AZ IRODALOM „MŰBÖLCSÉSZE”, TÖRTÉNETÍRÓJA
AZ IRODALOM „MŰBÖLCSÉSZE”, TÖRTÉNETÍRÓJA
Erdélyi János költőként indul a pályán, bár diáktársai „esztétikus”-ként emlegetik. A pataki Olvasó Egylet pályadíjnyertes poétája szigorú bírálóként ismeretes. 1836-ban egy olvasmány van rá nagy hatással: Ludolf Wienbarg Aesthetische Feldzüge c. munkája, amelynek fordításába belekezd. Wienbarg után megismerkedik a többi „jung-deutsch” íróval, de az igazi élmény az Esztétikai táborozások. A hatás titka a két író szellemi, lelki alkatának számos azonos vonásában és társadalmi indulatuk hevében rejlik. Az altonai kovács fia és a kaposi paraszt gyermeke egyaránt gyűlöli azt a politikai és társadalmi rendet, amely mázsás súlyként nehezedik rájuk, akadályozva a szabad gondolat és egyéniségük kifejlődését. A Táborozásokból a szabadság és a szépség iránti nosztalgia árad, azé a kettőé, amelynek hiányától szenved. A wienbargi próza elsősorban az ifjú érzelmeire hat. Nem olvassa, szinte hallja a szöveget. Ugyanaz a lelkesedés járja át, mint a kieli akadémia ifjait, Wienbarg egykori diákjait. A német író nem normatív esztétikára tanít, hanem az életre: „Mi az élet célja?” – kérdezi, válasza: „Maga az élet!” Arra az életre készíti fel magyar olvasóját, amire a hazai iskolák aligha készíthették volna fel: tágítja horizontját, új nevekkel és művekkel ismerteti meg, bekapcsolja a kortársi Európa szellemi mozgalmainak áramkörébe. A berzétei nevelő figyelmét arra hívja fel, hogy friss, kritikus szemmel nézzen szét környezetében, ne fogadja el mások ítéleteit, maga vizsgálódjék. Ne szégyellje sem ifjúságát, sem plebejus voltát! Erdélyi hisz Wienbargnak, szavaiban az őszinteséget, az erőt, a megragadó egyéniséget érzi. És van még egy azonos vonás bennük: a pedagógiai szenvedély. „Nevelés azon tárgy, melyről legtöbbet gondolkoztam életemben.” – írja a 24 éves nevelő, de írhatta volna az ötvenéves pataki tanár is.
Wienbarg nálunk ismeretlen költői-írói magatartásra mutat példát. Egyszerre a romantikus küldetéstudatot vállaló, közösségét mozgósító néptribun, ugyanakkor a modern irodalmi élet szervezője, az élet apró jelenségeire figyelő zsurnaliszta. Ő az, akiben – azt érzi a magyar író – megvalósul világnézet és életérzés, polgár és költő egysége.
Wienbarg irodalomtörténeti jelentősége nem mérhető a nagy mesterekéhez, a vele való találkozás az adott pillanatban mégis elhatározóbb Erdélyi számára, mint Lessinggel vagy Schillerrel lett volna. Talán csak az ötvenes évek elejének hegeli élménye mérhető ehhez. Az „ifjú német” író új utat mutat: a költő mellett a prózaíró, az esztétikus is lehet a Múzsa felkentje. Tudatosítja, hogy lezárult a „Kunstperiode”: „az írói hivatás… nem ártatlan kedvtelés”, hanem a kor szolgálata. Az író korának és népének eszköze, akinek kezét a „korszellem” fogja és „a történelem ércvesszőjével ír az élet könyvébe”. A legfontosabb tanulság a kor írói számára az élet és irodalom elválaszthatatlanságának tudatosítása. A kapcsolat felismerése nagy távlatú gondolat; „az irodalom az élet visszaverődése” kiindulópontja egy új értékrend megalkotásának. A Táborozások meghatározása szerint a szép „…nem lebeg az légben, mint nem a virág és a rózsalevél: törzsökön kell alapulnia, charactert bírnia… A szép érzetét nemzeti érzés, az aestheticait politikai képzés előzze meg. Erő nélkül nincs jártasság, character nélkül kinyomás (Ausdruck), kinyomás nélkül szépség, úgy a szobrász vésőjében, mint az író tollában.” Az a szép, ami megfelel a kor és a nép mindenkori életérzésének, világnézetének és harmonizál a nemzeti formákkal, mondja ki Wienbarg. Következésképp az ízlésszabályokat a nemzet közössége, a népélet és törvényei formálják. A népek művészete, irodalma történeti termék, az esztétika történeti tudomány, elválaszthatatlan a nemzet és a nép életétől. Az élet és irodalom összefüggésének, a szépség és nemzetiség kapcsolódásának gondolata ekkor formálódik Erdélyi esztétikájában. Az indítás hozzájárul ahhoz, hogy Erdélyi nem normatív kritikus lesz, hanem „műbölcsész”. Az arisztotelészi, lessingi, bajzai hagyomány helyett Goethe, Herder, Hegel, Kölcsey nyomán halad, az „ifjú német” írók által szentként tisztelt Jean Pault, „az én igen kedves Jean Paulom”-at tanulmányozza. Wienbarg nem rendszerépítő esztétikus, de nagy hatással volt korára. Ifjúságának ez az élménye hosszú évekig kísérte Erdélyit.
Erdélyi János gondolkodásában jelentős változást hoz az a tizenöt hónap, amit 1844–45-ben Nyugat-Európában tölt. Hazatérve fáradhatalanul – tollal és személyes agitációval – igyekszik a bajokon segíteni. Konkrétabbá válik vizsgálódási módszere, megnő az egzaktság, az objektivitás igénye, valamint a tudomány terjesztésének sürgetése, már-már az irodalom rovására is. A megélénkülő természettudományos érdeklődés mellett a valóság ismerete is szerepet játszik ebben, a „hic et nunc”-szemlélet, azaz az a határozott felismerés, hogy most és itt erre van szükség: a valóságtól elrugaszkodott, ábrándokat kergető nemesi illuzionizmus helyett a könyörtelen önvizsgálatra, helyzetünk és lehetőségeink reális felmérésére, amihez csak a tudományban szokásos és megkövetelt objektivitás vezethet.
Az 1845–1846-os kritikákban, cikkekben a tanulásra buzdít. Elmarasztalja a közönséget, mely „nem olvas tanulás, hanem csak mulatás végett, most, híresztelt átalakulásunk idejében, midőn minden percet ismeretek gyűjtésére kellene fordítanunk”. Óv az egyoldalúságtól, a tudomány lebecsülésétől. Úgy véli, hogy „nemzetet hatalmassá, naggyá, s dicsővé csak a tetté vált tudomány tehet”. Az igazolás és a példa Franciaország, Anglia. Az írói stílusnorma ez időben: szabatosság, tömörség, a rövid és mégis világos előadás. Ajánlja az útleírások olvasását, amelyekben együtt van a történelem és az élet, az útleírás a „história és a geográfia elméletének mintegy gyakorlati alkalmazása” – mint Tóth Lőrinc Uti rajzáról írja az Irodalmi Őrben.
Az 1845 után átmenetileg elhalványult Erdélyinél az irodalom vezető szerepébe, az irodalom elsőbbségébe vetett hit, az az illuzió, amely a felvilágosodás és a romantika irodalomkoncepciójában gyökeredzik. Megtörik nála az irodalom egyeduralma a nemzeti művelődésben, mert felnő mellé a tudomány jelentőségének felismerése. Az élet és irodalom kettőssége kiegészül és átalakul az élet, a tudomány és az irodalom hármas összefonódásává. Következésképp változik az íróról alkotott kép. Gondolatait Vörösmarty műveiről írt bírálatában fejti ki. Ekkor rajzolja meg az alapjaiban máig érvényes Vörösmarty-képet. Az Irodalmi Őr 1845–46-os név nélkül megjelent kritikája nagy visszhangot vált ki, „irodalmunk igazi kincse”, mint Frankenburg Adolf, a lap szerkesztője fogalmazza. A kedvező fogadtatást indokolja, hogy Erdélyi elsőként tesz kísérletet arra, hogy egy magyar költő egész életművéből ilyen mélységű és részletességű fejlődésrajzot adjon. Ugyancsak újdonságszámba megy, hogy hősét – a goethei világirodalom-fogalomhoz kapcsolódva – mint az első világirodalmi rangú magyar alkotót méltatja. A kritikus magasra állítja ezzel a mércét és szigorúan bírál. Bár a tanulmány bevezetőjében hitet tesz a romantikus „költő-vátesz”-eszmény mellett, de az új időknek megfelelően azt is elvárja az írótól, hogy tudományosan képzett polgár legyen, aki szavaival, tetteivel és a közéletben vállalt szerepével egyaránt szolgálja népét. Szükségesnek tartja az élet tanulmányozása mellett a szakstúdiumokat. Ez az igény magyarázza a korban szokatlanul magasra emelt emberi és kritikusi követelményt. A Vörösmarty-tanulmány tükrözi azt a változást, ami az íróban nyugat-európai utazása során végbement, s amelynek hatására még tudatosabban kéri számon a színvonalat. Egyre élesebben ütközik ki az egykorú magyar politikai élettel szembeni idegenkedése, amelynek más írásaiban is hangot ad.
A tudományos gondolkodás térhódítása határozott formában jelentkezik az 1847-es Egyéni és eszmei c. tanulmányában, de még jobban a közvetlen előzményben, a Vörösmarty-bírálat színművekről írt fejezetében, az Irodalmi Őrben, amely később kimaradt a Pályák és Pálmák c. kötetből. Az „egyéni”, a „jellemzetes”, azaz a „reál”-fogalom magyarázatánál Schelling, Goethe és Wienbarg neve bukkan fel. Schelling neve önmagában sokatmondó, méginkább a példák. Amikor Schelling a „Wissenschaftslehre” modellje szerint a természet és az emberi szellem rendszerének azonosságából indul ki, idealista gondolatainak kidolgozása közben eljut materialista kérdésfeltevésekhez. Az anyagban és a tapasztalásban látja az igazi természetszemlélet előfeltételeit. Azt nem gondoljuk, hogy Erdélyi Schelling nyomán halad, az azonban tény, hogy tanulmányában, amelyben irodalmunk fejlődése szempontjából fontos kérdést vizsgál és a valóságábrázolás érvényesítését mondja ki, jelentkezik az empirizmus igénye és a természetből, a természettudományból vett példák alkalmazása.
Az „ideál” tana Erdélyi számára azért elfogadhatatlan, mert eltávolodik a valóságtól, olyan fogalmakat akar megtestesíteni, amelyek nincsenek. A példát a természetből veszi, ott sem látható nem, csak a faj, az egyed: „azaz látunk tölgyet és hársat, de olyat, melyre ez a nevezet: fa, illenék – soha”.
A Szépirodalmi Szemlében – később a Kisebb Prózákban – közölt tanulmány harmadik fejezete a természet és a művészet „analogon” működésének említésével indul: „E tekintetben, a természettudósok fognának bennünket eligazítani s tudományuk tekintélyével megnyugtatni…” vagy később: „Itt az organizmusnak törvényét fedezzük fel, s azt mondjuk: minden életnek saját eleme s célja vagyon, még akkor is, ha nem találunk bennük egyebet mint az ugyanazon alkotó elemeknek külön adagú vegyítését.” Az alapos stúdiumot a kritikus megköveteli az írótól is: „Az egyéniség védelme az ismereten alapszik, vagyis a képzelő erőhöz még egy erőt társítunk, az ismérőt, mely szükséges föltételül szabja, hogy tárgyával a költő legszorosabban tartozik megbarátkozni, azaz megtudni annak állandó és múló, tehát szükséges és esetleges jegyeit.” Az esztétikai módszerben magában is van a tudomány és az irodalom között „analogon” az esztétikában – miként a tudományban – a gyakorlat, a művészi alkotás megelőzi az elméletet, a kritikai szabályokat: „…kritikusnak főkötélye (kötelessége) nem a tanult szabályokhoz ragaszkodni, hanem a feltűnt elmék műveit az emberi szellemből magyarázni, ahhoz való viszonyukat kifürkészni.”
Az Egyéni és eszményi c. tanulmány a realizmus útját egyengeti irodalmunkban. (Az „egyéni és jellemzetes” fogalmainak központba helyezésével folytatja és továbbfejleszti Henszlmann Imre korábbi kezdeményeit.) Elsőként száll szembe a klasszikus iskolával, amelynek idegenből jöttsége, utánzáson alapuló ízlésnormája nem alkalmas a korabeli magyar élet kifejezésére, de arra sem, hogy az irodalmat szélesebb körben terjessze. Erdélyi itt mondja ki, hogy irodalmunkban nincs helye többé „a költészet vasárnapivá tételének”, annak, amit az eszményítő iskola hívei vallanak. Az irodalomtól az ország és a kor, az élet teljességének ábrázolását várja: a zászlós úrtól kezdve a „rongyok szegényeinek” bemutatásáig. Az „egyéni” elve alkalmas arra, hogy Vörösmarty költészetét, de a népköltészetet is magyarázza, azaz a műveltek és a nép irodalmának összeolvadásából megszülető új, „nemzet-népi”, népnemzeti irodalmat.
A gondolat részletesebb kifejtésére ugyancsak a Szépirodalmi Szemlében kerül sor, ahol – a korban szokatlan módon – egy fizikai műszert hoz példának. Szavainak hatása legjobban Arany Jánosnál mérhető le, aki nem sokkal a cikk megjelenése után idézte a Szemlét Szilágyi Istvánnak, mint „amely kimondja az én elvemet is”. „Költészetünk arcképe már – írja Erdélyi – szükség, hogy maga szóljon magáról, s legyen az egész történeti tábla, melyen, mint légmérő fokain, meglássék a nép szíve vérének mértéke, hűlése vagy forrpontja egyenlőkép. De hogy érjük ezt el, amikor nem bírjuk soha is méltó elmélkedés tárgyává tenni a feladatot, hogy jőnénk tisztába a népiesség eszméjével, mi némely író előtt cél, nekünk pedig csak eszköz oly szépirodalomnak előállítására, mely akkép fejezze ki nemzeti önségünket gondolataink világával, legmagasabb eszméinkkel együtt, mintha egy individuum volna az egész nemzet, azaz legyen a költészet sem úri sem népi, hanem érthető s élvezhető közös jó mindennek, akit ép elmével áldott meg isten.”
Erdélyi a népnemzeti iskola elméleti alapvetésével megérttette, magyarázta a korabeli irodalmi jelenségeket és kijelölte a fejlődés útját. A gondolat az „egyéni” és a „népi” elvének kifejtésén keresztül vezetett, nagy távlatokat nyitva meg irodalmunk előtt. Az 1849 utáni években Sárospatakon lesz a filozófia professzora. Ez a korszak a Hegel-stúdiumok ideje, amely irodalmi, esztétikai munkásságát is módosítja. A „szellem krónikása” szólal meg az ötvenes években. A hegeli gondolatokat alkalmazza a hazai gyakorlatra. A dialektikus módszer, a tézis, antitézis, amely szintézisbe olvad, jelentkezik 1853-as Népköltészet és kelmeiség c. tanulmányában. Tiltakozik a „kelmei”, azaz a népköltészet félreértése, a sallang és külsőség ellen, amely elborítja a Petőfi-epigonok uralta magyar költészetet.
Erdélyi munkásságában a hegeli gondolatok alkotó alkalmazásának talán legszebb példája az 1858-ban megjelent Én, a forma és a próza c. tanulmány, amelyben Gyulai Pállal polemizál. Ebben az író következetesen alkalmazza a tartalom és a forma egységének hegeli elvét, máig időszerű módon utasítja el az olcsó hatáskeltés eszközéül szolgáló üres retorikát, és mutat rá arra, hogy az elméleti munka legfőbb követelménye az elvi átgondoltság, a tudományos megalapozottság: „Az író, midőn eszméit előállítja, sohasem feledheti, hogy a tudománynak legelső szépsége az igazság; és a széphez csak ennyiben van joga; mert a tudományban nincs is tulajdonképpeni szépség, hanem igazság… A forma sem több, sem kevesebb, mint a tartalom teljessége. Ez ki van fejezve; amaz be van töltve.”
Írói arcképeiben, Petőfi- és Arany-tanulmányában, valamint az 1830–1855 közötti éveket elemző, az Egy századnegyed a magyar szépirodalomban, és 1859-es, illetve 1863-as A magyar líra, illetve A legújabb magyar líra c. írásaiban az elmúlt negyedszázad, három évtized magyar irodalmát vizsgálja. A személyes tapasztalatoknak sincs híjával, hiszen az új irodalom, a népnemzeti iskola diadalra jutása nem választható el az ő nevétől. Mindvégig következetesen vallja a fejlődés elvét. Az irodalom nem is fogható föl másképpen, mint történetben, mely maga is fejlődés. Az elv tiszteletben tartása óvj a meg attól, hogy egy korszakban a nemzeti irodalom végső kiteljesedését, „az aranykort” üdvözölje, és egy író vagy akár egy korszak normáit mereven alkalmazza a későbbi nemzedékre. Ezen a ponton kerül összeütközésbe Toldy Ferenccel, aki Kazinczy Ferenc, Berzsenyi és Vörösmarty műveiben a magyar irodalom csúcsát látja, amelyhez viszonyítva Petőfi és Arany „epigon” és költészetük a hanyatlást jelzi. (Toldy használja az „epigon” kifejezést Aranyra és Petőfire.) 1855-ben Erdélyi irodalomfelfogása a korszerű, a modern, amely a „népi elem” diadalát regisztrálja, Petőfi és Arany költészetében a népköltészetből megújuló irány, a „népnemzeti” irodalom kiteljesedését üdvözli, amely Vörösmartytól kezdveível felfelé. A nemzeti elvű szemléletet, a dolgok magyar felfogásának szükségességét mindvégig hangoztatja. A jelent bemutató, a kor kérdéseire felelő irodalomban, az „egyszerű”, az „eredeti” érvényesülését kéri számon. Irodalmi tanulmányaiban az ötvenes években Hegel az elmélet, irodalmunk a gyakorlat, az elmélet azonban nem mindig alkalmazható a gyakorlatra. Erdélyi is megtorpan azoknál a nehézségeknél, amelyek az eszmetörténeti fejlődés és az irodalomtörténeti, egy alkotóra, egy műre vonatkozó elemzés összeegyeztethetetlenségéből fakadnak.
Az 1860-as években, amikor megfakul a hegeli élmény, csökken a filozófia vonzása, Erdélyi új utakra lép. Felismeri a hegeli idealizmus, a merevség buktatóit. Azzal találhatja magát szembe, amit egyszer már filozófusként megélt: „…itt az ideje alább hagyni a föllengéssel s becsülni a tapasztalást.” Ismét feltűnnek a tudóst idéző, a pozitivizmust sejtető vonások, amelyek a nyugat-európai út után jelentkeznek először. A tudósi arc akkor markánsabb lesz, a „csupán műbölcsészeti cél” kissé rosszalló mellékzöngét kap, s előtérbe kerül az irodalom történetírójának munkássága. Az irodalomtörténész, a filológus egyszer-másszor felvillant már Erdélyiben, pl. 1840-ben és 1847-ben. 1840 áprilisában felhívást bocsát ki a Társalkodóban. Azzal a kéréssel fordul az olvasókhoz, hogy küldjék el Katona József kéziratban maradt, esetleg lappangó műveit, mert az elhúnyt író édesapjának kérésére és hozzájárulásával sajtó alá rendezi és kiadja Katona minden munkáját. A terv végül nem valósult meg, az azonban jelentős, hogy Erdélyiben már akkor megfogant egy Katona-kiadás gondolata. Öt, illetve hét évvel később, a Vörösmarty-, illetve Berzsenyi-tanulmányban ugyancsak felbukkan egy-egy megjegyzés, észrevétel, amely a benne szunnyadó filológust jelzi.
Az 1850-es években – párhuzamosan filozófiai munkásságával – egyik legtöbbet dolgozó munkatársa a Ferenczy József és Danielik József kiadásában 1856-ban, 1857-ben Pesten megjelent Magyar Írók. Életrajzgyűjtemény c. kétkötetes munkának. Danielik a II. kötet előszavában a felsorolt kútfők után első helyen Erdélyinek mond köszönetet: „A sárospataki főtanoda évkönyvei és Szombathy János hátrahagyott iratai nyomán irodalmi egyik tekintélyünk, Erdélyi János, sárospataki tanár, az ottani főtanoda viszontagságos történetére világot derítő, számra ötven igen becses életiratot küldött e gyűjtemény számára…”
A filológus, a művelődéstörténész nyilatkozik meg a Sárospataki Füzetek hasábjain, de már az előszóban is, amikor a „szaktudományosság” korszerűségéről, művelésének szükségességéről beszél. Folyóiratában Kazinczy Ferenc, Dajka Gábor ismeretlen műveit, leveleit közli, buzdítva társait és olvasóit kéziratok gyűjtésére, kiadására. Ugyancsak sürgeti a pataki könyvtár értékes kéziratának, Szombathy János pataki tanárnak 1788-ban megkezdett, a pataki főiskola történetét feldolgozó latin nyelvű munkájának kiadását. Végül ő maga bocsájtja közre ezt 1860-ban a Monumenta protestantium Hungariae I. kötete gyanánt. Az ötvenes években foglalkoztatja egy Kazinczy Ferenc monográfia gondolata, miután azonban Toldy Ferenc belekezdett megírásába, Erdélyi letesz tervéről.
1863-ban életkörülményeinek változása teszi lehetővé, hogy nagyobb irodalmi munkába fogjon. Az irodalmi tanszéket elfoglalva a tankönyvhiány pótlására jegyzetet készít, Bevezetés az irodalomtanba és a Világirodalom története címmel. Az elvi bevezető, az „Első könyv” elkészült. A „Második könyv” a keleti irodalmakat: a kinait, a hindut, az egyiptomit, az arabot, a hébert és a törököt mutatja be. A „Harmadik könyv” a görög és a latin irodalom történetét adja. A latin irodalomtörténet töredékes, az látszik rajta, hogy az író hirtelen bekövetkezett halála után a hátrahagyott jegyzetekből írta meg, illetve állította össze egyik tanártársa, Emődy Dániel. A több kötetre tervezett irodalomtörténetből – posztumusz munkaként – mindössze egy jelenhetett meg.
Az Ókori irodalom története nem alapul eredeti kutatásokon. A bevezető elméleti és tudománytörténeti fejezeteinek kidolgozása során sokat vesz Theodore Mundt Allgemeine Literaturgeschichte c. művéből, míg anyagában leginkább Johann Scherr Allgemeine Literaturgeschichte c. munkájára támaszkodik. E két német szerzőn kívül használ más német műveket is, elsősorban Rosenkranz, Hammer-Purgstall és Graesse irodalomtörténetét. Egyiket sem követi azonban szolgaian. Különösen Mundt jelzi a visszatérést ifjúsága ideáljaihoz a hegeli világban tett kalandozás után. Mundt könyvét Erdélyi már a harmincas évek végén megvásárolta és tanulmányozta, mint arra a sárospataki Könyvtár egykor Erdélyi birtokában lévő példányának autográf bejegyzéseiből következtethetünk.
Erdélyi irodalomtörténeti művei ugyanúgy, mint a hazai filozófia történetét feldolgozó monográfiája, nagy tudományos apparátussal dolgozó módszerre és önálló rendszerre épülnek. Kéziratban maradt előtanulmányai, lexikonjai, jegyzetei utalnak arra az elmélyült és alapos, a szaktudományosságot tisztelő tudósi munkára, amelynek eredményeként születtek tanulmányai, szintézisei.
Írói, tudósi tevékenységével arra törekedett, hogy mélyebbre vágja a magyar művelődés barázdáját. Költészetben, irodalomtörténetben, filozófiában, de tanárként és szerkesztőként, irodalomszervezőként és közéleti emberként is a nép műveltségének gazdagításán, a hazai művelődés alapjainak szélesítésén dolgozott, mert meggyőződése volt, hogy vékony elitkultúrára támaszkodva nem oldhatjuk meg nemzeti feladatainkat. Mint ő fogalmazta: „Az én gondolataim az irodalomról [kiegészíthetjük: filozófiáról, zenéről és tudományról] nagyobb körűek, mint legtöbb emberé, s ha a népben akarék alapot vetni az irodalmi ösmereteknek, nem annyit tesz, mintha nagy feneket igyekeztem volna terveimnek keríteni, hanem mivel jól tudom, hogy szűk alapon nagyság nem emelkedhet.”
