A FORRADALOM ÉS A NEMZETI FÜGGETLENSÉGI HARC VIHARÁBAN
A FORRADALOM ÉS A NEMZETI FÜGGETLENSÉGI HARC VIHARÁBAN
A fiatalság vezetői nyilván nem figyeltek fel arra, hogy a megrettent, de konzervatív felfogásáról hírhedt egyetemi vezetés, „az élénkebb mozgalmak megszűnéséig” kihirdetett szünettől a mozgalom szétesését remélte. A helytartótanács azonban másként vélekedett – a körülmények reális megítélésétől még inkább elszakadva – az előadások mielőbbi újrakezdésétől várta az ifjúság lecsillapodását. A forradalom ifjúsága azonban sem erre, sem az április 3-án – szinte értelmetlenül – újrakezdett prelegálásra nem hallgatott. Pedig közben a helytartótanács két kiküldött kebelbeli tanácsosa, Stahly Ignác és Havas József a már kompromittálódott, vagy éppen a magyar nyelvet sem tudó tanárokat is elmozdította. Az egyetemi ifjúságot magával ragadta már a forradalom, de nem pusztán demonstratív tömegként, hanem alkotó, forradalmi erőként.
A fent vázolt pesti egyetemi gyűlés egy határozott cselekvési programot is alkotott, amely elsődlegesen a tudomány felszabadítását, egy polgári tartalmú egyetemi reform megteremtését tartalmazta. Igaz tehát Vasvárinak az a megállapítása, hogy az ifjúság „az institutiók gyökeres átalakítását óhajtotta” A sajtószabadság 3. napján keltezésű 1–9 pontos követelésüket a Pesti Hírlap és a Márczius Tizenötödike is lehozta. Ez az az okmány, amelyet a közcsendi bizottmány által március 18-án Pozsonyban, az országgyűléshez küldött delegáció magával vitt, mint a „magyar királyi egyetem összes tanuló ifjúságának kívánatai”-t. Az egyetem tanári testülete kiküldött tagjainak aláírásával és helybenhagyó záradékával jelent meg ez az okmány, „Tudomására esvén a tanári testületnek a magyar egyetemi lelkes ifjúság korszerű kívánatai, a fentebbi pontok elfogadására örömmel nyújt kezet és e szent ügyet magáévá teszi.” Szabó János rektor, a nagynevű sebész professzor, Balassa János és mások írták alá ezt a nyilatkozatot. Frank Ignác neve tehát nem szerepel a forradalom első gyakorlati lépéseinek megtételénél, ami egyébként teljesen érthető annál a gondolkodónál, aki a legalitás kötelékeibe – az idegrendszert felőrlő önuralommal – önmagát zárta be.
Mellőzve az egyébként közismert történeti tényeket, vissza kell térni a közcsendi bizottmány által az országgyűléshez kiküldött delegáció sorsára. Ismeretes az a huzavona, mely a delegáció fogadása körül zajlott le, miként ugyancsak ismeretes Kossuthnak a küldöttekkel történt találkozása, ahol elhangzott a sokat ígérő gondolat, „lelkemből vannak írva a pontok”. A delegáció végre a kerületi ülésben lehetőséget kapott küldetésének előadására. Hajnik Pál a „Felséges haza” előtt öntudatos hangvétellel adta elő a „Magyarország történetkönyvében örökké fennmaradandó napon, az egybefonódott összes lakosság által egyértelműleg elfogadott petitiót” a hazának jövendő boldogsága zálogaként magas pártfogásba ajánlva. Ezt a történelmi pillanatot Kossuth Lajosnak emlékezetes, ominózus fellépése követte, hangoztatva – nyilvánvalóan a pesti közcsendi bizottmány felé –, hogy a nemzet „elég erős és hatalmas eltiporni mindenkit, minden egyest, egyes castát s egyes municipiumot, mellynek gondolata jöhetne ellene szegülni”. A Szentkirályi Móric által felolvastatott petíciók mellett felharsanó: megvan! meg lesz! kiáltásoknak is hatásosan célzott politikai tartalma volt.
A jobbára ifjúsági vezetőkből álló delegációt alaposan lehűthette ez a fogadtatás, küldetésük másik célja pedig az volt, és Hajnik üdvözlő szavai ezt ki is emelték, hogy az ugyancsak fontosnak tartott egyetemi kívánalmak törvényben történő lerögzítését sürgessék. „Küldőink megbízásából e kérelemhez csatoljuk még a pesti egyetemi tanuló ifjúság kívánatait – mondta Hajnik Pál –, amellyek az eddig elhanyagolt tanítás és tanulás ügyét tárgyazzák.” Szükségét érezte még hozzátenni, hogy az ifjúság ezen kívánatait „méltányolják a kor igényeit megértő tanárok, s az ügy iránti rokonszenvből azt aláírásukkal hasonlóul magokévá tették”.
Mindez persze hasztalan, miután a rendek túlnyomó többsége boldogan könyvelte el, hogy a reformok vezérszónoka mondta meg a közcsendi bizottmánynak azt, amire a többségnek nem volt már bátorsága. Az egyetemi ifjúság petíciója pedig nem foglalkoztatta egy ideig a honatyákat, és amikor végre a törvényhozás „órájának kerekei” felgyorsultak lélegzetvételnyi idő sem maradt egy határozottan polgári tartalommal telíthető tanszabadsági rendszer precíz jogszabályi kimunkálására. Az utolsó rendi országgyűlés idevágó munkáját ennek ellenére rendkívül tanulságos témánk kapcsán áttekinteni.
A forradalom első napjainak viharos ellentmondásai dacára – Vasvári szavaival élve – a pesti forradalom rugójának hatása alatt a törvényhozás kerekei megmozdultak. Néhány hét leforgása alatt több mint harminc elfogadott törvény, tekintélyes teljesítmény törvényhozó testülettől, különösen egy kibontakozó forradalom korszakában, amely születése pillanatában kényszerült a nemzeti függetlenségi harcot is magára vállalni. Meg nem másítható pozitív elismerésünk fenntartása mellett mégis közelebbi történetkritikai elemzés tárgyává kell tennünk azt a vitát, amely az 1848: 19. tc. megalkotásának útját kísérte, amely egyben az akkori tudományos közvéleményt orientálta, és végső soron meghatározni lett volna hivatott hazánkban a tudomány felszabadításának mikéntjét.
Változatlanul a Frank-életút utolsó szakának korhű megközelítése teszi szükségessé az 1848: 19. tc. keletkezésére történtő kitekintést. Nincs tehát arról szó, hogy e rendkívül fontos magyar művelődéstörténeti témát a jogtörténet oldaláról kimeríteni akarnánk. Egyáltalán a törvényjavaslatnak még a rendi országgyűlés berekesztése előtt történő letárgyalásában feltétlenül azt a törekvést kell látni, hogy a rendek az egyetemi mozgalmak gyors kielégítését is magukénak akarták tudni. Egyik oldalon a főváros nyomása, a másik oldalon az egyetemi ifjúság erejének leválasztása tudatosodott főként a közgyűlés munkájában. Nagy István mondta joggal, hogy főként a jogászok ismerték fel az institúciók gyökeres megváltozásának szükségességét, ami az okatatás rendjét és anyagát is alapvetően módosíthatja. Nyilván innen is fakadt a sietség, hogy a rendek körében történjék meg az elvek rögzítése a még beláthatatlan, konkrét formák megjelölése nélkül (Vécsey Tamás). Az ügy sürgősségét és egyáltalán keretjogszabályszerű megoldását mutatja az is, hogy a március 23-tól április 3-ig terjedő időben kelt, idevágó országgyűlési irományok, a magyar egyetemről; a nemzeti színekről, az ország címeréről és a színházakról szóló fogalmazványokat, tehát egymástól jórészt távol eső javaslatokat foglaltak egybe. A javaslatok lakonikus rövidsége is jelzi a keretjogszabály jelleget és azt, hogy e tárgyat illetően végtelenül szerény lépés az, amit az utolsó rendi országgyűlés egyáltalán meg akart tenni. A mindössze 3 §-ból álló tervezet az egyetemet a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatósága alá rendelte, ill. a tanítás és a tanulás szabadságának elvét kimondta. A 3. § a törvény alkalmazását a közoktatási miniszterre ruházta, majd ezt a világos diszpozíciót egy eltérően értelmezhető rendelkezéssel zárta le.
Nem figyelt fel senki arra, amit a „miniszteri kijelelt” báró Eötvös József mondott a főrendek március 25-i ülésén: „Ezen elv alkalmazására kétségkívül mindenféle rendelkezések lennének még szükségesek,… mert a legnehezebb dolgok közé tartozik egy egyetemnek czélszerű elrendezése.” A méltóságos főrendeket nem ez a döntő kérdés érdekelte, hanem az, hogy az immár felhatalmazandó felelős miniszter lehetőség szerint az újabb országgyűlésig semmit ne tegyen. Sikerrel zárult továbbá a főrendeknek az az akciója, hogy a 2. § kiegészítő szövegének alsóházi elfogadása által a tanítás szabadságának konkrét korlátok közé szorítása is megtörtént. A főrendek válaszüzenete nem hagy kétséget ez iránt: „…annak elhárítása tekintetéből, nehogy az érintett elvnek rögtöni és feltétlen alkalmazása és életbeléptetése… bármelly zavarokat idézzen elő, nem csak tanácsos, sőt a kellő felügyelés gyakorolhatása tekintetéből szükséges, hogy az illető törvényjavaslat 2-dik §-ának azon szavai után – más részről, hogy a rendes tanárokon kívül más jeles egyének is – a következő szavak tétessenek: a minisztérium által ideiglenesen megállapítandó, később pedig törvény által meghatározandó feltételek mellett oktathassanak.” A szellemi erők szabad versenyét a miniszter netán teendő intézkedéseinek ilyen értelmű megerőtlenítése jócskán gyengíteni kívánta. Nem csodálatos tehát, hogy a főrendi ház elnökének március 25-i felszólalása sokak véleményét jutatta kifejezésre, mondván: „Jobban szeretném… ha csak azon utasítás adatnék a minisztériumnak, hogy kimerítő javaslatot terjesszen a jövő országgyűlés eleibe, s addig ne tegyen semmit.” Gr. Barkóczy János, Aczél Antal csanádi főispán és mások „elnök ő nagy méltóságával egyetértőleg” harsogták most már, hogy a miniszter egyetlen konkrét intézkedése pedig életbe ne lépjen. A mindig jól tájékozott Frank Ignácnak kételkednie kellett tehát nézetei konzervatívságában, hiszen ő már az 1845-ös memorandumában az állandó helyettes tanárok kinevezését követelte az abszolutizmus kormányától. Eötvös még a második felszólalás idején sem vesztette el türelmét. Harmadik megnyilatkozása azonban már az európai látókör iróniájával szól: „Bizonyos dolgokban annak kimondása, hogy a közoktatásra nézve ne tehessen a miniszter semmit, annyit tenne, mint más szavakkal azt mondani ki, hogy a status quo mostani állásának fenntartása minden részleteivel egész a jövő országgyűlésig elhatároztatik a törvényhozás által.” Eötvös jól látta tehát, hogy most már a főrendi reakció az elvek alkalmazásának lehetetlenítésére törekszik. Ha pedig ez így van, úgy „méltóztassék méltóságotok a KK és RR-et tudósítani az iránt, hogy a ministerium az egyetemre nézve minden felelősség alól ki van véve”.
Még ez az erélyes fellépés sem bírta meghátrálásra a status quót védelmező főurakat. Gr. Károlyi Lajos Nyitra megye főispánja kategorikusan színvallásra akarta kényeszeríteni a minisztert: „…tessék nekem arra felelni, hogy félbe akarja-e szakasztani a mostani rendszer szerinti cursust.” Csak gr. Teleki László, majd Batthyányi Kázmér és mások fellépései állították meg ezt a táblabírói érvelést. „Oly sok a tennivaló” és oly elmaradottak viszonyaink – mondják ezek a főurak, hogy e tekintetben a minisztériumnak semmi hatalmat nem adni annyi, „mint a bizodalmat… nem osztani, mellyel a KK és RR a ministerium iránt viseltetnek”. Ennek ellenére váltakozó intenzitással tört felszínre a tanítás szabadságának megkötésére irányuló törekvés. A nyilvánvalóan reakciós szemlélet még meghátrálásában is kategorikusan hangoztatja, hogy a törvény a meglévő szisztéma „ex professio” megváltoztatását nem foglalja magában.
Ennél obskurusabb állásfoglalásokra csak a reakciós főpapság ragadtatta magát, midőn a vallás tárgyában hozandó javaslat a főrendiház elé került. A főurak nagy része tehát elárulta tudatlanságát, mert fel sem tudta fogni a tanszabadság polgári tartalommal telíthető mivoltát. A status quóhoz való görcsös ragaszkodásának hangoztatásával pedig bőséges bátorítást adott azoknak az erőknek, akik az ország egyetlen egyetemi rangra emelt intézményét örök időkre a cenzorok és az adminisztrátorokból lett karigazgatók hatalma alatt hagyták volna. Ebben a helyzetben az eredeti javaslatban kifejeződő és végtelenül szimplifikált tanszabadság gondolata is – Victor Hugo szavaival élve – margaritas ante porcos-nak volt mondható. Csak a távolság és az ország fontosabb ügyei iránt támadt érdeklődéssel magyarázhatjuk, hogy a Tillinger-házban gyülekező egyetemi ifjúság tettleg fellépésre nem szánta el magát az utolsó rendi gyűlés dicstelen főurai ellen. Nem csoda tehát, hogy ilyen előzmények után ismét a pesti radikális ifjúság határozott fellépésére volt szükség, hogy a rövidesen királyi szentesítéssel megerősített törvény holt betűvé ne váljék.
Az egyetemi törvény felsőházi vitája is kifejezésre juttatta az utolsó rendi gyűlés jogalkotásának ellentmondásos voltát, és árnyékot vetett a kialakuló független felelős kormány közoktatási miniszterének haladó törekvéseire. Mindez azonban az 1848: 19. tc. értékéből mit sem von le. A tanszabadságon nyugvó egyetemi törvényünk a kontinens nagy részét elragadó forradalmak tüzében, elsők között keletkezett, és csak a nemzeti függetlenségi harc tragikus bukása akadályozta meg gondolkodóinkat, hogy a lazán szerkesztett keretjogszabály anyagát polgári tartalommal telítsék. A hozzánk legközelebb álló osztrák egyetemi reform Hans Lentze által történt legutóbbi feldolgozását ismerve nyugodtan mondhatjuk, hogy a hazai jogtörténet-kutatónak nem kell szégyenkeznie. Sőt e törvény és a vele összefüggő, módfelett bonyolult szellemi küzdelem közelebbi feltárása által a forradalom hagyatékát végrehajtó Leo Thun-Hohenstein magyarországi szerepének jobb megítéléséhez is közelebb juthatunk.
Témánk kapcsán az 1848: 19. tc. keletkezéséhez kapcsolódva utalnunk kell még azokra az erőkre, amelyek egyáltalán a törvény megszületését és a továbbfejlődés lehetőségének ígéretét is magukban hordozták. Több egybehangzó történeti emlék maradt ránk, amely azt bizonyítja, hogy a „pesti egyetemi lelkes ifjúság” a márciusi napokban nem egyedül és nem csak a fővárosra koncentráltan hajtotta végre a tudomány felszabadítását célzó küzdelmét. Korabeli tankerületi főigazgatói jelentések alapján tudjuk, hogy „a honni tanintézetekbeli ifjúság közös levelezésbe bocsátkozott”. A Tillinger-házi klub persze vezető szerepet játszott, miként azt a hírlapok világosan meg is fogalmazták. Még a márciusi napokban született a kezdeményezés, hogy a vidéki főiskolákat levélben felszólították a csatlakozásra és korszerű kívánataik lerögzítésére.
A kassai, temesvári, pozsonyi, győri stb. akadémiák a temesvári líceum, az egri érseki főtanoda, a váci gimnázium, a pécsi főtanoda és sok más vidéki művelődési központ mozdult meg egyszerre. A hivatalos úton érkező akadémiai jelentések egy része azt mondja, hogy a felhívás a fiatalok kedélyét olyannyira felizgatta, hogy a „pozsonyi és budapesti példák, valamint eddig, úgy ezentúl is utánoztatni fognak”. Ez a felfogás azonban csorbítja a történeti hűséget, hiszen éppen az ismert „kassai académiai ifjúság Petitió”-ja az egyik legfejlettebb szintet elért formája a petíciós mozgalomnak. A 12 pontba foglalt petíció a tudomány felszabadításának polgári tartalmú megközelítését olyan szinten foglalja össze, amely korát messze meghaladta. A tanszabadság konkretizált rendszere, a magántanárok egyenlő érvényű tevékenysége, a gyakorlati élet szolgálata, az önművelés módozatai, a demokratikus belszerkezet, a modern tudományok bevétele stb. és egy átgondolt, országos egyetempolitika tört felszínre ebből a forrásból. Haladó gondolkodású tanár-vezető állt e mozgalom élén, aki a források bizonysága szerint – közel 250 főt számláló – forradalmi csoportjával „a város polgársága előtt is tekintélyt vívott ki magának”. Ismét más forráscsoportok arról tanúskodnak, hogy a vidéki mozgalmak egy részénél is tudatosodott a régi formák és institutiók felszámolásának szükségessége. A pozsonyi és a temesvári akadémiai jogászok egybehangzóan írták, hogy a jogban „tetemes változásoknak kell történnie”, hogy a forradalom az „eddig ismert világnak lényegét nem csak megváltoztatja, de azt tökélyesen sírba is ejti”. Még csak lényeges eszmei elmaradás, fáziseltolódás sem mondható a vidéki mozgalmak terhére. Ezt mutatja „az isten hátmegetti” temesvári ifjúság ítélete is, mondván, hogy a „jelenlegi tanainknak még gyönge töredéke is aligha marad jövő életre”. Mindez egy új művelődési szisztéma kialakításának szükségességét és a megoldás gyakorlati módozatait sokkal inkább megmutatta, mint a honatyák vitája. De ennél is fontosabb az a tény, hogy e mozgalmak hatása alatt a polgári tartalmú közgondolkodás százados léptekkel haladt előre. Látni fogjuk alább, hogy az április–május folyamán realizálódó előrelépéseknek lényegében előfeltétele volt a petíciós mozgalom.
Honnan ez az erőteljes és szellemében is gyakran meglepően fejlett, politikai tartalmú mozgalom, mely mindeddig méltó figyelemben nem részesült közgondolkodásunk történetében. A kérdés nyitját Bodolay Géza több évtizedes kutatómunkája tárta fel Az irodalmi diáktársaságok c. műben. Az akadémiákon, katolikus és protestáns főiskolák egész sorának falai közt születtek – évtizedekkel a forradalom előtt – azok a társaságok, klubok, társalkodó egyletek, amelyek melegágyai lettek a polgári haladás gondolatának. Itt nevelkedett a reformkori értelmiség színe-java, itt nőtt fel – és nemegyszer vezető szerepet vitt – a radikális ifjúság vezérkara, de egyáltalán az 1848-as baloldali ellenzék majd minden tagja. Az életerős mozgalom elemi erejére utal, hogy a hazától messze idegenbe szakadt berlini magyar fiatalok is társaságot szerveztek, és az önművelődésben szerzett tapasztalataikat szűkebb pátriájuk felé szakadatlanul továbbították. Hogy mindez már 1848 közelségében nem pusztán irodalmi diákmozgalom, azt az bizonyítja, hogy az egyre sűrűsödő, politikai tartalmú programtöredékek szerte az országban a fennálló rend megváltoztatásának hirdetőivé lettek. A Csengery Antalt, Roncsik Sándort és másokat magában foglaló debreceni társaság pl. a 40-es években a „szólás és sajtó szabadságát” hirdette. Hasonlóan Sopronban, Pápán és másutt bukkant fel a tudomány felszabadításának jogi biztosítékait kereső gondolat. Sok ismert, és még több ismeretlen, haladó gondolkodású nevelő állhatott e gondolatok bölcsőjénél. Témánkat tekintve mégis a perdöntő bizonyítékot az szolgáltatja, hogy a társaságok feltárható programtöredékei a nevelési rendszer hibáit, jövőjét és az elérendő változás módozatait is gazdagon tartalmazzák. Innen és nem pusztán a pesti egyetemi lelkes ifjúság felhívásából fakadt, hogy a márciusi napokban a magyar kultúra sötét provincializmusba taszított központjaiban is akadtak gondolkodók, kik az egész szisztéma átalakításának ügyét szakértelemmel formálták. Ez egyik fontos bizonyítéka annak is, hogy a tudomány felszabadítására a nemzet fel volt készülve jobban tán, mint sok más társadalmi-gazdasági téren végrehajtandó változásra.
Az egyetemi mozgalmak második hulláma az utolsó rendi országgyűlés munkájának befejező napjaiban bontakozott ki. Április első vasárnapján ismét a pesti egyetem megmozdulása ragadja meg figyelmünket (április 2.). Az egyetemi polgárok „minister polgártársukat” küldöttség útján invitálták meg az egyetem nagytermébe. Eljött körükbe „az új rendszer megváltója, br. Eötvös József cultus és nevelés-ügyi miniszter” – mondja a Pesti Hírlap, és e hangulatban „a régi szellem-nyűgöző rendszer s embereinek fejére ki lőn mondva az ítélet”. A gyűlés nyilvánvalóan a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) gyakorlati intézkedéseinek kívánt irányt szabni, követelve az alkalmatlan institúciók és emberek eltávolítását, a privát docensek alkalmazását és a már gyakorlatilag megteremtett vívmányok szentesítését. Főként az egyetem bölcsész- és jogi karai „érzik az idők súlyát” és rendre nyilvánítják a miniszter előtt rokon vagy ellenszenvüket az egyes intézmények vagy tanerők iránt. „…nincs mit bámulnunk, ha meggondoljuk – írta a Pesti Hírlap –, milly embertelenül bántak némelly tanárok az ifjúsággal… hogy némelly tudományok a bosszankodásig rosszul voltak képviselve ezen dúsgazdag hazai intézménynél.” Az időközben lezajlott politikai polarizálódás jele azonban, hogy a Márczius Tizenötödike radikálisabb irányzatához közelebb került a mozgalom. Így érthető a lap jóval szókimondóbb hangvétele az április 2-i eseményekről. Vidács joghallgató beszédéből idéz a lap: „Az ifjúság el van határozva, az egyetemet inkább elhagyni, mint tovább olly pedáns és obscurus tanítók leczkéire járni, mint a jelen tanárok nagy része.” – Nem kell jezsuitizmus – hangzott a tömeg helyeslése. Itt hangzott el a Frankot is magában foglaló ítélet, hogy „a jogtanárok közül az ifjúságnak egyben sincs bizodalmok”, de a más karokat sem különösebben kímélő kijelentés súlyát még nem lehet felmérni.
A szónok a tanszabadságon nyugvó rendszer néhány konkrét elemét is érintette. A hangvétel még inkább a fennálló régi rend bírálatára helyeződött. Erre utal többek közt a szabad sajtó és a cenzúra tárgyalása is. „A censúra az egyetem ellen eddig egy szót sem engedett kinyomtatni… mert a szabad szó ágyúlövései közül már az első bezúzta volna e korhadt épület falait.” Az „egyetemet letartó rab igá”-nak, a Metternich-cinkosok eltakarításának szükségességéről kívánták tehát meggyőzni a minisztert. Ma is azon unalmat és bosszankodást okozó nevelési rendszer uralkodik itt, amit a jezsuiták kidolgoztak – mondják –, s míg ott reformok nem fognak történni, nem hallgathatja az ifjúság tovább azon elavult eszméket, „amelyeket a sarlatánok csak a cenzorok segítségével tarthattak fenn”. A miniszter a források egybehangzó tudósításai szerint nem került szembe a felhevült közvéleménnyel. Konkrétan a privát docensek kinevezésére, a vizsgarend és az oklevelek kiadásával járó anyagi terhek megváltoztatására tett ígéretet, és bizalmat kért a „ministeriumnak illy serény” eljárásához.
A szenvedélyek persze alig csitulhattak, hiszen az Etövös vezette minisztériumnak még nem volt módja a kívánt gyors intézkedések megtételére. Az előadásokat pedig a helytartótanács említett határozatának megfelelően április 3-án ismét meg kellett volna kezdeni. Az egyetemi mozgalom második hulláma tetőzött ezekben a napokban. Joggal írta tehát a Márczius Tizenötödike, hogy „az egyetemben az ifjúság folyvást revolutióban van”, és íme ez az a kritikus pillanat, midőn Frank Ignác az immár szakadékként tátongó űrt, mely közte s a forradalmi ifjúság közt kialakult, áthidalni törekszik. Az ifjúság tömegei hol itt, hol ott tömörültek az előadást megkezdeni kívánó tanárok körül. Az orvoskari Csausz tanárt nagy ovációval ünnepelték, a protektorainak jóvoltából katedrán ülő Lenhosséket pedig tettleg kiűzték a teremből. A tudományos reputációjáért megbecsült Schordann Zsigmond is illő tisztelettel fogadtatott, míg a „bombasticus tudósságáról” híres Gerbhardt Ferenc és Sauer Ignác katedrája előtt senki sem volt hajlandó helyet foglalni. Közel ilyen sorsra jutott Frank Ignác kétségbeesett kísérlete is, midőn megkísérelte – szinte rimánkodva – hallgatóival a szellemi érintkezést megteremteni. „Hasztalan kért, rimánkodott”, de azt talán maga is érezte, hogy ez a tanár számára legszörnyűbb ítélet nem annyira a tanárnak, mint a képviselt tudománynak szólt.
A feltüzesedett politikai légkör időközben megpecsételte az egyetemi mozgalom tömegei és Márczius Tizenötödike közti szövetséget. Szemben a Pesti Hírlap tompítottabb hangvételű közléseivel, most már a Márczius Tizenötödike látja szükségesnek az egyetemi mozgalom orientálását, vállalva, ha kell, az új sajtótörvény gyűlölt rendelkezését is, amely a rágalmazások megtorlásának eszközeit is kiépítette. A személyükben sajtótámadást szenvedett tanárok közül elsőként a hazafias szólamokban bővelkedő Tipula Péter követelt nyilvános kiigazítást. De a sokak által kárhoztatott sajtótörvény még kötötte a szerkesztők kezét. Így hát a szabad sajtó ezúttal még hatásosan megleckézteti „a beidegzett formákhoz ragaszkodókat”. „Polgártársak! Van szerencsénk ez alkalommal három ide mellékelt levelet önöknek átküldenünk. E levelek közül az egyik Tipula Péter tanártól való. És mi az előtt, hogy e levelek mire használása felől határoznánk, kötelességünknek hittük ez ügyben önök véleményét szíves barátilag kikérni. Szíveskedjenek tehát önök e levelet egyik üres órájokban felolvasni, arra véleményöket kimondani, s ha szükségesnek látják véleményöket velünk közölni.” Anélkül hogy tovább kellene elemeznünk az eseményeket, nyilvánvaló, hogy ez a kínos affér az egyetemi mozgalom újabb apályának jele volt.
Az egyetemi mozgalmak második nagy hullámát is kísérik persze a vidéki mozgalmak, amelyeknek éle csakúgy mint Pesten, a még mindig változatlan régi szisztéma ellen irányult. A pozsonyi akadémiai jogászok Eötvöshöz érkező kérelme új tanár kinevezését, „életre alkalmas” tanszakok kialakítását és a régi rendszerű oktatás mielőbbi berekesztését követelték. Eszmeileg tisztább és erősen antiklerikális állásfoglalás is született e mozgalmak során. Ennek példáját mutatja a győri akadémiai tanács és a nagyváradi főtanodai összes ifjúság április 10-én kelt levele a miniszterhez. Bizonyítható, hogy az Eötvös vezette minisztérium a mozgalom által tettleg kivívott változásokat többségében tudomásul vette, sőt helyenként elismerően méltatta, és csak a pozsonyi kir. akadémián tapasztalt túlzó lépéseknek állt ellen határozottan.
Az egyetemi ifjúság forradalmi lendületének kielégítetlensége számos területen tehát már a márciusi napoktól kezdve szembetűnik. Ezt a helyzetet tükrözi a mozgalom április végén kibontakozó harmadik hulláma is, amely május 6–7-én tetőzött. Az orvossebészek kielégítetlen, jogos igénye indította ezt el, miután küldöttség útján – immár ismételten – a kultuszminiszternél jártak az indokolatlanul magas szigorlati és promóciódíjak felszámolása érdekében. Eötvös „azonnal, még holnap kiadandó” intézkedésekkel próbálta megnyugtatni a felkorbácsolt kedélyeket. Április utolsó napjaitól azonban a minisztérium ellen fordul a közhangulat. „Még mindig semmi bizonyos” – írja a Márczius Tizenötödike a két nappal előbb tett Eötvös-féle ígéretekről. „Rólunk, nélkülünk határoznak” ugyanakkor a minisztériumban, midőn izraelita polgártársainktól a fegyvert elveszik. Minden eddiginél határozottabb fellépést hordoz ez a mozgalom a vallásfelekezeti diszkriminációk ellen, és követeli az önmaga által kifejlesztett fegyveres nemzetőri szervezetének tiszteletben tartását. A „Donogan” jelzéssel ellátott állásfoglalás pl. nem hagy kétséget aziránt, hogy a mozgalom a kialakítandó egyetemi autonómia vezető erejének vallja magát, amely hivatása tudatában követeli pl. Reisinger tanár eltávolítását és helyébe Vasvári Pál alkalmaztatását. A radikalizálódás újabb jeleként egy nappal később feltűnik a lap egyébként ugyancsak megalapozottnak tekinthető igénye, hogy a klerikális reakció elleni harcról az ország határain túl is ismert hazafi, Horárik János kapjon helyet az egyetemen. Ha pedig „a tanári székbe közvetlenül is nem helyeztetnék, kövesse az ifjúság tudományos művelése iránti hő vonzalmát és használja mindenesetre a tanítás szabadságát”. Ez a kihívás már a minisztériumnak szólt, és benne kifejeződött az ifjúság ellenszenve is azok iránt, akik ezekben a hónapokban a jól fizetett állami hivatalokat érdemtelenül hajszolták.
A felgyülemlett elkeseredés május 6-án tetőzött, midőn az egyetemi ifjúság vezérei közgyűlést szerveztek. A gyűlés egyhangú elszántsággal fogadta az 5 pontos követelést, amely Vasvári Pál alkalmaztatását, az önálló egyetemi sajtót, a bizalmat elvesztő tanárok eltávolítását, és a szigorlati díjak megszüntetését követelte. A miniszter a követeléseket egy kivételével elutasította, és ez a felcsigázott kedélyeket még inkább felkorbácsolta. Az óvatosabbak azonban most meghátráltak és „visszavezették a gyűlést az ész korlátai közé”. Talán éppen ezek a napok váltották ki tehát Vasvári Pál azon megállapítását, hogy az egyetemi ifjúságnak „önáldozattal kellett minden szerepéről lemondani”. Valóban egy újonnan választott népes delegáció ment (Korányi Frigyessel az élen) most már a miniszterhez, amely miután hangoztatta, hogy a nyilvános demonstrációt a mozgalom többé nem helyeslé, megértő fogadtatásra talált. A május 9-én is permanenciában levő közgyűlés lendülete ezzel megtört, de még annyi ereje mindig volt a mozgalomnak, hogy a „zsidó polgártársaink”-at ért igazságtalanság ellen tiltakozó bizottmányt hozott létre egyenesen Batthyány miniszterelnökhöz küldve. A Márczius Tizenötödike még több figyelemre méltó lépést tett a mozgalom irányában, de ezek a mozzanatok már témánk határán kívülre vezetnek. Az év berekesztésének és a várható reformok őszre történt eltolódásának híre elterjedt. A lap azzal búcsúztatja a szétszéledő fiatalságot, hogy „terjesszék önök az Ifjú Európa szép eszméit! – és – ne engedjék magukat megingatni a régi schlendrian képviselőinek”.
