ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Fonó Albert (1881–1972) Kossuth-díjas akadémikus halálát követően 15 év múlva bízott meg az Akadémiai Kiadó, hogy a kiváló magyar gépészmérnök életpályáját megírjam „A múlt magyar tudósai” sorozat számára. Ennek a megtisztelő feladatnak örömmel tettem eleget.
Halála után a megemlékező írások egy ilyen könyv összeállításához szűkszavúak voltak. A teljes életpálya megközelítéséhez szinte egyetlen forrás állt rendelkezésre: 92 gépelt oldalnyi írása saját életéről. Ez szerencsére megmaradt, sőt 1986-ban megjelent a Gépipari Tudományos Egyesület „Műszaki nagyjaink” könyvsorozatának 6. kötetében, utószavammal.
A megbízás után tehát az volt a feladatom, hogy saját vallomásait átírjam, és kiegészítsem a sorozat szokásos szerkezetének megfelelően. De hogy megmaradjon Fonó Albert írásának egyéni élménye, a találmányok, javaslatok, megoldások leírásait célszerű volt helyenként szó szerint idézni, hiszen ezek a gondolatai adott időben mind újak voltak. Bízom abban, hogy a gyakori idézetek alapján az érdeklődők kedvet kapnak ennek a könyvnek az elolvasása után az önvallomás áttanulmányozására is, amelyet egyébként valószínűleg 1965-ben, 84 éves korában foglalt össze saját pályájáról.
A 91 évet élt Fonó Albert szinte az utolsó pillanatig aktív mérnökként dolgozott. Ez nagyjából hét évtizednyi eredményes munkát jelentett, kezdve a gépészmérnök-hallgatói tanulmányoktól, a pályakezdésen, a külföldi tanulmányéveken át az önálló tanácsadó mérnöki munkásság négy évtizedes időtartamáig, amelyet az állami tervező intézetbeli tanácsadó tevékenysége követett és zárt le. Ugyanakkor átélte Magyarország XX. századbeli viharos történelmi évtizedeit a fogalommá szépült régi békeévektől az első világháborún, az azt követő forradalmakon, ellenforradalmi korszakon, a második világháború borzalmain, a felszabadulás, a túlélés örömén át, az újjáépítés, a fordulat évein, 1956-on folytatódva a 60-as évek nyugodtabb évtizedéig. Mindez lényegesen hatott a magyar gazdasági életre, és ezen át Fonó Albert mérnöki munkáira, sikereire, a nem tőle függő sikertelenségeire. Ugyanakkor neveltetésére alapozó egyéni, de általános értékű mérnöketikai felfogása és gyakorlata változatlan maradt mind a nyugodtabb, mind a nyugtalanabb években.
Folyamatosan végzett nagy és értékes munkát. Ezekből a munkákból az időrendi tárgyalás során ebben a könyvben az érdekesebbek olvashatók. Ugyanakkor külön fejezetekben is tárgyalhatók találmányai, tudományos csúcsteljesítményei, a magyar tanácsadó mérnökök összefogása iránti törekvései, mérnöketikai vallomásai.
Számomra nagy örömöt szerzett az a néhány hónap, amelyet egy ilyen kiváló, nemzetközileg számon tartott és elismert gépészmérnök életrajzával foglalkozva eltölthettem. El-elgondolkodtam írás közben azon, hogy a mienkénél kedvezőbb ipari háttérrel mennyi minden volna az ő nevével fémjelezve. Ő azonban a fejlettebb ipari országokból 1909-ben hazajött, és haláláig, 1972-ig végigélte a magyar történelmet, igyekezve adott mérnöki problémák megoldásakor megtalálni a leggazdaságosabbat; találmányaival szolgálni nemcsak hazáját, hanem a világ műszaki fejlődését; erősíteni hazánkban is, a nemzetközi szervezetben is a mérnökök etikáját.
Ugyanakkor hazai elismeréseket 73 éves korától kezdve kapott:
- a Munka Érdemrendet 1954-ben,
- a Kossuth-díj első fokozatát 1956-ban „nagy jelentőségű találmányaiért, acéliparunk hőenergia-gazdálkodásában elért jelentős eredményeiért”,
- a Munka Érdemrend ezüst fokozatát 1965-ben,
- a Munka Érdemrend bronz fokozatát 1971-ben.
Ezek közül kétségtelenül a Kossuth-díj jelentette a csúcsot. Erről 1956. március 19-én az egyik országos napilapban a következőket nyilatkozta (78. 109.)
„A kohóipar hőenergia-gazdálkodásának megjavítására kaptam megbízást a felszabadulás után a Kohóipari Tervező Iroda keretében. Az ezzel kapcsolatos munkásságom eredményeit foglaltam össze 1955-ben tartott akadémiai székfoglaló előadásomon Acéliparunk hőenergiagazdálkodásának feladatai címmel. Ebben az előadásomban egyébként tárgyaltam a legnagyobb hőveszteség-tételeket, és bemutattam a részben szabadalomra bejelentett megoldásokat. S most Kossuth-díjjal tüntettek ki. Úgy érzem, hogy évtizedek keserves körülményei, majd a felszabadulás utáni munka gyümölcseként, ez a kitüntetés a legszebb elismerés.”
Halálát követően 1980-ban a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Központi Asztronautikai Szakosztálya (a mai Magyar Asztronautikai Társaság jogelődje) „Fonó Albert Emlékérmet” alapított, amelyet Varga Imre szobrászművész készített. Az alapszabály értelmében ez az emlékérem olyan önálló tudományos tevékenység elismerésére szolgál, amely a Földön kívüli térség tanulmányozásával kapcsolatos és nemzetközileg elismert. Évente egy emlékérmet osztanak ki. (Sorrendben eddig a következők részesültek ebben a kitüntetésben: Farkas Bertalan, Almár Iván, Nagy István György, Gál Gyula, Fehér István, Baj Attila, Hideg János, Somogyi Antal, Bencze Pál, Szegő Károly, Ill Márton.)
Ez a könyv Fonó Albert eredményekben gazdag életének újabb megörökítését kívánja szolgálni, amelyet a személyes ismeretség emlékével, tisztelettel és szeretettel ajánlok az olvasóknak, és egyben hálásan köszönöm Vankó Richárd professzor, szakmai lektorom sok segítségét, továbbá a család és a baráti kör adatkiegészítő támogatását.
Fonó Albert önvallomásában leírta, hogy a gimnáziumi latin nyelv tanulása tette lehetővé számára Horatius írásainak közvetlen élvezetét. Ez adta az ötletet, hogy a fejezetek élére Horatius-idézetet válasszak mottóul.
