A NÉPKÖLTÉSZET GYŰJTŐJE, KIADÓJA ÉS TEORETIKUSA
A NÉPKÖLTÉSZET GYŰJTŐJE, KIADÓJA ÉS TEORETIKUSA
A reformkor néprajzi érdeklődését számos tényező magyarázza, mint pl. a nemzetté válással, a polgári fejlődéssel összefüggő kérdések, a kuriózumok keresésének és a filantrópiának – irodalmi – divata, Percy, Herder a Grimm-testvérek gyűjtőmunkájának ösztönzése, a nyelvi kutatások megindulása, a rousseau-i evázió gondolata vagy a romantikusok heidelbergi körének hozzánk is átsugárzó népdalkultusza, hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki. Hatásuk alól Erdélyi sem vonhatja ki magát, ami azonban őt a népköltészet felé hatalmas erőként viszi, arról ő maga szól: „Levén a nép fia, melynek dalait, közmondásait gyermeksége óta hallgatta…”, azaz a szülőföld, Kapos. Korábban idézett soraiban nemcsak megjelöli a forrást, hanem megkülönbözteti a gyermekkorból hozott „ösztönös” érdeklődést a későbbi évek tudatos népiességétől, amely „az irodalom körüli foglalkozás” során „tudománnyá nőtte ki magát lelkében”. Ez utóbbinak első nyomai 1836-ban bukkannak fel, amikor az irodalmi divat hatására népdalokat és egy „népmondát” ír. Költőként vizsgálja a tartalmi, formai elemeket, a metrumot, tehát a dallamot is. 1837-ben következik be nála a fordulat, amikor elhatározza magát „a népköltészeti ereklyék gyűjtésére, tüzetes velök bánásra”, és „egy prózai művet” igér Kazinczy Gábornak Népköltészet címmel.
1841 februárjában, amikor Szemere Miklósnak beszámol egy népdalgyűjtemény kiadásának tervéről, már sokat tud a népköltészetről, népzenéről. A paraszti élet zenei megnyilvánulásai – az „úrdolgások”, szüretelők stb. éneke –, valamint a maga dalolta énekek segítik a népdal jellemzőinek felismerésében. Dallam és dal összetartozása természetes számára, ha szövegre gondol, hallja az énekszót is. Ugyancsak egyértelmű népdal és műdal különválása. 1841-ben tudja, hogy azok a népdalok, „melyek szerző, és idő s hely nélkül, vadvízként buzognak föl a nép költészeti szelleméből”. Ismeri értékeiket. Egyszerűségük, eredetiségük, valóságtartalmuk kritikai mérce, amelyet a műköltészetre kíván alkalmazni. Tervezi tehát a népdalok „egy testben” kiadását, mégpedig hangjegyekkel együtt. Jelentős dokumentum ez az 1841-es februári levél. Azt példázza, hogy majdnem egyszerre pattan ki Kolozsvárt és Pesten a gondolat: a már ismert dalok mellé az igazi nagy közönségben, a népben élő dalok gyűjtése.
Kolozsvárt Kriza indítja meg a gyűjtést, 1842-ben adja ki felszólítását – Erdélyitől függetlenül –, mint ahogy Erdélyi sem tud Kriza vállalkozásáról. Míg Kriza a népszokásokra és az „erkölcsökre” is kitér felhívásában, Erdélyi fontosabbnak ítéli a népdallamokat. Az indíték mindkettőjüknél azonos; a különbség a cél határozottságában, a megfogalmazás tudatosságában van. Kriza elsősorban gyűjteményben gondolkodik, Erdélyi az irodalom egészére tekint.
Nála a népköltészeti, filozófiai stúdiumok az irodalompolitikus célkitűzéseivel párosulnak és együtt alakítják esztétikai programját, amelybe szervesen beletartozik a népköltészeti ereklyék kiadása, megismertetése. A két vállalkozás közötti eltérés, bár nem mutatkozik annak, az indulásnál mégis jelentős. Épp e különbség vezet ahhoz, hogy Erdélyi gyűjtésével gyors eredményt érhet el, míg Kriza csak évtizedekkel később tudja megjelentetni gyűjteményét. Erdélyi társadalmi-politikai töltést ad az irodalmi, esztétikai célnak s ezzel sikerre viszi az ügyet.
A Kisfaludy Társaság költői munkássága elismeréseként választja 1842 januárjában tagjai közé Erdélyi Jánost. Székács József köszönti a Társaság nevében „népünk költőjét”. Ő azonban nem költőként, verssel foglalja el székét, mint később Tompa Mihály, hanem tudósként, értekezéssel. Népköltészetről címmel tartja előadását. A népi és nemzeti költészet viszonyát vizsgálja. Míg a népköltészetet az általánosabb, az örök emberi kifejeződésének tartja, addig a nemzeti költészetet időhöz köti, kapcsolja a történelemmel, a politikai eszmékkel. Az irodalompolitikus: a szerkesztő és a kritikus győzi meg hallgatóit, a Kisfaludy Társaság tagjait az addig alig becsült népköltészet értékeiről. Teszi ezt azzal, hogy a népit történelmivé emeli, a népköltészetet az „előkor”, a nemzet ifjúsága kultúrájának, történetének őrizőjévé avatja. A népköltészet arról az időről vall, „mikor a státusélet a családban rejtezett, nemesség nem volt, ha volt is, színe, koronája volt a népnek”. A hajdan volt egység később megszakad, nemzet és nép kettéválik, a népköltészet azonban megtartja az ősi kor emlékeit. A népköltészet esztétikai értéke ugyancsak indokolja fennmaradását: „átlátszó, tiszta előadása”, „minden törvénytől ment szókötései”, valóságtartalma, ereje és énekelhetősége az a forrás, amelyből idegenné lett költészetünk megújulást meríthet. Költészeti és esztétikai programját itt hirdeti meg: „…mikép mondatik, hogy isten az embert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a művelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet, különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai.”
A helyhez, alkalomhoz és témához illő ünnepélyes, megemelt stílus visszafogottságát elsöpri a belső erő, a sodró lendület és egy nagyszabású képpel zárul az értekezés. A tenger és a magyar nép összehasonlítása addig nem szerepelt irodalmunkban. A kép mindenképpen elgondolkoztató asszociációkat kínál, és alkalmat nyújt arra, hogy az előadó, „népünk költője” hitet tegyen költői vallomásáról, teljes mellel álljon ki a „népi elem” érdekében: „A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.” A Társaság tagjai, az ország szellemi vezetői előtt hangzanak el a nagy feltűnést keltő mondatok, amelyek igazságot szolgáltatnak a népköltészetnek, folytatva és kiteljesítve azt a gondolatot, amit addig a leghatásosabban Kölcsey Ferenc fogalmazott meg 1826-os Nemzeti hagyományok c. tanulmányában. Erdélyi gondolkodásra késztető fejtegetései súlyos szavak: az addig jobbára csak „szennyes pórdanák”-nak ítélt dalokat költői eszménnyé magasítja. A kérdés további tisztázására, az elejtett fonal felvételére egy évvel később kerül sor ugyancsak a Társaságban. Az esztendő nem múlik el nyom nélkül. A Regélő Pesti Divatlap szerkesztőjeként és egy írói, baráti kör lelkeként minden alkalmat megragad arra, hogy előkészítse tervét és meggyőzze társait és olvasóit a néphez hajló, a népköltészethez forduló költészeti ízlés értékeiről.
Az 1843-as esztendő a népköltészeti stúdiumok elmélyülésének éve. December 30-án Magyar népdalköltészet. Töredékek címen tartott előadása kapcsolódik a székfoglalóhoz, de továbbmegy annál. Három tudományos szempont kínálkozik említésre. Elsőként meghatározza a népdalt, különválasztja a „tulajdonképit” a „kölcsönzött”-től, „eredetök” szerint vizsgálja őket, kiemeli a néplélektan körébe vágó elemeit, végül összekapcsolja a népdal szövegét és a dallamot.
1842-ben csak esztétikai normákat emleget, egy évvel később érettnek ítéli az időt, hogy szóba hozza egy népdalgyűjtemény kiadását. Az előadást követő vitában rávezeti a Társaság jelenlévő tagjait arra, hogy „…mily hasznos, sőt szükséges volna már e részben is komoly lépéseket tennünk, t. i. a nép ajkán forgó vagy régi iratokban, nyomtatványokban megőrzött népdalaink összegyűjtéséhez és kiadásához fognunk”. Arról is szól, hogy e dalokat „jegyzésekkel s magyarázatokkal kísérve kiadni régi óhajtása, de gyűjtelékét mindig szaporíthatni remélvén, végső kezet tenni a munkára, még korálja…”. E „gyűjtelék” mintegy kétszáz dalt tartalmaz – folytatja – és még legalább hatszáz dalt remél. Ma már kicsinyeljük a számot, de akkor meglepően merész lehetetett az állítás, mert pl. Toldy Ferenc „elcsodálkozott, odalőn a meglepetéstől”, hisz legfeljebb hatvan népdalra gondolt. Erdélyi ezzel az első csatát megnyeri. Úgy véli azonban, hogy addig kell ütnie a vasat, míg meleg. Még este megszövegezi az országos gyűjtést meghirdető levelet a hírlapok és divatlapok számára. Ugyanakkor levélben fordul a Tudós Társasághoz, hogy engedné át az 1831 óta beérkezett dalokat. Az Akadémia 1831-ben felhívta tagjait népdalok gyűjtésére és beküldésére. A felhívás eredményeként beérkezett dalokat Vörösmartynak és Toldy Ferencnek adták át véleményezésre, akik az 1833-as nagygyűlésen tettek jelentést a két kötetnyi válogatott anyagról és javasolták kiadását. Ez után még érkeztek be újabb gyűjtemények. Az Akadémia tervezte is kiadásukat, de az az anyagi fedezet híján késett, végül elmaradt. Ezt az összegyűlt anyagot kérte Erdélyi az Akadémiától.
A visszhang kedvező, Erdélyi várakozása igazolódik. 1844 április elején már arról számolhat be, hogy „…a szép cél el fog éretni, s költészetünknek oly forrás vagy legalább segéd kútfő nyilandik meg, mely a magyar nép eredeti, s idegentől ment szellemét leghívebben fogja tükrözni”. Ez év április 19-én hosszabb időre elutazik. Távollétében Garay János vállalja a Kisfaludy Társasághoz beérkezett küldemények gondozását. Másfél évvel később, amikor hazaérkezik és nyár múltával a Társaság tagjai is összeverődnek, 1845. szeptember 27-én tájékoztatja őket az eredményekről, s egyben feltesz néhány kérdést a további elképzelésekről a gyűjtemény sorsát illetően: pl. egy személy vagy egy választmány végezze-e a dalok rendezését, teljességre törekedjenek-e a kiadásnál, vagy megelégedjenek a válogatással, végül csak a szövegek adassanak-e avagy a dallamok és magyarázatok is? Erdélyi kérdései a lényegbe vágnak, a válasz is velős „…az átvizsgálást, a kritikai kiszemelést, a szöveg hű előállítását, rendezést, felvilágosító magyarázattal ellátást az e nehéz munkálkodáshoz szükséges szellemi egység tekintetéből… egy tag eszközölje… egy szerkesztő… az ülés tétovázás nélkül Erdélyi Jánosban pontosította össze bizodalmát, ki e tárgyról már kétszer oly lelkesen értekezett a társaság körében, s népkölteményeink kiadását indítványozta.”
Erdélyi János azonnal hozzáfog az anyag rendezéséhez. Gyorsan halad a munkával. Amikor a kiadóval kell tárgyalnia, kiderül, hogy a Társaság ugyan megad minden erkölcsi támogatást, adja a cégért, a költségek fedezésére azonban nincs módja. A gyűjtemény sorsa válságosra fordul, Erdélyin áll vagy bukik a kiadás. Végül is sikerül úrrá lennie a nehézségeken: megszerzi az anyag- és a nyomdaköltségek fedezetét. Talál egy mecénást, „egy nevét elhallgató hazafit”, Ferenczy Lajos pesti, később tokaji ügyvéd személyében, aki Erdélyinek barátilag kölcsönöz 2000 forintot erre a célra. (Nagy pénz volt ez akkor, egy szerkesztőnek több mint egy évi fizetése!) A nagy akadály elsimult – 1866 januárjában –, nyomdába mehet a kézirat. Néhány héttel később kibocsájtja az Előfizetési Felhívást: „Minden rendű és rangú olvasóhoz”, az egész társadalomhoz fordul, nemeshez és nemtelenhez egyaránt. A páratlan nyilvánosságot arra használja, hogy a vállalkozáson túl népszerűsítse a gondolatot „az együgyű, iskolátlan magyar nép” költészetének elismerését. Bemutatja a meghirdetett kötetet, kiemeli értékeit, kedvet csinál hozzá. A gyűjtemény – írja a Felhívás – gazdagítja majd a hazai irodalmat és művelődést „népünk szívének lepletlen fölismerése” segítségével. Kiemeli a népdallamok, azaz „a magyar népzene” értékeit, amelynek nyomán „zenei magyar világunk is új fölfrissítést, biztosabb mívelődést fog nyerni, s talán éppen alapját vetni egy – az európai népek sorában eddig el nem ismert – magyar zenei iskolának…, amely minden, de minden szellemi birtokaink közt… – legmiénkebb –, s elvitázhatlan tulajdonunk”. Végül újra a messze vezető politikai tanulság: „Tanuljuk a népet ismerni, ebből, mi tőle van. Fogadjuk el érzéseit, barátkozzunk meg gondolkozásmódjával: hogy elfogadhassuk, s élő munkás érzéssé emeljük magunkban ama szent tartozást, melyet a hazától politikai téren is vár a nép.”
Erdélyi a későbbiekben sem bíz semmit a véletlenre. Megszervezi a terjesztést. A Felhívást szétküldi 200 „közhasznú” egyletnek, kaszinónak, társas körnek. Kéri támogatásukat és ismerteti az előfizetés módját. Tudja, hogy az sem mindegy, mikorra jön ki a kötet. Úgy időzíti a megjelenést, hogy a példányok a kor nagy kereskedelmi és társadalmi eseményére, a József napi vásárra kerüljenek piacra, ill. ponyvára, drágább és olcsóbb kiadásban. Az utóbbiakat – két ezüst huszasért – „csak falusi, s szegényebb sorsú köznép” között árusítják, míg az 1 Ft 20 krajcáros, tetszetősebb köteteket városon. A „népkönyv” sikere páratlan: „nem jut eszünkbe, hogy magyar mű valaha e népdalgyűjteményhez hasonló keresettségnek és keletnek örvendett volna” – írja a Pesti Divatlap. Olyannyira vásárolják, hogy a nyerészkedni akaró nyomdászok zugkiadásokat hoznak forgalomba és megindulnak a tárgyalások a német nyelvű kiadásról.
A váratlan siker a Kisfaludy Társaságot a vállalat folytatására ösztönzi. A 31 íves második kötet 1846 végén kerül nyomdába, és 1847 január elején adnak hírt megjelenéséről. A III. kötet elkészültét Erdélyi ez év július 31-én jelenti a Társaságnak. A legvékonyabb, 21 íves könyv 1848 júniusában kerül a közönség kezébe. Időközben nagy változások következnek be, ezekre a szerkesztő az előszó 1848. március 15. előre keltezésével és a Hazafi dal közlésével emlékeztet. A Hazafi dal alcíme a népdalokat dajkáló nép évszázados vágyát mondja ki: „Március 20-án, midőn Pest megye közgyűlésén a szabad föld kihirdettetett.”
A néprajztudós munkája valójában akkor teljesedik ki, amikor 1845 szeptemberében hozzáfog a beérkezett küldemények rendezéséhez, válogatásához és csoportosításához. Szerkesztői munkája a kiadói lehetőségek függvénye. Ez utóbbiak még tisztázatlanok, több szempont keresztezi egymást. A tudományos szövegkiadás, a politikai cél – „a népnevelés eszméje” – és az esztétikai példatár igénye nem válik el egymástól, de módosítja a tervet a gazdasági kényszerűség, a kelendőség, mert biztosítani kell a további kötetek megjelenését, a folyamatosan érkező gyűjtemény teljes feldolgozását.
Erdélyi, amikor hozzáfog az első kötetbe kerülő 95 küldemény mintegy négyezer dalának rendezéséhez, még nem tudja áttekinteni anyagát. A Társaságtól szabad kezet kap. A nagy szabadság nagy gond, magának kell megküzdenie az anyaggal, kialakítania a válogatás szempontjait, a rendezés elveit. Külföldi útján ugyan megismerkedett – az itthon kézbe vettek mellett – német, osztrák, francia, ukrán és lengyel gyűjteményekkel, legalábbis egy részükkel, és felkereste a kor legnagyobb tekintélyét, Jacob Grimmet; azonban számolnia kell a hazai anyaggal és az itthoni kiadási lehetőségekkel. Azzal tisztában van, ha tudományos igényekkel dolgozik, a variánsokat is adnia kell a dallamokkal együtt. Ehhez nem is a kedv, mint inkább az anyagi eszköz hiányzik, hisz egy kb. 30 íves kötetbe nem fér bele mindez. És a könyv kelendőségét is veszélyezteti. A sikerre pedig nemcsak az anyagi kényszer szorítja, hanem a politikai cél is.
A néprajz-tudós munkamódszeréről az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában őrzött, mintegy tízezer dalt magába foglaló gyűjtemény kéziratain tett vastag piros ceruzás szerkesztői megjegyzések adnak képet. A beküldött dalokat Erdélyi összeveti a már ismertekkel, megvizsgálja eredetiségüket, együvé tartozásukat, ill. egységüket. Az együtt beküldött, de nem együvé illőket szétválasztja. Szigorúan kirostálja a nem népi eredetűeket. „E számban egy népdal sincs.” – írja pl. az egyik gyűjteményre. A „kölcsönzött” dalokat felismeri, akárcsak az egyikben észreveszi Fáy András dalát, a másikat áthúzza, mellé írva „hamis”, „nem népi”, „az első verse látszik népinek, a többi pótlék”. Azt is észreveszi, ha a gyűjtő saját versét csempészi be, azonnal „műcsinálmánynak” bélyegzi. Lelkiismeretesem válogat és ellenőriz. Előfordul, hogy maga sem tudja eldönteni a dal provenienciáját, akkor további ellenőrzést javasol: „Meg kell vitatni valódiságát!” Egy alkalommal egy szép, de elrontott dal mellé azt írja: „Jó, de ki kell egyengetni, az az visszavinni a népihez.” Visszajavítja az irodalmias kifejezéseket, pl. a „hegyorom” szót „hegyormóra”, ahogy a nép használja. Az eredetiségre gyűjtőit is figyelmezteti, és inti őket a „hűségre”, valamint „a mestergerendai könyvekre”, régi lejegyzésekre: „…pusztán, tisztán csak a népire méltóztassanak szorítkozni…”, „a népek ajkiról eltanulva… mindem csinosítás vagy nemesítés nélkül, puszta meztelenségben…” kéri a dalokat. Gondosan ügyel a helyes olvasatra. A kéziratok piros ceruzás javításai, jegyzései mutatják, hogy ebben a munkában nem annyira tanulmányai segítik szinte kivétel nélkül biztos ítéletét, mint inkább „veleszületett fogékonyságából származó helyes ítélőképessége” – mint K. Posonyi Erzsébet fogalmazza. Ugyancsak ő adózik elismeréssel a szerkesztő műízlésének, amellyel az azonos dallamú, együtt énekelt vagy a lejegyzésnél összezavart dalok egységét, eredeti alakját visszaállítja.
A nagy munka tudományos szempontból mégsem hoz teljes sikert. Az I. kötetben elég sok a heterogén anyag: igazi népdalok és balladák mellett kerülnek bele átalakított, összeolvasztott dalok, műdalok, csúfolkodó énekek. Erdélyi hallása és ítélőképessége sok esetben küzd a kor felfogásával, amely megengedi az egyes dalok összeolvasztását, s ebből a küzdelemből gyakran a korízlés kerül ki győztesen. Ő maga is magyarázatra szorulónak érzi eljárását, mint arra az I. kötet előszavában kitér: lesznek dalok, írja, amelyek három vagy négyből vannak összerakva, majd így folytatja: „Ez máskép nem is lehet. Mert mint egyik küldő írja – az ilyen dalokat egyik elkezdi, és ahány danolja, mind bővíti újakkal – miből természetesen következik, hogy a különféle beküldést szabad is, lehet is összeolvasztani.” Erdélyi szempontjait (kelendőség, népszerűsítés, példatár stb.) ismerjük, de akár egyik, akár másik szándék vezette, eljárása napjainkban már nem elfogadható.
A népdalokkal való foglalkozás, a hatalmas anyag átvizsgálása az igazi stúdium, az igazi műhely. A szerkesztő nagy utat tesz meg az I. kötettől a III. kötet befejezéséig. A fejlődés már a II. kötetben mutatkozik. Jobban figyel a hitelességre, a variánsokra és a vidékek szerinti eltérésekre. Pótolja korábbi és okkal kifogásolt mulasztását, amikor lehetőség szerint megadja az I. és II. kötet dalai nagy részének a vidékét, lelőhelyét. E téren a III. kötetben lép igazán nagyot, amikor minden egyes dal alatt közli a vidék megjelölését. A II. kötetben folytatja a kísérletet, amelyet korábban a Csángó dalokkal megkezdett. A Székely dalokat külön, vidékek szerinti csoportban adja. Munkája közben egyre világosabban látja a népdalkincs tájak szerinti különbségét, e különbségek szociológiai és néplélektani eltéréseinek jelentőségét, mint arra a II. kötet tanulmányában kitér. A III. kötetben helyes úton jár, amikor egy csoporton, műfajon belül etnikai egységek, azaz vidékek szerint csoportosítja a dalokat. Nagyobb gondot fordít a variánsokra is. Míg az I. kötetben talán összeolvasztotta volna őket, itt külön dalként adja.
Eredeti és önálló Erdélyi rendszerezése. A későbbi gyűjteményeknek mintául szolgál. A dalokban kifejeződő eszmekör szerint fog össze egy-egy csomót, azon elv szerint, amelynek alapvetését tanulmányában adja. Az élen mind a három kötetben a Szerelmi dalok állnak. Ez a legnépesebb csoport, itt a legtöbb hiteles, jó népdal. A legbensőbb érzelmeket megszólaltató dalok után koncentrikus körönként tágul az anyag, a s. csoport a nép „családéletével”, ünnepeivel összefüggő Lakodalmi dalokat adja. A vigalmakhoz tartoznak a Bordalok (3), míg a népélet kiszolgáltatottságát a Haramja és pusztai dalok (4.) tükrözik, együtt a sérelmeket megtorló és oldó Gúnydalokkal (5). Az érzelmi élet újabb szférájához, a hithez a Komoly dalok (6) vezetnek át. A vallásos érzés a Szent énekekben (7) jut kifejeződésre. A hazafiság és hősiesség énekeit a Történeti és nemzeti dalok őrzik, valamint a Katonadalok. Besorolásuk a 8. és 9. helyre Erdélyi felfogásából következik, miszerint a nemesi országban a jogfosztott népnek csak faluja van, nem pedig hazája.
Az elbeszélő műfajt a Románcok és rokon c. fejezet (10.) képviseli, ebben kapnak helyet a balladák. A Játék- és gyermekdalokat a Csángó dalok, ill. a Vegyesek követik. A sort a 14. helyre szorult Mondák zárja, ebben a csoportban a mesék kapnak helyet. Ez az a műfaj, amely a legmostohább elbánásban részesül.
A II. kötetben két újabb osztályozás tűnik fel: a Székely dalok és az Íróktul. Itt Erdélyi következetlennek mutatkozik addigi gyakorlatához és elveihez, mert a „kölcsönzött”, azaz a „tulajdonképi” népdaltól határozottan megkülönböztetett daloknak is helyt ad. Következetlenségének oka nem a herderi példa elfogadása, aki a Stimmen der Völkerben íróktól is közölt dalokat, hanem a kettős irodalompolitikai célkitűzés. Közli a nép közé leszállt dalokat, hogy az íróknak kedvet csináljon a műfajhoz, és közli őket, hogy segítségükkel népszerűsítse a legszélesebb közönség körében az irodalmat, figyelmeztessen arra, hogy az irodalom nemcsak „tudós” művekből áll.
A háromkötetes gyűjtemény hiányosságaival leginkább Erdélyi lehetett tisztában, hisz széles e hazában nála jobban senki nem ismerte sem a külföldi, sem pedig a hazai gyűjteményeket, a népköltészetet. Tudta és kimondta, hogy még sok lenne a javítani való, de használnia kellett az időt és a közönség fogékonyságát. Várja a további munkát segítő bírálatokat, de azok – egy-két rövid kritika kivételével – elmaradtak. Mindvégig reméli, hogy egyszer visszatérhet kedves dalaihoz és tudományos szempontból is kifogástalan gyűjteményt adhat közönsége kezébe.
Szerkesztői munkája közben szerzett tapasztalatait az 1847-es Népdalköltészetünkről (Magyar népdalok) c. tanulmányában teljesíti ki. A tudós itt jut el a legmagasabbra. A százoldalas értekezés a nagy előd, Kölcsey Ferenc előtti tisztelgéssel indul, amikor a Nemzeti hagyományokból veszi a mottót. E kettőnek azonban csak gondolatköre és néhány értékszempontja egyezik. Erdélyi elemzése, amelyben népköltészetünk történeti hátterét, a dalokban megnyilatkozó eszméket mint a néperkölcs és ízlés tükröződéseit mutatja be, valamint a nyelvi, esztétikai specifikumok vizsgálata, teljesen eredeti és saját. A tanulmány nyelvi vizsgálódásai a jellegzetesen magyar, idegenre nem fordítható fordulatokra, az ősít őrző eredetiségre hívják fel a figyelmet, az irodalmi nyelv megújulásának nagy lehetőségére. Formai kutatásaival a népdalok énekelhetőségét, könnyedségét emeli ki és ajánlja dalköltőinknek. Újak megállapításai a népdalokat indító természeti kép szerepéről. Kölcsey elítéli, Erdélyi értékeli és magyarázza őket. Utat tör a magyar versidom vizsgálata terén. A szöveg és a dallam összefüggéseinek felismerésével ráérez a magyar verselés és a magyar zene törvényszerűségeinek kapcsolatára. Annak meglátásáig nem jut el, hogy a magyar vers alapja a hangsúly és nem a mérték, mint sokáig hitték. Vizsgálódásai azonban kiindulópontul szolgálhattak Arany Jánosnak, aki a nemzeti versidommal foglalkozó értekezésében több ízben hivatkozik Erdélyi eredményeire.
Szöveg és dallam elválaszthatatlanságának, vers és ritmus összekapcsolódásának, egymásra hatásának törvényét először 1843-ban fogalmazza meg: „Egyébiránt életben dal és nóta ugyanegy értelműek, mert népdal nincs nóta nélkül; ők együtt születnek, mint szárnyával a pillangó s emez ugyanegységből érthetjük meg, hogy… a puszta verseket is nevezhetjük éneknek.” Az 1847-es tanulmányban már „ős igazságnak hiszi, hogy bár ének vagy vers szülessék előbb a dalban, egyik meghatja, serkenti a másikat”, „legjobb dal pedig kérdésen kívül az leszen, hol egyszerre születik mind a kettő”. Itt adja a népköltészet és népzene egységének már-már tudományosságra törő meghatározását: „…tehát költemény és zene, bizonyos belső törvényekre, mathematikai szigor kívánalmaira s egységre vitetnek vissza, mely által kimutattatik, miképen a dal és vers a magyar léleknek testvér magzati.”
A néprajztudomány a tanulmány egyik legnagyobb értékének azt tartja, hogy az író – külföldi tudósokat megelőzve – a nép lelki alkatát költészete segítségével igyekszik megismerni. E kezdeményezést elsőként Katona Lajos méltatja. Megállapítja, hogy Erdélyi néplélektani gondolataival, a „magyar nép lélektudománya” körében tett vizsgálódásaival korát megelőzve előfutára lett két nagynevű német tudósnak. Moritz Lazarus (1824–1903) berni, ill. berlini filozófiaprofesszor, valamint Wilhelm Wundt (1832–1920) fiziológus, a heidelbergi és a lipcsei egyetem tanára, az első kísérleti laboratórium pszichológiai megalapítója két évtizeddel Erdélyi tanulmánya után kezdte meg kutatásait a néplélektan körében. Erdélyit az önismeret igénye, a nép politikai érdekeinek képviselete vezette vizsgálódásaihoz. 1843-ban a „státus-férfiakat” buzdítja; tanulmányozzák a nép dalait, közmondásait, hogy megismerjék vágyait, reményeit, törekvéseit, panaszait. Felfogása az „érdekegyesítés” gondolatára épül: ha a műveltek megértik a tanulatlan, iskolázatlan tömeget, közelebb kerülhet egymáshoz a két szembenálló tábor, sor kerülhet az érdekek egyeztetésére, az összefogásra. Ehhez kapcsolódik a rehabilitáció gondolata. Először még csak a népköltészet méltánylása: „Dalai által sokra lesz méltó a nép a nemzet előtt!”, majd elismerése és ezzel együtt a jogok kiterjesztése: „Mikor az iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár…” Politikai célja a polgárosodás, mint 1847-es tanulmányában fogalmazza, „ha a népnek vérébe oltod a műveltséget, a fogamzás biztossága mellett örök időkre is megőrzendi azt, s vele a polgárisodásnak nem egyént nyertél, ki meghal, hanem testületet, mely halhatlan.”
A Népköltési Gyűjtemény történetének első része ezzel lezárul. Amikor a szerkesztő 1847 júliusában leteszi a III. kötet kéziratát a Társaság asztalára, figyelmeztet a népköltészet egyéb „ereklyéire”: „…ne csak a mesék és mondák gyűjtessenek,… hanem a nép szájában élő találós mesék, példabeszédek, közmondások.” A Társaság ez újabb javaslatot is elfogadja, és Erdélyi hozzálát a közmondások összeszedéséhez. 1848-ban szép kötetté kerekedik a gyűjtemény, akár nyomdába is mehetne. A politikai események felgyorsulása erre már nem ad időt. A közben is gazdagodott 30 íves, kilencezer közmondást magába foglaló Magyar Közmondások Könyve csak három évvel később, 1851 márciusában lát napvilágot. A haza szomorú állapota megmutatkozik kiállításán, kevésbé gondos, papirja rossz minőségű, a belőle áradó szellem, a tanulmány fejtegetései azonban a forradalom előtti időket idézik. A gyűjteményt világra segítő Kisfaludy Társaság nincs többé, de neve változatlanul ott díszeleg a kötet belső címlapján, hogy hirdesse a folytonosságot: „A Kisfaludy Társaság megbízásábul szerkeszti és kiadja Erdélyi János.”
Erdélyi még mindig nem hagyja abba a munkát, csak amikor abbahagyatják vele: az 1851-es augusztusi, a Pesti Naplóban kibocsátott felhívás (Gyűjtsük a hazai népszokásokat) fiaskója után. Ezzel zárul a „kis literatúrai vállalat”, amely rövid tíz év alatt korszakos jelentőségűvé nőtt. Egyszerre indul a Pesti Hírlappal és a hadi törvényszék előtt fejeződik be. Az egyezés, az analógia szimbólum erejű.
A tervező és szervező, a gyűjtő és a szerkesztő munka tíz éve alatt született meg máig legnagyobb népköltési gyűjteményünk, a Kisfaludy Társaság első kiadványsorozata. Az ország közvéleménye „egy testben”, 114 nyomtatott íven ismerkedett meg a népköltészettel, amelynek egyes darabjai addig legfeljebb kis példányszámú énekeskönyvekben vagy elszórtan láttak napvilágot. Az 1846 és 1851 között kiadott kötetek az „Első Magyar Szépirodalmi Intézet” égisze alatt jelentek meg, a nagy tekintélyű Kisfaludy Társaság tudományos súlyával hitelesítve.
Erdélyi János és a Népköltési Gyűjtemény kapcsolatának teljességéhez hozzátartozik az epilógus. Erdélyi az 1851-es kudarc után amint teheti, ismét jelentkezik a nyilvánosság előtt: 1855-ben és 1857-ben Heckenast kiadásában egy-egy kötet népmesével, ill. válogatott népdalokkal. Az 1855-ös előszóban, majd újra az 1857-es kötetben emlékezteti az olvasókat a régi vállalkozásra, és segítségüket kéri a gyűjtéshez: „…hogy a Kisfaludy Társaság tekintélyét folyvást megtartom, vele élek, s neve alatt megváltozott körülményeimhez képest is még mindig gyűjtök. Segédim, a régi jó társakon kívül, a sárospataki tanuló ifjak közül néhány, kik a néppel közvetlenül érintkezvén, eredeti közléseket adhatnak.” 1864-ben még megérheti, hogy korábbi figyelmeztetését megvalósulva lássa, 1851-ben, de a szabadságharc előtt is, nagy érdeklődéssel hallgatja a „velünk élő népszakadékok”, a nemzetiségek zenéjét, dalait és gyűjti is őket. Személyes buzdítása eredményének könyvelheti el a Lehoczky Tivadar kiadásában, 1864-ben megjelenő „Kisorosz”, ukrán népdalok gyűjteményét, amelynek előszavát Erdélyi írja. Ugyancsak ő ajánlja az olvasók figyelmébe 1865-ben Nógrádi Pap Károly palóc dalait.
Erdélyi János a népköltészet gazdag példatárával nem nyersanyagot és nem „költészeti mintát” kínál. Olyan irodalmi légkör kialakításán munkálkodik, amelyben irodalmunk elnyeri egyéni, hazai arculatát. Barátjának kérdésére, hogy mi volt a célja a népdalok gyűjtésével, kiadásával, így válaszolt: „…az, hogy írjatok a magatok közönségének úgy, mint a népdal van írva a magáénak. E magyarázat akkor még bizonyosan érthetetlen volt. Ma nem az többé. Magyarázat jelenleg az egész költői irodalom” – írja 1855-ben.
Az írónak a népköltészet érdekében végzett munkájáról alkotott képünk nem lenne teljes, ha kimaradna belőle 1853-as állásfoglalása. Amikor a forradalom után a népiesség divatja egyoldalúsághoz, külsőségességhez, modorhoz, azaz „kelmeiséghez” vezetett, mint Erdélyi fogalmazza, szembeszáll a népi elem kizárólagosságának félreértésen alapuló hirdetésével. Az ellentéteket egyeztető hegeli gondolkodásával a „kelmei ellentétéhez”, az észak-európai népek befelé forduló, szikár, tömör, lényegre törő balladaköltészetéhez utasítja íróinkat. És ekkor is hozza a példákat: 1853-ban a Szépirodalmi Lapoknak küld 13 balladafordítást, amelyeket Gyulai kitörő örömmel és elismeréssel fogad. Erdélyi János népköltészet terén végzett munkásságának mindvégig ugyanaz az alapja: annak felismerése, hogy az egész néphez szóló, egységes közönségre tekintő költészet végső soron az egységes, népet és nemzetet magába ölelő társadalom kialakulását szolgálja, azt segíti. A népköltészet, a nép jogainak elismerése „örök igazság”: „Tegnap szó, ma eszme, holnap ige, hogy testté legyen.”
