MELLŐZÉSEK, REMÉNYVESZTETT ÖREGSÉG (1860–1876)
MELLŐZÉSEK, REMÉNYVESZTETT ÖREGSÉG (1860–1876)
Az abszolutizmus bukása, a politikai és tudományos élet megpezsdülése Fényes számára nem „nyitott tért” a 60-as évek elején. Lónyayékkal való összekülönbözése miatt nemcsak állás nélkül maradt ismét, de közlési lehetőségei is megcsappantak. A Pesti Naplóban és az egykori centralisták köréhez tartozó lapokban 1860 után nem jelentek meg cikkei. A biztosítótól való távozás évében megjelenteti Magyarország 1859-ben statistikai birtokviszonyi és topographiai szempontból című munkájának első kötetét, s újabb terveket sző. Azonban ez a munkája csonkán maradt, további kötetei nem jelentek meg, jelezvén Fényes energiájának apadását.
Folytatta publicisztikai tevékenységét. Hazai közügyek gyűjtőcím alatt a Pesti Hírnök 1861-es évfolyamában kötetre menő cikket írt az ország aktuális politikai kérdéseiről. Ezekben főként bécsi lapok támadásaira válaszolt, magyar érdekeket védelmezett. Többek között a Muraköz, a Partium visszakapcsolásának történeti jogosságáról értekezett. Akkoriban a konzervatív magyar főurak közbenjárására Bécs engedményeket tett a magyar uralkodóosztálynak; többek között az addig Temesi bánság és Szerb vajdaság néven külön kormányzott területet is Magyarországhoz csatolta. Keleti megállapítása szerint Fényes „hosszú időn át a politikai halottak közé soroztatott” a konzervatív szellemű, Török János szerkesztette Pesti Hírnökben, illetve a hivatalos kormánylapban, a Sürgönyben írott cikkei miatt, s „egészen rehabilitálnia magát soha sem sikerült”. Az indoklástól eltekintve Keleti megállapítása helytálló. Fényes nem 1860-tól, hanem 1849-től volt politikailag kompromittált személy a Helytartótanács, a magyar konzervatív urak és a 48-as alapokon álló, kiegyezésre aspiráló ellenzék szemében egyaránt. Ezzel magyarázható, hogy 1867-ben az Országos Statisztikai Hivatal megszervezésekor semmiféle szerepet nem kapott. Gorove miniszter az akkor még szerény érdemeket felmutató, de kevéssé kompromittált Keleti Károlyt nevezte ki a Hivatal élére. Keleti köztudottan Eötvösék köréhez tartozott, s később rendkívüli érdemeket szerzett tudományos és szervező munkásságával. Igazolta pártfogói várakozását. Kinevezése mégis Fényes mellőzését jelentette. Ez annál is inkább feltűnő volt, mert a kiegyezés után a hivatalok betöltésénél mindenütt érvényesítették az 1848-as jogfolytonosságot. Fényes hatvanéves volt ekkor, még erőteljes és munkabíró férfi. Első felháborodásában felkereste Keletit a hivatalában, aki ezt a találkozást meg is örökítette emlékbeszédében. „Bátran mondhatom – írja – hogy életem egyik igen keserves perce volt, midőn az ősz férfiú először ellátogatva hivatalomba, leplezetlenül kifejté velem szemben abbéli igénytartását, hogy az én hivatalos állásom voltaképpen őt illeti, s az én helyemen tulajdonképpen neki kellene ülni.”
1867-ben még egy keserű csalódás érte Fényest. A Tudományos Akadémia törölte a rendes tagok sorából, hivatkozással arra, hogy székfoglalóját nem tartotta meg. Egyedül reá alkalmazták az alapszabályok teljes szigorát. Pedig a székfoglaló elmulasztása alighanem csak következménye volt annak, hogy az 1860-as években Fényes nyomorban élt, bezárt ajtók, személyi intrikák és támadások keserítették napjait. Az Akadémia döntését soha sem tudta kiheverni.
Állást később sem kapott. 1869-ben hiába folyamodott Pest város tanácsához, hiába kilincselt, hogy kinevezzék az akkor szerveződő fővárosi statisztikai hivatal élére. Ott is fiatal, munkássággal még nem dicsekedhető emberre, Kőrösi Józsefre esett a választás.
„E mellőztetések folytán meghasonlva magával, meghasonlva a világgal, meghasonlva még családi életével is, elhagyott családja körén kívül, züllött állapotban töltötte utolsó szakát életének” – olvashatjuk Galgóczy megemlékezésében.
Életének utolsó éveiben a biztos megélhetés nélkül maradt férfi pusztán tollára hagyatva, egyre nehezebben élt. Egészsége végképp megromlott, hónapokat töltött a Rókus kórház betegágyán. Kezdetben fivére, Fényes József és unokatestvére, Fényes Károly támogatta. Néhány barátja, meg az írói segélyegylet segítette, de a segélyek is gyérültek. Életének utolsó, kiegyezés utáni szakaszában tudományos munkát már nem írt, publicisztikai, honismereti cikket is alig.
Ahogy kiszorult a tudományos és az irodalmi életből, úgy került egyre messzebb a belvárostól. Mind távolabb költözött, végül Újpesten húzta meg magát. Utolsó éveiben még bejárt a Statisztikai Hivatalba, ahol részt vett a készülő Helységnévtár szerkesztésében. Szerény tiszteletdíja éppen csak az éhhaláltól mentette meg. 1876. július 23-án végére ért küzdelmes pályájának. 69 éves korában hunyt el Újpesten. Örök álmát az újpesti református temetőben alussza. Egykori lakóházán, az újpesti Tavasz utca 37. számú házon, tábla őrzi emlékét.
„Mentsétek fel halála után a kiszenvedettet. Nem láttatok megmarcangolt szívébe, mikor elítéltétek, élve eltemettétek, s erkölcsileg hatottatok reá, hogy elzüllött életével ő is eltemesse magát” – kiált fel Galgóczy hét évvel Fényes halála után. „Tényt, mellyel hazájának, az általa következetes elvhűséggel támogatott hazai közügynek ártott volna, utólagosan sem bizonyíthattok ellene.”
Életének talán legizgatóbb és egyben legtisztázatlanabb kérdése, hogy mi okozta tragikus számkivetettségét, a mellőzések sorozatát. Méltatói általában Keleti nyomdokain haladnak, amikor élete végét „homályba borító” cselekedeteivel, „tévelygéseivel” magyarázzák tragédiáját. Pedig aligha szorul bizonyításra, hogy Fényes nem 1857-ben, Az ausztriai birodalom statistikája… címen kiadott könyve, s nem is a Sürgönyben és a Pesti Hírnökben közölt cikkei miatt soroztatott „a politikailag halottak közé”. Jóval korábban, Világostól egyfolytában oda sorolták.
Hiszen a kiegyezésre törekvő magyar uralkodóosztályt miért sértette volna, hogy Fényes történeti érveket szolgáltatott említett cikkeiben az ország területi egységének visszaállítására? A magyar elem s ellenesei című, 1860-ban megjelent röpirata, amely a bécsi lapok és az augsburgi Allgemeine Zeitung hamis nemzetiségi adatait cáfolta, egész sor érvet szolgáltatott az 1851-es országgyűlés Eötvös által vezetett nemzetiségi bizottsága számára is. Aulikus főurak, gróf Majláth és gróf Széchenyi kijelentéseit védte, és hangoztatta az Eötvös, Deák és Andrássy által is elfogadott tételt, amely szerint „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet” képeznek. Fényes szerint államjogilag indokolt, hogy a hivatalos nyelv ne a német, hanem a magyar legyen. A népesség nyelvtudása, anyanyelvi megoszlása is ezt kívánja, hiszen a magyar ajkúak több mint felét teszik a lakosságnak, viszont az osztrák birodalom 34 milliós népességéből csak 7 millió a német. Közügyekben mégis a német nyelvet kényszerítik a 27 millió nem németre. Ebben a vitairatában Fényes még szokott tárgyilagosságát is feladta, s a ténylegesnél magasabbra becsülte a magyar lakosság számarányát. Kora magyar politikusai azonban aligha ítélték el részrehajlása miatt.
Teljesen valószínűtlen Horváth Róbert feltevése, miszerint Fényes vitairatának szerepe lehetett abban, hogy 1867-ben megfosztották akadémiai tagságától. Nem lehetett szerepe annak sem, hogy szembefordult Kossuth konföderációs tervezetével.
Azok, akik támadták Fényest a Pesti Hírnökkel való kapcsolata miatt, bizonyára egyetértettek egyik ott megjelent 1862-es cikkének tartalmával. Ebben élesen bírálta Kossuth tervezetét az al-dunai konföderációról. Keleti 1878-ban így vélekedett erről: „Túlhaladott álláspont az ma, melyre nézve minden magyar egyetért. De Fényes akkor küzdött az eszme ellen, mikor a dolog még nem volt mindenki előtt annyira világos, mint ma.” Vagyis érdemének tüntette fel azt a lépését, amit mi talán egyetlen vétségének, tévedésének könyvelünk el. Nem értette meg Kossuth indítékát, s állásfoglalásával a hazai közvéleményt sem megfelelő irányba befolyásolta. A hazai politikai csoportok is idegenkedve fogadták Kossuth tervét, s a Határozati Párt irányítói nyíltan elhatárolták magukat a szomszéd népekkel való megértést szorgalmazó programtól. Álláspontjukat tükrözi Podmaniczky alábbi naplójegyzete: „ha Kossuth is úgy látja, hogy nem állhat meg magában a magyar, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé.” Kétes értékű az a dicséret is, amit Fényes az emigrációban élő Szemere Bertalantól kapott, aki nyílt levélben üdvözölte, s nyilvánosan felkérte, hogy „vegye bonckés alá és elemezze” Kossuth tervezetét. Levelét nem állásfoglalása miatt, hanem annak bizonyítására idézzük, hogy Fényes publicisztikája még a hatvanas évek elején is igen színvonalas volt: „Cikkeit, véve azokat egészben, nagy gyönyörrel olvasom. Nincs azokban üres phrásis, hangzó szó, költői virág, hanem van mindig határozott eszme, körülírt gondolat, concret fogalom, szóval tiszta józan ész és a practicus felfogása a dolgoknak és viszonyoknak. Így írnak az angolok. Nincs theoriájok, mert ezt az élet kineveti, hanem van elvök, s ezeknek vannak logicai következményei… Ön egy azon kevesek közül, kik nálunk angol józansággal, egyszerűen, érthetőleg, de mindig argumentative okoskodnak és írnak. Olvasva az Ön cikkeit, azt hinné az ember, az angol politikai világban éveket töltött.
Ha valaki, Ön legalkalmasb egyszerű nyelvvel s minden józan eszű ember által megérthető modorban kimutatni, mi rettenetes elvek rakvák le azon programmban…”
Bizonyosak lehetünk abban, hogy Fényes nem politikai számításból, hanem meggyőződésből fordult szembe Kossuth konföderációs tervével. Fellépése azonban csak a mi nézőpontunkról tekinthető tévedésnek, botlásnak. A magyar államiságot a dunai szövetségtől féltő cikkei politikai ellenfeleinek aligha szolgálhattak „hazafiatlanságát” bizonyító tényekkel. Ezek az intrikák, vádak arra kellettek, hogy az egykori „felforgatót”, radikális politikust és tudóst lehetetlenné tegyék, kirekesszék a politikai és tudományos életből.
Halála után Keleti „mentegette” Fényes 49 előtti szereplését: „Fiatal éveiben ő is úszott a nemzeti küzdelmek árjában; de felforgató soha sem volt. Akkor is, talán a védegyleti mozgalmat kivéve, nem annyira Kossuth, mint inkább Széchenyi iskolájához tartozott.”
Úgy látszik, nem volt tudomása arról, hogy Széchenyi 1847-ben „a magyar Marat”-nak nevezte Fényest. Az idősebb nemzedék, Eötvös, Gorove, Lónyay, Trefort azonban pontosabban volt informálva Fényes politikai múltjáról.
