IFJÚSÁG ÉS PÁLYAKEZDÉS (1807–1836)
IFJÚSÁG ÉS PÁLYAKEZDÉS (1807–1836)
1807. július 7-én született Csokalyon, Bihar vármegyében. Szülőfaluja síkságon, az Ér két partján fekszik, Debrecentől és Nagyváradtól azonos távolságra. Az első világháború óta Romániához tartozik. Lakossága Fényes születése idején alig érte el az ezer főt, többségében református magyar volt. A határbeli földek, s a faluban álló nemesi kúriák a Fényes nemzetség, illetve hozzá hasonló középnemesi családok birtokában voltak. Ez a nemzetség a XVII. század elején bukkant fel–1635-ben egyszerre négy Fényes-fivér kapott címeres nemesi levelet. A família egy-egy ága később elszármazott Szatmár és Pest megyébe is. Fényes rokonsága a hagyományosan ellenzéki bihari köznemességhez tartozott. A Béccsel szembenálló, kuruc szellemiség, amihez később Ady is visszanyúlt, meghatározta Fényes Elek eszmélkedését. Hazáról és nemzetről vallott nézeteit a bihari hagyományok alakították.
Szüleinek legkisebb, tizedik gyermeke volt. Apja, Fényes Antal sokat olvasó, felvilágosult gondolkodású ember. Valószínűleg kétszer házasodott, ezért közölnek ellentmondó adatokat Fényes biográfusai anyja kilétéről. Keleti és Galgóczy megemlékezésében Máriássy Éva neve szerepel. Vahot Imre viszont 1846-ban Nadányi Zsuzsánnát említi Fényes édesanyjaként, a Pesti Divatlapban. Miután Vahot még a tudós életében, közvetlenül tőle szerezhette az életrajzi adatokat, bizonyára az ő állítását kell elfogadnunk.
Fényes Antal megszerzett minden magyar könyvet, megőrzött minden magyar hírlapot, nyomtatványt. Járatta a Magyar Hírmondót, s a Tudományos Gyűjteményt is. Maga Fényes említhette Vahot Imrének, hogy apja könyvtárában már gyermekként rábukkant Görög Demeter Magyar Átlás című mappájára, amely minden magyar vármegyéről közölt térképet. Ezek a kezdetleges térképek felgyújtották a gyermek Fényes képzeletét, akinek geográfusi hajlama igen korán megmutatkozott. Látóhatárát tovább tágították azok a francia és angol útleírások, amelyeket magyar nyelven Kis János tett közzé (Nevezetesebb utazások tárháza. I–VIII. Pest, 1816.).
Hétéves volt, amikor beadták a debreceni református kollégiumba, ahol nyolc évet töltött (1814–1822). Életének erről a szakaszáról semmi közelebbit nem tudunk. Annyi bizonyos, hogy neves tanárokban nem szűkölködött a kollégium. A professzorok között volt a statisztikát is előadó Ercsey Dániel, de őt a gimnazista Fényes aligha hallgatta. Bölcsészetet pedig nem Debrecenben, hanem a nagyváradi királyi akadémia filozófiai fakultásán hallgatott (1822–1824). Ott statisztikát nem adtak elő, s a Váradon töltött két esztendő Fényes fejlődését bizonyára nem befolyásolta. Ekkor a család nagy elhatározással a pozsonyi jogakadémiára küldte. Életének egyik fordulópontja volt ez a választás. Kifejeződött benne a család becsvágya, hiszen közelebb is találtak volna számos főiskolát. Azonban a pozsonyi számított a legelőkelőbbnek, s akkor már híre ment, hogy hosszú szünet után ismét összeül a magyar országgyűlés. Vármegyei hivatalnál többre szánták az eszes fiút, amikor Pozsonyba irányították.
Fényes Elek csaknem tíz esztendőt töltött Pozsonyban, s a város vonzásköréhez tartozó csallóközi faluban, Sárosfán. Elvégezte a jogot (1824–1828), s jurátusként, az országgyűlés karzatáról közvetlen tanúja volt a reformeszmék kibontakozásának. Talán akkor is ott ült, amikor Széchenyi István egy évi jövedelmét ajánlotta fel egy Tudós Társaság, azaz a Tudományos Akadémia céljaira. Lehet, már ott megfogadta, hogy a haza és a haladás ügyét a tudomány mezején fogja szolgálni. A jogakadémián Fáber Antal professzor statisztikai előadásait hallgatva közvetlenebb kapcsolatba került azzal a tudományterülettel, amely egyesítette magában az államismerethez tartozó diszciplinákat (statisztika, geográfia, alkotmány- és igazgatástörténet, közgazdaságtan, etnográfia). Megismerkedett a német államismereti iskola hatása alatt Magyarországról írott könyvekkel, Bél Mátyás, Schwartner Márton, Korabinszky János, Vályi András, Magda Pál alkotásaival. Módszertanilag Schwartner munkáját tekintette mintának, s még joghallgatóként elhatározta, hogy átülteti magyar nyelvre.
Jogi tanulmányait 1828-ban a Pesten letett censurával befejezte, s mint ügyvéd két évet Pesten, illetve országjáró utakon töltött. Aztán ismét Pozsonyba ment, s gróf Haller János követeként, tanácskozási joggal részt vett az 1830-as országgyűlésen. Vahot Imre szerint „már mint törvénygyakorló ifjú felhagyott Schwartner statisztikájának megkezdett fordításával, mert átlátta ennek hiányait, s érezte magában az erőt, a vállalkozó szellemet, miszerint annál jobbat, tökéletesebbet fog írni”. Országjáró utazásait tehát már 1828–29-ben elkezdte, s 1831-ben ismét folytatta. Munkájához, utazásaihoz anyagi függetlenségre lett volna szüksége. Ez azonban hiányzott.
Közben élete újabb fordulatot vett. Az 1830-as országgyűlés után Csokalyra ment, s rövid ideig gazdálkodni próbált az apja által kiadott birtokrészen. Amikor édesapja áldozatul esett az 1831. évi kolerajárványnak, fiai végleg felosztották maguk között a birtokot. Fényes számára lehetőség nyílt, hogy függetlenítse magát családjától, s elinduljon a maga útján. Visszatért Pozsonyba és feleségül vette egykori szállásadónője leányát, az Orsolya szűzek zárdájából kikerülő Eitele (Eisele) Zsófiát. A 23 éves ifjú rangon alul, családja ellenére házasodott. Felesége vagyontalan polgárleány volt, aki magyarul sem tudott. Így történt, hogy nejét el sem vitte Csokalyra. Apjától örökölt birtokát az ősiség miatt nem adhatta el, ezért zálogba adta egyik bátyjának, s a pénzen Sárosfán, a Csallóközben bérelt egy kis birtokot. Gazdálkodni kezdett, de 1831–1835 között felváltva élt Sárosfán és Pozsonyban. Eközben rengeteget utazott és olvasott.
A Somorja szomszédságában fekvő, alig kétszáz lelkes magyar falucska csendje, nyugalma kedvezett az adatgyűjtő és rendszerező munkának. Jegyzetei, cédulái tízezerszámra gyűltek, s egyre írta tudakozódó leveleit. Társadalmi élet után vágyó nyugtalan természetét tagadta meg, amikor évekre visszavonult minden közszerepléstől, s teljes energiáját a roppant tömegű információ összegyűjtésének szentelte. Sárosfai magányában, a négy-öt munkás évben későbbi műveinek is alapul szolgáló, első nagy könyvét készítette elő, amelynek hat kötete 1836 és 1840 között jelent meg Magyarországnak ’s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben címen. Amikor az első kötet sajtó alá rendezését megkezdte, 1835-ben elhagyta Sárosfát, s családjával együtt Pestre költözött.
Mielőtt életének és munkásságának további alakulását követnénk, tegyük fel a kérdést, miért választotta Fényes a tudós pályát? Hiszen annyi más lehetőség kínálkozott a hozzá hasonló nemesifjak számára. Az ügyvédi végzettség alapot adott volna a megélhetés mellett a vármegyei, esetleg az országos politikába való bekapcsolódáshoz is. Gazdálkodhatott volna Biharban, esetleg külföldre is utazhatott volna, ha másképp nem, hát egy mágnásifjú kíséretében.
Fényes azonban nem akarta vesztegetni az időt. Hamar felismerte, hogy a reformországgyűlések szónokai alapos tárgyi tudás nélkül beszélnek az ország gazdasági, nemzetiségi, vallási és egyéb kérdéseiről. Emellett azonban volt egy igen lényeges érzelmi motívum is, amit már Vahot kiemelt: „Míg Fényes nagy műveivel nem lépett ki a nyilvánosság mezejére, leginkább külföldiek vagy idegen ajkú és érzelmű belföldiek írták a magyar földiratot és állománytant, természetesen részrehajlólag, ferde, rossz irányban, szándékosan elcsavart adatokkal, a kitűnő baklövések és hiányok egész seregével; mi főleg külföldiek előtt csak kisebbíté, s meghamísított álszínben tünteté föl a különben is minden felől faggatott s gyöngített magyar hazát.”
Schwartnertől a fordítással bíbelődő Fényest nemcsak az adatok avultsága, a műtökéletlensége idegenítette el, hanem a magát „Unger”-nek, azaz magyarországinak valló szerző monarchikus etatisztikus felfogása, nyílt magyarellenessége. Hiszen Fényes nemcsak a polgári fejlődést akarta, hanem azzal együtt a nemzeti felemelkedést is. Schwartner rokonszenve azonban a német polgárságé és a Habsburg-monarchiáé volt.
Fényes elhatározását nem függetleníthetjük attól a ténytől, hogy éppen ügyvédi vizsgája évében jelent meg Nagy Lajos epigon műve latinul (Notitiae Politico-Geographico Statisticae Inclyti Regni Hungariae, I–II. Budae, 1828–29.), és Csaplovics János könyve német nyelven (Gemülde von Ungarn, I–II. Pest, 1829.). Johann Csaplovics nem volt magyarbarát lélek, műveit a külföldnek írta. Szenvedéllyel vadászott természeti és néprajzi kuriozitásokra, amiket előzékenyen tálalt nyugati olvasóinak. A „Gulasch, Betjar, Tsikosch, Paprikasch” ártalmas, máig ható hamis romantikának egyik forrása éppen Csaplovics. Nézete szerint a magyar nép iparűzésre teljesen alkalmatlan eredendő lustasága miatt. Ráadásul nem becsületes és különösen az állatlopásokban tűnik ki. Az ország „Európa istállója”, a magyarnak nemcsak állattartása, de mezőgazdasága is „nomád”. Minden rokonszenve a szorgalmas németeké és az iparűzésben jeleskedő szlovákoké. Bécsben már Csaplovics előtt is egzotikus világnak tekintették a szomszédos Magyarországot, amelynek „barbár” a népe, nyelve, társadalma, de még az éghajlata is a gyarmatok képzetét keltette a császári hivatalnokokban.
Gondolni lehet, milyen hatással volt Fényesre Csaplovics könyve. Olvastán dac és elszánás érlelődött benne, életre szóló nemes indulat. Ettől kezdve nem a fordítás és az adaptálás, hanem a magyar nyelvű és magyar érzelmű, a polgári haladást támogató államismeret, föld- és népismeret megteremtése volt legfőbb célja. Csaplovics azzal inspirálta, hogy cáfolatra ingerelte. Magda Pál viszont követendő példát nyújtott. A sárospataki kollégium egykori tanára Magyarország és a határőrző katonaság vidékének legújabb statisticai és geographiai leírása című, Pesten 1818-ban megjelent munkájában már megfogalmazta a kor szorongató kérdését: „Van-é a Magyar Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Európai szabad és független Nemzetek között tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?”
