osztály rendes tagjává választják. A pesti tudományos élettől nem szakad el, bár a Füzetek megindulása után egy ideig kevesebbet ír a pesti folyóiratokba. Barátai, többek között Csengery Antal, sajnálkoznak is e felett. Csengery elismeri a Sárospataki Füzetek jelességét, nagy szükségét, azt azonban sajnálkozva állapítja meg – mint 1858 júniusában írja –, „hogy egyéb térekről, mint látszik, egy idő óta visszavonultál, s különösen az aesthetica mezején vezéri szavadat egy idő óta nem hallatod. Barátom, ez csapás az irodalomra.” Csengery ekkor már érzi Erdélyi hiányát és hívja őt Pestre. Erdélyi még nem mozdul. Bízik abban, hogy megvalósíthatja pataki terveit, de fél a pesti megélhetéstől is. Úgy gondolja, ha már professzorkodnia kell, akkor inkább Patakon tanítson.
Tele van munkakedvvel. Ő veti fel elsőként az 1859-es Kazinczy-ünnep gondolatát a Füzetekben, és ő szervezi a pataki és széphalmi ünnepség-sorozatot, amely az akkor 100 éve született író emlékét eleveníti fel. A Kazinczy Ferenc-ünnep ugyanúgy országos mozgalommá, az önkényuralom elleni tiltakozássá nő, mint az 1860. július 8-án rendezett „háromszázados”, a főiskola fennállását köszöntő ünnep, amelynek lelke és mindenese ugyancsak Erdélyi.
Erdélyi János 17 évet tölt Patakon. 1851-től a filozófia tanára, 1862-től, a jogakadémia újjászervezésétől kezdve az észjog, az egyházjog és az államtudományok professzora is. 1863 őszén – betegségétől kezdve – a kisebb, heti három órát követelő irodalmi tanszékre megy át, és mellette vállalja a főiskola könyvtárának vezetését.
Pataki évei alatt sem hagy fel a népdalok gyűjtésével. Örömmel értesül arról, hogy a Kisfaludy Társaság feléledésével – Gyulai Pál indítványára – újra szóba kerül a népköltési gyűjtemény folytatása. Erről Erdélyit is értesítik, de nem Gyulai Pál. Ő hallgat. Greguss Ágost fordul hozzá 1863-ban azzal a kérdéssel, hogy nem volna-e kedve részt venni a Társaság újabb gyűjteményének szerkesztésében. Greguss felteszi a kérdést, de meg sem várja a választ, közli, hogy – bár még nincs a szerkesztő személye kijelölve úgy tudja, Gyulai lesz a „központi szerkesztő”. Erdélyi ért a szóból. Elküldi addigi gyűjtésének eredményét. Válaszának rezignált hangja árulkodik keserűségéről. Azzal tisztában van, hogy Patakról nem irányíthatná a munkát, mint tette egykor Pestről. Még gondolatban sem pályázik Gyulai helyére, de tudja azt is, mennyivel tartozik neki e téren a Társaság és személy szerint Gyulai Pál. Annyit elvárt volna, hogy maga Gyulai keresse meg őt, az első vállalkozás elindítóját és kiadóját. Gyulai Pál azonban nem írta meg e levelet. Ezzel a momentummal zárul Erdélyi és a Társaság kapcsolata.
1867 végére belefárad a pataki életbe, látja, hogy nem tudja megvalósítani elképzeléseit, megváltoztatni, munkára serkenteni a környék református papjait és tanárait. Lemond állásáról azzal az elhatározással, hogy eladja pataki házát és Pesten telepedik le, vállalva az állásnélküliség kockázatát. Lélekben már megbocsát Pataknak és ellenségeinek. Feledi a harcot, régi kedve visszatér és már új munkáira, a tervbe vett szintézisekre, az esztétika, és a világirodalom történetének megírására tekint. Tele van bizakodással, még csak 54 éves, újra kezdheti életét. Sorsa azonban másként rendelkezik: 1868. január 23-ának hajnalán egy szívroham végez vele. Halálát Arany János jelenti be az Akadémián:
„A hírlapok meghozák a döbbentő tudósítást, a család gyászjelentése is megérkezett: Erdélyi János nincs többé! Sérteném a perc hangulatát, s a jelenlévők érzelmeit, ha részletes adatok felhozásába ereszkedném arra nézve: ki volt ő. Majd eljön a kegyeletes visszaemlékezés órája, midőn felszámítjuk a veszteséget, melynek e pillanatban csak súlya borít el. Ami leginkább fáj, az, hogy e jelesünk – mint előtte annyi más – még szinte nem vala túl élete munkabíró delén s ő a munkát nemcsak bírta, hanem egész lélekkel teljesíté is.
Költő, műbíró, bölcsész: e három jelenség összhangzatban fejlett s jutott érettségre nála: mint költő, néhány darabjában senki mögött nem, – mint műbíró, az egyetemest a nemzetivel kapcsolva, mindenkor a jelen színvonalán áll, s tetemes része van benne, hogy költészetünk a hazai föld érintése által megizmosodjék, – mint filozof, épen hazai bölcsészetünk kisded pantheonának oszlopait rakja vala, midőn a kérlelhetlen halál, a még csak 54 éves férfiút, e hó 23-án oly váratlanul kivágta sorainkból.
Legyen áldott emlékezete!”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages