A FRANK-HAGYATÉK KULTÚRHISTÓRIAI JELENTŐSÉGE
A FRANK-HAGYATÉK KULTÚRHISTÓRIAI JELENTŐSÉGE
Miként ismeretes, Frank Ignác 1850. március 2-án tragikus körülmények között távozott el a magyar szellemi életből. A tragikus vég egészen a legutóbbi időkig foglalkoztatta mindazokat, akik szellemi hagyatékát nagyra értékelték. Pedig Pauler Tivadar nyomán, vagyis a Széchenyi Könyvtár kézirattárában őrzött „kéziratos napi jegyzetek” alapján ismerhetjük eleve a szomorú valóságot.
Rekapitulálva röviden az idevágó történelmi tényeket, azt mondjuk, hogy Pauler napi jegyzetei 1850 első negyedéről nyújtanak támpontot a nyitva maradt kérdések megfejtésére. Ezek szerint pedig Pest-Budán a Neugebäudéban szakadatlanul folyt a katonai bíróság purifikációs eljárása, amely még a márciusi napok beállta előtt nem egy tanártársát bebörtönzésre kárhoztatta. Frank, bár forradalmi tettekkel nem pecsélte meg 1848/49-hez való kapcsolatát, de a maga módján ellentmondásos helytállása bőven szolgáltatott felróható adalékot a purifikátorok számára. Az események esetleges további alakulását pedig, töretlen szellemmel is csak nehezen viselhették az érintettek. A házi őrizetnek tekinthető bécsi tartózkodás alatt ez a tudat őrölte fel tehát elméjét.
A fentiek igazolásául úgy tűnik, hogy a hitelt érdemlő forrásnak tekinthető Pauler-féle feljegyzéseket eredetiben is meg kell szólaltatnunk. A tragikus vég utolsó napjaiban Pauler távol volt a Bécsben tartózkodó Franktól, sorsának alakulásához mégis megbízható adatokat szolgáltat a szabadságharc után is szakadatlanul vezetett napi feljegyzéseiben. „Ma egy esemény mélyen meghatja kedélyemet, Frank Bécsben öngyilkosság által életének véget veté… őtet, mint tanítómat, mint barátomat tiszteltem, életemre ritka befolyással volt…” (L. Quart. Hung. 2611.)
Elfogulatlan tárgyilagosságát nyilván ez az 1850. március 7-i feljegyzés bizonyítja, és ez egyben arra utal, hogy a Frank helyzetét közvetlenül ismerő személyekkel kerülhetett kapcsolatba. Pauler eme friss híradásainál is fontosabbak azonban azok a feljegyzések, amelyek 1849. július 27-től 1850. márciusig nyertek bejegyzést. Ezek nyomán tudjuk, hogy július 27-én a Dégen által vezetett egyetemi tanácsban is a magyar kormány iránti hűségeskü ügye foglalkoztatta a felizgatott kedélyeket. A felelősség enyhítésére törekedve próbáltak tehát olyan értelmet adni a hódolatnak, amely eleve kétértelmű volt. Alig néhány nap után azonban már idézésekről, sőt fogságba vetésről tudósít Pauler, miközben ismét megjegyzi, hogy a hódolat miatt vizsgálatok történtek. Az idézések, zaklatások, igazolási eljárások egész sora bontakozik ki ezután a lakonikus feljegyzésekből. A témánk szempontjából kritikus időszak jegyzetei azonban 1850 első két hónapjára esnek.
A rövid feljegyzések sorait az idézettek, elítéltek és börtönbe vetettek nevei töltik ki 1850. január elejétől. Később Tipula börtönbe vetése, majd ismét a Frank szerkesztette hódolat előtérbe kerülését jegyezte fel Pauler. A dolgok súlyosabbra fordultát jelezve mondja pl., hogy – „holnap 9 órakor megjelenek a haditörvényszék előtt” – ahol már vallatás alatt álló tanártársait láthatta viszont. A bíró „leginkább Tipulát faggatta”, és egészen nyilvánvaló e sorok alapján, hogy ismét a Frank szerkesztette, magyar kormány iránti hűségnyilatkozat születésének körülményei, ill. az abban résztvevők felelősségének megállapítása foglalkoztatta a katonai törvényszék tagjait. Január utolsó napjaiban tovább szaporodnak a tanárok felelősségre vonását jelző adatok. Vizkelety, Tipula, Henfner, Lahner után most már Karvassy, Sághy és mások kerültek a katonai bíróság elé. „Vannak akik kiszabadultak – mondják e feljegyzések –, másokra most mondják ki az ítéletet.” Az egyetemnek Budára történő visszahelyezése és a német nyelvű tanításnak Virozsil által történő erőltetése is szerepel e feljegyzések között, de a purifikáció beláthatatlan veszedelme mögött mindez messze háttérbe szorult. Amely napon pedig Frank rövid végrendeletét megírta, Virozsil és Csausz Bécsbe mentek, hogy sürgessék a purifikáció befejezését. „Tudja az isten mi jót várhatunk ezután” – írja Pauler e napok elfásult bizonytalanságában.
A feljegyzéssorozat vázlatos áttekintése világosan mutatja, hogy a purifikáció még beláthatatlan következményeket tartogatott sokak számára. Frank számára mindez, a távolról és késve érkező hírek hatása alatt elviselhetetlenné lett. Pauler maga is érezte a helyzet tragikumát, s szinte szimbolikusan búcsúzik a mestertől azzal, hogy kit ítéltek legutóbb halálra és 20 évi várfogságra. A félelem légkörében fogant feljegyzések tehát egyértelműen a dühöngő megtorlást teszik felelőssé a nagy gondolkodó haláláért. Mégis Pauler lett az ősforrása azoknak a nézeteknek, amelyek később az ősiségi különvélemény elbukásával és a magyar jog önállóságának megszűnésével hozták összefüggésbe Frank tragédiáját. Valójában Pauler későbbi írásaiból vették át e felfogást, pedig az eredeti megfogalmazás ismét az idézett napi jegyzetek egyik töredékes gondolatsorában született. „…oka a kétségbeesésnek az volt, hogy bizalommal nem viseltettek iránta és ősiségi különvéleményét el nem fogadva s magát kémektől környezve hitte.” Pauler az Emlékbeszédben (1850) csakúgy, mint az Adalékokban (1878) e gondolatot idézte fel. Tehette ezt nyugodt lelkiismerettel, miután egy jobb időnek tartogatva – titkon – a nem egyedülálló tragédia igazi felelőseit a történelem ítélőszékéhez szegezte.
Frank Ignác tragikus elmúlása azonban tartogatott még egy különös meglepetést a magyar szellemi élet számára, amivel a méltatlan örökösök jó ideig nem tudtak mit kezdeni. A fent idézett, 1850. március 1-jén kelt rövid végrendelete ez, amely egyetlen tömör mondatban rendelkezik a páratlan szorgalommal összegyűjtött Frank-könyvtár sorsáról: „Meine Bibliothek in Pest legire ich der Pester Stadt als Anfang einer städtischen Bibliothek.” A Pest nevezetességei közt emlegetett hatalmas gyűjtemény tehát a végakarat szerint Pest-Budát, a későbbi Fővárost illette kifejezetten azzal a céllal, hogy az egy városi közkönyvtár alapjává váljék.
Remete László joggal emelte ki, hogy ez a tény önmagában is nagy jelentőségű, hiszen az időben egybeesik az angol jogalkotás első ilyen irányú kísérleteivel. A méltatlan örökösök azonban néhány év alatt is csak odáig jutottak el, hogy a nagyértékű gyűjtemény jegyzékét elkészítették, közkinccsé válása azonban még hosszú ideig nem vált lehetővé. Frank személyes ingóságainak egy részét is – árverés útján – tőkésítve a városi könyvtár alapjainak növelésére rendelte.
Frank teljes elszigeteltségére és a rendkívüli körülmények hatása alatt történt öngyilkosságára utal az a tény, hogy az egyetemi szerveket váratlanul érte a nagyértékű könyvtár feletti döntés. A gyűjtemény összetevőinek részletes elemzése pedig nyilvánvalóan elárulta, hogy Frank kultúrpolitikai missziót kifejező elhatározása a fővárosi közkönyvtár alapjainak megteremtését illetően jóval korábban születhetett meg. A könyvtár ugyanis nagyobb arányszámban kétségtelenül közkönyvtári érdeklődésre számot tartó művekből tevődött össze. A páratlanul jelentős, tudományos értékű összetevők mellett tehát a nagy gondolkodó valóban a magyar szellemi élet szélesebb értelemben vett felemelésén fáradozott, anélkül hogy erről bárki is életében tudomást szerezhetett volna.
Így érthető csak, hogy a hozzá közelálló Pauler Tivadar napi jegyzete még 1850. március 13-án is úgy tudta, hogy az értékes könyvtár az egyetemre hagyatott. Az éppen Bécsben tartózkodó Virozsil Antal és Csausz Márton számára is kellemetlen meglepetés volt a végrendelet felbontása. Úgy tűnik – írja a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár monográfusa –, hogy a két pesti tudós nem volt nagy véleménnyel az örökös kultúrpolitikai szándékát illetően. Talán ezért is nyúlt két hétre az egyetemi vezető férfiak bécsi tartózkodása, melynek során Leo Thun-Hohenstein báró, vallás és közoktatásügyi miniszterrel, a befolyásos miniszteri tanácsosokkal (Bonitz, Exner, Tomaschek) és a magyarországi ügyekben illetékes Geringer báróval is tárgyaltak. A testamentumon változtatni nem lehetett, a várost azonban Geringer báró közreműködésével kívánták befolyásolni, hogy az „égből pottyant ajándékkal” miképpen éljen.
A közbenjárás realizálására csak abból következtethetünk, hogy a város rövidesen kiadta azokat az aktákat és kéziratokat, amelyek a pesti egyetemre vonatkoztak. Ezzel egy időre eltűnik előlünk az egyetem arra irányuló törekvése, hogy a Frank-könyvtárt megszerezze. A gyűjtemény további sorsát illető újabb források már csak 1857–58-ból maradtak ránk az Egyetemi Könyvtár levéltárában. Nagyjából azonos időkről tudósít továbbá a Fővárosi Levéltár IX/75 1857. sz. anyaga, amely végre a gyűjtemény közhasználatra bocsátásának körülményeit teszi világossá. Az 1850-ben elkészült névjegyzékbe vételt követően tehát hosszú évekig a város egyik elhagyott termében hevert a közel 14 ezer kötetes Frank-könyvtár, majd a város végre a megőrzésre való átadás mellett döntött. Ezt a lépést helybenhagyóan tudomásul vette a birodalmi VKM is, azzal a kikötéssel, hogy a gyűjtemény mindaddig ott marad, amíg a város maga saját alkalmas helyiséggel nem bír.
A hazai könyvészettörténet szempontjából jelentős forrásbázis még sok értékes részletet foglal magában a Frank-könyvtár sorsát illetően is. Habár e problémák már tárgyunk köréből ismét elvezetnek, meg kell ragadnunk az alkalmat néhány fontosabb momentum jelzésére. Az első, amire fel kell figyelnünk, hogy a Frank-könyvtár elvitathatatlanul nagy szellemi tartalékainak közkinccsé tétele még az átadás után is évekig botladozott. A könyvtár a szükséges tárgyi feltételeket önerejéből nem vállalhatta, és e törekvésében az egyre válságosabb helyzetbe került birodalmi kormányzattól sem várhatott segítséget. Innen fakad a végnélküli levelezés a városi hatóságokkal, hogy a szükséges állványokat, a rendezéssel és a közhasználat megszervezésével járó minimális költségeket lehetőleg előteremtsék. A szűk látókörű városatyák garasoskodása még hosszú ideig értelmét szegte Frank Ignác nagylelkű kultúrpártoló lépésének. A másik lényeges mozzanat, amire fel kell figyelnünk, hogy a 60-as években lassan kialakíthatóvá vált közkönyvtári használat nem lehetett jelentéktelen. Aligha hihető ugyanis, hogy a Frank-könyvtár kezelésével foglalatoskodók szerény illetménykiegészítésének ügyével Toldy Ferenc elfekvő nagyszámú levele méltatlanul zaklatta volna a város vezetőit. Úgy tűnik, hogy a közhasználattal járó teher jóval több annál, mint amit a közel 200 oldalas, kézzel írott átvételi jegyzék elkészítése jelentett. Lassan újjáéledő szellemi életünk a 60-as évektől tehát, jóval a gyűjtemény tulajdonjogi helyzetének rendezése előtt, figyelemre méltó érdeklődést tanúsított a hagyaték iránt. A benne rejlő szellemi tartalékok minden bizonnyal nagy hatást gyakoroltak a korabeli magyar közgondolkodás fejlődésére. Ez a körülmény teszi indokolttá, hogy a Frank-hagyaték revideálható fontosabb bázisait – közelebbről a közgondolkodás fejlődését tekintve – felidézni törekedjünk.
Könyvészetünk ma is méltó elismeréssel és csodálattal adózik Frank Ignác nemes törekvésének, és méltán emeli ki a közkinccsé tett gyűjtemény hatalmas méreteit. Márványba vésve adózott ennek az Egyetemi Könyvtár is, midőn a tulajdonjogi rendezés eredményeként végleg magáénak tekinthette azt. A gyűjtemény lenyűgöző méretei azonban csak azok előtt tárultak fel, akik közelebbről is megismerkedhettek anyagával. Toldy Ferenc lankadatlan szorgalommal írt kötetnyi levelezését e tárgyban igazán csak akkor lehet megérteni, ha az 1858-ban keletkezett átvételi lajstromba betekintünk. A könyvészeti értéken túl mégis fel kell figyelnünk arra, hogy ez a gyűjtemény egy félbetört élet szorgalmának gyümölcse volt, méghozzá olyan anyagi feltételek közt, amit méltán tekintett a forradalmi sajtó megalázónak egyetemi tanár számára. Mert volt hazánkban előtte is szellemi felemelkedésünknek nem egy gazdag mecénása, de önerejéből ekkora áldozatot talán egyik sem hozott a nemzet számára.
A Fővárosi Frank-könyvtár címmel ment át a köztudatba a szóban forgó hagyaték. Valójában pontatlan ez a megfogalmazás, hiszen az összesen 13 779 kötetből álló anyagot tekintélyes értékű „földkép- és rajzolat”, valamint a zenei konzervatóriumnak átadott kottatár egészítette ki. Nem véletlen tehát, hogy 1859-ben a közhasználat előkészítése érdekében valóságos rendezési tervet készíttetett az Egyetemi Könyvtár. A céltudatos munka különös értékét igazolja a gyűjtemény akkor, amikor azt látjuk, hogy abban hiányos mű csupán 130 található. Idegtépő szorgalom, lemondás és törhetetlen elhatározás kellett ahhoz, hogy a szerény polgári körből felemelkedő gondolkodó életében már nevezetesnek tekintett gyűjteményt teremtsen. Látókörének kiszélesedett horizontját tekintve érdemes felidézni előde, a Franknál jóval tehetősebb anyagiakkal rendelkező Kelemen Imre 444 műből és néhány kéziratból álló hagyatékát. A gyűjtemény témakörönkénti elemzése nyújt azonban csak kézzel fogható bizonyítékot arra, hogy Frank látóköre milyen mértékben haladta meg az elődökét.
A Frank-gyűjtemény könyvészeti és szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti értékeinek feltárása még sok fáradságos munkát igényel. Témánk kapcsán aligha volna megoldható e feladat a maga teljességében. Mégis célszerűnek látszik, hogy a felmerült nyitott vagy ma már csak nehezen feltárható művelődés- és jogtörténeti kérdések megfejtéséhez a gyűjtemény hiteles adatait is segítségül hívjuk. E cél vezérel bennünket akkor is, amikor elsőként a Frank-könyvtár művelődéspolitikai értékeit keressük.
Frank Ignác egész életművét a magyar magánjognak, tehát a jogtudomány keretein belül is egy ágazatnak szentelte. Magas szintű elméleti szakemberré küzdötte fel magát az adott területen, miközben a sajátos ívelésű életút szakadatlanul megőrizte kapcsolatát a hazai szellemi élet egy szűkebb, de annál nagyobb hatósugarú intézményének adminisztratív irányításával. Alig néhány évi tanárkodás után seniora, majd rektora az ország akkor egyetlen egyetemének, miközben éveken át az érdemi ügyek vitelére alkalmatlan karigazgatók helyettesítése is kötelezettsége lett.
A válsággal küzdő egyetem egyre nehezebb feladat elé, s végül a tanszabadság bölcsője mellé állítja. Mindezek ellenére sem mondható, hogy e tevékenység a művelődéspolitika területére specializálta volna. Kibontakozást kereső reformtervek szerzője, de nem szakértője. Amit e téren tesz, helytállásból teszi, és fel nem róható módon tudományos meggyőződését, szemléletének nem egy elemét viszi át abba. A számára is iránymutató művelődéspolitikai eszmék alapforrásaként azonban – menet közben – csak a porosz földön éledő egyetemi reformeszme ismeretéről vall. Az örökül hagyott gyűjtemény annál beszédesebb bizonyságot szolgáltat arról, hogy Frank a hivatali kötelezettséggel járó feladatot is széles látókörrel törekedett végezni. Az előzmények alapján mi sem természetesebb, mint az, hogy a nagyszámú művelődéstörténeti mű nem pusztán a gyűjtő szenvedély tárgyaként került a Frank-könyvtárba. Ezek egy része a rendezési terv által az I–X. egységbe sorolt historikus művek közt találhatók, és jobbára adott konkrét művelődési intézmények fejlődését tárgyazzák. Másik csoportba sorolhatjuk a nevelési, ill. kifejezetten művelődéspolitikai koncepciók hordozójaként ismert alkotásokat. Találkozunk ebben a sorban a felvilágosult abszolutizmus nagyhatású művelődéspolitikai személyiségével, Van Swietennel, Schlegellel vagy a történeti módszertan nagy úttörőjével, a göttingai Schlözerrel.
A hazai művelődésügy hosszan elnyúló válságának hatása alatt teljesen nyilvánvaló az új út keresése. A szűkebb hazából kitekintő érdeklődés iránya is jól látható e művek alapján. A Habsburg Birodalom hivatalos ideológiájává formált Martini-, Puffendorf-, Thomasius-féle tanítások Frankot láthatóan nem elégítették ki. A megtorpant szellemi előrehaladás történeti előzményeinek felmérését szolgálják nyilván számára a „Ratio educationis” kötetei. Még szélesebb horizontot nyújtanak Meiners hatalmas egyetemtörténeti művei és végül a porosz típusú Lehrfreiheit gyökereit kifejlesztő Humboldt-művek egész sora. Ennek a szellemi bázisnak az ismeretében érzékelhetjük igazán a törvénykari reformterv (1848) jelentőségét és értékét. Nem véletlenül utal tehát Frank a reformterv során is a porosz példa konkrét tapasztalataira. Látóköre, olvasottsága e téren persze annál jóval gazdagabb lehetett, mint amit a felidézett viharos hetek hátrahagyott alkotásaiban felfed számunkra.
A magyar magánjog szolgálatára rendelt, történeti alapállású életmű lenyűgöző méretű előmunkálataira lehet következtetni a Frank-könyvtár historikus anyagának számbavétele alapján. Frank szinte utolérhetetlen szorgalommal halmozta fel e téren is azt az anyagot, amire egész tudományos koncepcióját felépítette. Az elődök és a jobbára romantikus nacionalista alapon álló kortársakhoz képest egy hallatlanul széles látókör kialakítása tűnik szembe. A hazai romantikus történeti látásmód nagy alakjának, Horváth Istvánnak hatása alól persze Frank sem vonhatta ki magát, de messze meghaladta ezt az érdeklődést a szélesebb, kontinentális kitekintés. Közelebbről a történeti tárgyú művek hatalmas anyagában négy nagy csoport emelkedik ki. Ezek a csoportok az angol, a francia, a német és az olasz történelem iránti különös érdeklődést juttatják kifejezésre. Könyvészeti szempontból természetesen azt mondhatnánk, hogy a nagy gondolkodó közismerten széles nyelvismeretével esik ez egybe, ill. ennek megfelelően esik ki ebből a látókörből minden egyéb. Két kiemelt érdeklődési kör azonban ennél jóval többről tanúskodik. Az első a francia történelem iránt tanúsított kiemelkedő figyelem, amelynek hatása alól egyetlen igazán jelentősnek mondható gondolkodó sem vonhatta ki magát a XIX. század első felében. Nos e téren a Frank-könyvtár valóságos kincsesbányává lett, beleértve ebbe a nagy francia forradalom korára vonatkozó műveket is. Sajnálatos csupán, hogy ez a szellemi tartalék közkinccsé csak akkor lehetett, amikor már a francia történelem iránt rajongó nemzedék jobbára kidőlt. Per tangentem jelezhető csupán hogy ehhez a témacsoporthoz valójában hozzá tartozik a francia–olasz felvilágosodás nagyjai iránt tanúsított érdeklődés is, amely természetesen a fiatalkori filozofikus gondolkodás alapforrásához tapad.
Hogy mindezek hatása alatt milyen konzekvenciákra jutott Frank, azt konkrétan a francia történelemre vonatkozóan soha nem fejtette ki írásaiban. Az egészében kiteljesedő történeti-jogi koncepció azonban nyilvánvalóan mutatja, hogy a francia példa, ill. a forradalom teljes szellemi örökének tagadásához kellett jutnia. Talán a későn kezdett angol nyelvtanulás és az ennek nyomán látható angol történetkutatás iránt támadt figyelem is ezt fejezi ki. A magyar valósághoz közelebb érzi a távoli Anglia hagyományt tisztelő és megőrző rendjét, de valójában az életmű kötőanyagát az oknyomozó történeti forráskritika kontinentális eredményei érlelik. Felidéztük a Frank-életút avatott ismerőinek bizonytalanságát abban a vonatkozásban, hogy valójában a német talajon kifejlett történeti-jogi iskolához mi fűzi a nagy gondolkodót. A ritka könyvészeti értéknek mondható gyűjtemény idevágó anyaga azonban az alapvető kételyek eloszlatásának eszköze lehet. Az ide sorolható anyag ugyanis egy tudományos koncepció alapozásául szolgált. Kiinduló összetevői talán itt is az elődök, a kortársak, és a hazai talajon jelentkező történeti forráskritika lehetett. Nem lehet véletlen, hogy a Kovachich-féle történeti forráskritika minden lényeges eredményére felfigyelt. A különös figyelemre utal továbbá, hogy e fontos alapanyag egyetlen példánya sem található a hiányos munkák sorozatában. A kibontakozó történeti-jogi aspektus horizontja azonban ennél jóval szélesebb és összetettebb.
Mindenekelőtt pl. a hazánkkal sorsközösségben élő népek históriájának teljes áttekintését érezhette Frank múlhatatlanul szükségesnek. Ehhez természetesen adalékként járult a gyűjteményben a virágzásnak indult német magánjog-tudomány. A Frank-életmű tudománytörténeti összefüggéseinek legértékesebb kútfői tárulnak fel tehát ezúttal. A korabeli német tudományosság kiemelkedő alkotóinak alapvető műveit azonban a Frank-könyvtár természetes összetevőinek tekintjük. Puchta, Niebur, Thibaut, Eichhorn alapvető kézikönyvein túl még azt is természetesnek véljük, hogy ez a kiszélesedett horizont az adott tudományág keretét is messze túllépi. Rottech, Achenwal és mások közt azonban feltűnnek itt a haladó német büntetőjog-tudomány kiváló képviselői is. E sorban talán Mittermaier és az Anselm Feuerbach nevéhez tapadó művek nagy száma is több mint egyszerű gyűjtőszenvedély. Számunkra azonban elsődleges jelentősége van a német magánjog-tudomány iránt támasztott figyelemnek. A nagyszámú Thibaut, Eichorn, Puchta művek közt tallózva szembetűnik a historikus magánjogszemlélet keresése, amelynek értelmét Gustaw Hugo és a Friedrich Karl v. Savigny-féle alkotások kiemelésénél láthatjuk.
A Savigny-féle anyaggal közelebbről is érdemes megismerkedni. Itt találjuk pl. a történeti-jogi iskola zászlóbontásaként emlegetett Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft c. művet, a Recht des Besitzes, illetve a római jogtörténeti tárgyú Savigny-féle alkotásokat. Mindez önmagában ismét nem mondana semmit, de az iskola ősforrását képező Gustaw Hugo-féle kézikönyvekkel és a Jakob Grimm Rechtsalterthümer vizsgálódásaival együtt már nyilvánvalóvá teszi a német talajon kibontakozó iskola iránti különös vonzódást. Hogy pedig az említett művek egyenként mikor és milyen konkrét eszmei szükségletek kielégítésére szolgáltak Franknál, ma már természetesen nem tudjuk feltárni. De végleg elháríthatunk minden olyan felfogást, amely egyáltalán a Savigny-féle történeti-jogi iskolával való kapcsolatot vonja kétségbe. Igaz, soha nem érezte szükségét annak, hogy a Savigny-féle alapgondolatokkal támassza alá magánjogi érveléseit. Nem részese tehát az iskola körül rövidesen Európa-szerte kibontakozott nemzetközi tudományos polémiának sem. Az életmű és az eszmei alapállás azonban világosan tükrözi azt a történelmi-jogi koncepciót, amelynek nincs is szüksége a német tudományosság érveire. A maga módján eredeti, a magyar jog önállóságára és életerejére építő történeti jogi koncepciót teremtett, amely az elkerülhetetlenül szükséges változásokat a fennálló jogrend keretén belül és nem annak megsemmisítése útján keresi. Ez a szemléleti alapállás tehát az, ami a korabeli német jogi tudományosság tárházává tette a Frank-gyűjteményt. Szellemi hagyatékának követői és a hozzá közel álló szintet soha el nem ért epigonok pedig „valamennyien Frank Ignác köpönyege alól bújtak ki”, és ebben le nem becsülhető szerepe volt annak a méreteiben is impozáns történeti-jogi világképet tükröző könyvészeti anyagnak, amely halála után a korabeli magyar közgondolkodás formálója lett. Sajnálatos csupán, hogy az 50-es, 60-as években, midőn a történeti-jogi irányzat nálunk lassan iskolává lehetett volna, a retrográd törekvések kerültek előtérbe.
A Frank-könyvtár történeti-jogi szemléletet árasztó összetevőihez még egy jelenségre utalva vissza kell térnünk. Az életút alapján is nyilvánvaló, hogy Frank kínosan őrzött bezárkózása a magyar feudális magánjog dohos, de általa rendszerbe foglalt világába nem növelte népszerűségét. A nevezetes gyűjteményével körülbástyázott zárkózottságát a kortársak, werbőcziánus tudományosságát a haladás harcosai kísérték ironikus megjegyzésekkel. Pedig maga a Frank-könyvtár arról vall, hogy a gyűjtő szellemi értékrendje nem jelentett hermetikus elzárkózást az újjal szemben. Széchenyi István, Szalay László, Eötvös József és mások alkotásainak jelenlétére kell csupán utalni, hogy a magyar reformkor szellemének nyilvánvaló kölcsönhatásait is feltételezhessük. Még csak azt sem lehet állítani, hogy ez a töredékes érdeklődés csupán a magyar magánjog érlelődő változásainak alávetve jelentkezik. A Politikai programtöredékek (Széchenyi) vagy az ősiség és a magyar birtokviszonyok reformjával összefüggő írások (Szalay, Gosztonyi stb.) még nyilván a magánjogtudomány érdeklődését fejezik ki. De már Eötvös Reform-kötetét, vagy a Fogházjavításról írott munkáját csakúgy, mint a magyar nyelvművelő mozgalom anyagának a gyűjtőkörbe történt bevonását aligha lehet civiljogi érdeklődésnek mondani. Egyáltalán nem hihető, hogy Eötvös vagy éppen Szalay eszméi iránt csak az 1848-as VKM kapcsolatok, illetve a szeptember 11-én tartott akadémiai székfoglaló értekezés témaköre miatt és idejében érdeklődött volna.
Ennél sokkal bonyolultabb kérdés persze Franknak a magyar nyelvművelő mozgalomhoz fűződő viszonya. A gyűjtemény nyilván közkönyvtári alapozást célzó anyaga szinte misszió teljesítésének tűnik a magyar nyelv érdekében is. Csokonai, Bessenyei, Virág Benedek, Kisfaludy és sok más népszerű szerző alkotása mellett ott találjuk a nyelvtudományi pályamunkákat és Révai nyelvművelő írásait is. Pedig Frank, mint ismeretes, nem volt a magyar nyelv tudományos nyelvvé válásának igazi harcosa. Sőt, az eléggé későn megjelent – igaz a maga nemében jelentős – magyar nyelvű kézikönyveivel a mindenáron újítók ellen foglalt állást. A ma már féltve őrzött régiségnek mondható gyűjtemény néhány idevágó kötetét felkutatva azt látjuk viszont, hogy a magyar nyelvben botladozó és a fiatalos újítókkal szembeszálló Frank kutató szenvedélye bőven kiterjedt e területre is. E téren tehát csakúgy, mint a magyar reformkor eszméihez való viszonyban az a bonyolult ellentmondás van jelen, ami Frank egész életművét kíséri. A szükséges változásról előbb önmagát kell meggyőznie és ezt csakúgy, mint a megoldás mikéntjét, históriai alapon keresi.
Témánk szempontjából is jelentős végül a magyar reformkor politikai küzdelmeinek tükröződése a Frank-könyvtár anyagában. Csak az életút egyik előrehaladott szakaszában kockáztathatjuk meg a feltevést, hogy a nagy gondolkodó minden bizonnyal élénk figyelemmel kísérte az utolsó rendi országgyűlés ellentmondásokkal terhes erőfeszítéseit. A gyűjtemény anyagát tekintve úgy tűnik, hogy ezt a feltevést meglehetős bizonyossággal kiterjeszthetnénk a magyar reformkor egészére. Nem arról van szó, hogy miként elődei, ő is a magyar magánjog rendszerezése érdekében az országgyűlési törvényhozás hatalmas történeti anyagát halmozta fel és tette elemzés tárgyává. Ezt is tette, elődeit messze meghaladó kritikai érzékkel és következetességgel. Ezen túl azonban a civilistáknál nem tapasztalt buzgalommal gyűjtötte össze az országgyűlési irományokat, naplókat és jegyzőkönyveket. „Hongyűlési élmény”, töredékes anyag, főrendi napló és a közgyűlési irományok nagy tömege halmozódott fel a gyűjteményben rövid néhány évtized alatt. A megkülönböztetett figyelmet árulja el az a körülmény, hogy még a megyegyűlések anyagának felkutatását is a gyűjtőkörbe vonta. Számunkra mégis annak kell különös jelentőséget tulajdonítani, hogy az országgyűlési iratanyag teljességére irányuló törekvés az újabb időkre, jelesül a XVIII. század második felére és az 1848 előtti időkre összpontosult. Ezen belül is láthatóan nagy figyelemmel volt az 1790-es évek rendi országgyűléseinek dokumentumaira, valamint a tulajdonképpeni reformországgyűlések anyagára. Utolsó lényeges összetevője e törekvéseknek az 1847/48. évi rendi országgyűlés irományai és az 1848-i országgyűlési cikkelyek. Különösebb kommentár nélkül is világos tehát, hogy a fontolva haladás nagy rendszerező elméje a magyar valóságtól nem szakadt el. Szinte az egész életút e téren is egy páratlan erejű felkészülést jelent a tudomány és a haladás közötti párbeszéd megkezdésére, az átalakulás mikéntjébe való cselekvő közreműködésre.
A hatalmas szellemi fegyvertár eszmei előkészítő szerepét a gyűjtemény tudományos anyagának egyes összetevőin keresztül meglehetős biztonsággal követni lehet. A témánk szempontjából kiemelt összetevők mellett azonban Frank világnézeti előrehaladásának alapozó anyaga is megtalálható. Teljesen nyilvánvaló e téren, hogy a jogi gondolkodás filozófiai alapjainak keresésében nem a városi közkönyvtár megteremtése volt az irányadó Franknál. Reformkori eszmetörténetünk feltárásánál pl. aligha nélkülözhető adalékokat nyújt az a kép, amit e téren a hírneves Frank-könyvtár Pesten már a 40-es években felhalmozott. Martini, Puffendorf, Thomasius és általában a német talajon elterjedt természetjog tanai itt már alárendelt jelentőségűek. Frank kutató tekintete visszanyúlt az antik és középkori gondolkodókig, nagy ívben terjesztette ki érdeklődését az újkorra áttérő Itália (Machiavelli, Campanella) és a történelemformáló angol burzsoá ideológia (Hobbes, Locke) nagyjainak alapvető tanításaira. Alig hihető, hogy mindez csupán az első próbálkozások közt ismert filozófiai tárgyú írásainak alapozó anyaga lett volna. Az idevágó anyag újabb összetevői ugyanis a francia felvilágosodás (Voltaire, Holbach, Montesquieu stb.), a német idealista filozófia (Kant, Hegel), sőt a materialista Ludwig Feuerbach egy-egy alapvető művét is tartalmazta. Szélesebb tudománytörténeti elemzés nélkül is mondhatjuk, hogy mind ez jellegzetesen Frank-féle megközelítése a világnézeti útkeresésnek. Ugyanolyan hatalmas és ugyanolyan ellentmondásos ez a kiemelt figyelem is, mint maga a felépült történeti-jogi koncepció. A benne rejlő értéket azonban a testamentumnak megfelelően nemzedékek használták és gyümölcsöztetik ma is. Joggal mondjuk tehát, hogy a Frank-hagyaték a mi szellemi örökségünk különös értékeinek egyike.
