Emberi tulajdonságai
Emberi tulajdonságai
Mint a tudomány „megszállott” fáradhatatlan munkása, magánéletét, idejét, sőt egészségét sem kímélve dolgozott.
Korát megelőző, nagy, súlyos egyéniség volt, és mint a zseniális emberek általában, ő sem volt mentes az emberi gyengeségektől, a mindennapi hibáktól.
A munkában előforduló rendellenességekre, felületességre és gondatlanságra vehemensen, hirtelen fellobbanó haraggal reagáló „Nagyfőnök”, de lecsillapodva mások emberi gyengeségén túltekintő, az emberi fájdalmakra mindig rezonáló, érző, melegszívű „Gazda” volt. Olyan, akit az asszonyi sírás, egy botanikuskerti kedvenc fájának a pusztulása, vagy Hanzi kutyájának a betegsége elszomorítani, sőt esetenként elérzékenyíteni volt képes. Rendkívüli, szinte dédelgető szeretettel, sokszor büszkélkedve ragaszkodott műszereihez és munkaeszközeihez. Amikor a hivatalsegéd, az akkor már 55. évét taposó „Józsika” a létrával együtt eldőlve használhatatlanná tette az ötvenes évek elején különösen nehezen beszerezhető kedvenc röntgencsövét – fellobbanó haragja után – a végső summázása mégis csak az volt, hogy nem a röntgen cső a lényeg, hanem az a fontos, hogy kedves régi munkatársának nem történt komolyabb baja!
Segíteni mindig kész volt, akkor is ha ez egyben politikai kiállást is jelentett, amit számtalan példái közül éppen e sorozat egyik könyvében levő idézettel szeretnék szemléltetni: „Fehér Dániel a soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola nagynevű erdészprofesszora felkarolta a tehetséges fiatalembert. Az ő közbenjárására sikerült Geleji Sándornak tanulmányait 1922 őszén kohómérnökként folytatnia.” (Kiss Ervin 1971), vagy azzal, ahogyan a második világháború alatt pártfogásába vette az üldözött német adjunktust, dr. Hermann Reisingert (Varga Domokos 1978, Hiller István 1980).
Aki hozzáfordult szakkérdésekben, aki dolgozni, kutatni akart, nála megértésre, segítésre talált, amint azt a munkatársainak, tanítványainak e könyv végén feltüntetett hosszú névsora is dokumentálja.
Munkájára koncentráló, kívülállóknak megközelíthetetlennek tűnő, szórakozott professzor, magánéletében pedig befelé forduló, az erdő csöndjét kereső, sokat kiránduló botanikus volt.
Soha nem volt anyagias, nem is szeretett pénzügyekkel foglalkozni. Vagyonszerzésre sohasem törekedett; nem is szerzett. Valójában csak a halála után láttuk pl. azt is, hogy mennyi pótolhatatlan könyvet vett a saját pénzén, amelyeket használtunk, és amelyek ma is állami leltárakban szerepelnek.
Bőkezű ajándékozó volt. Szívesen segített, szívesen és önként adott. Az egyetemi rangra emelt Főiskola egyik későbbi rektora is jóleső érzésekkel emlékezett vissza arra, hogy mint szegény hallgató a harmincas években egy ausztriai botanikai kiránduláson Fehér professzortól kapott pénzen vett cipőt, mert a lábán levővel nem messze jutott volna a hegyekben (Sopronból az ausztriai erdőkbe vitte sokszor diákjait erdészeti-botanikai ismeretek megszerzése, illetve bővítése céljából, hogy csak néhány helyet említsünk: 1928, 1934 Schneeberg, 1932 Bad Ischl-Salzkammergut, 1937 Gross Glockner). A külföldi és hazai szakmai kirándulásokat általában vidám, „balekavató” összejövetelek, a már említett erdész szakestélyek zárták.
Érdekes módom félt a villámlástól (gyerekkorában egyszer a villám becsapódástól megbokrosodott lovak elragadták kocsijukat, ezt soha többé nem tudta elfelejteni). Szerette a komoly zenét, Édesanyja oltotta bele a komoly zene iránti rajongást, amely kiterjedt a preklasszikus, klasszikus, romantikus zenekari művekre és operákra egyaránt. Az irodalmat, a verseket szintén szerette, Madách halhatatlan művéből, Az ember tragédiájából és Goethe Faustjából sokat és szívesen idézett.
Elegánsan öltözködött, magas imponáló alakjával akárhol megjelent, nem lehetett nem észre venni, fellépésével, sokoldalú, színes egyéniségével azonnal a társaság központja lett.
Érdeklődése nagyon sokirányú volt. Szerette többek között a történelmi tárgyú írásokat és műveket. Élénken foglalkoztatták a politikai, társadalmi események.
Mint külföldön sokat tartózkodó, országokat beutazó embernek és mint a Galilei-kör tagjának idegen volt a két világháború közötti társadalom uralkodó rétegének maradi szemlélete – a nemesi származás és a „méltóságos” címmel járó professzori státus ellenére is. A társadalom visszásságait látva, a kort jellemző káros előítéletekkel szemben eleve ellenérzéssel volt, gyűlölte az erőszakot. Hazáját szerető, valóban demokratikus érzelmű, sajátos gondolkodású ember volt, akinek nem a vagyon, a cím, a pozíció, hanem a tudás, a munka volt az értékmérője, ami ránk maradt számos írásából, pl. a Szaharából lányához írt leveleiből ugyanúgy kitűnt, mint a vele folytatott egykori beszélgetésekből.
Tudományos közéleti tevékenységén kívül, Győr-Sopron megye és Sopron város tanácstagjaként, különösem az Oktatási Állandó Bizottságban fejtett ki hasznos közéleti tevékenységet a II. világháború után.
Belül azonban egy kicsit talán mindig az évődő, mókázó – és az erdészkörökben a sokszor divatos ugratásokra is kész – „selmeci diák” maradt. 1934-ben például Ausztriában egy növénytani kirándulás alkalmával a schneebergi turistaszállóban nem volt rest a régi kedves asszisztensének (akit a második szaharai expedícióra is elvitt magával) lefekvés előtt az ágyát meglazítani, és amikor tőle másnap a professzor visszakapta a tréfát – nem csinált belőle ügyet. Még idősebb korában is szívesen tréfálkozott. Egyszer a telefont dolgozószobájába átkapcsolva, elváltoztatott hangon tette a szépet a kollégánk menyasszonyának, és élvezte fiatal munkatársának a meghökkenését – minket, többieket is beleavatva a dologba.
Nagyokat tudott nevetni az emberi gyengeségekből vagy éppen korlátoltságokból adódó fonákságokon is. Kitűnő érzéke volt a nagyképűség és a jellembeli hibák különböző megnyilvánulási formáinak felismerése iránt, és ezeket azonnal kifigurázta.
